Abaffy Erzsébet
Született: 1928. március 11., életrajz: nyelvész
1951-ben végzett a Debreceni Tudományegyetem magyar-latin szakán. 1952-től 1967-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karán, a magyar nyelvtörténeti és nyelvjárástani tanszéken tanított tanársegédként, majd adjunktusként. 1967-ben lett docens, 1987-ben egyetemi tanár. 1998-ban vonult nyugdíjba. 1990 és 1996 között az MTA Nyelvtudományi Bizottságának társelnöki tisztségét töltötte be.
A Régi magyar kódexek és A magyar nyelvtörténet forrásai című sorozatok szerkesztésének egyik irányítója. A Nyelvtudományi értekezések című sorozat szerkesztője.
Fő kutatási területe a magyar nyelvtörténet és hangtörténet, a magyar nyelvemlékek kutatása, elemzése, kritikai közlése.
Fő művei:
Sopron megye nyelve a XVI. században (Nyelvészeti Tanulmányok 7, 1956)
Dunántúli misszilisek a XVI. századból (1968)
A XVI. századi nyugat-dunántúli misszilisek helyesírásáról (Nyelvtudományi értekezések 62, 1969)
Török Bálint dekának, Martonfalvy Imrének naplótöredéke és emlékirata (1986)
Magyar nyelv kortársi feljegyzések Erdély múltjából. Szamosközy István történetíró kézirata (1991)
A magyar nyelv történeti nyelvtana I-II. (társszerző, szerkesztő; 1991-1995)
Forrás: MNL, KK 2002
Ács Károly
Született: 1928. szeptember 8., Szabadka (ma Szerbia-Montenegró)
Életrajz: költő, műfordító, szerkesztő
Eredeti neve Kovács Károly. A belgrádi egyetemen jogot tanult. 1948-ban a jugoszláv rádiónál kezdett dolgozni lektor-fordítóként. 1951-től 1991-ig Újvidéken élt; az itteni Magyar Szó című napilap munkatársa, később külpolitikai szerkesztője, majd 1965-től 1975-ig a Híd című folyóirat szerkesztője volt. 1976-tól 1990-ig a Forum könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként. 1995-ben Németországba költözött; Kölnben a délszláv irodalom műfordítója; szerb, horvát, szlovén, macedón, orosz, német és angol nyelvekből fordít.
Főművei:
Kéz a kilincsen (versek, 1953)
Csönd helyett vers (versek, 1959)
Napjaink éneke I-II. A modern jugoszláv költészet antológiája (szerkesztő; 1965)
Menetrend dicsérete (versek, 1968)
Ének füstje, füst éneke (versek, versfordítások, 1976)
A közbülső világban (versek, 1983)
Kiásott kard (válogatott versfordítások, 1985)
Ács Károly összes versei (1988)
Ráklépésben. Ötven év születésnapi versei (1995)
Az anyag panaszai (versek, 1999)
Forrás: MNL, KK 2002
Ady Endre
Született: 1877. november 22., Érdmindszent
Meghalt: 1919. január 27., Budapest
Életrajz: költő, újságíró, novellista
Édesanyja Pásztor Mária, anyai nagyapja református lelkipásztor volt, majd gazdatiszt, később útmester. Apja, Ady Lőrinc, 50-70 holdas birtokon gazdálkodó kisnemes. Az érdmindszenti protestáns, majd katolikus elemi iskola öt osztálya után 1888-ban Nagykárolyba került, a piarista gimnáziumba. A felső osztályokat a zilahi kálvinista "nagyiskolában", a Wesselényi Kollégiumban végezte (1892-1896). Itt írta első verseit, prózai kísérleteit. Tagja volt az iskolai önképzőkörnek, ötödikes korában diáklapot szerkesztett Ifjúság címmel, Yda és Muzsafy álnéven írt is bele. 1896-ban járt először Budapesten, egy iskolai kirándulás alkalmával. érettségi után, 1896-ban a debreceni jogakadémiára ment; ekkor a Szilágyság című lapban már jelentek meg versei, novellái. 1897-ben beiratkozott a budapesti egyetem jogi karára, az előadásokat azonban nem látogatta. Négy hónapig Temesvárott volt díjnok a királyi táblánál, majd rövid budapesti, érdmindszenti és zilahi tartózkodás után 1898 szeptemberében ismét Debrecenbe utazott, hogy folytassa jogi tanulmányait. Hamarosan kimaradt az egyetemről, és különböző debreceni lapok (Debreceni Főiskolai Lapok, Debreceni Ellenőr, Debreceni Hírlap, Debrecen) munkatársa lett; versei, tárcái, kritikái jelentek meg. "Csokonaiskodó", bohém életet élt. 1899 nyarán Debrecenben jelent meg első kötete, a Versek - a füzethez Ábrányi Emil írt előszót. 1899 végén a Tisza-párt nagyváradi lapjához, a Szabadsághoz szerződött. Ekkor döntötte el végérvényesen, hogy minden családi tiltakozás ellenére szakít a jogi pályával, és újságíró, író lesz. Igen nagy hatással volt rá a nagyváradi radikális polgárság mentalitása és műveltsége: barátságba került Várady Zsigmonddal, Bíró Lajossal, Nagy Endrével, Fehér Dezsővel. A Nagyváradi Friss újságban jelent meg Egy kis séta című cikke, amelyben hevesen támadta a klerikalizmust -cikkéért perbe fogták, és háromnapi fogházbüntetésre ítélték. 1901 májusában megvált a Szabadságtól, és az ellenzéki Nagyváradi Napló belső munkatársa lett. Éles hangú cikkekben támadta a klérust, a nagybirtokrendszert, a magyar vidék elmaradottságát, a nacionalista elvakultságot. Nagyváradon ismerkedett meg a szabadkőművességgel; a mozgalom híve, és később bírálója is lett. Ekkoriban publicisztikai munkája jelentősebb volt, mint lírája. 1902 szeptemberében mutatta be a Szigligeti Színház A műhelyben című egyfelvonásost, amelyben az újságírói robottal szembeni keserű indulatainak adott hangot. 1903 őszén jelent meg új verseskötete, a Még egyszer. Ez év nyarán ismerkedett meg Diósi Ödön balkáni, majd párizsi kereskedő feleségével, Brüll Adéllal, akit verseiben Léda néven örökített meg. Zaklatott kapcsolatuk 1912 tavaszig tartott. Ady 1903 őszét érdmindszenten töltötte; franciul tanult, Párizsba készült. Szilágy vármegye közgyűlésének segélyével 1904 januárjában Franciaországba utazott. Csaknem egy évet töltött Párizsban és a francia Riviérán. A Budapesti Hírlapnak és a Budapesti Naplónak küldött tudósításaiban és magánleveleiben elragadtatással írt a fény városáról, a modern világ vonzásáról és lehetőségeiről, a pezsgő szellemi életről. Járt Nizzában, Monte-Carlóban, Monacóban. A szabadabb politikai légkör és művészi lehetőségek felerősítették Ady harcos indulatait a félfeudális Magyarországgal szemben: számára Párizs nemcsak a fény városa volt, hanem az 1789-es forradalom, a Kommün és a modern költészet szülőhazája is. A franciaországi út jelentős szerepet játszott Ady költővé érésében, világnézetének alakulásában. Hazatérve a Budapesti Napló belső munkatársa lett; a lap szerkesztője, Vészi József Ady első felfedezői közé tartozott. Rövid ideig a kormány sajtóirodáján is dolgozott. 1906 februárjában jelent meg Új versek című kötete. Ady rövid idő alatt a magyar irodalom központi alakjává vált, sőt politikai-közéleti téren is élesen elkülönült Ady híveinek és ellenfeleinek tábora. Hívei az irodalmi élet megújítását célul tűző, 1908-ban induló Nyugat című folyóirat, illetve a Nagyváradon megjelenő Holnap című antológia körül tömörülő írók, szerkesztők, valamint a társadalmi megújulásért küzdő demokratikus politikai erők voltak. Ellenfelei közé tartozott nemcsak a konzervatív ízlésű Rákosi Jenő és köre, hanem a miniszterelnök Tisza István is. Az ellene irányuló támadások elkeserítették, nyáron ismét Párizsba, majd Nápolyba, Velencébe és Monacóba utazott. Több mint egy évig maradt Nyugat-Európában. Az áhított harmónia hiánya, otthontalansága, örökös egzisztenciális gondjai, önpusztító életmódja - amely egyfajta költői szerepvállalásból következett - felőrölték fizikai és lelkierejét. Egyre többször kényszerült pihenésre, részben az érdmindszenti szülői házban, részben - Hatvany Lajos baráti támogatásával - különböző szanatóriumokban. Az első világháború kitörésekor - nemzeti tragédiától tartva a magyarság jövőjéért aggódott. 1915-ben házasságot kötött Boncza Bertával (Csinszkával), egy erdélyi birtokos nemes leányával, akivel 1911 óta levelezett. 1917-ig Csinszka csucsai birtokán tartózkodtak. Csinszka apjának halála után beköltöztek annak budapesti lakásába, a Veres Pálné utcába. Ady itt lakott - a Liget Szanatóriumban bekövetkezett haláláig.
Fő művei:
Versek (1899)
Még egyszer (versek, 1903)
Új versek (1906)
Vér és arany (versek, 1907)
Az Illés szekerén (versek, 1908)
Szeretném, ha szeretnének (versek, 1909)
A minden titkok versei (versek, 1910)
A menekülő élet (versek, 1912)
A magunk szerelme (versek, 1913)
Ki látott engem? (versek, 1914)
A halottak élén (versek, 1918)
Az utolsó hajók (versek, 1923)
Ady Endre összes versei (1929-től több kiadásban)
Ady Endre összes prózai művei I-X. (1955-1973)
Ady Endre válogatott levelei (1957)
Ady Endre összes novellái (1961)
Ady Endre publicisztikai írásai I-III. (1977)
Forrás: MIL, MNL
Amade László báró
Született: 1703. március 12., Bécs
Meghalt: 1764. december 22., Felbr
Életrajz: költő, katona
Nagy múltú és gazdag család sarjaként rangjának megfelelő neveltetésben részesült. A győri és a nagyszombati jezsuita iskolákban tanult. Egyetemi tanulmányait Nagyszombatban kezdte (1721-1723), majd Grazban fejezte be (1724-1725), ahol bölcsészdoktorrá avatták. Nagy műveltségű fiatalember, kiváló szónok és jeles stiliszta vált belőle. 1727-től gróf Esterházy Imre esztergomi érsek nemes apródjaként szolgált a pozsonyi érseki udvarban. 1734-től 1736-ig Lombardiában katonáskodott. 1742-től a nemesi felkelés seregében ezredes, majd tábornoksegéd volt. Hírhedt volt adósságairól és gáláns kalandjairól. Rendezetlen birtokügyei és tartozásai miatt 1750-ben szakított a katonai pályával, és főúri összeköttetései révén a pozsonyi magyar királyi udvari kamaránál tanácsosi hivatalhoz jutott.
Közel kétszáz verse maradt ránk. Világi verseit részben maga másolta kötetbe (Amade-kódex). Életben egyetlen kötete jelent meg, a Buzgó szívnek énekes fohászkodásai (Bécs, 1755). A kötet istenes verseket tartalmaz, amelyekhez dallam is tartozik. Amade költeményeinek egy részét énekelve adtak elő; részben olasz és német, részben saját szerzeményű dallamokra. A szép fényes katonának arany, gyöngy élete... című katonaénekhez Arany János írt dallamot. Világi verseit először rokona, gróf Amade Tádé adta ki 1863-ban.
Fő műve:
Várkonyi báró Amade László versei (1892)
Forrás: MNL, MIL, ML
Ambrus Zoltán
Született: 1861. február 22. Debrecen
Meghalt: 1932. február 28.
Életrajz: író, újságíró, műfordító, esztéta, kritikus, dramaturg
Székely családból származott. Apja - aki honvédként részt vett az 1848/1849-es szabadságharcban - vasúti tisztviselő volt, ezért a család gyakran változtatta lakhelyt. 1871-ben Pestre költöztek. Ambrus Zoltán a budapesti tudományegyetemen jogot tanult, majd a Magyar Földhitelintézet tisztviselője lett (1882-1897). Ekkor már fővárosi lapokban is publikált. Hivatali főnöke, Arany László segítette írói indulását. 1885-ben Párizsba utazott, ahol irodalmi stúdiumokat hallgatott a College de France-ban és a Sorbonne-on. Főként a francia színjátszás iránt érdeklődött. Jelentős hatással volt rá a pozitivizmus, elsősorban Hippolyte Taine munkássága. Hazatérve a Hét főmunkatársa lett; 1900-tól az Új Magyar Szemle szerkesztője, 1903-tól 1905-ig Bródy Sándorral és Gárdonyi Gézával a Jövendő című hetilap szerkesztője. 1900-tól Voinovich Gézával szerkesztette a világirodalmat népszerűsítő Klasszikus regényről című sorozatot. A Nyugatnak indulásától, 1908-tól munkatársa. 1916-ban a Nemzeti Színház dramaturgja, 1917-től 1922-ig igazgatója volt.
Ambrus a századforduló magyar polgári irodalomnak egyik markáns képviselője - szemlélete és ábrázolásmódja a francia irodalom Flaubert, Maupassant, Anatole France által képviselt elemző vonulatával rokon. Városi, polgári környezetben vagy a művészvilágban játszódó regényeiben és novelláiban a különböző életformák ellentmondásait, a társadalmi és erkölcsi válság tüneteit vizsgálja lélektani szempontból. Életművéből tárgyias, tömör, arányosan szerkesztett, fegyelmezett stílus, nemegyszer ironikus hangvételű novellái emelkednek ki. Korának jelentős, modern szemléletű színikritikusa és a realista próza kiváló fordítója volt. Főként francia szerzőket fordított - Flaubert, Balzac, Maupassant, Anatole France műveit. Munkássága elismerését jelzi, hogy a Kisfaludy Társaság, a Petőfi Társaság, majd az MTA tagjává választották (levelező tag 1911-től).
Írásainak egy részét a mai napig nem ismerjük, szétszórva találhatók századvégi lapokban.
Fő művei:
Midász király (regény, 1891)
Girofl és Girofla I-II. (regény, 1901)
Solus eris (regény, 1901)
Berzsenyi báró és családja. Tollrajzok a mai Budapestről (1902)
Budapesti mesék (novelláskötet, 1908)
Régi és új világ (elbeszélések, 1913)
A tegnap legendi (tollrajzok, 1913)
Színházi esték (kritika, 1914)
Ambrus Zoltán levelei (1963)
Forrás: MNL, MIL
Anonymus
Életrajz: XI-XII. századi krónikaíró
A kódexében feljegyzett megnevezés szerint ULENA P. DICTUS MAGISTER, QUONDAM BELAE REGIS HUNGARIAE NOTARIUS (P. mester, Blnak, Magyarország néhai királyának jegyzője). Magyar krónikaíró, aki feltehetően a XI-XII. században élt, és II. Béla király jegyzője volt. Fő műve a befejezetlen Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedetei), amely régi krónikatöredékek és a még élő szájhagyomány alapján meséli el a magyarok történetét, vándorlásaikat, a honfoglalást és a kalandozásokat. A Gesta Hungarorum az árpád-kori magyar történelem egyik fontos forrása, bár a mondatrendek időnkénti anakronizmusa, egyes földrajzi tévedések stb. megkérdőjelezik hitelességét. Az uralkodóház és a nemesség érdekeit szem előtt tartó krónika a genealógia és a családfők alapján kívánta legitimálni a XII. századi birtokviszonyokat.
Az ismeretlen szerző azonosításának, az úgynevezett Anonymus-kérdésnek igen kiterjedt irodalma van. Némelyek I. és II. Béla jegyzőjének tartják, mások - akik megkérdőjelezték a mű hitelességét - IV. Béla kortársnak vélik.
Forrás: BH
Ányos Pál István
Született: 1756. december 8., Nagyesztergár
Meghalt: 1784. szeptember 5., Veszprém
Életrajz: költő
Régi nemesi családból származott. Iskoláit Komáromban, Győrött, Veszprémben és Pápán végezte. 1772-ben szerzetesnek állt; Márianosztrán lépett be a pálos rendbe. 1774-től a nagyszombati egyetemen tanult. 1777-ben, amikor az egyetem Budára költözött, már neves költő volt. Ekkor került kapcsolatba Bessenyei Györggyel és a testőrök körével. 1781-ben szentelték pappá, és még ez év novemberében a Nyitra vármegyei felsőelefánti pálos kolostorba rendelték. 1782-ben, már súlyos betegen áthelyezték Székesfehérvárra, ahol együtt tanított Virág Benedekkel.
Mintegy negyven verse és körülbelül ötven költői levele maradt fenn. A magyar irodalmi népiesség és a politikai líra egyik első képviselője volt, a magyar szentimentalizmus jeles alakja. Töredékesen maradt fenn II. Józsefről írt szatírája, a Kalapos király.
összegyűjtött írásai 1798-ban Batsányi János gondozásban jelentek meg.
Fő művei:
Igaz hazafi, azaz Károly Antal úrnak ... hazája szerelme (1778)
A szép tudományoknak áldozott versek (1780)
Énekek könyve szükséges litániákkal és imádságokkal (1785)
Ányos Pálnak munkái (1798)
Ányos Pál versei (1907)
Forrás: MNL, ML
Apollinaire, Guillaume
Született: 1880. augusztus 26., Róma (?)
Meghalt: 1918. november 9., Párizs
Életrajz: költő, író
Eredeti neve Wilhelm Apolinaris de Kostrowitzki volt. Házasságon kívül született. Anyja, Angelica Kostrowitzki nemesi származású lengyel emigráns, apja Flugi d'Aspermont olasz katonatiszt, utazgató, társas életet élő arisztokrata volt. Anyai nagyapja, egy a cár által kisemmizett lengyel nemes, világi kamarásként szolgált a pápai udvarban. Más, vitatott feltételezések szerint apja katolikus püspök volt, Napóleon unokája. Apollinaire maga igyekezett titokban tartani származását.
Gyermekkorát Monacóban és Nizzában töltötte. Kilencéves korában a monacói Szent Károly Intézet növendéke lett, majd annak bezárása után Cannes-ban és Nizzában tanult. Megpróbált leérettségizni, valószínűleg sikertelenül. Húszéves korában Párizsba költözött, anyja itt élt új barátjával. Jellemző epizód a család életében, hogy amikor Apollinaire öccsével a vallniai Stavelotban vakációzott, s elfogyott a pénzük, anyjuk utasítására a két és fél hónapos szállodai számlát kifizetetlenül hagyva hajnalban megszöktek, s titokban utaztak Párizsba. Apollinaire kicsapongó, bohém életet élt. Állami állást, mivel idegen állampolgár volt, nem kaphatott, de egyébként sem rendelkezett semmilyen iskolai végzettséggel. Egy újságíró mellett dolgozott, aki nem fizetett neki, majd egy zugbankárhoz szegődött. 1901-ben ismerte meg és kezdte versekkel ostromolni Molina nevű barátja tizenhét éves húgát, Lindt. Ezek a költemények még a kései szimbolizmus jegyében születtek, de az oldottabb, szabadabb verskezelés, a kötetlen, játékos, sokszoros képzettársítások és a dalszerűség már újítást jelentettek.
Az a néhány hónap, amelyet Apollinaire 1901-ben házitanítóként Németországban töltött, rendkívül nagy hatással volt rá, és ráébresztette költői elhivatottságára. Elvarázsolta a Rajna menti erdős táj szépsége, és a vidéket övező legendák későbbi verseinek visszatérő motívumaivá váltak. Itt szeretett bele egy fiatal angol nevelőnőbe, Annie Playdenbe, akit egészen Londonig követett. Ez a romantikus, beteljesületlen szerelem ihlette A megcsalt szerető éneke című híres versét.
Miután visszatért Párizsba, Apollinaire bekapcsolódott az irodalmi életbe, és hamarosan hírnevet szerzett magának. 1908-ban ismerte meg Marie Laurencint. A festőnő iránti szerelme felerősítette a festészet iránt mindig is meglévő érdeklődését. Barátságot kötött néhány fiatal festőművésszel is - köztük volt például Maurice de Vlaminck, André Derain, Raoul Dufy s Pablo Picasso. Apollinaire ismertette meg kortársaival a "vámos" Henri Rousseau festményeit s az afrikai szobrászatot. Picasso közreműködésével kidolgozta a kubista irodalom és festészet esztétikai alapelveit. Számos íróval is megismerkedett, többek között Alfred Jarryval, Max Jacobbal és André Salmonnal. Havonta megjelenő folyóiratot indított Le Festin d'sope (Aesopus lakomája) címmel, amely azonban a kilencedik szám megjelenése után, 1904 novemberben megszűnt. A bank, ahol Apollinaire dolgozott, csődbe ment. Ezután abból élt, hogy erotikus regényeket fordított és terjesztett.
Első kötete, a L'enchanteur pourissant (A rothadó varázsló, 1909) különös, költői prózában írt dialógus Merlin, a varázsló és Viviane nimfa között. 1910-ben jelent meg bizarr és fantasztikus elbeszéléskötete, a L'Hrsiaque et Cie (A szektaalaptó és társai). Apollinaire ekkor kezdte meg a régi francia szatirikus és libertinus irodalom sajtó alá rendezését, amivel azután élete végéig foglalkozott. Ennek kapcsán fedezte fel az akkoriban szinte teljesen ismeretlen Sade márkit. A Mercure de France állandó munkatársa lett, a lapba haláláig írta "anekdotikus krónikáit".
1910-ben Apollinaire megismerkedett egy Piret nevű belga kalandorral, aki ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból. A rendőrség Piret bűntársának vélte, és letartóztatta. A vizsgálati fogság emlékét az A la Sant (A börtönben) ciklus őrzi a Szeszek című kötetben.
1911-ben jelent meg Apollinaire mesterkélt négysorosokat tartalmazó Le Bestiaire (Bestiárium) című kötete. Írói pályájának csúcspontja az 1913-as Alcools (Szeszek) című kötet, amelynek írásjelek nélküli, hol alexandrinusokban írt, szabályos versszakokra tagolt, hol rövid, rímtelen sorokból álló versei áradó gazdagsággal fogalmazzák meg a költő élményeit.
1914-ben bevonult katonának; a tüzérségnél, majd a gyalogságnál szolgált hadnagyi rangban. Levelezni kezdett egy algériai lánnyal, Madeleine Pagesszel, akit később meg is látogatott Oranban. 1916. március 17-én délután gránát robbant Apollinaire lövészárkában. Néhány repesz átütötte a sisakját, és a koponyájába fúródott. Fejsérülése miatt leszerelték. Visszatért Párizsba, ahol még ugyanebben az évben Le poete assasin (A meggyilkolt költő) címmel kiadta második regényét, majd 1918-ban Calligrammes (Kalligramok) című új verseskötetét, amelynek fő témái a háború és a szerelem - ezúttal Jacqueline Kolb, a "szép vörösesszőke" iránt.
