A nyelvben végbemenő változások miatt találkozunk az úgynevezett archaizmusokkal, vagyis olyan régiesnek ható vagy elavult szavakkal, nyelvi jelenségekkel, amelyek egy korábbi időszak nyelvállapotára utalnak. Különféle típusaikat különböztethetjük meg a változások jellege és foka szerint.

Az isa 'bizony', a rér 'sógor' vagy a képíró 'festő' teljesen ismeretlen a mai nyelvben, ezért kiavult szavaknak nevezzük őket. Az úgynevezett fogalmi archaizmusokat ma is használjuk, de csak szakmai szövegekben, ha szükség van a régi fogalmak megnevezésére (pl. dézsma, tized, kopja) . Meglepetésszerűen hat a mai olvasóra, ha régi szövegben a marha ('kincs') vagy arengő (1. 'bölcső'; 2. 'párnázott, rugalmas szék vagy más kényelmes ülő alkalmatosság'; 3. 'karos, hátas fapad'táj) szavakkal találkozik, annyira megváltozott a jelentésük. Az ilyen típusú régies kifejezéseket jelentésbeli archaizmusoknak nevezzük. Nem okoz megértésbeli nehézséget viszont az, ha 19. századi íróink könyveiben a brátim, a leend, a jő vala vagy a pediglenszavakkal találkozunk, hiszen ezek csak formai módosuláson mentek át, úgynevezett formai archaizmusok.

Mai nyelvünkben csak elvétve használjuk az említett úgynevezett természetes archaizmusokat ( pl. fogalmi archaizmusokat történelem órákon) , de a szépirodalomban fel-feltűnnek, hiszen alkalmasak egy-egy régebbi kor hangulatának felidézésére. A korfestés nem jelentheti azt, hogy a mai író mondjuk 12. századi nyelven írjon történelmi regényt, hiszen így a mai olvasó számára műve élvezhetetlen utánzás lenne, és a régi korok nyelvét tökéletesen rekonstruálni úgysem lehetséges. A művészi archaizálás sokszor beéri egy-egy találó kifejezéssel, néhány régies fordulattal, amelyek képesek felvillantani az ábrázolt kor jellegzetességeit. Tompa József szavaival élve:

Ha az író olyan régies jelenséget használ fel, amely nem az ábrázolt korból való, akkor anakronizmusról beszélünk. Ilyen pl. Arany János "Buda halála" című művében a 16. századi billikom szó használata.