A finnugor alapnyelv hangrendszeréhez képest az utódnyelvekben - így a magyarban is - szabályos hangváltozások (hangfejlődési tendenciák) figyelhetők meg. Az írásbeliség megjelenése lassította a hangváltozásokat, s a nyelvemlékes kor elejére már kialakult a maihoz hasonló hangrendszer.

Ha a rokon nyelvek ősi szavait összehasonlítjuk, és az első nyelvemlékeket megvizsgáljuk, ismeretessé válik, hogy a mássalhangzóink közül a honfoglalás idején még hiányzott a c, a zs és a dzs (ezeket a későbbiekben valószínűleg jövevényszavak honosították meg a magyarban) , valamint a v és a dz*. Léteztek viszont olyan mássalhangzók, amelyeknek nyelvünk már csak az emlékét őrzi. Ezekből később más hangok lettek.
*Dz: nyelvünkben keletkeztek más hangokból; a világ, virág, vidám szavak v-je pl. az ősi β hangból keletkezett, a dz pedig a 16. század első felétől kezdve jelenik meg nyelvemlékeinkben bizonyos szavakban a z helyén: mazzag > madzag stb.

A nyelvészek a görög β-val jelölik azt a két ajakkal képzett hangot, amely az angolw-hez hasonlít, s amelyből b vagy v fejlődött ki, vagy amely magánhangzóvá alakult át. Pl.: 1357-ben még iwola volt a mai ibolya; mai kő szavunk valószínűleg az ősmagyar *kiβi formából jött létre a βhang magánhangzóvá válása miatt (a folyamatot a *kiβi>*kiüi>kőfejlődési sor szemlélteti, ahol a β magánhangzóvá alakulásával valószínűleg kettőshangzó keletkezett, s ebből jött létre az itővéghangzó lekopása után az ő), de a köves tőváltozat mutatja a fejlődés másik lehetőségét is.
Hasonló változáson ment keresztül a γ-val jelölt, torokban képzett réshangunk is: szó végén magánhangzóvá alakult (γ> szántó), de a szó belsejében, mássalhangzó után j-vé változott (ősmagyar *tarγani > a Tarjántörzs neve).
A lágy dzs' hangot néhány nyelvjárási esetet kivéve (pl. Felsőőrön dzserek 'gyerek') mindenhol gy helyettesíti.
Egykor elterjedt hang volt nyelvünkben a χ (írott emlékeinkben általában ch; a Halotti Beszédben a chomuu szóban) , de szinte minden helyzetben h lett belőle. Lágy párja, a χ is eltűnt a magyarbólj-vé alakult. Az Ajtony név a nyelvemlékek adatai szerint Ohtum volt, ahol a h a lágy χ hangot jelölte.
Míg a β és a dzshangot mai nyelvünk egyáltalán nem ismeri a χ-t ma is ejtjük a doh vagy a technika szóban, s a χ is előfordul, ha a jhang hasonulás folytán zöngétlenné válik (rakj, lépj stb.).
A v és a dz hiányáról is vallanak nyelvemlékeink. Ha kölcsönöztünk ilyen hangokat tartalmazó szót, akkor ezeket a hangokat másokkal helyettesítettük (pl. a latin Valentinus a magyarban Bálint lett).
A lágy (palatalizált) hangok is jellemzik nyelvünket, ma is használjuk a gy, a ty és az nyhangot, az egykor aktív ly viszont azóta kiveszett a magyarból, emlékét csak helyesírásunk őrzi. A köznyelvbenj, a nyelvjárások egy részében lhelyettesíti (pl. a király szót a szlávoktól vettük át lágy l hanggal, de ma j-vel ejtjük).

A szókölcsönzés során gyakran kerültek be a nyelvbe olyan szavak, amelyekben a szó elején több mássalhangzó torlódott össze. Mivel ez ellenkezett nyelvünk természetével, a szó eleji mássalhangzó-torlódást különféle betoldott magánhangzókkal megszüntették.

A szókölcsönzés során gyakran kerültek be a nyelvbe olyan szavak, amelyekben a szó elején több mássalhangzó torlódott össze. Mivel ez ellenkezett nyelvünk természetével, a szó eleji mássalhangzótorlódást különféle betoldott magánhangzókkal megszüntették. Ezt illusztrálják az alábbi példák:

• szláv: dvoru magyar: udvar
• latin: schola magyar: iskola
• német: Storm magyar: ostrom
• szláv: sluga magyar:szolga
• szláv: svobodu magyar: szabad