1917-ben állították színpadra Les Mammelles de Tirsias (Teiresziasz emlői) című darabját, amelynek előszavában Apollinaire használta először a "szürrealista" kifejezést.
1918 végén spanyolnáthában megbetegedett, és a háborúban legyengült szervezete nem tudott ellenállni a betegségnek.
Rövid élete során Apollinaire részt vett valamennyi avantgárd mozgalomban, amely a XX. század eleji francia irodalmi és művészeti körökben kibontakozott. Munkássága új távlatokat nyitott a költészetben. Verseire Arthur Honegger komponált dalokat.
Fő művei magyarul:
Apollinaire válogatott versei (1940-től több kiadásban)
Apollinaire válogatott művei (1967)
Forrás: BH, VIL
Malignon, Jean: Dictionnaire des crivains franais I. (1995)
Apollóniosz Düszkolosz
Született: Kr. u. I. század vége, Alexandria (?)
Meghalt: Kr. u. II. század, Alexandria
életrajz: görög grammatikus, a római császárkor legjelentősebb nyelvtudósa
Nevének jelentése: a "mogorva" Apollóniosz. Működése a Kr. u. II. századra tehető. Alexandriában élt Hadrianus (117-138) és Antoninus Pius (138-161) császárok uralkodása idején. Egyetlenegyszer járt Rómában, Kr. u. 140 körül.
Mindössze négy műve maradt fenn, ezek is töredékesen. Egy terjedelmesebb mű, A mondattanról (tulajdonképpen: Az összeillesztésről) címmel és három kisebb munka: A névmásokról, A kötőszavakról és A határozószókról. Ezekben Apollóniosz az egyes görög szófajok alaktanával, illetve a görög mondattannal foglalkozott. Őt tekintik a tudományos szintaxis (mondattan; a szavak összekapcsolása mondatokká és szókapcsolatokká) megalapozójának, az első módszeres nyelvtan készítőjének. Különböző hivatkozások és idézetek alapján több elveszett művéről tudunk. Írt a görög nyelvjárásokról (Dórisz, Inia, Ailia s Attika nyelvjárásairól) és egy nagy hatású, sokat hivatkozott munkát a hangsúlyozásról, amely például az időmértékes verselésben játszott fontos szerepet. Foglalkozott Homérosz műveinek nyelvi elemzésével.
Priscianus latin nyelvész "a nyelvészek hercegének" (grammaticorum princeps) nevezte, és saját munkáiban is felhasználta Apollóniosz műveit.
Fő művei:
A mondattanról (Az összeillesztésről)
A névmásokról
A kötőszavakról
A határozószókról
Forrás: Brit. Hung., Révai Nagyl., Magy. Nagyl., ViL
Arany János
Született: 1817 . március 2., Nagyszalonta
Meghalt: 1882. október 22., Budapest
Életrajz: költő
Ősei a Kraszna megyei Nagyfaluból települtek Nagyszalontára, a bihari hajdúvároskába. A család 1634-ben nemességet kapott, amelyet azonban Mária Terézia idején elvesztettek, és ismételt perekben sem sikerült elismertetniük. Szülei, Arany György és Megyeri Sára gazdálkodó parasztok voltak. Arany János Szalontán volt kisdiák. Tizennégy évesen már segédtanítói állást vállalt. 1833-ban beiratkozott a debreceni református kollégiumba, ahol két évet töltött - közben egy évig Kisújszálláson tanított. 1836 tavaszán végleg hátat fordított a kollégiumnak. Debrecenben színésznek állt, majd egy vándortársulattal Máramarosszigetig jutott. Innen néhány hónap múlva gyalog tért haza Nagyszalontára. Távollétében édesapja megvakult, hazatérése után néhány héttel pedig elvesztette édesanyját. Aranyt lelkiismeret-furdalás gyötörte, úgy döntött, hogy lemond művészi ambícióiról, és letelepszik Nagyszalontán. Egykori iskolájában vállalt segédtanítói állást, majd községi írnok, 1840-ben pedig másodjegyző lett. Ugyanebben az évben feleségül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvéd árva, vagyontalan leányát. Két gyermekük született: Juliska (1841) és László (1844).
A polgári hétköznapok szürkeségéből Aranyt az 1842-ben Szalontára kerülő Szilágyi István, egykori debreceni diáktársa mozdította ki. Bíztatta, hogy Shakespeare-t és Szophoklészt fordítson. Az 1845-ös megyei tisztújítást megelőző kiélezett pártharcok ösztönözték Aranyt Az elveszett alkotmány (1845) című hexameteres eposzparódia megírására, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság által meghirdetett vígeposz-pályázatra - és meg is nyerte a fődíjat. Ez volt első irodalmi sikere. 1846-ban ugyancsak a Kisfaludy Társaság pályázatára írta történeti-mondai hagyományokra épülő Toldi című elbeszélő költeményt. A pályadíj elnyerésén túl a mű megalapozta Arany népszerűségét, és ennek köszönhette Petőfi barátságát is. Petőfi meleg szavakkal üdvözölte a pályaművet és a költőt, aki hozzá hasonlóan az irodalom népies irányzatát képviselte. Arany 1847-1848-ban megírta a Toldi Miklós öregkorát és halálát megéneklő Toldi estéjét, amely azonban csak jóval később, 1854-ben jelent meg. A trilógia középső része, a Toldi szerelme a költő utolsó jelentős alkotása volt; 1879-ben készült el.
Az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc ügyét Arany teljes szívvel támogatta - Vas Gerebennel szerkesztette a Nép barátja című lapot, hazafias verseket, csatadalokat írt. 1848 őszén néhány hétig önkéntes nemzetőr volt, 1849 tavaszán belügyminisztériumi fogalmazó. A szabadságharc bukása mély válságba sodorta. Petőfi halálával pótolhatatlan veszteség érte, ehhez járult még az egzisztenciális bizonytalanság: szalontai lakását, állását elvesztette, egy ideig bujdosni kényszerült.
1850-ben Geszten a Tisza családnál házitanítói állást kapott. 1851-ben kezdett tanítani a nagykőrösi református gimnáziumban, magyart é s latint Nagykőrösii éveiben teljesedett ki balladaköltészete. A magyaré s székely népballadák, valamint a skót balladaköltészet mintájára alakította ki klasszikus szerkezeűt verstípusait.1858-tól az MTA rendes tagja volt. 1860-ban a Kisfaludy Társaság igazgatójává választották ekkor végleg Pestre költözött. 1861-ben megindította aSzépirodalmi Figyelő ícímű lapot (1862-tőllKoszorú címen jelent meg), amely azonban nem volt népszerűvé,é s 1865-ben meg is szünt.
Az 1860-as évektől Arany sokat betegeskedett. Ennek ellenére jelentős szerepet vállalt az első magyar Shakespeare-kiadás elkészítésében; fordította többek között a Szentivánéji álom és a Hamlet című darabokat. 1865-ben elvállalta az MTA titkári tisztségét. Ez év decemberében súlyos tragédia érte: leánya meghalt. 1870-ben az MTA főtitkára lett. A tisztséget 1877-től már csak névleg töltötte be, 1879-ben pedig végleg lemondott róla. Ekkor rendezte saját alkotásait Összes költeményéit, és Arisztophanész vígjátékainak fordításával foglalkozott. 1877 nyarát családjával a Margitszigeten töltötte. Ekkor születtek az Őszikék, Arany költészetének időskori remekművei.
Arany munkásság a nyelvművelés terén is kiemelkedő volt. Nyelvhelyességi cikkeket publikált a Szépirodalmi Figyelőben, a Koszorúbané s a Magyar Nyelvőrben, részt vett a nyelvújítót mozgalomban,é s maga is mintegy nyolcszázú j szót alkotott. Zenével is foglalkozott; dallamokat komponált saját verseihez, valamint Bajza, Kölcsey s Petőfi költeményeihez.
Fő művei:
Arany János összes munkái I-VIII. (1885-től több kiadásban)
Arany János hátrahagyott iratai és levelezése I-IV. (1888-1889)
Arany János népdalgyűjteménye (1952)
Arany János összes költeményei I-III. (1962-től több kiadásban)
Kapcsos könyv (1962)
Szösszenetek, töredékek, rövid versek (1992)
Tisztelt Írótárs! (kritikai írások, glosszák, 1993)
Forrás: MIL, MNL
Babits Mihály
Született: 1883. november 26., Szekszárd
Meghalt: 1941. augusztus 4., Budapest
Életrajz: költő, író, esszéista, műfordító
Szülei - Babits Mihály királyi táblabíró és Kelemen Auróra - nemesi értelmiségi családok leszármazottai voltak. A budapesti tudományegyetemen magyar és klasszikus irodalmat hallgatott. 1906-ban magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, majd vidéki gimnáziumokban tanított: Baján, Szegeden, Fogarason és Újpesten. 1912-től Budapesten tanított. 1902-től jelentek meg versei, műfordításai. 1909-től, első verseskötete megjelenésétől fontos szerepet játszott a magyar irodalmi életben. Az első világháború alatt pacifista nézetei miatt fel kellett adnia állását. Ezután teljes figyelmét az irodalomnak szentelte. Osváth Ernő, az 1908-ban indul Nyugat főszerkesztője felfigyelt verseire, így Babits állandó munkatársa, majd 1916-tól egyik szerkesztője lett a lapnak. Lelkes támogatja volt az 1918-as őszirózsás forradalomnak. Az 1918 decemberében megalakult Vörösmarty Akadémia alelnöke lett. A Tanácsköztársaság idején irodalomtörténetet tanított a budapesti egyetemen, annak bukása után azonban megfosztották tanszékétől, és tanári nyugdíját is megvonták. 1921-ben házasságot kötött Tanner Ilonával, aki Török Sophie néven maga is írt. 1927-től haláláig a Baumgarten-alapítvány irodalmi kurátora volt; Osváth Ernő halála után, 1929-től 1933-ig Móricz Zsigmonddal, 1933-tól élete végéig egyedül szerkesztette a Nyugatot. Legjelentősebb műfordítói teljesítménye Dante Isteni színjátékának tolmácsolása (1913-1923), amelyért az olasz állam San Remo-díjjal jutalmazta. Fordított még többek között Szophoklész-, Shakespeare-, Goethe- és Baudelaire-műveket.
A Nyugat első nemzedékének kiemelkedő képviselője volt, a két világháború közötti polgári irodalom egyik vezéralakja.
Fő művei:
Levelek Irisz koszorújából (versek, 1909)
Herceg, hátha megjön a tél is! (versek, 1911)
Recitativ (versek, 1916)
Húsvét előtt (versek, 1916)
Gólyakalifa (regény, 1916)
Fortissimo (versek, 1917)
Nyugtalanság völgye (versek, 1920)
Timár Virgil fia (regény, 1922)
Gondolat és írás (esszék, 1922)
Kártyavár (regény, 1923)
Sziget és tenger (versek, 1925)
Halál fiai (regény, 1927)
Az istenek halnak, az ember él (versek, 1929)
Élet és irodalom (esszék, 1929)
Versenyt az esztendőkkel (versek, 1933)
Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom (regény, 1933)
Az európai irodalom története (1934)
Hatholdas rózsakert (elbeszélések, 1937)
Babits Mihály beszélgető füzetei I-II. (1938, 1941)
Jónás könyve (elbeszélő költemény, 1940)
Babits Mihály hátrahagyott versei (1941)
Babits Mihály összes versei (1942-től több kiadásban)
Babits Mihály összes művei (1945-től több kiadásban)
Babits Mihály, Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső levelezése (1959)
Babits Mihály versfordításai (1961)
Babits Mihály novellái (1964)
Esszék, tanulmányok I-II. (1978)
Babits Mihály dráma- s prózafordításai (1980)
Forrás: BH, MNL
Bajza József
Született: 1804. január 31., Szécsi
Meghalt: 1858. március 3., Pest
Életrajz: költő, író, kritikus, szerkesztő
Birtokos nemesi családból származott. 1811-től a gyöngyösi ferences rendi gimnáziumban, majd a pesti piaristáknál tanult, ahol életre szóló barátságot kötött Toldy Ferenccel. 1818-tól együtt jártak a pesti egyetem filozófiai tanfolyamára, együtt olvasták Dayka, Virág, Kazinczy munkáit, együtt látogatták mentorukat, Virág Benedeket. Bajza 1822-ben jogi tanulmányokba kezdett. 1824-ben Pozsonyban töltött egy évet, hogy jobban elsajátítsa a német nyelvet. 1825-ben Földváry Ferenc hevesi főszolgabíró jurátusa lett az országgyűlésen. 1828-ban a királyi tábla jegyzője volt. 1829-ben Pestre költözött, s ettől kezdve az írói munkának szentelte magát. Az 1830-as években tagjai közé választotta az MTA és a Kisfaludy Társaság. A Nemzeti, majd az Ellenzéki Kör tagjaként részt vett a politikai közéletben is. 1847-ben az Ellenzéki Kör megbízásából szerkesztette az Ellenőr című évkönyvet, 1848-ban a Kossuth Hírlapját. A világosi fegyverletétel után bujdosott. 1851-től újra Pesten élt. 1853-ban egészsége megromlott, anyagi gondjai támadtak. Elborult elmével halt meg.
Fő művei:
Bajza József összegyűjtött munkái I-VI. (1899-1901)
Válogatott cikkek és tanulmányok (1954)
Bajza József és Toldy Ferenc levelezése (1969)
Bajza József elfeledett írásai (1984)
Szózat a magyar színház ügyében (1986)
Forrás: UMIL, ML, Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái
Bakos Ferenc
Született: 1922. január 17., Budapest
Meghalt: 1996. szeptember 1., Budapest
Életrajz: nyelvész
A budapesti és a bukaresti egyetemeken tanult. 1950-ben az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen francia-angol szakos tanári diplomát szerzett. 1950-től 1954-ig az MTA Nyelvtudományi Intézetében tudományos segédmunkatársként, 1955-től 1957-ig az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségében szerkesztőként dolgozott. 1957-től a szegedi egyetem Romanisztikai Intézetében tanított mint adjunktus, majd docens. 1967-től az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozott tudományos főmunkatársként; ugyanitt 1973-ban az Általános nyelvészeti osztály vezetője lett.
Fő kutatási területei az francia nyelvtörténet, a szókészlettan, a román-magyar nyelvi kapcsolatok, a nyelvelmélet, valamint a lexikográfia történeti és elméleti kérdései voltak. Közismert az általa szerkesztett Idegen szavak és kifejezések szótára (1958).
Fő művei:
Idegen szavak és kifejezések szótára (1958-től több kiadásban)
A magyar nyelv régebbi román elemei és a közvetlen népi érintkezésen alapuló szókölcsönzés néhány kérdése (Nyelvtudományi Közlemények, 1973)
Megnevezés és kontrasztivitás (Nyelvtudományi Közlemények, 1982)
A magyar szókészlet román elemeinek története (1982)
Román-magyar kéziszótár (1991-től több kiadásban)
Magyar Larousse I-III. (főszerkesztő; 1991-1994)
Magyar-román kisszótár (társszerkesztő; 1994-től több kiadásban)
Román-magyar kisszótár (társszerkesztő; 1995-től több kiadásban)
Forrás: MNL, ML
Balassa József
Született: 1864. február 11., Baja
Meghalt: 1945. február 26., Budapest
Életrajz: nyelvtudós
Eredeti családi neve Weidinger volt, 1881-ben magyarosította. Budapesten és Bécsben folytatott egyetemi tanulmányai után 1885-ben bölcsészdoktori, 1886-ban tanári oklevelet szerzett Budapesten. Ezután székesfehérvári, 1892-től debreceni, 1896-tól budapesti középiskolákban tanított. 1918-ban nyugalomba vonult. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanárrá nevezték ki, de címétől utóbb megfosztották. 1920 és 1940 között a Magyar Nyelvőr szerkesztője volt. 1914-ben a magyarországi szabadkőműves mozgalom helyettes nagymestere lett, 1920-ban nagymestere.
Ő foglalkozott elsőként a magyar hangtan tudományos vizsgálatával és kutatásával. Simonyi Zsigmonddal magyar-német és német-magyar szótárat szerkesztett, és több tankönyvet írt. A finn akadémia tagja volt.
Fő művei:
A phonetika elemei (1886)
A magyar nyelvjárások osztályozása s jellemzése (1891)
A magyar nyelv (1899)
Magyar hangtan (1904)
A szabadkőművesség története (1922)
Helyes magyarság (1923)
A magyar nyelv életrajza (1937)
A nyelvek élete (1938)
A magyar nyelv szótára I-II. (1940)
A Magyar Nyelvőr története 1872-1940 (1941)
A magyar nyelv könyve (1943)
Forrás: UMIL
Balassi Bálint báró
Született: 1554. október 20., Zólyom
Meghalt: 1594. május 30., Esztergom
Életrajz: költő
Apja, Balassa János protestáns főúr volt, felső-bányavidéki főkapitány. Bornemissza Péter, zólyomi udvari prédikátor nevelte. 1565-től Nürnbergben tanult. Beszélt horvátul, németül, latinul, olaszul, románul, szlovákul. 1569-ben apját Miksa magyar király hűtlenség vádjával elfogatta. A család Lengyelországba menekült. Balassa János 1570-ben megszökött a fogságból; 1572-ben kegyelmet kapott.
Balassi 1575-ben részt vett Bekes Gáspár Báthori István erdélyi fejedelem elleni hadi vállalkozásban. A vesztes csatában megsebesült, és Erdélybe került. Mehmet török nagyvezér, majd III. Murad szultán levélben szólította föl Báthorit, hogy sürgősen adja ki a hűtlen Balassa János fiát a török Portának. A fejedelem azonban, mivel nem akart teljesen behódolni a törököknek, nem szolgáltatta ki a foglyot. Amikor Báthori Istvánt 1576-ban lengyel királlyá választották, Balassi is a kíséretében volt. 1577-ben hazatért Lipótújvárra. Apja időközben meghalt, a törökök elfoglalták a család leggazdagabb birtokait és várait, és megmaradt vagyona is egyre fogyott. 1578-ban hűségesküt tett Rudolf királynak. Ekkoriban számos panaszlevelet, feljelentést írtak Balassi ellen verekedés, szidalmazás, jogtalannak ítélt bebörtönzés, juhok elhajtása, nőkkel szembeni erőszakoskodás miatt. 1578-ban saját kérésére a király hadnagyságot adományozott neki Egerben. 1582-ben zólyomi, palotai vagy újvári kapitányságot kért a királytól, vagy elbocsátást. 1584-ben feleségül vette megözvegyült unokatestvérét, Dob Krisztinát, és elfoglalta az asszony hozományának tekintett Sárospatakot. Vérfertőzéséért és várfoglalásáért perbe fogták. 1585-ben gyámjával, Balassi Andrással, majd feleségével pereskedett. 1586-ban áttért a katolikus hitre. 1588-ban házasságát érvénytelenítették, az ellene felhozott vádakat elejtették, és Balassi hadnagy lett Érsekújváron. 1587-ben megözvegyült Losonczi Anna, Ungnád Kristóf felesége, akinek a költő Dob Krisztinával kötött házasságát megelőzően évekig udvarolt, és Balassi - sikertelenül - újra ostromolni kezdte a nőt, akit verseiben Júliának nevezett (Júlia-versek). Ebben az időszakban, 1588-1589-ben született legtöbb műve. 1589-ben Lengyelországba ment. Feltehetően a Krakkóban élő Wesselényi Ferencné Zarkándi Annához írta az úgynevezett Célia-verseket. 1590-ben hazatért. Részt vett Divény és Kékkő ostromában. 1594-ben Esztergom alatt puskagolyó ejtett rajta halálos sebet.
Fő művei:
Gyarmati Balassi Bálint költeményei (1879)
Gyarmati Balassi Bálintnak istenes neki (1941)
Balassa-kódex (1944)
Balassi Bálint összes művei I-II. (1951-1955)
Balassi Bálint összes versei, Szép magyar komédiája s levelezése (1973)
Gyarmati Balassi Bálint énekei (1986)
Forrás: MNL
Balázs János
Született: 1914. november 4., Nagyalásony
Meghalt: 1989. március 16., Budapest
Életrajz: nyelvész, filológus
Eötvös-kollégistaként 1935-től görög-latin-magyar szakon tanult. 1964 és 1970 között Lipcsében, Zürichben, Genfben, Pisában, majd professzorként Rómában tanított. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt (1949-től), az ELTE tanára (1964-től), majd tanszékvezető professzora (1973-1979).
Fő kutatási területe a magyar nyelvemlékek, a magyar nyelvű írásbeliség és a régi magyar nyelvtani irodalom történetének kutatása volt. Munkásságát kezdettől fogva széles látókör jellemezte, a magyar nyelv és kultúra európai kapcsolatainak számbavétele. A stilisztika, a tudománytörténet és a szövegtan területén egyaránt kimagasló eredményeket ért el.
Fő művei:
Sylvester János és kora (1958)
Funktionswerte der Pronominalitat (A névmások használatáról) (1973)
Magyar deákság (1980)
A szöveg (1985)
Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcsészet alapkérdései (1987)
Forrás: MNL, MIL, ML
Bálint Tibor
Született: 1932. június 12., Kolozsvár
Életrajz: romániai magyar író, újságíró, szerkesztő
Nehéz körülmények között, külvárosi környezetben nőtt fel. A kolozsvári református kollégium diákjainak összefogása tette lehetővé, hogy mint tehetséges munkásgyerek ebben az intézményben tanuljon. Az Igazság, Falvak dolgozó népe, Ifjúmunkás című lapok munkatársa volt (1953-1959), majd a Napsugár gyermekújság szerkesztője (1967-től).
Önéletrajzi elemekkel átszőtt novelláiban, regényeiben a lírai groteszk eszközeivel ábrázolja a társadalom perifériájára szorult kisemberek világát, bemutatja az életformaváltás lehetőségét, az emberség fontosságára figyelmeztet. Kiemelkedő alkotása a Zokogó majom (1969) című nagyregény, a kolozsvári lumpenvilg ábrázolása szociológiai pontossággal, bensőséges iróniával.
