Ahhoz, hogy a szavakat mondatokká tudjuk összekapcsolni, viszonyító elemekre van szükség. A nyelv történetének kezdetén ezek különálló viszonyszók (segédszók) voltak. A legősibbek között vannak a tagadószók és egyes módosítószók. Többségük önálló szóból fejlődött ki, mint pl. a névutó is. A viszonyító elemek egy része napjainkig megtartotta formai önállóságát (névelő, névutó, igekötő, kötőszó, módosítószó, segédige) , másik része viszont a szótövekhez tapadva toldalékká alakult át. A határozószóból lett igekötők és a mutató névmásból lett határozott névelő a magyar nyelv külön életének termékei.

Amíg az önálló szóból viszonyszó, majd abból toldalék lesz, igen hosszú időre van szükség. A személyragok kialakulása személyes névmásokból már az ősmagyar korban végbement, első nyelvemlékeink egységesen használják őket. A -ktöbbesjel (házak) és a középfok-bb jele (újabb) is ősi, későbbi fejlemény viszont az -ébirtokjel (apáé), az -ibirtoktöbbesítő jel (hajói) és a felsőfokleg-jele (legalsó). Ősi tárgyrag nincs a magyarban, hiszen a tárgy eredetileg jelöletlen volt (vö. széna kaszálni). Határozóragjaink egy része a finnugor rokonnyelvek adatainak tanúsága szerint már az őshazában is használatos volt. Az egyelemű (elsődleges) ragok (pl. -n, -t, -é/á, -l) valószínűleg önálló szavakból jöttek létre, helyhatározói viszonyt jelöltek, és alkalmasak voltak az irányhármasság kifejezésére. Ugyanabból a ragból a hangtörvények következtében sok alakváltozat fejlődött ki, s jelentésmegoszlással is bővült a ragok száma.