Fő művei:
Csendes utca (elbeszélések, 1963)
Angyaljárás a lépcsőházban (elbeszélések, 1966)
Önkéntes rózsák Sodomában (kisregény, 1967)
Zokogó majom (regény, 1969)
Kenyér és gyertyaláng (esszék, 1975)
Zarándoklás a panaszfalhoz (regény, 1978)
Mese egy őrült kakaduról (elbeszélések, 1986)
Családi ház kerttel (elbeszélések, 1986)
A háromszáz esztendős pacsirta (elbeszélések, 1986)
Nyargaló ihlet (cikkek, karcolatok, 1988)
Égi és földi kvártély (válogatott elbeszélések, 1989)
Bábel toronyháza (1996)
Végtelen világbajnokság (1999)
Forrás: BH, Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, KK 2002
Ballagi Mór
Született: 1815. március 18., Inc
Meghalt: 1891. szeptember 1., Budapest
Életrajz: nyelvész, teológus
Családneve eredetileg Bloch volt, 1848-ban magyarosította. 1829-től Nagyváradon, 1831-től Pápán tanult, talmudtanítónak készült. 1832-től Móron és Surányban volt nevelő. 1836-ban Pápán a református kollégiumban tanult. 1837-től a pesti egyetem mérnöki tanfolyamán, 1839-től Párizsban, 1842-től Tübingenben folytatta tanulmányait. Párizsban röpiratot írt a zsidók emancipációja érdekében (A zsidókról, 1840). 1840-ben a Magyar Tudós Társaság levelező tagja lett. 1843-ban áttért az evangélikus hitre. 1844-től a szarvasi evangélikus gimnáziumban tanított. 1848-1849-ben honvédtisztként szolgált, Görgey titkára volt. A szabadságharc után Szarvasra internálták. 1851-től a kecskeméti reformtus, 1855-től 1877-ig a pesti protestáns teológián tanított. 1858-ban az MTA rendes tagja, 1861-ben országgyűlési képviselő lett.
Magyar és héber nyelvészettel, szótárszerkesztéssel, bibliamagyarázattal foglalkozott. A szabadelvű teológiai irányzat vezetője, a protestáns egyházak egyesülésének híve volt, számos hazai és külföldi lap munkatársa. Szerkesztette a Protestáns Egyházi Iskolai Lapot (1858-1888) és a Protestáns Tudományos Szemlét (1869-1872). Német-magyar és magyar-német szótára több kiadásban jelent meg.
Fő művei:
A zsidókról (röpirat, 1840)
Mézes t könyve I-V. (fordította, a jegyzeteket készítette; 1840-1841)
Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye I-II. (1850, 1855)
A héber nyelv elemi tankönyve (1856)
Bibliai tanulmányok I-II. (1865-1868)
A magyar nyelv teljes szótára I-II. (1866-1873)
A protestantizmus harca az ultramontanizmus ellen (1867)
Forrás: UMIL
Balogh József
Született: 1750 körül, Nyárádszentimre
Meghalt: 1781 (?), Holland Guyana (ma Suriname), Dél-Amerika
Életrajz: orvos, botanikus, utazó
A bécsi és a leydeni egyetemen tanult, orvosi diplomát szerzett. Holland ösztöndíjjal 1779-ben Holland Guyanába utazott, ahol botanikai gyűjtőmunkát folytatott. Innen levelezett Benkő József erdélyi történetíróval és botanikussal. A kolozsvári akadémiára szóló meghívásra (1780) már nem küldött választ. Könyvet írt Erdély növényvilágáról.
Fő műve:
Specimen inaugurale botanico-medicum sistems praecipuas plantas in M. Transsylvaniae (1779)
Forrás: MNL, ML
Bán Zsuzsa
Született: 1944. december 29., Szombathely
Életrajz: író, újságíró, műfordító
1964 és 1985 között ápolónőként, műszaki fordítóként és újságíróként dolgozott. A Vas Népe és a Zalai Hírlap munkatársa volt. 1985-től a Zala Megyei Könyvtár könyvtárosa. Svédből fordít.
Fő művei:
Más kenyerén (kisregények és elbeszélések, 1978)
Hazug szerelmek (elbeszélések, kisregények, színművek, 1979)
Élet a Domb utcában (kisregények és elbeszélések, 1984)
Bolondok (regény, 1987)
Ámokfutás (regény, 1992)
Forrás: KK 2002
Bárány Tamás
Született: 1922. március 21., Budapest
Életrajz: költő, író
A pesti és a kolozsvári egyetem bölcsészettudományi és jogi karán tanult. A Fővárosi Könyvtárban kezdett dolgozni, később tisztviselő lett. Szerkesztette a Budapest című folyóiratot, majd a Magvető Kiadónál volt lektor.
Irodalmi pályafutását költőként kezdte. Már tizenöt éves korában megjelent egy verseskötete. Regényíróként, novellistaként, színműíróként nemzedékének útkeresését, erkölcsi és generációs konfliktusait ábrázolja. Szinte a teljes XX. századi magyar társadalomtörténet nyomon követhető életművében. Jó érzékkel fordul a közelmúlt és a jelen társadalmának problémái felé: foglalkozott az antiszemitizmus jelenségével, a családi élet bomlásával, a háború borzalmaival, a munkaerkölccsel, a disszidálás kérdésével. Több rádiójátékot is írt. A második kakasszó című drámáját a Petőfi Színház mutatta be 1958-ban.
Fő művei:
Álomváros (versek, 1937)
Lassú nyár (versek, 1941)
Szélcsend (regény, 1943)
És megindulnak a hegyek (regény, 1947)
Rákóczi zászlai (regény, 1955)
Csigalépcső (regény, 1956)
Sírás (elbeszélések, 1957)
Apátlan nemzedék (regény, 1960)
Város, esti fényben (regény, 1968)
Palackposta (mesék felnőtteknek, 1968)
Egy életen át (válogatott elbeszélések, 1968)
Velünk kezdődik minden (regény, 1969)
Tornádó (színművek, 1970)
Nagy idők tanúja (regény, 1974)
A bíró (regény, 1978)
Villanófény (önéletrajzi írások, 1987)
Aki feltámadott (regény, 1989)
Trójában háború volt? (regény, 1992)
Megjelenés fehér szmokingban (regény, 1993)
Két emberöltő (válogatott írások, 1994)
Forrás: MNL, MIL, KK 2002
Baranyi Ferenc
Született: 1937. január 24., Pilis
Életrajz: költő, író, műfordító
Magyar-olasz szakon végzett a budapesti tudományegyetemen 1962-ben. 1963 és 1965 között a MOSZ Újságíró Iskolájába járt. Ifjúsági lapok (1963-1972), majd a Magyar Televízió munkatársa (1976-1992) volt, 1989-től 1992-ig az Ezredvég című irodalmi lap főszerkesztője. 1992-ben vonult nyugdíjba.
Egyetemi éveiben jelentkezett első verseivel. Határozott eszmeiség, egyszerű, díszítetlen, epigrammatikus forma jellemzi költészetét. Gyakori műfaja a riport. Műfordítóként elsősorban olasz és francia költők tolmácsolója. József Attila-díjas (1976).
Fő művei:
Villámok balladája (versek, 1962)
Hazatérés (versek, 1964)
A lónak vélt menyasszony (színmű, 1973)
Esőveréssel (válogatott és új versek, 1975)
A szerelem harmadik éve (versek, 1980)
Visszaigéz (versek, 1987)
Egy önérzet hét stációja (lírai napló, 1988)
Gyöngyhalász (1990)
Betyárbecsület (1991)
Europarnasszus (válogatott műfordítások, 2001)
Forrás: MNL, MIL, KK 2002
Bárczi Géza
Született: 1894. január 9., Zombor
Meghalt: 1975. november 7., Budapest
Életrajz: nyelvész
Az Eötvös Kollégium tagjaként 1911-től magyar-latin-görög, majd francia szakon tanult a budapesti egyetemen. 1914-ben ösztöndíjjal Franciaországba utazott; az első világháború alatt internálták. 1917-ben Svájcba került. 1920-ban a lausanne-i, majd a budapesti egyetemen fejezte be tanulmányait. 1919-től 1941-ig Budapesten volt középiskolai tanár. 1926 és 1948 között számos francia nyelvi s irodalmi olvasókönyvet szerkesztett. 1932-től a szegedi, 1938-tól a budapesti egyetemen tanított az francia nyelv magán tanáraként. 1941-től a debreceni egyetemen a magyar és a finnugor nyelvészet tanára, 1952-től a budapesti egyetem tanára volt. 1941-1949-ben a Magyar Népnyelv című folyóiratot szerkesztette. 1939-től az MTA levelező, 1947-től rendes tagja. Kossuth-díjas (1952). 1969-ben vonult nyugdíjba. Tudományos pályája kezdetén romanisztikával, majd a magyar-francia nyelvi kapcsolatokkal foglalkozott. Későbbi, a fonetikától a nemzetközi nyelvig terjed szerteágazó munkásságából magyar nyelvtörténeti (hang-, alak- s szókészlettani) kutatásai emelkednek ki.
Fő művei:
A "pesti nyelv" (1932)
-francia hang- s alaktan (1933)
A középkori vallon-magyar érintkezésekhez (1937)
A magyar nyelv francia jövevényszavai (1938)
Magyar szófejtő szótár (1941)
Régi magyar nyelvjárások (1947)
Fonetika (1951)
A magyar szókincs eredete (1951)
A tihanyi apátság alapító levele mint nyelvi emlék (1951)
Bevezetés a nyelvtudományba (1953)
Magyar hangtörténet (1954)
Magyar történeti szóalaktan I. A szótövek (1958)
A magyar nyelv értelmező szótára (társszerkesztő; 1959-1962)
A magyar nyelv életrajza (1963)
A magyar nyelv története (társszerző; 1976)
Nyelvművelésünk (1974)
A magyar nyelv múltja és jelene (1980)
A nemzetközi nyelvről (1987)
A magyar igeragozás története (1990)
Forrás: UMIL
Baróti Szabó Dávid
Született: 1739. április 10., Bart
Meghalt: 1819. november 22., Virt
Életrajz: költő
Szegény nemesi családból származott. 1757-ben belépett a jezsuita rendbe. Székelyudvarhelyen, Trencsénben és Szakolcán tanult. 1760-ban tanár lett Székesfehérvárott. 1761-1763-ban Nagyszombaton bölcsészetet hallgatott. 1763-tól tanár és pap volt Kolozsvárott, Egerben, Kassán, Nagyváradon, majd Besztercebányán. Kassán ismerkedett meg Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel, akikkel 1787-ben megalapította a Magyar Museum című folyóiratot. 1799-ben nyugalomba vonult; Virten élt egykori tanítványa, Pyber Benedek házában.
Paraszti majorság címmel 1780-ban magyarra fordította Vaniere francia jezsuita gazdaságtant. Vergilius-fordításai, a tíz ecloga és a teljes Aeneis az 1810-es évek elején jelentek meg; előkészítésükben Batsányi is közreműködött.
Fő művei:
Új mértékre vett különb verseknek három könyvei (1777)
Baróti Szabó Dávid megjobbított és bővített költeményes munkái I-III. (1802)
Forrs: UMIL
Barta Sándor
Született: 1897. október 7., Budapest
Meghalt: 1938 (?), Szovjetunió
Életrajz: író, költő, szerkesztő
Szegény családból származott; apja foltozószabó volt. Középiskolás korában maga is dolgozott apja műhelyében, és tuberkulózisban megbetegedett. Könyvkereskedő-segédnek tanult, így került kapcsolatba a Galilei-körrel és a munkásmozgalommal. Első versei 1917-től jelentek meg Kassák Lajos Ma című folyóiratában. Kassák lányát vette feleségül. A Ma köréhez tartozott; korai versei a futurista és az expresszionista formakeresés jegyében születtek. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol baloldali avantgard folyóiratokat indított: az Akasztott Ember 1922-től jelent meg. 1924-ben belépett a kommunista pártba, és lapja beolvadt Komját Aladár Egység című folyóiratába. Ebben az időben írt művei közül kiemelkedik Csodálatos történet, vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen l (1925) című fantasztikus riportregénye, a korabeli társadalom sziporkázóan szatirikus ábrázolása. 1925-től Moszkvában élt, könyvesbolti eladóként dolgozott. Részt vett a Forradalmi írók Nemzetközi Szervezetének alapításában; kulturális és közéleti tisztségeket töltött be. 1938-ban megindította a Szovjetunióban élő magyar írók Új Hang című folyóiratát. Koholt vádak alapján letartóztatták és kivégezték.
Fő művei:
Véres lobogó (versek, 1919)
Nincs kegyelem (regény, 1933)
Csodálatos történet, vagy mint fedezte fel William Cookendy polgári riporter a földet, amelyen él (regény, 1925)
Aranysík (regény, 1957)
Pánik a városban (válogatott elbeszélések, 1959)
Ki vagy? (válogatott versek, 1962)
Forrás: MNL, ML
Batsányi János
Született: 1763. május 9., Tapolca
Meghalt: 1845. május 12., Linz
Életrajz: költő, író
Kispolgári családból származott. Gimnáziumi tanulmányait Keszthelyen, Veszprémben és Sopronban, a filozófiai tanfolyamot 1783-tól Pesten, a piaristáknál végezte, itt tanára, Hornyi Elek ébresztette fel benne a történelem iránti érdeklődést. Joghallgatóként Orczy Lőrinc házába került, mint a neves költő fiának tanulótársa, és bekapcsolódott a kibontakozó pesti irodalmi és színházi életbe. 1787-től az Orczy család támogatásával Kassán, a kamaránál volt gyakornok, majd írnok. Valószínűleg itt lett szabadkőműves. Kazinczy Ferenccel és Baróti Szabó Dáviddal 1788-ban megalapította a Magyar Museum című folyóiratot, amelyet a második számától egyedül szerkesztett. 1793-ban forradalmi versei miatt elveszítette állását, elhagyta Kassát. 1794. szeptember 10-én a Martinovics-féle mozgalomban való részvétele miatt Budán elfogták, és egy évi börtönbüntetésre ítélték. Kufsteinben raboskodott. 1796. május 23-án szabadult. Ezután Bécsben telepedett le; hivatalnokként dolgozott, és részt vett a művészeti közéletben. 1805-ben feleségül vette Baumberg Gabriella osztrák költőnőt. 1809-ben fordította magyarra, és a kiáltvány hangvételét kiélezve ki is egészítette Napóleon magyarokhoz intézett proklamációját. A Bécsből kivonuló francia csapatokkal Párizsba ment, ahol Maret államtitkár, Batsányi kufsteini rabtársa nyugdíjat eszközölt ki számára. 1815. augusztus 5-én a Párizst megszálló osztrák katonaság elfogta. Spielberg várbörtönbe szállították, ahonnan 1816. augusztus 14-én szabadult. Ezután Linzben élt haláláig. A Magyar Tudós Társaság 1843-ban levelező tagjává választotta.
Fő művei:
Batsányi János politikai munkái (1835)
Batsányi János összes művei I-IV. (1953-1967)
Forrás: UMIL
Bécsy Tamás
Született: 1928. augusztus 28., Budapest
Életrajz: irodalomtörténész, esztéta
1952-ben végzett a szegedi egyetem magyar-történelem szakán. 1973-ig általános iskolai és gimnáziumi tanárként dolgozott. 1973-tól 1978-ig a Pécsi Tanárképző Főiskolán, 1978-tól az ELTE világirodalmi tanszékén tanított. 1990 és 1994 között tanszékvezető volt az ELTE-n. Az 1990-es évek második felében a Veszprémi Egyetem színháztudományi tanszékét vezette. Az Irodalomtörténet című folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. József Attila-díjas (1986). Elsősorban drámaelmélettel foglalkozik.
Fő művei:
A drámamodellek és a mai dráma (1970)
Drámaelmélet az ontológia és az esztétika határán (1977)
A drámaelmélet és a dramaturgia Csokonai műveiben (1980)
A dráma elméletéről (1984)
A dráma esztétikája (1988)
Rítus és dráma (1992)
Kalandok a drámával (1996)
A színjáték elméletéről (1997)
A siker receptjei (2001)
Forrás: MNL, KK 2002
Békés István
Született: 1900. augusztus 28., Debrecen
Meghalt: 1982. április 5., Budapest
Életrajz: író, műfordító, újságíró, művelődéstörténész, filmkritikus
Jogi és bölcsészeti tanulmányok után 1920-tól újságíróként dolgozott Budapesten és Debrecenben. 1925-től dramaturg és filmkritikus volt Berlinben. Az 1930-as évek elején hazatért. Különböző, főként baloldali újságoknak dolgozott. Cikkei, versei többségben a Debreceni Figyelő és az Együtt című lapokban jelentek meg. A háború után a Jövendő című hetilapot szerkesztette. 1946 és 1950 között nagy sikert aratott Társbérlet és Negyedóra az Arany Angyalban című folytatásos rádiójátékaival. 1949-től 1951-ig a Vidám Színpad igazgatója volt, 1957-től 1978-ig a Népszabadság állandó cikkírója, főként művészeti témában. Magyar művelődéstörténeti kutatásokat folytatott. Fordított is - többek között Majakovszkij, Strindberg és Shaw műveit.
Fő művei:
Vihar az erdőn (elbeszélő költemény, 1933)
Ökölbeszorított szó. A magyar nép válogatott közmondásai és szólásai (1952)
Petőfi nyomában (dokumentum, 1959)
Új magyar anekdotakincs a századfordulótól a felszabadulásig (1962)
Magyar ponyva Pitaval (szerkesztő; 1966)
Napjaink szállóigéi I-II. (1968)
Szegény ember gazdag városban (1973)
Pest megyei barangolósok (1975)
A világ anekdotakincse (1975)
Forrás: MNL, MIL, ML
Békési Imre
Született: 1936. április 3., Kalocsa
Életrajz: nyelvész
Magyar-történelem-pedagógia szakon végzett az ELTE-n és a JATE-n. Tanítóként dolgozott. Jelenleg nyelvész, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelvi tanszékének vezetője, 1987-től 1990-ig a főiskola főigazgatója volt. Az MTA Magyar Nyelvtudományi Bizottságának tagja. A Juhász Gyula-alapítvány elnöke. A Magyar Nyelv című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. A nyelvtudomány kandidátusa (1977). Kutatási területe a szövegnyelvészet.
Fő művei:
Szövegszerkezeti alapvizsgálatok (1982)
A gondolkodás grammatikája (1986)
Szemiotikai szövegtan (társszerző; 1990)
Jelentésszerkezetek interpretációs megközelítése (1993)
Szövegtan és prózaelemzés (társszerző; 1994)
Elemzések a mondat szintje alatt és fölött (társszerző; 1999)
Osztatlan filológia (tanulmányok, 2001)
Forrás: KK 2002
Benjámin László
Született: 1915. december 5., Budapest
Meghalt: 1986. augusztus 20., Budapest
Életrajz: költő, műfordító, újságíró
A gimnázium ötödik osztályából anyagi okok miatt kimaradt. 1931-től fizikai munkásként dolgozott: volt kötszövő, nyomdász, vasas, szűcs stb. 1940-től 1945-ig tisztviselő. Első verseskötete 1939-ben jelent meg. Írásait a Szép Szó, a Kelet Népe és a Népszava közölte. Az 1930-as években bekapcsolódott a munkásmozgalomba. A háború után újságíróként dolgozott; 1952-1953-ban és 1954 második félévben az Új Hang főszerkesztője volt. 1958-tól a Szabó Ervin Könyvtár alkalmazottja, azután 1980-tól 1986-ig az Új Tükör című hetilap főszerkesztője volt.
Költészete szinte kommunista elkötelezettségét, lelkesedését tükrözte, utóbb csalódottságát. Kétszeres Kossuth-díjas (1950, 1952). Fordított többek között spanyol lírikusokat, francia fabliau-kat, Yeats-verseket s néhány Chaucer-elbeszélést a Canterbury mesékből.
Fő művei:
A csillag nem jött (versek, 1939)
Tollal s szerszámmal (munkásköltők antológiája, 1941)
A betűöntők diadala (1946)
A teremtés után (1948)
Örökké élni (1949)
Tűzzel, késsel (1951)
Éveink múlása (1954)
Egyetlen élet (1956)
Ötödik évszak (1962)
Világfüstje (1964)
Sziklarajzok (válogatott s j versek, 1975)
Vallomások, viták (tanulmánykötet, 1979)
Forrás: MNL, MIL
Benkő Lóránd
Született: 1921. december 19., Nagyvárad
Életrajz: nyelvész
1941-1944-ben a kolozsvári, 1944-1945-ben a budapesti egyetemen tanult, magyar-olasz-történelem szakon. 1946-tól a budapesti egyetem tanársegéde, 1953-tól docense, 1959-től tanszékvezető egyetemi tanára volt. 1967-1974-ben az egyetem rektorhelyettese. 1977-től a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke. 1953-tól a Magyar Nyelv című folyóirat felelős szerkesztője. Kandidátus (1952), a nyelvtudomány doktora (1960). 1960-tól az MTA levelező, 1976-tól rendes tagja. Révai Miklós-emlékéremmel (1980) és Apáczai Csere János-díjjal (1991) tüntették ki. A magyar nyelv történetét kutatja. Számos magyar nyelvemléket rendezett saját al.
Fő művei:
A Nyárádmente földrajzi nevei (1947)
Magyar nyelvjárási bibliográfia 1817-1949 (társszerkesztő; 1951)
A magyar ly hang története (1953)
Magyar nyelvjárástörténet (1957)
A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában (1960)
A magyar nyelv története (társszerző; 1967)
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I-IV. (főszerkesztő; 1967-1976)
The Hungarian Language (A magyar nyelv) (társzerkesztő; 1972)
Az árpád-kori magyar nyelv szövegemlékei (1980)
Kazinczy Ferenc s kora a magyar nyelvtudomány történetében (1982)
A magyar fiktív (passzív) tv igék (1984)
A történeti nyelvtudomány alapjai (1988)
A magyar nyelv történeti nyelvtana (szerkeszt; 1991)
Pais Dezső (monográfia, 1993)
Forrás: UMIL
Berrár Jolán
Született: 1925. augusztus 13., Budapest
Meghalt: 1985. február 6., Budapest
Életrajz: nyelvész
1947-ben végzett a budapesti egyetemen, majd ugyanott gyakornok lett; később tanársegéd, adjunktus, docens. Kandidátus (1958). Fő kutatási területe a magyar nyelvtörténet, különösen a mondattan.
Fő művei:
Női neveink 1400-ig (1952)
Fejezetek határozóragjaink élettörténetéből (1957)
Magyar történeti mondattan (1957)
A magyar hasonlító mondatok története a XVI. század közepéig (1960)
A magyar nyelv története (társszerző; 1967)
Régi magyar glosszárium. Szótárak, szójegyzékek és glosszák egyesített szótára (társszerkesztő; 1984)
Forrás: UMIL
Berze Nagy János
Született: 1879. augusztus 23., Besenyő (ma Besenyőtelek)
Meghalt: 1946. április 6., Pécs
Életrajz: néprajztudós
Paraszti sorból származott. 1905-ben bölcsészdoktorátust szerzett. 1905-től a tanügyigazgatásban dolgozott Lugoson, Kolozsvárott, Debrecenben, Csíkszeredában, Nagyenyeden, Pancsován és Szekszárdon, majd 1924-től élete végéig Pécsett. Népköltészeti "gyűjtőhálózatot" szervezett falusi tanítókból. Fő műve mesekatalógusa, a magyar népmesék első, szakszerű gyűjteménye, amelynek megjelenését már nem érhette meg. Tanulmányaiban a mese és a néphit, a monda és a mese, a népköltészet és a műköltészet kapcsolatát vizsgálta. Az újkori magyar néprajztudomány egyik legnagyobb alakja, munkásságát külföldön is elismerték.
Fő művei:
Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből (1907)
A néphagyományok kutatásának fontossága és módszere (1907)
A csodaszarvas mondája (1927)
Tájékoztató Baranya vármegye magyar népe szájhagyományainak és szokásainak gyűjtéséhez (1933)
Szent László füvéről szóló monda (1934)
Baranyai magyar néphagyományok I-III. (1940)
Baranyai népmesék (1942)
Szendrey Zsigmond (nekrológ, 1943)
Magyar népmesetípusok I-II. (1957)
Égigérő fa (mitológiai tanulmány, 1958)
Régi magyar népmesék Berze Nagy János hagyatékából (1970)
Nap és tükör (1982)
Forrás: MIL, MNL, ML
Berzsenyi Dániel
Született: 1776. május 7. Hetye (ma Egyházashetye)
Meghalt: 1836. február 24., Nikla
Életrajz: költő
Apja birtokos nemes volt. 1788-tól a soproni evangélikus líceumban tanult. 1793-ban megszökött az iskolából, és Keszthelyen katonának állt, néhány hét múlva azonban hazatért szüleihez. 1794-ben apja visszavitte a soproni iskolába, ahol a következő évben befejezte tanulmányait. 1795-ben nagybátyjánál élt Niklán, majd megözvegyült apjának segített otthon a gazdálkodásban. 1799-ben feleségül vette tizennégy éves másod-unokatestvérét, Dukai Takács Zsuzsannát, és a kemenesaljai Sömjénbe költöztek.
Kis János költő 1803-ban tudomást szerzett Berzsenyi versírói tevékenységéről, és három költeményét elküldte Kazinczynak, aki lelkesen üdvözölte az újonnan felfedezett tehetséget. Berzsenyi és Kazinczy kilenc éven át leveleztek egymással. 1810-ben Berzsenyi Pestre utazott, és megismerkedett a Kazinczy szellemi köréhez tartozó fiatal írókkal, de idegennek érezte magát közöttük, és hamarosan visszatért Niklára. Két hosszabb megszakítással 1804-től haláláig itt élt. Verseskötetét végül 1813-ban, katolikus papnövendékek anyagi támogatásával jelentette meg - nagy sikerrel. A második kiadás 1816-ban látott napvilágot. Kölcsey 1817-ben bírálatot írt a kötetről, Berzsenyi szerint Kazinczy sugallatára. Gyanújában megerősítette az a tény is, hogy a Tudományos Gyűjtemény a bírálatra adott választ nem közölte. Ezt követően Berzsenyi szinte teljesen felhagyott a versírással, esztétikai tanulmányokkal foglalkozott. Levelezett, majd 1832-ben személyesen is megismerkedett Széchenyi Istvánnal, aki nagyra értékelte költészetét. Kapcsolatba került Döbrentei Gáborral, őt bízta meg művei kiadásával. Az MTA filozófiai osztálya 1830-ban első vidéki rendes tagjának választotta. Élete utolsó éveiben akadémiai fölkérésre rendszeresen írt műbírálatokat.
Fő művei:
Berzsenyi Dániel összes művei I-III. (1842)
Kazinczy Ferenc levelezése Berzsenyi Dániellel (1860)
Berzsenyi Dániel költői művei (1979)
Forrás: MNL
Bessenyei György
Született: 1747. ?, Bercel
Meghalt: 1811. február 24., Pusztakovácsi
Életrajz: író
Nemesi családból származott. Sárospataki tanulmányai (1755-1760) után hazatért a családi birtokára. 1765-től a bécsi nemesi testőrségnél szolgált; nyelveket tanult, bekapcsolódott a szabadkőműves mozgalomba, megismerkedett a felvilágosodás eszméivel. 1769-ben Itáliában járt. 1770-ben kezdett el írni. 1772-től jelentek meg művei. Közeli kapcsolatba került a bécsi udvari körökkel, barátságot kötött Barcsay Ábrahámmal, Orczy Lőrinccel, Ányos Pállal. 1773-ban kilépett a testőrségből; négy magyarországi református püspökség bécsi képviselője lett. 1779-ben áttért a katolikus hitre. 1780-ban Mária Terézia udvari könyvtárosává nevezte ki. Nem sokkal ezután összeütközésbe került II. József kormányzati rendszerével; 1782-ben, miután állását elvesztette, visszavonult berceli birtokára. 1787-ben Pusztakovácsiba költözött, részt vett Bihar vármegye közéletben. Ekkoriban ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel. A Martinovics-féle összeesküvés leleplezését követen rendőri felügyelet alatt állt. 1804 után teljesen visszavonultan élt. A cenzúra nem engedélyezte írásainak kiadását. Műveinek kéziratát a Nemzeti Múzeumnak, azok másolatát a sárospataki kollégium könyvtárának adományozta.
Fő művei:
Hunyadi László tragédiája (1772)
Kis tragédiája (1772)
Az eszterházi vigasságok (1772)
Buda tragédiája (1773)
A filozófus (vígjáték, 1777)
Anyai oktatás (1777)
Magyarság (1778)
Hunyadi János élete és viselt dolgai (1778)
Tolerancia (1778)
A holmi (esszék, 1779)
Magyar Nép (1779)
Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1790)
Tarimnes utazása (1804)
Magyarországnak törvényes állása (1804)
Az értelemnek keresése (1804)
A bihari remete, vagy a világ így megyen (1894)
Rámnak viselt dolgai I-II. (1966-1972)
Forrás: MNL, ML
Bichsel, Peter
Született: 1935. március 24., Luzern, Svájc
Életrajz: svájci író
Tanári diplomát szerzett, majd tizenhárom évig népiskolai tanár volt. Hosszabb időt töltött az Egyesült államokban, illetve Berlinben. 1964-ben jelent meg első elbeszéléskötete, amelynek rövid, minimalista, melankolikus-humoros hangvétel, nagyon emberi történetei nagy sikert arattak.
Az 1970-as évektől újságíróként dolgozik, számos lapban publikál. Emellett közéleti szerepet is vállal, főként a helyi politikában vesz részt. Több elbeszéléskötete, egy regénye jelent meg. Az utóbbi időben főként publicisztikai írásokat közölt.
Fő művei:
Eigentlich möchte Frau Blum den Milchmann kennenlernen (Blum asszony tulajdonképpen szívesen megismerkedne a tejesemberrel) (elbeszélések, 1964)
Die Jahreszeiten (Az évszakok) (regény, 1967)
Kindergeschichten (Gyerektörténetek) (elbeszélések, 1969)
Des Schweizers Schweiz (A svájciak Svájca) (esszé, 1969)
Stockwerke (Emeletek) (elbeszélések, 1974)
Geschichten zur falschen Zeit (Történetek rosszkor) (publicisztikai írások, 1979)
Schulmeisterlein (Kioktatások) (publicisztikai írások, 1985)
Der Busant (elbeszélések, 1985)
Irgendwo anderswo (Valahol máshol) (publicisztikai írások, 1986)
Im Gegenteil (Ellenkezőleg) (publicisztikai írások, 1990)
Zur Stadt Paris (Párizs városához) (elbeszélések, 1993)
Gegen unseren Briefträger (Postásunk ellen) (publicisztikai írások, 1996)
Forrás: VIL, Metzler Autorenlexikon (1994), Lexikon der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur (Nymphenburger, 1987)
Bodosi György
Született: 1925. március 24., Budapest
Életrajz: orvos, költő
1950-ben Budapesten szerzett orvosi diplomát, majd a veszprémi kórházban dolgozott. 1953 és 1987 között a Balaton-felvidéken, Pécselyen volt körorvos. Kezdő íróként a Válaszhoz csatlakozott. Szabó Lőrincre emlékeztető szonettekkel jelentkezett Illyés Gyulánál. Verseken kívül szociográfiai jellegű műveket ír.
Fő művei:
Az öröm szavai (1964)
Kő, kerék, víz (1968)
A Nap hiánya (1972)
A szólás vágyával (1980)
Illyés Gyula Tihanyban (1990)
Forrás: UMIL
Bókkon Gábor
Született: 1954. szeptember 16., Budapest
Életrajz: költő, zeneesztéta
1974-ben a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola ütős tanszakán végzett, később zeneesztétikát tanult. 1975-1977-ben a 25. Színház munkatársa volt. 1977-től szabadfoglalkozású. Szenvtelen hangvétel, szokatlan alaphelyzetekre épülő epikus műveket ír.
Fő művei:
Néhány szó a tigrisekről (versek, 1982)
E szép világ hát nem enyém? (versek, 1999)
Forrás: UMIL
Bólya Péter
Született: 1944. június 27.,
Meghalt: 1993. szeptember 14., Budapest
Életrajz: orvos, író
1969-ben végzett a szegedi orvosi egyetemen. Ezt követően orvosként dolgozott, majd 1974-1976-ban a Medicina Könyvkiadó felelős szerkesztője volt. Az 1980-as évek első felében az Új Tükör hetilap Orvosi üzenetek című népszerű rovatát vezette.
Fő művei:
Az eltűnt szoba (elbeszélések, 1975)
A veréb századik lépése (kisregény, 1979)
A felelés (elbeszélések, 1979)
A vihar szeme (válogatott elbeszélések, 1984)
Jelentés (szociográfia, 1984)
Orvosi üzenetek (1985)
Cé-dúr, fisz-moll (regény, 1986)
Nyáridő (regény, 1986)
Siker és siker (kisregény, 1989)
Szökési kísérlet (elbeszélések, 1989)
Forrás: MNL, ML
Bóna László
Született: 1960. október 29. Budapest
Életrajz: író
1980-tól 1986-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult.
Fő művei:
Holtvilág (1989)
Természetrajz (1995)
Fantomképek. Írások a mozgóképről (1999)
Forrás: KK 2002
Bopp, Franz
Született: 1791. szeptember 14., Mainz
Meghalt: 1867. október 23., Berlin
Életrajz: német nyelvész, az indoeurópai összehasonlító nyelvtudomány megalapozója
1812-től Párizsban s Londonban tanult orientalisztikát. 1821-től a berlini egyetemen tanított, 1825-től a keleti irodalom és az általános nyelvészet professzoraként. 1822-től a Berlini Tudományos Akadémia tagja volt.
Az indoeurópai összehasonlító nyelvtudomány megalapozójaként tartják számon. Bebizonyította a szanszkrit nyelv jelentőségét az indoeurópai összehasonlító nyelvtudomány számára, s a nyelvelemzés új módszerét dolgozta ki. Az igeragozási rendszerek vizsgálata alapján mutatta ki a szanszkrit, perzsa, görög, latin s német nyelvek közös eredetét. Később más szófajokat is bevont vizsgálataiba. Igen jelentős nyelvi adatgyűjtést folytatott, összeállította több indoeurópai nyelv (pl. szanszkrit, görög, latin, litván, szláv, gót, német) leíró nyelvtant, vizsgálta e nyelvek fonetikai törvényszerűségeit, nyelvtörténetüket. Foglalkozott az európai nyelvcsaládokkal, tanulmányát írt a maláj-polinéz és az indoeurópai nyelvek kapcsolatáról. Bebizonyította, hogy a kelta nyelvek és az albán nyelv is az indoeurópai nyelvcsalád tagjai.
1858-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. 1866-ban, első nagy műve megjelenésnek ötvenedik évfordulóján a német fejedelmek és a nemzetközi nyelvészszakma adakozásból létrehozták a nyelvészeti kutatásokat támogató Bopp-alapítványát.
Fő művei:
Az igeragozás rendszere a szanszkrit nyelvben (1816)
Szanszkrit nyelvtan (1827)
Szanszkrit-latin szójegyzék (1830)
A szanszkrit nyelv konjugációs rendszeréről a görög, a latin, a perzsa és a germán nyelv megfelelő rendszerével összehasonlítva I-VI. (1833-1852)
Forrás: Brit. Hung., Magy. Nagyl., Rvai Nagyl.
Böll, Heinrich
Született: 1917. december 21., Köln
Meghalt: 1985. július 16., Langenbroich
Életrajz: író
Apja fafaragó és műbútorasztalos volt. Érettségi után, 1937-ben könyvkereskedő-segédnek állt. 1938-1939-ben munkaszolgálatos volt, közben egy évig klasszika-filológiát hallgatott a kölni egyetemen. 1939 nyarán besorozták. Hat évig szolgált a Wehrmachtban közlegényként, majd tizedesként. A világháborúban harcolt a keleti és a nyugati fronton egyaránt. 1945-ben amerikai hadifogságba esett. Miután véget ért a háború, szülővárosában, Kölnben telepedett le. Először bátyja asztalosműhelyében, majd hivatalnokként dolgozott. 1951-től szabadfoglalkozású író. 1970-ben megválasztották a nyugatnémet PEN Club elnökének, 1971-től 1974-ig a nemzetközi PEN Club elnöke volt. 1972-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.
1947-től irodalmi folyóiratok közölték rövidebb novelláit. Az 1950-es évektől sorra jelentek meg elbeszélései és regényei, amelyekkel nagy népszerűségre tett szert. Műveinek fő témája a háború és a hazatérés, a háború utáni németországi viszonyok. Böll határozottan háborúellenes, nonkonformista nézeteket vallott. A társadalmi visszásságokra rámutatva gyakran élt a szatirikus ábrázolás eszközével. Műveiben a személyes felelősség kérdését vizsgálta; mintegy a német nép "élő lelkiismeretének" számított. Több hangjátékot írt, és az 1960-as években színdarabok írásával is próbálkozott, mérsékelt sikerrel. Számos publicisztikai jellegű írásban és esszében fejtette ki nézeteit kora aktuális politikai-társadalmi, illetve művészeti kérdéseiről.
Ádám, hol voltál? (1951) című regényben a háború alatti magyarországi élményeit is feldolgozta.
Fő művei:
A vonat pontos volt (elbeszélés, 1949)
Vándor, vidd hírül a spártaiaknak... (elbeszélések, 1950)
Ádám, hol voltál? (regény, 1951)
És száját nem nyitotta szóra (kisregény, 1953)
Magukra maradtak (kisregény, 1954)
A korai évek kenyere (kisregény, 1955)
Zum Tee bei Dr. Borsig (Tea Dr. Borsignál) (hangjátékok, 1955)
Írországi napló (útirajz, 1957)
Doktor Murke összegyűjtött hallgatásai (elbeszélések, 1958)
Biliárd fél tízkor (regény, 1959)
Über den Roman (A regényről) (esszé, 1960)
Hierzulande (Mifelénk) (esszék, 1960)
Hitvallás a romirodalom mellett (esszé, 1961)
Ein Schluck Erde (Egy korty föld) (színdarab, 1962)
Egy bohóc nézetei (regény, 1963)
El a csapattól (kisregény, 1964)
Egy szolgálati út vége (kisregény, 1966)
Aussatz (Lepra) (színdarab, 1969)
Csoportkép hölggyel (regény, 1971)
Katharina Blum elveszett tisztessége (regény, 1974)
Gondoskodó ostromzár (regény, 1979)
Asszonyok rajnai tájban (regény, 1985)
Forrás: BH, VIL, Lexikon der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur (Nymphenburger, 1987)
Bródy Sándor
Született: 1863. július 23., Eger
Meghalt: 1924. augusztus 12., Budapest
Életrajz: író, újságíró
Zsidó kiskereskedő-családban született, az 1848-as eszmék szellemében nevelték. Egerben járt gimnáziumba; rajztanárnak, festőművésznek készült. A család azonban elvesztette vagyonát és Pestre költöztek. Bródy fiatalon, 1880-ban dolgozni kezdett nagybátyja ügyvédi irodájában, Gyulán. Első könyve, a Nyomor című elbeszéléskötet is Gyulán jelent meg 1884-ben. A kötet sikerének köszönhetően Bródy állást kapott Rákosi Jenőtől a Budapesti Hírlapnál, és a Hét munkatársa lett. 1889-1891-ben Kolozsvárott élt. Tudósítást készíteni érkezett a városba, de Hunyady Margit színésznő iránt fellobbant szerelme maradásra bírta. Fiuk, Hunyady Sándor később szintén író lett. Kolozsvári tartózkodása idején Bródy az Erdélyi Híradó című lapot szerkesztette (1888-1889). 1891-ben feleségül vette Rosenfeld Bellát, akitől négy gyermeke született. 1891-től 1898-ig, majd 1901 és 1903 között a Magyar Hírlap munkatársa volt. 1900-ban önálló folyóiratot indított Fehér Könyv címmel. 1903 és 1905 között Ambrus Zoltánnal és Gárdonyi Gézával a Jövendő című lapot szerkesztette. 1905-ben öngyilkosságot kísérelt meg. 1907-ben A Nap, 1911-ben az Újság munkatársa lett - utóbbiban önálló rovata volt Pesti Kis Tükör címmel. 1913-ban Párizsban, 1914-ben Berlinben töltött hosszabb időt. 1914-től 1916-ig az újraindított Fehér Könyvet szerkesztette. 1919-ben mutatták be Orgonavirág című egyfelvonásosát, amelyet Balázs Béla felkérésére írt. A Tanácsköztársaság bukása után - bár 1919-ben nem vállalt közéleti szerepet - kegyvesztett lett. 1921-ben Padovában, 1922-től a Bécs melletti Badenben élt. 1924-ben tért haza.
Fő művei:
Nyomor (elbeszélések, 1884)
Don Quijote kisasszony (regény, 1886)
Két asszony (regény, 1886)
Emberek (elbeszélések, 1888)
Faust orvos (regény, 1888)
Regénytárgyak (elbeszélések, 1892)
Apró regények (1892)
Éjszaka (elbeszélések, 1893)
A kétlelkű asszony (regény, 1893)
Hófehérke (regény, 1894)
Az egri diákok (regény, 1894)
Színészvár (regény, 1895)
Az asszonyi szépség (karcolatok, 1897)
Tündér Ilona (elbeszélések, 1898)
Az ezüst kecske (regény, 1898)
Egy férfi vallomása és életképek (elbeszélések, 1899)
Emberfejek (elbeszélések, 1900)
Dina (regény, 1900)
Árva lányok (elbeszélések, 1901)
Két feleség (regény, 1901)
Hófehérke (dráma, 1901)
A nagy regény alakjai (karcolatok, 1902)
A nap lovagja (regény, 1902)
Egy rossz természetrajza (erkölcsrajz, 1904)
A muskátlis kisasszony és egyéb elbeszélések (1905)
Tündér Ilona (regény, 1905)
Színésznők (karcolatok, 1905)
Az automobil és egyéb elbeszélések (1906)
Királyfi és koldusleány (elbeszélések, 1906)
Palatinszky Janka és más elbeszélések (1906)
A hercegkisasszony és más elbeszélések (1907)
Regényalakok (elbeszélések, 1907)
A villamos (regény, 1909)
Andornakin (regény, 1909)
Rembrandt fejek (karcolatok, 1910)
Komédia (elbeszélések, 1911)
Lyra (elbeszélések, 1911)
Novella (elbeszélések, 1911)
Jegyzetek a szerelemről (1911)
Lárvák, kritikák (1911)
Imre herceg (elbeszélések, 1912)
Húsevők (kisregények, 1913)
Király (dráma, 1913)
Árnyékok (drámai kísérlet, 1914)
Elmélkedések (1914)
A felboncolt szív (1914)
A kőtér és egyéb történetek (1918)
A szerelem élettana. Stúdiumok (1922)
A nász (1923)
Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban (regény, 1925)
Két nő (elbeszélések, 1927)
A sas Pesten (válogatott írások, 1954)
Cilinderes Tiborc (válogatott cikkek és tanulmányok, 1958)
Színház (drámák, 1964)
Forrás: UMIL, ML
Budenz József (Joseph Budenz)
Született: 1836. június 13., Rasdorf
Meghalt: 1892. április 15., Budapest
Életrajz: nyelvész, a nemzetközi finnugor nyelvészet egyik megalapítója
Német földről települt Magyarországra 1858-ban. Marburgban s Göttingenben járt egyetemre; klasszikus nyelveket s indogermanisztikát tanult. érdeklődése kiterjedt a keleti nyelvekre is (török, magyar), és a magyar nyelv rokoni kapcsolatainak tisztázása céljával jött Magyarországra. Két évig Székesfehérvárott tanított; 1860-tól az MTA könyvtárosa, 1868-tól a pesti egyetem magántanára, 1872-től ugyanitt az összehasonlító altajisztika professzora volt. A magyar nyelv török elemeit kutatva győződött meg arról, hogy a török nyelvrokonsági elmélet nem helytálló. A magyar nyelvet finnugor eredetűnek tartotta. A finnugor nyelveket tudományos alapossággal megvizsgálva összegyűjtötte a nyelvrokonság bizonyítékait, és tisztázta e nyelvek egymáshoz fűződő viszonyát. Etimológiai kutatásait a Magyar-ugor összehasonlító szótár (1872-1881) című művében összegezte. Ez volt az első finnugor lexikai szintézis. A szótárában tárgyalt csaknem ezer finnugor etimológia új része ma már túlhaladottnak számít, később mégis ez a munka volt az grammatikus módszer hangtörténeti vizsgálatok egyik fő forrása. A finnugor nyelvek szerkezetre vonatkozó megállapításait Budenz Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana (1884-1894) című munkájában foglalta össze. Főként szóképzési, igeragozási kérdésekkel foglalkozott, a névszóragozást csak vázlatosan tárgyalta a tanulmánykötetben, amelynek számos megállapítása ma is helytálló. Kutatási eredményei nyomán komoly vitába keveredett Vámbéry Árminnal, aki a magyart török eredetű nyelvnek tartotta (ugor-török óbor). Br Budenz a magyar nyelv finnugor rokonsága mellett foglalt állást, nem vetette el az uráli és altaji nyelvek távolabbi összefüggéseire vonatkozó feltételezéseket sem. A hasonló jellegű uráli s indogermán nyelvi kapcsolatokat azonban mindvégig határozottan elutasította. A finnugor nyelvek osztályozására tett kísérlete nem bizonyult időtállónak.
Budenz kiépítette a hazai finnugoriszika külföldi kapcsolatait, s iskolájából több kiváló finnugor nyelvész került ki, akik részben modernebb módszerekkel, részben további nyelvi gyűjtőmunkával járultak hozzá a tudományág fejlődéséhez. Fontos tanulmányokban tisztázta a magyar igekötőrendszer kialakulását, s az hang kétféle eredetét. Számos magyar sz eredetét határozta meg, kezdte meg a magyar nyelv török jövevényszavainak módszeres vizsgálatát. A nyelvjárások és a régebbi nyelvállapotok adatait rendszeresen felhasználta, a székely nyelvjárásokat a helyszínen is vizsgálta. 1879-től haláláig szerkesztette a Nyelvtudományi Közlemények című akadémiai folyóiratot. 1861-től az MTA levelező tagja, 1871-től rendes tagja volt.
Fő művei:
Török-magyar nyelvhasonlítás s a hasonlító magyar-altáji hangtanról (Akadémiai értesítő, 1861)
Csuvas tanulmányok (1862-1863)
Cseremisz tanulmányok (1864)
Erdei- és hegyi-cseremisz szótár (1866)
A magyar és finn-ugor nyelvekbeli szójegyzések (1868)
Ugrische Sprachstudien I-II. (Ugor nyelvi tanulmányok) (1869-1870)
Rövid finn nyelvtan (1873)
Magyar-ugor összehasonlító szótár (1872-1881)
Nyelvemléktár I-XV. (társszerkesztő; 1874-1908)
Moksa- és erza-mordvin nyelvtan (1876)
Die Verzweigung der ungrischen Sprachen (Az ugor nyelvek szétágazásáról) (1879)
Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin "A magyarok eredete" című munkájára (1883)
Az ugor nyelvek összehasonlító alaktana I-III. (1884-1894)
Egy kis visszhang Vámbéry Ármin válaszára (1886)
A mandzsu nyelv alaktana rövid vázlatban (1887)
Rövid mongol nyelvtan (1887)
Adalék a jurk-szamojéd nyelv ismertetéséhez (Akadémiai értesítő, 1892)
Forrás: MNL, ML
Cegei névtelen
Életrajz: XVI. századi író, iskolamester
A szerelemnek ereje (Effectus amoris) című töredékben fennmaradt széphistória szerzője, amely Odatis és Zariadres szerelmének történetét beszéli el. Az erdélyi Cegén volt iskolamester. Históriája Athenaiosz III. századi görög író egyik művének latin nyelvű fordítása nyomán készült 1587-ben. Debrecenben jelent meg 1588-ban.
Forrás: MIL
Chomsky, Avram Noam
Született: 1928. december 7., Philadelphia, Pennsylvania, USA
Életrajz: nyelvész, író, politikai aktivista
Apja történeti nyelvész, héber filológus volt; Chomsky az ő hatásra kezdett nyelvészettel foglalkozni. A Pennsylvaniai Egyetemen tanult. Nyelvészeti elméletnek, a transzformációs vagy generatív grammatikának egyes elemei már doktori disszertációjában (Transzformációs analízis, 1955) felbukkantak. Tudományos fokozatnak megszerzése után a Massachusetts Institute of Technology (Massachusettsi Műegyetem) tanra lett. Modern nyelveket s nyelvészetet tanított - vendégprofesszorként számos más egyetemen is.
Chomsky szerint a nyelvhasználat az ember egyetemes, veleszületett képessége. A nyelvre vonatkozó elképzelései a XVII. századi racionalista filozófusokéval rokoníthatóak.
Fő művei:
nyelvészeti témában:
Mondattani szerkezetek (1957; magyarul 1995)
Aspects of the Theory of Syntax (A szintaxis elmélete) (1965)
Cartesian Linguistics (Karteziánus nyelvészet) (1966)
Nyelv és elme (1968; magyarul 1995)
The Sound Pattern of English (Az angol hangrendszer) (társszerző; 1968)
The Logical Structure of Linguistic Theory (A nyelvelmélet logikai struktúrája) (1975)
Reflexions on Language (Gondolatok a nyelvről) (1975)
Generatív grammatika (1977; magyarul 1985)
Language and Responsibility (Nyelv és felelősség) (1979)
Language and Problems of Knowledge (A nyelv és a tudás problematikája) (1988)
társadalomtudományi-gazdasági témákban:
American Power and the New Mandarins (Amerika hatalma és az új mandarinok) (1969)
The Political Economy of Human Rights I-II. (Az emberi jogok politikai gazdaságtana) (1979)
Towards a New Cold War (Az új hidegháború felé) (1982)
Pirates and Emperors (Kalózok és császárok) (1986)
On Power and Ideology (Hatalom és ideológia) (1987)
The Culture of Terrorism (A terrorizmus kultúrája) (1988)
Forrás: BH, MNL
Cicero, Marcus Tullius
Született: Kr. e. 106. január 3., Arpinum (ma Arpino, Olaszország)
Meghalt: Kr. e. 43. december 7., Formiae (ma Formia, Olaszország)
Életrajz: államférfi, ügyvéd, r, szónok
Gazdag arpinumi családból származott. Széleskörű műveltséget szerzett Rómában és Hellászban. Kr. e. 89-től katonáskodott. A közéletben 81-ben tűnt fel bírósági védőbeszédeivel. 80-ban (vagy 79 elején) a koholt vádak alapján árulásért perbe fogott Roscius Amerinus ragyogó védelmével alapozta meg ügyvédi hírnevét. Hivatali pályafutását 75-ben kezdte Nyugat-Szicíliában, questorként (pénzügyi tisztségviselőként).
Első jelentős politikai beszédét 66-ban tartotta, immár mint praetor (igazságügyi tisztségviselő). Ebben Catullusszal és a tekintélyes optimatákkal (konzervatív szenátorokkal) szemben azt az álláspontot képviselte, hogy Pompeiust kell megbízni a Mithridatsz, Pontosz királya elleni hadjárat vezetésével. Politikai nézetei közel álltak Pompeiushoz, s mindketten Crassus ádáz ellenfelei voltak.
63-ban Cicero konzul lett, mégpedig az optimaták támogatásával, akik tartottak vetélytársa, Catilina forradalmi nézeteitől. Első konzuli beszédében - a távol lévő Pompeius képviseletében - tiltakozott Servilius Rullus agrártörvénye ellen, de legfőbb célja Catilina lázító szándékainak leleplezése volt. Bár Catilina 64-ben vereséget szenvedett, 63-ban ismét ott volt a konzuli választásokon, ahol Cicero elnökölt - tógája alatt páncélt viselve. Catilina vesztett, s azt tervezte, hogy felkeléseket szervez, fellázítja Itlit. Cicerónak sikerült meggyőznie a szenátust a veszélyről, így október 22-én meghozták a "végső döntést" (senatus consultum ultimum), ami a statárium kihirdetését jelentette. Cicero ellen merényletet kíséreltek meg, de megmenekült, és november 8-án elmondta Catilina elleni első szenátusi beszédét. Catilina még aznap éjjel elmenekült Rómából. Sikerült bizonyítékokat szerezni az összeesküvők ellen - a szenátusi vitában Cato kivégzésük mellett, Caesar pedig ellene foglalt állást. Cicero felelősségére végül kivégezték őket. Catullus "országa atyjaként" üdvözölte - ez volt pályafutásának csúcsa.
A 60-as évek végén Caesar felkérte Cicerót, hogy csatlakozzon Crassusszal és Pompeiusszal kötött politikai szövetséghez. Ezt azonban Cicero a politikai renddel ellentétesnek ítélte, és visszautasította. Szintén visszautasította Caesar 59-ben tett ajánlatát, hogy legyen galliai vezérkarnak tagja. 58-ban Publius Clodius lett a tribunus, aki neheztelt Ciceróra, amiért még 61-ben bizonyítékokat szolgáltatott ellene egy istenkáromlási perben. Cicero élete veszélybe került, Pompeiustól is hiába kért segítséget. Menekülnie kellett Rómából. Clodius másnap elfogadtatott egy törvényt, amelynek értelmében római polgárt többé nem lehetett tárgyalás nélkül kivégezni. Életbe léptetett egy másik, törvényességi szempontból némiképp aggályos rendelkezést is, amely Cicerót száműzötté nyilvánította. Cicero először a makedóniai Thessalonikbe, majd Illyricumba ment. 57. augusztus 4-én visszahívták Rómába - ebben nagy szerepe volt Pompeiusnak és Milo tribunusnak. Cicero még aznap partra szállt Brundisiumban, ahonnan Rómába indult. Egy hónappal később érkezett meg a fővárosba, s útközben mindenütt lelkes fogadtatásban volt része.
57-56 telén Cicero eredménytelenül próbált meg éket verni Pompeius és Caesar közé. Pompeius nem fogadta meg a tanácsát, és 56 áprilisában Lucában megújította megállapodását Caesarral és Crassusszal. Cicero ekkor - Pompeius nyomására - beleegyezett, hogy a triumvirátus politikai szövetségese legyen, és ezt írásba is adta. Ekkor készült beszéde a konzuli provinciákról az új politikai szövetség kezdetét jelezte. Ezután kénytelen volt elvállalni a védelmet több olyan ügyben is, amelyek nem voltak ínyére. Hamarosan felhagyott a közéleti szerepléssel. A következő években befejezte a De oratore (A szónokról, 55) és a De re publica (Az államról, 54-51) című műveit, és belekezdett a De legibusba (A törvényekről, 52-46 k.).
51-ben Cicerót rábeszélték, hogy hagyja el Rómát, és legyen a Kis-Ázsia déli részén fekvő Kilikia helytartója. Itt a parthusok támadásától tartottak, de ez nem következett be. Cicero felszámolt néhány útonálló bandát az Amanus-hegyen. A szenátus supplicatit (nyilvános hálaadási időszakot) rendelt el, bár Cicero abban reménykedett, hogy diadalmenet élén térhet vissza Rómába. Mindenki egyetértett abban, hogy a provinciát feddhetetlenül igazgatta.
Amikor visszatért Rómába, Pompeius és Caesar már teljhatalomra tört. 49 januárjában érkezett Róma külvárosába, amikor Caesar átkelt a Rubiconon, és megszállta Itlit. Január 17-én Cicero Róma közelében találkozott Pompeiusszal, és elfogadta a campaniai toborzás felügyeletére vonatkozó megbízatást. Március 17-én mégsem hagyta el Itlit Pompeiusszal együtt. Caesarral folytatott március 28-i beszélgetése alkalmával kifejtette: nem helyesli, hogy Caesar folytassa a Pompeius elleni háborút. Nem támogatta Caesar diktatúráját, de annak is tudatában volt, hogy Caesar ellenségeinek egyik első célpontja lett volna, ha azok győznek. Ekkoriban kezdődött második termékeny írói korszaka, amelyet olyan művek fémjeleznek, mint a 46-ban írott Brutus, a Paradoxa Stoicorum (A sztoikusok paradoxonai) és az Orator (A szónok), a De finibus bonorum et malorum (A legfőbb jóról és rosszról, 45), valamint a 44-ben, Caesar halála után befejezett Tusculanae disputationes (Tusculanumi beszélgetések), a De natura deorum (Az istenek természetéről) és a De officiis (A kötelességekről).
Cicerónak nem volt köze Caesar meggyilkolásához, s a szenátusban sem volt jelen a merénylet idején. 44. március 17-én a szenátusban támogatta az ltalnos amnesztiát. Újra filozófiai írásaival kezdett foglalkozni, s azt tervezte, hogy meglátogatja Athénban élő fiát. Ehelyett azonban ismét politikai szerepet vállalt: 44. szeptember 2-a és 43. április 21-e között mondta el tizennégy filippikáját (éles hangú politikai szónoklatokat). Azon igyekezett, hogy Octavianust, Caesar fogadott fiát - akinek képességeit alábecsülte - minden lehetséges módon kihasználja, a szenátust pedig rávegye az Antonius elleni hadüzenetre. Antonius ekkor éppen Caesar egyik merénylőjét üldözte Gallia Cisalpinban. Májusban Octavianus tudomást szerzett Cicero egy megjegyzéséről, miszerint "a fiatalembert dicséret és kitüntetés illeti - azután meg kell szabadulni tőle". 43 októberének végén megalakult Octavianus, Antonius és Lepidus triumvirátusa, és hamarosan megindult a hajsza Cicero után. Caieta mellett fogták el, és december 7-én kivégezték. Fejét és kezét közszemlére tették a rostrán, a római Fórum szónoki emelvényén.
Cicero sikertelenül próbálta érvényesíteni a köztársasági elveket a római polgárháborúk idején. Munkássága igen széleskörű volt: írt verseket, retorikai műveket, beszédeket, filozófiai és politikai értekezéseket és leveleket. A legnagyobb római szónokként, a retorika megújítójaként tarják számon.
Fő művei:
De inventione (A feltörésről) (retorikai értekezés, 84 k.)
Pro Quinctio (Quinctius védelmében) (beszéd, 81)
Pro Roscio Amerino (Roscius Amerinus védelmében) (beszéd, 80 v. 79 eleje)
De signis (A műkincsekről) (fiktív beszéd, 70 k.)
In Verrem (Verres ellen) (beszéd, 70)
Pro lege Manilia (Manilius törvényjavaslata mellett) (beszéd, 66)
De lege agraria v. In Rullum (Az agrártörvényről v. Rullus ellen) (beszéd, 63)
In Catilinam (Catilina ellen) (beszéd, 63)
Pro C. Rabirio (C. Rabirius védelmében) (beszéd, 63)
Pro Murena (Murena védelmében) (beszéd, 63)
Pro Archia poeta (Archias, a költő védelmében) (beszéd, 62)
Oratio, cum polulo gratias egit (Beszéde, amelyben köszönetet mondott a népnek) (57)
Oratio, cum senatui gratias egit (Beszéde, amelyben köszönetet mondott a szenátusnak) (57)
Marius (vers, 57?)
De haruspicum responso (A haruspexek válaszáról) (beszéd, 56)
Pro Sestio (Sestius védelmében) (beszéd, 56)
De provinciis consularibus (A konzuli provinciákról) (beszéd, 56)
Pro Balbo (Balbus védelmében) (beszéd, 56)
De temporibus suis (Megpróbáltatásainak idejéről) (vers, 56)
De oratore (A szónokról) (retorikai mű, 55)
Pro Plancio (Plancius védelmében) (beszéd, 54)
Pro C. Rabirio Postumo (C. Rabirius Postumus védelmében) (beszéd, 54)
De re publica (Az államról) (dialógus, 54-51)
Pro Milone (Milo védelmében) (beszéd, 52)
De legibus (A törvényekről) (52-46 k.)
Brutus (retorikai mű, 46)
Forrás: BH, VIL
Cirill (Szent)
Született: 827 k., Thesszaloniki, Makedónia
Meghalt: 869. február 14., Róma
Életrajz: teológus, hittérítő, nyelvész
Eredeti neve Konstantin volt. Hittérítést végzett az arabok között, filozófiát tanított a patriarchátus konstantinápolyi iskolájában. 860-ban határozta el testvérével, Metóddal, hogy a Fekete-tenger északkeleti vidékén élő kazárok megtérítésre indulnak. 862-ben Nagy-Morvaország fejedelme, Rosztiszláv hittérítőket kért Konstantinápolyból. III. Mihály császár és Phtiosz pátriárka Cirillt és Metódot jelölte ki a feladatra. Munkájukat 863-ban kezdték meg. A bizánci liturgiát és a Bibliát az óbolgárhoz közel álló egyházi szláv nyelvre fordították. Bevezették a görög betűkön alapuló szláv ábécét, amelyből a keleti és déli szlávoknál kialakult a későbbi "cirill betűs" írás.
867-ben a testvérek elfogadták I. (Szent) Miklós pápa meghívását Rómába, hogy megmagyarázzák a salzburgi érsekkel és a passaui püspökkel támadt ellentéteiket. A német főpapok ugyanis ellenőrzésük alá akarták vonni Morvaországot, és az ott élőkre rá akarták kényszeríteni a latin liturgiát. Mire 868-ban megérkeztek Rómába, már az új pápa, II. Adorján fogadta őket, aki melléjük állt, és jóváhagyta a szláv liturgia használatát. Cirill e látogatás során, Rómában halt meg.
A keleti egyház haláluk után nem sokkal kanonizálta a testvérpárt, a nyugati csak jóval később, 1880-ban. Mindketten sokat tettek a dunai szlávok vallási-kulturális fejlődéséért, ezért a szlávok apostolnak is nevezik őket. Egyházi ünnepnapjuk a nyugati egyházban február 14., keleten május 11.
Forrás: BH
Czuczor Gergely
Született: 1800. december 17., Andód
Meghalt: 1866. szeptember 9., Pest
Életrajz: költő, nyelvész
Nyitrán, Esztergomban és Pozsonyban tanult. 1817-ben Pannonhalmán belépett a bencés rendbe. Győrött bölcsészetet, Pesten teológiát végzett. 1824-től Győrött, 1829-től Komáromban tanított. 1831-től a Magyar Tudós Társaság (MTA) levelező tagja volt, 1836-tól rendes tag. 1835-től a társaság segédjegyzőjeként Pesten élt, de világias életmódja miatt visszarendelték Pannonhalmára. Három kötetben megjelent Poétikai munkáit (1836) elkobozták. 1838-tól Győrben tanított. 1845-től Pesten az Akadémia nagyszótárát szerkesztette Fogarasi Jánossal. 1849. január 18-án Riadó című verse miatt letartóztatták, és csak Buda visszavételekor engedték szabadon. A szabadságharc bukása után Kufsteinben raboskodott. 1851-ben szabadult. Ezután A magyar nyelv szótárán dolgozott, amelyet szerkesztőtársa, Fogarasi fejezett be. Augsburgi ütközet című eposzában elsőként alkalmazta a romantikus epika kellékeit. Az 1830-as években balladákat, majd közéleti epigrammákat írt. Művei nyomán honosodott meg a népdal formakészlete a magyar irodalomban, emelte be a népi figurákat a magyar lírába.
Fő művei:
Czuczor Gergely poétikai munkái I-III. (1836)
Czuczor Gergely népies költeményei (1854)
Czuczor Gergely költeményei I-III. (1858)
A magyar nyelv szótára I-VI. (társszerkeszt; 1862-1874)
Forrás: MNL, ML
Csanádi Imre
Született: 1920. január 10., Zámoly
Meghalt: 1991. február 25., Budapest
Életrajz: költő, műfordító, szerkesztő
Képzőművészeti Főiskolára járt; a Bolyai, majd 1939-től a Győrffy Kollégiumban tanult. 1941-ben bevonult katonának. 1944-ben megszökött a seregtől, és orosz hadifogságba esett Ukrajnában. 1948-ban tért haza. A Szabad Föld, a Magvető és a Szabad Ifjúság című lapok munkatársa volt, 1951-től a Szépirodalmi, 1955-től a Magvető Kiadó szerkesztője. Szerkesztette a Magyar Könyvtár című sorozatot. 1975-ben Kossuth-díjat kapott. 1976-tól 1980-ig az Új Tükör főszerkesztője volt. Formagazdag verseit a paraszti kultúra, a régi magyar költészet, az egyetemes és a magyar művelődéstörténet ihlette.
Fő művei:
Esztendők terhével (versek, 1953)
Repülj, páva, repülj (szerkeszt; népballada-gyűjtemény, 1954)
Erdei vadak, égi madarak (versek, 1956)
Négy testvér (gyermekversek, 1956)
Kis verses állatvilág (1958)
Ördögök szekerén (versek, 1963)
Csillagforgó (versek, 1966)
Ötven vers (1970)
Összegyűjtött versek (1975)
Bástya és bátorság (versek, 1976)
Városom, mostohám (versek, 1987)
Egy hajdani templomra (versek, 1989)
Forrás: MNL, MIL, ML
Csaplár Vilmos
Született: 1947. június 29., Újpest
Életrajz: író, szerkesztő
1972-ben a budapesti tudományegyetemen magyar szakos diplomát szerzett. Szabadfoglalkozású író. 1976-tól 1982-ig az Új Tükör munkatársa volt, 1988-tól 1990-ig A Lap főszerkesztője. Elbeszéléseket, regényeket, filmforgatókönyveket ír. József Attila-díjas (1998).
Fő művei:
Lovagkor (elbeszélések, 1971)
Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei (versek, 1972)
Vásárólink figyelmébe ajánljuk a Zaporozsec 968-as típus gépkocsit (elbeszélések, 1975)
A kék szem és a rózsaszín mellbimbó históriája (elbeszélések, 1980)
A kételkedés tájai (elbeszélések, 1982)
Egy látkép története (regény, 1986)
Pénzt, de sokat (karriertörténet, 1987)
Vágy a róka vére után (esszék, 1989)
Zsidó vagyok Magyarországon (1990)
A demokrácia álarc az ördög ábrázatán (1992)
Momi lába (regény, 1993)
Gyermekkor, földi körülmények között (regény, 1994)
Az Isten (publicisztika, 1995)
Én (1996)
Vassal a testben (1997)
A királylány kabátja (1998)
Semmit, örökké (2000)
Igazságos Kádár János (2001)
Forrás: MNL, KK 2002
Csáth Géza
Született: 1887. február 13., Szabadka
Meghalt: 1919. szeptember 11., Szabadka közelben
Életrajz: író, zeneesztéta, orvos
Eredeti neve Brenner József volt. Kosztolányi Dezső unokaöccse. Első novelláit a szabadkai gimnázium önképzőkörében írta. 1901-től zenekritikákat és karcolatokat írt a Bácskai Hírlapba. 1908-tól a Nyugat is közölte írásait. Sikertelenül felvételizett a Zeneakadémiára; ezután iratkozott be a budapesti egyetemre, ahol 1909-ben orvosi diplomát szerzett. Ideggyógyászként a Moravcsik-klinika tanársegédje lett. Kíváncsisága és labilis lelkiállapota morfinistává tette, szenvedélyétől nem tudott megszabadulni. 1910 májusában Ótátrafüreden, 1911-1913-ban Stószon, Stubnyafürdőn és Palicson volt fürdőorvos, 1914-től Előpatakon körorvos. 1914-ben bevonult katonának. A szerb, majd az orosz fronton szolgált; később Trencsénbe, azután Budapestre helyezték. Morfiumfüggősége egyre inkább elhatalmasodott rajta, és idegállapota miatt 1915-ben szabadságolták. Ekkor Földesen, majd 1917-től, miután leszerelték, Recén dolgozott orvosként. 1919 januárjában ismét megbetegedett. Április-május folyamán a bajai kórház elmeosztályán kezelték, ahonnan megszökött. Július 22-én megölte feleségét, és öngyilkosságot kísérelt meg. Baján, majd a szabadkai kórházban kezelték. Ismét megszökött, de a szerb demarkációs vonalon elfogták - ekkor megmérgezte magát.
Művei:
A repülő Vucsidol (társszerző; regény, 1906)
A varázsló kertje (elbeszélések, 1908)
Puccini (Magyar Szemle; tanulmány, 1908)
Az albíróék és egyéb elbeszélések (1909)
Janika (tragikomédia, 1911)
Hamvazószerda (színmű, 1911)
Délutáni álom (elbeszélések, 1911)
Zeneszerzőportrék (1911)
Az elmebetegek psychikus mechanizmusáról (tanulmány, 1912)
Schmith mézeskalácsos (elbeszélések, 1912)
Muzsikusok (elbeszélések, 1913)
A varázsló halála (elbeszélések, 1964)
Éjszakai esztétizálás (zenei kritikák, 1971)
Apa és fiú (elbeszélések, 1973)
Írások az élet jó és rossz dolgairól (kritikák, cikkek, karcolatok, 1975)
Ismeretlen házban I-II. (elbeszélések, drámák, tanulmányok, kritikák, 1977)
Egy elmebeteg nő naplója (1978)
Elfeledett álom (válogatott művek, 1987)
Napló 1912-1913 (1989)
A tűz papnője (kötetben korábban nem publikált írások, 1993)
Mesék, amelyek rosszul végződnek (elbeszélések, 1994)
Rejtelmek labirintusában (esszék, 1995)
Az életet nem lehet becsapni (színpadi művek, 1996)
Fej a pohárban. Napló, levelek 1914-1916 (1997)
Forrás: MNL, ML
Csató Pál
Született: 1804. január 7., Sarkad
Meghalt: 1841. február 15., Pozsony
Életrajz: író, újságíró, fordító
Papi szemináriumba járt Nagyváradon, Egerben és Pesten. 1824-ben kilépett, és jogász lett. 1826-tól nevelő volt Pesten, Bécsben és Grazban. 1829-től a Koszorúban jelentek meg meséi, színdarabfordításai és bírálatai. Nyelvészeti pályamunkát is írt. A kormány lapjában, a Hírnökben kudarccal végződő, éles tollharcot vívott érvényesülése érdekében Bajzával, Vörösmartyval és Toldyval. 1831-ben egy nevelési értekezéséért akadémiai írnokká nevezték ki. 1832-től az MTA levelező tagja volt. Tagja, később jegyzője a drámabíráló választmánynak. Az 1830-as években írott novelláival és drámáival vált népszerűvé. Megházasodtam című vígjátéka - később Fiatal házasok címen is - 1837-től húsz éven át volt műsoron a Nemzeti Színházban. Szerkesztette a Tudománytár IX-XII. kötetét. Franciából és németből fordított, többek között Alexandre Dumas, Victor Hugo, Pierre Branger és az osztrák Johann Ludwig Deinhardstein műveit.
Fő művei:
Magyar és német beszélgetések (1834)
A magyar nyelvbeli ragasztékok és szóképzők (tanulmány, 1834)
A szerelemmel nem jó játszani (elbeszélés, 1838)
Megházasodtam (vígjáték, 1841)
Csató Pál szépirodalmi munkái (1883)
Forrás: MNL, MIL, ML
Csengey Dénes
Született: 1953. január 24., Budapest
Meghalt: 1991. április 8., Budapest
Életrajz: író, politikus
1972-ben Budapesten érettségizett, hajózási szakközépiskolában. Volt autószerelő, rakodó, biztosítási ügynök, képesítés nélküli tanító, népművelő. 1983-ban elvégezte a debreceni egyetem magyar-történelem szakát. Ettől kezdve írásaiból élt. Az 1970-es évek második felétől ellenzéki csoportosulások tagja volt, különféle politikai akciók szervezésében vett részt. Részt vett az 1987-es lakitelki találkozón, ahol az MDF megalapításának egyik kezdeményezője volt. 1988-tól a Hitel szerkesztőségben dolgozott. 1989-től haláláig az MDF elnökségi tagja, egyik legradikálisabb vezetője volt, 1990-től országgyűlési képviselő.
Fő művei:
"... és mi most itt vagyunk ..." (esszé, 1983)
Gyertyafénykeringő (elbeszélések, hangjátékok, 1987)
A kétségbeesés méltósága (esszé, tanulmányok, 1988)
Találkozások az angyallal (regény, 1989)
Mezítlábas szabadság (esszék, beszédek, 1990)
Forrás: MNL, ML
Csiki László
Született: 1944. október 5., Sepsiszentgyörgy
Életrajz: költő, író, lektor, szerkesztő
A kolozsvári egyetem román-magyar szakán végzett 1967-ben. 1968-tól a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Megyei Tükörnél dolgozott. 1971-től lektor volt a Kriterion Könyvkiadónál, 1980-tól az Utunk című lap rovatvezetője. 1982-ben Magyarországra települt. 1984-től 1989-ig szerkesztőként dolgozott a Magvető Kiadónál. 1989-1991-ben a Magyar Napló rovatvezetője volt. 1991-től szabadfoglalkozású író, majd a Budapest Filmstúdió dramaturgja. József Attila-díjas (1990).
Fő művei:
Est-kaszál (versek, 1968)
Cirkusz, avagy búcsú az ifjúságtól (elbeszélések, 1971)
Kellékek (versek, 1972)
Az idegen város (elbeszélések, 1974)
Szombat. A búvár hazamegy (versek, 1977)
Az eladott nagyapó (elbeszélések, 1977)
Kirakat (elbeszélések, 1981)
Ártatlanok (színjátékok, 1981)
Magánháború (elbeszélések, 1986)
Kísértethajók (versek, 1986)
Álkulcsok (drámák, 1986)
Titkos fegyverek (regény, 1988)
Elhallgatások (versek, 1989)
A céda nyúl (regény, 1990)
Adam, Adam (regény, 1990)
Idegen tollaim (vélekedések, vallomások, 1990)
Adalék (vélekedések, vallomások, trck, 1992)
A keresztelő (versek, 1993)
Kutya a Holdban (elbeszélések, 1994)
Lépések, kopogások (versek, 1996)
A pusztulás gyönyöre (elbeszélések, 1997)
Álombánya (filmforgatókönyv, 1997)
A hely szellemei (drámák, 1998)
A kellemes bandita (publicisztikai írások, 1998)
Kínai védelem (filmforgatókönyv, 1999)
Ennyitől ennyi (filmforgatókönyv, 2001)
Forrás: MNL, KK 2002
Csokits János
Született: 1928. június 30., Budapest
Életrajz: költő
1946-tól a budapesti jogi egyetemen tanult. 1949-ben Ausztriába emigrált; 1950-től Franciaországban, 1963-tól Münchenben, 1974-től Londonban élt. 1986-ban Andorrába költözött. 1953-1954-ben, majd 1963-tól 1974-ig a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1974-től 1986-ig a BBC magyar osztályán dolgozott.
Fő művei:
Látogatás egy égitesten (versek, 1988)
Pilinszky Nyugaton (tanulmány, 1992)
Tárgyak a semmi partján (1998)
Egy hajótörött naplójából (1999)
Forrás: MNL, KK 2002
Csokonai Vitéz Mihály
Született: 1773. november 17., Debrecen
Meghalt: 1805. január 28., Debrecen
Életrajz: költő
Apja korán, 1786-ban meghalt. Csokonai a debreceni református kollégiumban tanult; édesanyja kosztos diákok tartásával gondoskodott a megélhetésükről. Tehetségére elsősként a református kollégium tanára, a Rousseau pedagógiai elveit valló Háló Kovács József figyelt fel. Irodalmi érdeklődésű barátaival "studium communt", "irodalmi munkaközösséget" alakítottak a külföldi irodalom megismerésére. Csokonaira az olasz nyelv és irodalom jutott. Még nem volt húszéves, amikor társaival jelentkezett Kazinczynál. Népnyelvi stílusa miatt Kazinczy a "népies", "magyaros" iskolához sorolta, és "második Horváth Ádámként" üdvözölte. Kazinczy mellett Csokonai a természettudós költőt, a Debrecenben tanult Földi Jánost vallotta mesterének.
1794-ben - valószínűleg Kazinczy révén - megismerkedett a magyar jakobinus mozgalommal. Ekkor születtek radikális hangvételű költeményei, amelyek Rousseau, Voltaire és Holbach hatását mutatják. Ekkor került sor első összetűzésre az iskolai vezetéssel, és első kollégiumi perére (1794. december-1795. január), amely jelentéktelen büntetéssel végződött. Kazinczy biztatására Csokonai 1793-ban összeállította első kötetét, és ekkoriban jelentek meg - névtelenül - első költeményei a bécsi Magyar Muzsában majd Kármán József Urániájában.
1795-ben a halasi legáció (diákküldöttség) pénzének elszámolása körüli bonyodalmak miatt, második pere után Csokonait kicsapták a kollégiumból. Barátai biztatására a sárospataki református kollégiumba iratkozott be joghallgatónak. Mivel a Werbőczy-féle feudális magyar joggal nem tudott megbarátkozni, otthagyta az iskolát. 1796-ban Pozsonyba ment, hogy az országgyűlésen keressen magának pártfogót művei kiadásához. Csak kevésbé radikális és kevésbé jelentős írásai egy részét sikerült megjelentetnie a Diétai Magyar Múzsában. Csokonai ekkor az írói köréről, nyomdájáról és irodalmi lapjáról (Mindenes Gyűjtemény) híres Komáromba ment, lapalapítási szándékkal. Itt találkozott 1797-ben a Lilla-dalok ihletőjével, Vajda Juliannával, egy jómódú kereskedő lányával. Csokonai már megismerkedésük idején tanári állást próbált szerezni pártfogója, Festetics György gróf akkoriban megnyílt keszthelyi mezőgazdasági főiskoláján, a Georgiconban. Állást azonban nem kapott, és választottját szülei időközben férjhez adták egy módos dunaalmási kereskedőhöz.
1799 májusában Csokonai az újonnan létesített csurgói református gimnázium helyettes segédtanára lett. Dunántúli évei során mélyült el érdeklődése a néphagyományok és a népnyelv iránt, és ekkor kezdett bele két nagyobb fordításba is: a német Ewald Christian Kleist rousseau-ista természetfestő versét A Tavasz címen ültette át magyarra, Festetics György kegyét és pártfogását keresve pedig lefordította Vergilius mezőgazdasági tankölteményét, a Georgicát. 1800 márciusában, helyettes tanári megbízatásának lejártával visszatért Debrecenbe, ahol műveinek igyekezett kiadót találni, és egy tervbe vett eposzon dolgozott. 1804. április 15-én a nagyváradi templomban adta el A lélek halhatatlansága című bölcseleti költeményét. Az ekkor szerzett tüdőgyulladás siettette korai halálát.
Fő művei:
Csokonai Vitéz Mihály politikai munkái I-IV. (1813)
Csokonai Vitéz Mihály minden munkái (1844)
Csokonai Vitéz Mihály összes művei I-III. (1922-től több kiadásban)
Csokonai Vitéz Mihály összes versei (1956-tól több kiadásban)
Csokonai Vitéz Mihály költeményei és versfordításai I-II. (1992)
Színművek I-II. (1978)
Szépprózai művek (1990)
Forrás: MNL, ML
Csoóri Sándor
Született: 1930. február 3., Zámoly
Életrajz: költő, író
1953-1954-ben a Szabad Ifjúság, 1954-1955-ben az Irodalmi újság munkatársa volt; 1955-1956-ban az Új Hang szerkesztője, 1968-tól a Mafilm dramaturgja. Az 1980-as évektől részt vett a művészeti és politikai ellenzék munkájában. A monori (1985) és a lakitelki (1987) tanácskozás előkészítője és aktív résztvevője volt. Az MDF alapító tagja (1987), 1988-tól 1993-ig elnökségi tagja, 1991-től az ifjúsági ügyek felelőse. 1988-tól 1992-ig a Hitel szerkesztőbizottságának elnöke, 1992-től főszerkesztő. 1989-től az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagja és az Emberi Jogok Magyar Ligája Budapesti Tagozatának elnöke. 1990-től az Illyés Gyula Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány kuratóriumának elnökségi tagja. 1991 és 2000 között a Magyarok Világszövetsége elnöke, 2000-től örökös tiszteletbeli elnök.
Számos művészeti díj birtokosa: József Attila-díj (1954, 1970); Herder-díj (1981); Déry Tibor-jutalom (1987); Fitz József-díj (1989); Kossuth-díj 1990), Károli Gáspár-díj (1997), Magyar örökség Díj (1997),
Fő művei:
Versek: Felröppen a madár (1954)
Ördögpille (1957)
Menekülés a magányból (1962)
Második születésem (1967)
Lekvárcirkusz bohóca (gyermekversek, 1969)
Párbeszéd sötétben (1973)
A látogató emlékei (1977)
Jóslás a te idődről (1979)
A tizedik este (1980)
Elmaradt lázálom (1982)
Várakozás a tavaszban (1983)
Kezemben zöld ág (1985)
Lábon járó verőfény (gyermekversek, 1987)
Breviárium (1988)
A világ emlékművei (1989)
Virágvasárnap (1990)
Senkid, barátod (1994)
Hattyúkkal, ágyútűzben (1994)
Ha volna életem (1996)
Válogatott versek (1997)
A jövő szökevénye (2000)
Prózai írások:
Tudósítás a toronyból (1963)
Kubai napló (1965)
A költő és a majompofa (1966)
Faltól falig (1969)
Utazás félálomban (1974)
Nomád napló (1979)
Iszapeső (regény, 1981)
A félig bevallott élet (1982)
Készülődés a számadásra (1987)
Nappali hold (1991)
Tenger és diólevél I-II. (1994)
Forgácsok a földön (2001)
Filmforgatókönyvek:
Tízezer nap
Földobott kő
Ötlet
Nincs idő
Hószakadás
80 huszár
Tüske a köröm alatt
Forrás: KK 2002
Csupor Tibor
Fő művei:
Csillag és ősi szó. Sajnovics János életrajza (1977)
A táplálkozás paradoxonai (1979)
Kis-Balaton (1983)
A bukovinai székelyek élettörténete (1987)
A Seuso-rejtély. Titkosszolgálatok harca a kincsekért (2001)
Dáné Tibor
Született: 1923. március 24., Kolozsvár
Életrajz: erdélyi magyar r, szerkeszt
A kolozsvári református kollégiumban érettségizett. A Bolyai Egyetemen jogot, közgazdaságtant és pedagógiát tanult, 1949-ben szerzett diplomát. 1946 és 1949 között tanársegédként dolgozott az egyetemen, 1949 és 1952 között a kriminalisztika és a törvényszéki orvostan megbízott előadójaként a jogi karon. 1946-tól 1948-ig az Erdély című szociáldemokrata napilap belpolitikai szerkesztője volt. 1952 és 1954 között a szucsági általános iskolában tanított. 1954-től 1958-ig a kolozsvári Kertészeti Kutatóintézet tudományos titkára volt. 1958 és 1969 között a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál dolgozott szerkesztőként, mint a kolozsvári fiók felelőse. 1970 és 1983 között a Dacia Könyvkiadó magyar tudományos és művészeti szerkesztője volt, szintén Kolozsvárott. 1983-ban vonult nyugdíjba. Főként regényeket, ifjúsági regényeket ír, és több Verne-művet fordított magyarra.
1989-től a kolozsvári Nemzeti Egységfront Tanácsnak iskola-, egyház- és jóvátételügyi főtanácsosa. 1990-től 1998-ig tagja volt az RMDSZ (Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége) választmányának. 1990-ben a Szociáldemokrata Tömörülés alapító tagja volt, 1990 és 1996 között a szervezet elnöki tisztségét töltötte be, 1996-tól tiszteletbeli elnök. 1992-ben elnyerte az Illyés Gyula-alapítvány díját.
Fő művei:
Vadvirágszelídítő (1958)
Athá-Rá, a fáraó írnoka (regény, 1958)
Háromemeletes túlvilág (tanulmány, 1964)
Kortársaim, a gyermekek (elbeszélések, 1965)
Hüvelyk Matyi családfája. A mesehősök származása (tanulmány, 1967)
A Tau-Ceti hívójele (fantasztikus regény, 1968)
Akinek nincs árnyéka (regény, 1970)
Kultúrkurizumok kalendriuma (1973)
Négy tenger hajósa (ifjúsági regény, 1973)
A varázsvessző lovagja (regény, 1978)
A fáraó igazlátó szeme (1979)
Az évszázad bűnügye (regény, 1982)
A Kajántető kincse (ifjúsági regény, 1989)
Huszonegy éves lettem (regény, 1997)
Apáczai ajándéka (1999)
Elhull a virág - Az igazság Szendrey Júliáról (2001)
Delatyni házunk táján (2001)
Forrás: KK 2002, MIL, Kortárs M. rk Kislexikona 1959-1988
Darvas József
Született: 1912. február 10., Orosháza
Meghalt: 1973. december 3., Budapest
Életrajz: író, újságíró, szerkesztő, politikus
Eredeti neve Dumitrás József volt, 1932-ben magyarosította. Az elemi és polgári iskolát Orosházán végezte. 1932-ben a kiskunfélegyházi tanítóképzőben tanítói oklevelet szerzett. Mivel nem kapott tanítói állást, Budapestre költözött, és 1932-1933 folyamán alkalmi munkákból élt: volt könyvügynök, lapkihordó, kovácssegéd, napszámos. 1932-ben a Szivárvány című lap közölte első verseit, a következő években novellái, regényei jelentek meg. 1932-ben belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Először 1933-ban, majd 1934-ben egy a Szabad írás című lapban megjelent novellája miatt rövid időre letartóztatták. 1934-ben hazatoloncolták Orosházára, t végig rendőri felügyelet alatt állt. Kapcsolatba került a népi írók mozgalmával. 1936-1937-ben Vértes Györggyel a Gondolat szerkesztője volt. Írásait közölte a Válasz, a Kelet Népe. 1938-ban a Szabad Szó, 1940 és 1944 között a Kis Újság munkatársa volt. Demokratikus átalakulást, radikális földreformot követelt. 1937-ben részt vett a Márciusi Front, 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt, 1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság megalapításában, és mindhárom szervezet tevékenységében jelentős szerepet vállalt. 1943 augusztusában részt vett és előadást tartott a balatonszárszói találkozón. A német megszállást (1944. március 19-ét) követően bujkált, és bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. 1945 és 1956 között aktívan politizált. 1945-1946 folyamán az Országos Nemzeti Bizottság és Budapest törvényhatósági bizottságnak tagja volt. 1945-től nemzetgyűlési, 1947-től haláláig országgyűlési képviselő. 1945-től a Nemzeti Parasztpárt szűk körű vezetőségének tagjaként - mindenben támogatva a Kommunista Párt politikáját - jelentős szerepet játszott pártja elsorvasztásában. 1945 és 1948 között ügyvezető elnökként a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság élén állt. 1948-tól nyíltan támogatta a Magyar Dolgozók Pártja és Rákosi Mátyás politikáját. 1948-tól az MDP, majd az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) tagja volt. 1945 és 1949 között a Szabad Szó szerkesztőjeként dolgozott. 1947 és 1956 között különféle minisztériumok élén állt: volt építés- és közmunkaügyi miniszter (1947. szeptember-1949. június), építésügyi miniszter (1949. június-1950. február), vallás- és közoktatásügyi miniszter (1950. február-1951. május), közoktatásügyi miniszter (1951. május-1953. július) és népművelési miniszter (1953. július-1956. október). 1949-1950-ben a Népgazdasági Tanács tagja volt, 1951-től 1956-ig az Országos Felsőoktatási Tanács elnöke. 1951-től 1954-ig, majd 1959-től haláláig a Magyar Írók Szövetségének elnöki tisztségét töltötte be.
1953 után szembefordult Nagy Imre reformpolitikájával. Az 1956. októberi forradalom idején távol tartotta magát az eseményektől. A forradalom és szabadságharc leverése után támogatta a hatalomra került Kádár-rendszert, de a politikai vezetésben többé nem vállalt szerepet. 1960-tól 1973-ig a Hazafias Népfront alelnöke volt, 1972-1973-ban az Elnöki Tanács tagja. 1957 és 1959 között a Hunnia Filmstúdió igazgatójaként dolgozott. Filmforgatókönyveket írt Karikás Frigyes, Móricz Zsigmond műveiből; ugyanekkor a Kortárs főszerkesztője. Kossuth-díjjal tüntették ki (1956, 1960), 1970-ben SZOT-díjat kapott.
Írói pályáját szabadversekkel kezdte. Regényeiben a parasztság életéről festett átfogó képet, szociografikus igénnyel. Történeti tárgyú írásaiban is a nép és a népi hősök életét igyekezett bemutatni. A népi írók úgynevezett balszárnyához tartozott. 1968-tól az ő szerkesztésében jelent meg a Magyarország felfedezése című könyvsorozat.
Fő művei:
Fekete kenyér (regény, 1934)
Vízkereszttől Szilveszterig (regény, 1934)
Állomás (regény, 1935)
A legnagyobb magyar falu (szociográfia, 1937)
A törökverő (történelmi regény, 1938)
Egy parasztcsalád története (regény, 1939)
Máról holnapra (regény, 1939)
Elindult szeptemberben (önéletrajzi regény, 1940)
Harangos kút (történelmi regény, 1942)
Város az ingoványon (szociográfia, 1945)
Hazafias nevelés iskoláinkban (1952)
Képzőművészetünk időszerű kérdéseiről (1954)
Új népért, Új kultúráért (cikkek, beszédek, 1956)
Tiszántúl (szociográfia, regény, útirajz, 1957)
Kormos ég (dráma, 1959)
Országúton, városon (riportok, cikkek az 1930-as évek második feléből, 1960)
Hajnali tűz (dráma, 1961)
Végig a magyar Szaharán (rajzok, cikkek, tanulmányok az 1940-es évek első feléből, 1961)
Részeg eső (regény, 1963; dráma 1964)
Város az ingoványon (történelmi emlékezések, 1965)
Gyűjtőlencse (riportok 1936-1944-ból, 1968)
Az úr vizsgája (tanulmányok, cikkek, 1968)
Zrínyi (dráma, 1968)
A térképen nem található (dráma, 1969)
Októberi köd (regény, 1970)
A léleknek kenyere (cikkek, tanulmányok, felszólalások, 1982)
Forrás: ML, MIL
Dayka Gábor
Született: 1769. március 21., Miskolc
Meghalt: 1796. október 20., Ungvár
Életrajz: költő
Iparoscsaládból származott, apja szabómester volt. Tanulmányait Miskolcon kezdte, 1782-től Egerben, majd 1784-től Kassán folytatta. 1787-től Pesten volt papnövendék; itt ismerkedett meg a felvilágosodás eszméivel, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá. A magyar nyelv és irodalom művelésére diáktársaságot alapított. 1790-ben, a pesti szeminárium feloszlatása után visszatért Egerbe. 1791-ben egyik prédikációja miatt, amelyben a türelem és megértés erényeit hirdette, Szaitz Leó szervita rendi szerzetes, hitszónok, egri lelkész feljelentette. Dayka nem volt hajlandó megtagadni meggyőződését, ezért inkább feladta papi hivatását. 1791-1792-ben nevelőtanári állást vállalt Szikszón, majd Lőcsén. 1792-től a lőcsei gimnáziumban tanított. Ugyanebben az évben megnősült, de házassága boldogtalan volt. Gyermekei meghaltak. 1795-től Ungváron tanított, ekkor már súlyos tüdőbeteg volt. Bár a következő évben Kassán kezeltette magát, életét nem tudták megmenteni.
A szentimentalizmus kiemelkedő képviselője a magyar költészetben. Írt évszakverseket, tételverseket, tréfás és alkalmi verseket, politikai verseket, szatírákat egri ellenfele, Szaitz Leó ellen. Kazinczy Ferenc kora legtehetségesebb költőjének tartotta, ő adta ki először Dayka verseit.
Fő műve:
Újhelyi Dayka Gábor versei. Kiadja Kazinczy Ferenc (1813)
Forrás: ML, MIL
Deme László
Született: 1921. november 14., Pécel
Életrajz: nyelvész; a nyelvjárások, nyelvművelés s nyelvhasználat kérdéseinek kutatja, 1939 s 1943 között Eötvös-kollégistaként a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt. 1942-től először gyakornokként, majd tanársegédként (1944-1947), illetve adjunktusként (1947-1949) dolgozott az egyetemen. 1949-től az MTA Nyelvtudományi Intézetnek tudományos munkatársa, majd 1958-tól 1970-ig tudományos főmunkatársa volt. 1956-ban lett a nyelvtudományok kandidátusa, 1970-ben szerzett doktori címet. 1964 s 1969 között vendégprofesszorként tanított a pozsonyi Komensk Egyetemen. 1970-től 1981-ig a JATE Általános s Alkalmazott Nyelvészeti tanszékét vezette. 1946-tól 1950-ig tagja volt az MTA Nyelvművelő (majd Anyanyelvi) Bizottságnak, 1949-től a Helyesírási Bizottságnak. 1948-1949-ben, illetve 1966 óta a Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányi tagja. 1953 és 1989 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) irodalmi-nyelvi (majd magyar nyelvi) választmányának vezet tagja volt, 1967 és 1987 között a TIT Országos Elnökségnek tagja, 1986-tól tiszteletbeli tagja. 1964-től az MTA Nyelvtudományi Bizottságnak, 1967-től Magyar Nyelvi Bizottságnak tagja, 1975 és 1985 között elnöke, 1994 és 1997 között közgyűlési képviselő. 1973-tól a helsinki Finnugor Társaság levelező tagja. 1976-tól a Magyar Rádió Nyelvi Bizottságnak társelnöke. Ebben az évben indult a rádióban Beszélni nehéz című nyelvművelő sorozata, amelynek révén igen nagy népszerűségre tett szert. Szintén 1976-tól az Atlas Linguarum Europae magyar nemzeti bizottságnak tagja. 1976 és 1979 között tagja volt a Tudományos Minősítő Bizottság nyelvészeti szakbizottságnak. 1977-től a Magyarországi Eszperantó Szövetség tiszteletbeli elnöke. 1980 és 1990 között tagja volt a Hazafias Népfront Olvasó népárt munkabizottságnak, 1981 és 1989 között Beszéd- és magatartáskultúra bizottságnak, 1985 és 1989 között a Hazafias Népfront Országos Tancsnak. 1983-tól a Magyar Pedagógiai Társaság országos elnökségének tagja. 1989-től az Anyanyelvápolók Szövetségének társelnöke. 1981-ben vonult nyugdíjba.
Fő kutatási területei a nyelvelmélet, fonetika-fonológia, dialektológia, nyelvtan, helyesírás, nyelvművelés, szociolingvisztika, szöveg- és stílusvizsgálat.
Több emlékérem, jutalom és díj birtokosa: Szinnyei Emlékérem (1943), Szily-jutalom (1947), Akadémiai jutalom (1953, 1964), Révai Emlékérem (1969), Ifjúsági Díj (1982), Déry Tibor-jutalom (1986), SZOT-díj (1987), Blni-jutalom (1988).
Fő művei:
A hangtővetés a magyarban (1943)
A magyar nyelvjárások néhány kérdése (1953)
Nyelvművelésünk főbb kérdései (társszerző; 1953)
A XIX. század első felének harcai a nemzeti nyelvért. Az irodalmi nyelv hangállománya és a nyelvjárások (= Nyelvünk a reformkorban) (társszerző; 1955)
Helyesírásunk időszerű kérdései (társszerző; 1955)
Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái (1956)
A XVI. század végi nyelvi norma kérdéshez (1959)
A mai magyar nyelv rendszere (társszerkesztő; 1961)
Helyesírási tanácsadó szótár (1961)
Helyesírási rendszerünk logikája (1965)
A nyelvről - felnőtteknek (1966)
Az általános nyelvészet alapjai (1969)
A magyar nyelv a szomszéd államokban (= Anyanyelvi őrjárat) (társszerző; 1971)
A beszéd és a nyelv (1976)
A magyar nyelvjárások atlasza I-VI. (társszerkesztő; 1968-1977)
Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség (1978)
Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról (1979)
A szöveg alaptermészetéről (= A szövegtan a kutatásban s az oktatásban) (társszerző; 1979)
Helyesírási kéziszótár (1988)
Nyelveink jövője és jövőnk nyelve (1990)
Magyar helyesírási szótár (társszerkesztő; 1999)
Forrás: KK 2002, Magy. Nagyl., MIL
Déry Tibor
Született: 1894. október 18., Budapest
Meghalt: 1977. augusztus 18., Budapest
Életrajz: író
Nagypolgári, zsidó származású családban született. Apja, Déry (Deutsch) Károly ügyvéd volt. Anyja, Rosenberg Ernesztin gazdag osztrák családból származott. Déryt gyerekkorában, 1898 és 1901 között csonttuberkulózisa miatt többször operálták. 1911-ben Budapesten kereskedelmi érettségit tett. 1911-1913-ban Svájcban, a St. Gallen-i Schmidt Intézetben nyelveket tanult. 1913 és 1918 között a nagybátyja tulajdonában lévő Nasici Fakitermelő és -feldolgozó Rt. tisztviselőjeként dolgozott az erdélyi Galacson, majd Budapesten, a parkettaüzemben. 1917-ben tűnt fel az irodalmi életben Lia című merészen erotikus regényével, amelyet az Érdekes újság pályázatára írt. A regény a Nyugatban jelent meg. Osvát Ernő első díjra javasolta, amit végül nem kapott meg, sőt szeméremsértés vádjával a szerzőt perbe fogták.
Déry 1918-ban sztrájkot szervezett nagybátyja gyárában, aki erre elbocsátotta. A család elintézte, hogy behívják katonának. Míg ugyanebben az évben leszerelt, s belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába. Tagja lett a párt írói választmányának. A tanácsköztársaság idején, 1919-ben az írói direktórium tagja volt. Az államosítások során a család tulajdonában lévő bérházat is elvették; Déry apja öngyilkosságot követett el. A proletárdiktatúra bukása után Déryt rövid időre letartóztatták, ezt követően pedig nem kapott állást. 1920-ban feleségül vette Pfeiffer Olgát, és együtt Bécsbe emigráltak. 1920 és 1924 között Déry a bécsi Magyar Újság és a Ma, 1923-1924-ben a berlini Sturm című lap munkatársa volt. 1923-tól már Bajorországban élt. 1924-ben Párizsban telepedett le. Alkalmi munkákból élt: volt bolti szolga egy textilkereskedésben, később bélyegkereskedő, majd nyelvtanár.
1926-ban rövid ideig Perugiában élt, majd hazatért Magyarországra. 1928-ban Budapesten Kassák Lajossal és Illyés Gyulával közösen szerkesztette a Dokumentum című aktivista folyóiratot. Feleségétől elvált. 1929-ben Prágában, 1930-ban Ausztriában, 1931-ben Németországban és a skandináv államokban tartózkodott. 1931-ben Berlinben telepedett le, fényképészként dolgozott német lapoknak. 1933-ban Dubrovnikban töltött néhány hónapot, majd Bécsbe költözött. 1934-ben részt vett a bécsi munkások Schutzbund elnevezésű felkelésében. A felkelés leverése után kénytelen volt elhagyni Ausztriát. 1934-1935 folyamán Palma de Mallorcán kizárólag írással foglalkozott. 1935-ben visszatért Budapestre. 1935-1936-ban Vértes Györggyel a Gondolat című folyóiratot szerkesztette. Mivel az írásból nem tudott megélni, 1936-tól számos bestsellert fordított magyarra. André Gide Utazásom a Szovjetunióban című naplójának fordításárét 1937-ben kéthavi börtönbüntetésre ítélték. 1939-től a zsidótörvények miatt Dániel Tibor álnéven fordított és írt. A német megszállás (1944. március 19.) után illegalitásba vonult, és bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. A nyilas uralom idején bujkálnia kellett; egy razzia során elfogták, de sikerült elmenekülnie.
1945-től ismét a Kommunista Párt tagja volt, a Csillag szerkesztőbizottságának tagja. Ebben az évben újra megnősült: Oravecz Paula írónőt vette feleségül. 1945 után sorozatban jelentek meg addig publikálatlan művei, és teljes egészben az írói munkának szentelhette magát. 1952-ben Révai József a Magyar Dolgozók Pártja hivatalos álláspontját képviselve heves támadást intézett Déry Felelet című regénye ellen, az illegális Kommunista Párt egyéni szempontú ábrázolása miatt.
1953-tól Déry támogatta Nagy Imre politikáját; országjáró körúton agitált az új politikai irányzat mellett. Második feleségétől is elvált, és házasságot kötött Kunsági Mária Erzsébettel. 1955-ben a Rákosi-féle kultúrpolitika ellen tiltakozó memorandum egyik kezdeményezője és aláírója volt. 1956 júniusban a Petőfi Kör sajtóvitáján nyíltan bírálta a kommunista rendszert, ezért kizárták az MDP-ból. Déry erre lemondott elnökségi tagságáról a Magyar Írók Szövetségében. Az 1956-os forradalom idején, október 23-tól tagja volt az írószövetség forradalmi bizottságának. Elutasította a novemberben hatalomra került Kádár-rendszert. Az írószövetség decemberi ülésén határozottan kiállt a forradalom mellett, és visszautasította Mihail Solohov szovjet író bírálatát. 1957-ben letartóztatták, és az úgynevezett íróperben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. 1957-től a budapesti gyűjtőfogházban, majd a váci és a márianosztrai börtönben raboskodott. 1960-ban amnesztiával szabadult. 1962-től haláláig írással és műfordítással foglalkozott. Többször járt Nyugat-Európában, számos műve megjelent külföldön is. 1964-ben tiszteletbeli tagjává választotta a Nyugat-berlini Akadémia, 1968-ban a Hamburgi Szabad Akadémia és a Mainzi Akadémia.1947-ben Baumgarten-díjat, 1948-ban Kossuth-díjat kapott.
Eleinte naturalista, romantikus, sokszor szélsőségekbe hajló verseket és elbeszéléseket írt. Az 1920-as években szocialista költőként a szürrealizmus gyakorolt nagy hatást írásaira. Az 1930-as évektől műveiben a lázadás, a forradalom szükségességét hangsúlyozta. Felelet című regénye jelentős újítást hozott a magyar regényirodalomban. Drámáiban az értelmiség magatartásformáit vizsgálta. Az 1960-as években több művében az irónia és a szatíra eszközeivel ábrázolta a diktatúra világát. Több művéből film is készült.
Fő művei:
Lia (regény, 1917)
A két nővér (elbeszélés, 1921)
Ló, búza, ember (versek, 1922)
A kéthangú kiáltás (regény, 1922)
A Kriska (regény, 1924)
Alkonyodik, a bárányok elvéreznek (regény, 1925; később Országúton címmel, 1932)
Énekelnek és meghalnak (költemény, 1928)
Ébredjetek fel! (regény, 1929)
Az éneklő szikla (regény, 1930)
Az átutazó (regény, 1933; később Pesti felhőjáték címmel, 1946)
Békés szőlőhegy (1938)
Vihar a Dunán (regény, 194?)
Különös árverés (regény, 1942)
A belga kisasszony (regény, 1942)
A selyempongyola (regény, 1942)
A peches ember (regény, 1942)
Víkendház Gödön (regény, 1942)
Szemtől szembe (regény, 1945)
A tengerparti gyár (elbeszélések, 1945)
Alvilági játékok (elbeszélések, 1946)
A befejezetlen mondat (regény, 1947)
Tank (dráma, 1948)
Jókedv és buzgalom (elbeszélések, 1948)
Tükör (dráma, 1948)
Itthon (dráma, 1948)
Fehér pillangó (elbeszélés, 1951)
Felelet I-II. (regény, 1950-1952)
Simon Menyhért születése (elbeszélések, 1953)
Hazáról, emberekről (úti jegyzetek, 1954)
A talpsimogató (színmű, 1954)
Emlékeim az alvilágból (visszaemlékezések, 1955)
Két emlék (emlékezések, 1955)
Niki (kisregény, 1955)
Útkaparó (tanulmány, 1956)
Bécs, 1934 (dráma, 1959)
Vidám temetés és más elbeszélések (1960)
Szerelem és más elbeszélések (1963)
G. A. r X-ben (regény, 1964)
A kiközösítő (áltörténelmi regény, 1965)
Szembenézni (drámai oratórium, 1968)
A kéthangú kiáltás (regény, 1968)
Ötlet nincs (önéletrajzi regény, 1968)
A felhőállatok (versek, 1970)
Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról (1971)
A napok hordaléka (jegyzetek, 1972)
Kedves bópeer... (regény, 1973)
A portugál királylány (elbeszélések, 1974)
Újabb napok hordaléka (jegyzetek, 1975)
A gyilkos és én (kisregény, 1977)
Újabb napok hordaléka (jegyzetek, 1978)
Botladozás I-II. (cikkek, tanulmányok, 1978)
Börtönnapok hordaléka (jegyzetek, 1989)
Sirályháton. Dr. Nikodmusz Lázár híres úti kalandjai (dráma, 1993)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Dobos László
Született: 1930. október 28., Királyhelmec, Csehszlovákia (ma Szlovákia)
Életrajz: szlovákiai magyar író, szerkesztő, politikus
Királyhelmecen végezte az elemi és a polgári iskolát. 1945-1948-ban a sárospataki tanítóképzőbe járt. 1949-1950-ben a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség járási titkára volt, majd sofőr. 1950-1951-ben Királyhelmecen tanított. 1951 végétől a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának szakelőadója volt Pozsonyban. 1952-től 1956-ig a pozsonyi Tanárképző Főiskolán tanult; magyar-történelem-polgári nevelés szakon szerzett diplomát. 1956 és 1958 között tanársegédként dolgozott a pozsonyi főiskolán, ugyanekkor a Csehszlovák írószövetség magyar szekciójának titkára volt. 1958-ban egyike a pozsonyi Irodalmi Szemle című lap alapítóinak, 1968-ig a lap főszerkesztője. 1968-ban a Tatran Kiadó magyar részlegét vezette. 1968-1970-ben a Csemadok elnöke volt. 1969-1970-ben a szlovák kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, országgyűlési képviselő. 1970-ben a Madách Kiadó egyik alapítója; 1970 és 1972 között a kiadó igazgatójaként dolgozott, 1972-től 1978-ig műszaki, képzőművészeti és gyártási részlegvezetőként. 1989-től ismét igazgató. Ugyanettől az évtől a Csemadok tiszteletbeli elnöke. 1989 és 1991 között a Magyarok Világszövetségének társelnöke volt, 1991-től elnökségi tag, 1992 és 1996 között a Kárpát-medence képviseletében alelnök, 1996-tól régióelnök. 1990 és 1994 között az Együttélés Mozgalom színeiben nemzetgyűlési képviselő volt.
Több újság munkatársa: a pozsonyi Tiszatáj főmunkatársa, a Confessio és 1996-tól a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának tagja.
Számos kitüntetés birtokosa: Madách Imre-díj (1964), Nemzetiségi Díj (1968), Magyar Művészetért Díj (1988), Bethlen Gábor-díj (1991), Kossuth-díj (1994).
Írói pályáját tankönyvírással, kritikai és publicisztikai munkákkal kezdte. Jelentős irodalomszervezői munkát fejtett és fejt ki a kisebbségi magyarság érdekében. Hobbija a kertészkedés és a borászat.
Fő művei:
Messze voltak a csillagok (regény, 1963)
Földönfutók (regény, 1967)
Egy szál ingben (regény, 1976)
Hólepedő (regény, 1979)
Gondok könyve (esszék, 1982)
Sodrásban (regény, 1984)
Engedelmével (elbeszélések, 1987)
A kis viking (gyermekregény, 1991)
Az idő mélységéből (elbeszélések, 1994)
Igazságaink (2000)
Teremtő küzdelem (2000)
Forrás: KK 2002, Magy. Nagyl., KMIK, Ki kicsoda Kassától Prágáig?
Döbrentei Kornél
Született: 1946. november 3., Pestszentimre
Életrajz: író, költő, újságíró
1965-ben érettségizett. 1965-1966-ban kocsikísérőként, segédmunkásként és raktárosként dolgozott. 1966 és 1971 között tengerész volt; 1967 és 1970 között elvégezte a Felsőfokú Gépjárműközlekedési Technikum hajózási szakát, külföldön pedig Kereskedelmi Tengerészeti Akadémiára járt. 1972-től újságíróként dolgozott. 1974 és 1976 között a MOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) újságíró iskolájában tanult. 1989-1990-ben az Ötlet című újság munkatársa volt, 1991-től a Hitel rovatvezető irodalmi szerkesztője.
1967 óta jelennek meg versei. Az 1980-as évektől gyermek- és ifjúsági regényeket is ír.
Több díj birtokosa: József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), Balassi Bálint-emlékkard (1998). 2000-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Fő művei:
versek: A Skorpió jegyében (1972)
Szökőév (1979)
Naplövő (1984)
Honvágy egy álom után (1992)
Vitézeknek való dévaj balladák (1993)
Rebellis türelem (válogatott versek, 1996)
A lusta madárijesztő (gyermekversek, 2000)
Nyaficai cicókák (gyermekversek, 2002)
Kardélen: versek a megmaradásért (2003)
gyermek- és ifjúsági regények:
Hangyaúton (1983)
Tiszka (1986)
Hiszékenyke csokit ültet (1987)
Az első repülés (1988)
Madárpalota (1999)
esszék: Sötét delelés (1996)
A hadrafoghatóság ábrándja (2000)
Vajúdó feltámadás (2002)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Döhl, Reinhard
Született: 1934. szeptember 1., Wattenscheid, Németország
Életrajz: német költő, író, irodalomtörténész, kritikus
Stuttgartban él; a város műszaki egyetemén tanított. A neoavantgard "kísérleti líra", a dadaizmusra emlékeztető nyelvfelbontás képviselője. Művei kísérleteknek tekinthetőek: a műfaji határokat feszegeti. Az irodalmat, amelynek eszköze a nyelv, esetenként grafikával ötvözi, más alkotásaiban hanghatásokra épít.
Fő művei:
11 texte (11 szöveg) (1960)
7 hermetische texte in gebundener rede (7 hermetikai szöveg függő beszédben) (1960)
Fingerbungen (Ujjgyakorlatok) (versek, 1962)
Missa profana (1962)
Prosa zum Beispiel (Például próza) (1965)
Das Buch Es Anna (A Könyv Az Anna) (1966)
Im Kalender (versek, 1979)
Wie man so sagt (Mint mondani szokás) (versek, 1985)
Kunst Handwerk Kunst (Művészet Kézművesség Művészet) (antológia, 1986)
Man (Ember) (1968)
Magyarul Weöres Sándor fordításában: 1 vers (Mai német líra, antológia, 1966)
Forrás: ViL, Knaurs Lexikon der Weltliteratur
Dsida Jenő
Született: 1907. május 7., Szatmárnémeti
Meghalt: 1938. június 7., Kolozsvár
Életrajz: erdélyi magyar költő, műfordító, újságíró
Apja, Dsida Aladár a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt. Anyja, Csengeri Tóth Matild gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben a család Budapestre költözött. 1914-től Dsida anyai nagyszüleinél élt Beregszászon. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, itt végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermekújságjában. 1925-ben érettségizett. 1925-től 1927-ig jogot tanult a kolozsvári egyetemen, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz című lap műszaki szerkesztőjeként dolgozott, 1930 és 1933 között Császár Károllyal közösen szerkesztette a lapot. Közben 1928-1929-ben házitanító volt Abafáján, a báró Huszár családnál. 1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett; ettől az évtől kezdve részt vett a marosvécsi Helikon találkozókon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották. Egyik alapítója volt az Erdélyi Fiatalok című lapnak, főmunkatársa, szerkesztője. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára lett. 1932-től a nagyváradi Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója volt. 1932 novembertől Flticeniben, majd Iaiban katonai szolgálatot teljesített, de szívbetegsége miatt leszerelték. Olaszországban járt egy zarándokcsoporttal, amelyet a pápa is fogadott. 1934-től a Keleti jóság szerkesztőjeként dolgozott, a nyelvművelő rovatot vezette. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépműves Céh lektora lett. 1937-ben megnősült. 1938 elején megfázott, és betegségéből gyenge szíve miatt nem épült fel.
Költészetére egyaránt hatottak a XIX. század végének költői hagyományai és a Nyugat modernsége. Nagy hatással volt rá a kor katolikus reformmozgalma, amely felerősítette mélyen gyermekkori vallásosságát. Verseiben megszólal az első világháború utáni fiatal nemzedék kiábrándultsága, magánya, szorongásai és az aggódás az erdélyi magyarság sorsáért. A verseken kívül írt esszéket, irodalmi kritikákat, néhány elbeszélést, úti beszámolókat. Tehetséges műfordító volt: francia, latin, kínai, német, olasz, román költőket fordított. Kiemelkedőek Georg Trakl-fordításai.
Fő művei:
Leselkedő magány (versek, 1928)
Magyar karaván Itálián keresztül (irodalmi útirajz, 1933)
Nagycsütörtök (versek, 1933)
Angyalok citeráján (posztumusz versek, 1938)
Forrás: ML, MIL
Eckhardt Sándor
Született: 1890. december 23., Arad
Meghalt: 1969. május 16., Budapest
Életrajz: irodalomtörténész, nyelvész, műfordító
Aradon érettségizett. 1913-ban a budapesti egyetemen bölcsészdoktori és magyar-francia-német szakos tanári diplomát szerzett. Az Eötvös Kollégium tagja volt. 1913-1914-ben Párizsban tanult a Sorbonne-on; az cole Normale Superieure hallgatója volt. 1915-ben a budapesti Eötvös Kollégium tanára lett. 1923 és 1958 között a budapesti egyetemen tanított, a francia nyelv és irodalom nyilvános rendes, majd tanszékvezető egyetemi tanáraként. 1938-1939-ben a bölcsészettudományi kar dékáni tisztségét töltötte be.
1923-tól 1939-ig a Párizsban megjelenő tudes Hongroises et Finno-Ougriennes(Magyar s Finnugor Tanulmányok) című folyóirat társszerkesztője volt. 1935 és 1948 között az Egyetemes Philolgiai Közlöny társszerkesztője. 1939 és 1944 között a Magyar Szemle, 1942-1943-ban a Magyarságtudomány, 1948-ban az Irodalomtörténeti Közleményekszerkesztője. 1943-1944-ben az tudes d'Histoire Compare (összehasonlító Történettudományi Tanulmányok) társszerkesztője, 1945-től 1948-ig a szerkesztőbizottság elnöke. 1940 és 1943 között szerkesztette a Magyar Írók című sorozatot.
1945 és 1947 között a nemzetgyűlési, majd 1947-től 1949-ig országgyűlési képviselője volt.
Tudományos pályáját magyar irodalomtörténeti kutatásokkal kezdte. Legfőbb kutatási területe Balassi Bálint életműve volt. Számos művében foglalkozott a magyar-francia kulturális, művelődéstörténeti kapcsolatokkal, illetve francia nyelvészettel. Több magyar-francia, francia-magyar szótárat szerkesztett. Magyar költők (többek között Ady Endre) verseit fordította franciára, és francia regényeket fordított magyarra. Foglalkozott a magyar felvilágosodás forrásainak kutatásával, a XVII. századi parasztköltészettel, a magyar nyelvhelyesség kérdéseivel, a hunok történetével, a közép-európai összehasonlító irodalomtörténet problémáival.
Fő művei:
Balassi Bálint irodalmi mintái (1913)
Remy Belleau: sa vie, sa "Bergerie" (Remy Belleau lete s "Bergerie" cm kötete) (1917)
Az aradi közművelődési palota francia könyvei (1917)
Magyar rózsakeresztesek (1922)
A Contrat Social (Társadalmi szerződés) (magyarul 1923; franciul 1924)
A francia forradalom eszméi Magyarországon (1924)
A pannóniai hun történet keletkezése (1928)
Új francia leíró nyelvtan (1929)
Magyar humanisták Párizsban (1929)
L'histoire du roman d'analyse franais (A francia lélektani regény története) (1929)
Az utolsó virágének (1930)
A francia nemzet missziós hite és a francia irodalom (1931)
Az összehasonlító irodalomtörténet Közép-Európában (1931)
Coup d'oeil sur les relations intellectuelles franco-hongroises (Pillants a francia-magyar szellemi kapcsolatokra) (1935)
A francia szellem (magyarul 1938; franciul 1942)
Ronsard (1939)
A magyarság külföldi arcképe. In: Szekf Gyula (szerk.): Mi a magyar? (1939)
Attila a mondában. In: Németh Gyula (szerk.): Attila s hunjai (1940)
A új magyar ejtés aktái (1941)
Balassi Bálint (1941)
Az ismeretlen Balassi Bálint (1943)
De Sicambria San-Souci. Histoires et lgendes franco-hongroises (Szikambria a San-Souciban. Francia-magyar történetek és legendák) (1943)
Magyar szónokképzés a XVI. századi Strassburgban (1944)
Le Collge Eötvös (Az Eötvös Kollégium) (1947)
Balassi Bálint összes művei I-II. Kritikai kiadás (szerkeszt; 1951, 1955)
Rimay János összes művei. Kritikai kiadás (szerkeszt; 1955)
Bornemissza Péter: ördögi kísértetekről. Kritikai kiadás (szerkeszt; 1955)
Új fejezetek Balassi Bálint viharos életből (1957)
Balassi Bálint: Szép magyar komédia. Kritikai kiadás (szerkeszt; 1959)
A Fanchali Jb-kódex magyar és szlovák versei (társszerkesztő; 1959)
Mai francia nyelvtan (1965)
Balassi-tanulmányok (társszerző; 1972)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Eötvös József báró
Született: 1813. szeptember 13., Buda
Meghalt: 1871. február 2., Pest
életrajz: író, költő, politikus
Udvarhű főnemesi családban született. Az elemi iskolát és a gimnázium első négy osztályát német anyanyelv édesanyja irányításával otthon, magántanulóként végezte. Apja, báró Eötvös Ignác főpohárnok, tárnokmester, valóságos belső titkos tanácsos és másodkancellár volt az udvarnál, császári kamarás, 1827-től Sáros vármegye főispánja. Fiának kitűnő nevelést biztosított. Mivel Eötvös még kamaszkorban is csak törve beszélte a magyar nyelvet, apja beíratta a budai királyi gimnázium poétikai osztályba, és magyar nevelőt fogadott mellé. Meglepő módon a Martinovics-féle mozgalomban való részvételrét börtönbüntetést szenvedett Pruzsinszky Józsefre esett a választása. Eötvös ennek köszönhetően - a családi hagyományokkal ellentétben - felvilágosult szellemben nevelkedett.
1828-tól 1831-ig jogot hallgatott a pesti egyetemen. A jog mellett zenét is tanult. 1833-ban Pozsonyban szerzett ügyvédi oklevelet. Még egyetemistaként kötött barátságot Szalay Lászlóval és Trefort Ágostonnal. 1834-től aljegyző volt Fejér vármegyében, 1835-től fogalmazó az udvari kancellárián. 1836-1837-ben Trefort Ágoston társaságában beutazta Nyugat-Európát: jártak a német államokban, Svájcban, Hollandiban, Angliában és Franciaországban. 1837-ben kinevezték az eperjesi királyi tábla bírájává. 1838-ban részt vett a nagy pesti árvíz mentési munkáiban. Megnyerte a magyar urakat, hogy támogassák a súlyos károkat szenvedett Heckenast könyvkiadót, és Eötvös szerkesztésében öt kötetben meg is jelent az úgynevezett Árvízkönyv.
Saját irodalmi művei 1833-tól jelentek meg: verseket és drámákat írt, drámákat fordított. Verseinek többségét az 1830-1840-es években írta. Ezek érzelmes, filantróp és világfájdalmas, illetve szociális érzékenységről tanúskodó, politikai indíttatású költemények voltak. Eötvös lelkes rajongja volt Kazinczy Ferencnek; 1831-ben - első közéleti "szerepléseként" - röpiratot tett közzé Kazinczy védelmében, Bajza József ellen. Első jelentős sikert A karthausi cm regénnyel (1839-1841) aratta.
A politikai életben az 1832-1836-os országgyűlésen tűnt fel; már ekkor is az ellenzékhez tartozott a főrendi táblán. A vallási egyenlőségért és a szólásszabadságért emelt szót. Megismerkedett Kölcseyvel, aki igen nagy véleménnyel volt róla. Eötvös első politikai írásai (a börtönviszonyok megjavításáról, a zsidók emancipációjáról stb.) külföldi tapasztalatainak hatásra születtek. 1840-1841-ben Szalay Lászlóval szerkesztette a Budapesti Szemle című lapot, ebben jelentek meg politikai tárgyú cikkei. Széchenyi és Kossuth vitájában Kossuth mellett foglalt állást, bár az nézeteivel sem tudott teljes mértékben azonosulni.
Az 1840-es években számos, a polgári átalakulást elősegítő kezdeményezést támogatott (pl. a börtönreformot, társaságok alapítását). Az 1843-1844-es országgyűlésen a centralisták egyik vezére volt, akik a központosítás, a közigazgatás centralizálásnak híveiként az elavult vármegyerendszer felszámolásában álítoták a társadalmi-politikai reformok előfeltételét. Eötvös politikai programjának megvalósítását szolgálta egyre jelentősebb szépírói s publicisztikai tevékenysége is. Az 1840-es években született két nagyregénye, A falu jegyzője (1845) s a Magyarország 1514-ben (1847). Eötvös méltató bírálatot írt Petőfiről, bár maga távol állt annak népies stílusától. Politikai témájú irsai 1844-től főként a Pesti Hírlapban jelentek meg.
1842-ben kötött házasságot Rosty Ágnessel. 1848-ban született fiuk, Eötvös Loránd.
1848 márciusa s szeptembere között Eötvös a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt. Az 1848-as politikusok között a mérsékeltebb irányzatot képviselte. A Batthyány-kormány lemondása után, a helyzet elmérgesedésétől tartva családjával együtt Münchenbe utazott. 1851-ben tért vissza Magyarországra.
Az 1850-es években főként állambölcseleti tanulmányokkal foglalkozott. 1865-től a Politikai Hetilap szerkesztője volt. Deák Ferenc politikáját támogatva kezdettől fogva részt vett a kiegyezés előkészítésében. 1867 februárjától hallig ismét állt a vallás- és közoktatásügyi tárca élén. Jelentős eredményeket ért az iskolarendszer kiépítése terén (Eötvös -féle népoktatási törvény, 1868), bár elképzeléseit csak részben tudta megvalósítani. Az oktatásügyi reform megindítása, a felekezetek és az állam közti viszony rendezése, egy tanárképző intézet felállítása politikai tevékenységének maradandó eredményei.
Közéleti elfoglaltságai miatt az 1850-1860-as években szépírói munkássága háttérbe szorult. Az irodalmi és a tudományos közéletben azonban aktívan részt vett. Már 1835-től a Magyar Tudós Társaság (a későbbi MTA) levelez tagja volt, 1839-től tiszteletbeli tag, 1855-től igazgatósági tag. 1855 és 1866 között az akadémia másodelnöke, 1866-tól haláláig elnöke, 1856 és 1871 között az MTA Történettudományi Bizottságnak elnöke. 1853-ban elnyerte az MTA Nagyjutalmát. 1838-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt, 1848 és 1867 között a társaság elnöke.
Fő művei:
A kritikus apotheosisa (1831)
Kritikusok (vígjáték, 1831)
A házasulók (színmű, 1833)
Bosszú (szomorújáték, 1834)
A francia drámai literatura és Hugo Viktor (tanulmány, 1836)
A karthausi (regény, 1839-1841)
Vélemény a fogházjavítás ügyben (1839)
A szegénység Irlandban (tanulmány, 1840)
A zsidók emancipatiója (röpirat; németül 1840, magyarul 1841)
Éljen az egyenlőség! (vígjáték, 1841)
A Kelet Népe és a Pesti Hírlap (politikai röpirat, 1841)
A falu jegyzője (regény, 1845)
Reform (politikai írások, 1846)
Magyarország 1514-ben (regény, 1847)
Bírálat Petőfi Sándor költeményeiről (1847)
Teendőink (cikksorozat a Pesti Hírlapban, 1847)
Az ausztriai nemzetiségek egyenjogúságáról (németül; 1850)
A francia forradalomra (tanulmány; 1851)
A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra I-II. (1851-1854)
A nővérek (regény, 1857)
Ausztria egységnek s hatalomnak biztosítékai (németül; 1859)
Magyarország különállása Németország egységének szempontjából (németül; 1859)
A nemzetiségi kérdés (1865)
Felhívás népnevelési egyletek alapítására (1867)
Nemzetink tudományos feladata (tanulmány, 1868)
Br Eötvös József emlékbeszédei (1868)
A vallás- és közoktatásügyi magyar kir. ministernek az országgyűlés el terjesztett jelentse a népiskolai közoktatás állapotról (1870-1871)
Br Eötvös József költeményei (1871)
Br Eötvös József beszédei (1875)
Naplójegyzetek - gondolatok 1864-1868 (1941)
A francia forradalom története (1990)
Az 1848 -adiki forradalom története. Müncheni vázlat (1993)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Erős Zoltán
Született: 1948. április 12., Budapest
Életrajz: újságíró, irodalomtörténész
1971 és 1977 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, magyar-népművelés szakon végzett. 1973 és 1975 között a MOSZ újságíró iskolájába járt. 1971-1973-ban az Érdekes Könyvújdonságok című kiadvány, 1973-1975-ben a Budapesti Közlekedési Hírlap munkatársa volt. 1975-1977-ben az Ifjúsági Lapkiadónál dolgozott szerkesztőként. 1977 és 1988 között a SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa) munkatársa volt és a Mai Magazin rovatvezető szerkesztője. 1988-1989-ben a Válaszlevelezőlap főszerkesztő-helyettese, 1989-1994-ben a 168 óra, majd 1993-2000-ben a Színes RTV vezető szerkesztője. 2000-től a Füles című rejtvényújság főszerkesztője.
Művelődéstörténeti cikkeket, tanulmányokat, könyvkritikákat ír. 1991-ben Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki.
Fő művei:
Az ismeretlen Benedek Elek (1981)
Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig (1985)
Mit hagytak ránk a századok? (társszerző; 1985)
Rejtvényböngészde (1986)
Fejjáték I-II. (2000)
Forrás: KK 2002
Esterházy Péter
Született: 1950. április 14.,
Életrajz:
A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett 1969-ben. 1974-ben matematikusi diplomát szerzett az ELTE-n. 1974 és 1978 között a Kohó és Gépipari Minisztérium Számítástechnikai Intézetben dolgozott, mint rendszervezető. 1978-tól szabadfoglalkozású író.
Nős, négy gyermeke van.
1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja; 1994-től a Német Nyelvi és Költészeti Akadémia, 1997-től a Berlini Művészeti Akadémia tagja.
1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja; 1994-től a Német Nyelvi és Költészeti Akadémia, 1997-től a Berlini Művészeti Akadémia tagja.
Az 1970-es években indult írónemzedék jelentős tagja. Művei a posztmodern próza számos jellegzetességét magukon viselik, például jellemző rájuk az idézet- és utalástechnika, az nreflexi, metanyelvi kiszólások stb. Számos művéről elmondható, hogy Esterházy párhuzamosan ír egy alapvetően önéletrajzi regényt és írja a regény "önéletrajzát", a regény regényt. Az 1980-as évek vége óta Esterházyt egyre inkább foglalkoztatta a Kosztolányi-féle értelemben vett hírlapírás is.
Műveit számos nyelvre lefordították.
Fő művei:
Fancsikó és Pinta (elbeszélésciklus, 1976)
Pápai vizeken ne kalózkodj! (elbeszélés, 1977)
Termelési regény (kisregény, 1979)
Függő (regény, 1981)
Ki szavatol a lady biztonságárét? (regény, 1982)
Fuharosok (regény, 1983)
Daisy (operalibrettó, 1984)
Kis magyar pornográfia (regény, 1984)
Idő van (filmforgatókönyv, 1984)
A szív segédigéi (regény, 1985)
Bevezetés a szépirodalomba (1986)
Tiszta Amerika (filmforgatókönyv, 1986)
Csokonai Lili: Tizenkét hattyúk (regény, 1987)
A kitömött hattyú (esszék, 1988)
Biztos kaland (társszerző; 1989)
Hrabal könyve (regény, 1990)
Az elefántcsonttoronyból (publicisztikai írások, 1991)
A halacska csodálatos élete (publicisztikai írások, 1991)
Hahn-Hahn grófnő pillantása (regény, 1991)
Egy nő (társszerz; 1993)
A vajszínű árnyalat (társszerző; 1993)
Egy kékharisnya feljegyzéseiből (1994)
Búcsúszimfónia (1994)
Egy nő (1995)
Irene Dische-Hans Magnus Enzensberger: Esterházy. Egy házy nyúl csodálatos élete (fordít, átdolgozta; 1996)
Egy kék haris (1996)
Harmonia caelestis (2000)
Javított kiadás (2002)
A szabadság nehéz mámora (esszék, 2003)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Étiemble, René
Született: 1909. január 26., Mayenne, Franciaország
Életrajz: francia író, irodalomtörténész, kritikus
A párizsi Sorbonne-on, az École Normale Superieur-ben tanult. Író, kritikus, az összehasonlító irodalomtörténet kutatója, a Sorbonne tanára. Számos külföldi egyetemen tanított: az Egyesült Államokban, Mexikóban, Kínában, Japánban, Oroszországban és Egyiptomban. AlexandriábanValeurs (Értékek) címmel folyóiratot alapított.
Irodalmi tanulmányait az 1950-es évektől Hygine des lettres (Az irodalom egészségtana) címen adta ki időről időre kötetekbe gyűjtve. Sajátos kritikai módszerét a freudizmus és a marxizmus ötvözéséből alakította ki. Rimbaud-szakértő, a kínai és a japán irodalom kiváló ismerője. Tanulmányaiban a világirodalom számos jelentős személyiségével foglalkozott, Konfuciusztól Marcel Proustig. A magyar irodalom néhány alakjáról (Ady Endréről, Gyergyai Albertről, Somlyó Györgyről) is közzétett rövidebb tanulmányokat. Foglalkozott nyelvészeti-társadalmi problémákkal is, például értekezést írt az anglicizmusok térhódításáról a francia nyelvben, illetve a nyelvi "rasszizmusokról".
Számos díj birtokosa: a Francia Akadémia esszé-díja (1974), Nemzetközi Könyvdíj (1981), Union Rationaliste-díj életművéért (1981), az Irodalomkritika díja (1982), a francia PEN Club babérkoszorúja (1986), a Balzan-alapítvány összehasonlító irodalomtudományi díja (1988).
Fő művei:
Hygiene des lettres I-V. (Az irodalom egészségtana) (tanulmányok, 1952-1967)
Le mythe de Rimbaud I-IV. (Rimbaud mítosza) (tanulmányok, 1953)
Retours du monde (Visszaemlékezések a világból) (úti jegyzetek, 1962)
Le sonnet des voyelles (Rimbaud: Magánhangzók szonettje c. verséről) (1968)
Essais de littérature (vraiment) generale (Igazán általános irodalmi esszék) (1974)
Mes contre poisons (Ellenmérgeim) (esszé, 1974)
Quarante ans de mon maoisme (Maoizmusom negyven éve) (1976)
Les garements du coeur et de l'esprit (A szív és a szellem eltévelyedése) (esszé, 1977)
Comment lire un roman japonais? (Hogyan olvassunk japán regényt?) (1980)
Parlez-vous franglais? (Beszél ön frangolul?) (esszé, 1980)
Trois femmes de race (Három előkelő asszony) (1981)
Quelques essais de littrature universelle (Néhány világirodalmi esszé) (1982)
Le Coeur et la Cendre. Soixante ans de posie (Szív és hamu. Hatvan év költészete) (1985)
Racismes (Rasszizmusok) (esszé, 1986)
Goliath ou la marche du fascisme (Góliát avagy a fasizmus elöretörése) (1986)
L'rotisme et l'Amour (Erotika és szerelem) (esszé, 1987)
De l'empire romain Leibniz (A Római Birodalomtól Leibnizig) (1988)
Ouverture(s) pour un comparatisme plantaire (Nyitány(ok) egy planetáris összehasonlító módszerhez) (1988)
L'Europe chinoise I-II. (Kínai Európa) (1980, 1989)
Lignes d'un Vie (Egy élet vonalai) (1989)
Parlez-vous franais? (Beszél ön franciául?) (esszé, 1992)
Nouveaux essais de littrature universelle (Új világirodalmi esszék) (1992)
Forrás: Magy. Nagyl., ViL, Who is Who in France (1996)
Faludy György
Született: 1910. szeptember 22., Budapest
Életrajz: író, költő, műfordító
A Budapesti Evangélikus Főgimnáziumban (a Fasori gimnáziumban) érettségizett. 1928 és 1934 között a budapesti, bécsi, grazi, berlini és párizsi egyetemeken tanult. Első versei a liberális Magyar Hírlapban és a szociáldemokrata Népszavában jelentek meg. 1931-ben belépett a Magyar Szociáldemokrata Pártba. 1937-ben nagy feltűnést keltettek Villon-átöklétései. 1938-ban jelent meg saját verseit tartalmaz első kötete. Ugyanebben az évben Franciaországba emigrált. 1940-1941-ben a német megszállók elől Párizsból Marokkóba menekült, majd 1941-ben Roosevelt elnök meghívására továbbutazott New Yorkba. 1941 és 1945 között a Szabad Magyar Mozgalom titkára és lapjának szerkesztője volt. Három évig (1943-1945) az amerikai hadseregben szolgált. Miután leszerelt, 1946-ban hazatért Magyarországra, és 1950-ig a Népszava irodalmi szerkesztőjeként dolgozott. 1947-ben Őszi harmat után címen megjelentek emigrációban írott versei. 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Az Andrássy út 60-ból a kistarcsai, majd a recski kényszermunkatáborba került. Három évet töltött Recsken. Fejben továbbra is írt verseket, amelyeket rabtársai megtanultak. 1953-ban szabadult. A rehabilitációt visszautasította. Szabadulása után fordításból élt. 1956-ban Bécsbe emigrált; rövid párizsi tartózkodás után Londonban telepedett le. 1957 és 1962 között az Irodalmi újság felelős szerkesztője volt, a Nemzetközi PEN Club titkára. 1963-ban Firenzébe költözött, később Máltán élt. 1967-ben áttelepült Kanadába. A New York-i Columbia egyetemen és más Észak-amerikai (egyesült államokbeli és kanadai) egyetemeken tanított.
1978-ban díszdoktorrá avatta a torontói egyetem, 1983-ban a qubeci Bishops Egyetem. 1973-tól szerkesztette az Ötágú síp című újságot és a Magyarok Világlapját. 1989-ben hazatrét Magyarországra. 1990-ben a JATE javára létrehozta a Faludy Alapítványt. 1994-ben s 1998-ban az SZDSZ színeiben indult az országgyűlési képviselő-választásokon. 1996-ban Budapest díszpolgárává választották. 1997-től a MOSZ örökös tagja.
Több díj birtokosa: 1993-ban Nagy Imre-emlékplakettet és Soros-életműdíjat, 1994-ben Kossuth-díjat, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjat, 2000-ben Aranytollat, 2001-ben Don Quijote-díjat kapott.
1987-ben Faludy György költő, 2001-ben pedig Az én Faludym címmel filmek is készültek róla.
Fő művei:
Heinrich Heine: Németország; Téli rege (átköltések; 1937)
Franois Villon balladái (átköltések; 1937)
Dicsértessék. A katolikus líra remekei (fordítás; 1938)
A pompeji strázsán (versek, 1938)
A felszabadultak az elnyomottakért. Emlékalbum a spanyol földalatti mozgalom támogatására (1946)
Őszi harmat után (versek, 1947)
Franois Rabelais: Pantagruel I-II. (fordítás; 1948)
Tragdie eines Volkes. Ungarns Freiheitskampf durch die Jahrhunderte (Egy nép tragédiája. Magyarország szabadságharca az évszázadok során) (1957)
Emlékkönyv a rút Bizáncról (válogatott versek, 1961)
My Happy Days in Hell (önéletrajzi visszaemlékezések, 1962)
Karoton (regény, 1966)
Erasmus of Rotterdam (Rotterdami Erasmus élete) (1970)
Levelek az utókorhoz (versek, 1975)
East and West (Kelet s nyugat) (versek, 1978)
Összegyűjtött versek (1980)
Learn this Poem of Mine by Heart (Tanuld meg kívülről a versemet) (versek, 1983)
Twelve sonnets (Tizenkét szonett) (1983)
Ballad for Isabelle (Ballada Isabelle-nek) (versek, 1984)
Hullák, kamaszok, tücsökzene - Corpses, Brats and Cricket Music (versek magyarul s angolul, 1987)
Pokolbéli vég napjaim (önéletrajzi visszaemlékezések, 1987)
Notes from the Rainforest (esszék, 1988)
Test és lélek. A világlíra 1400 gyöngyszeme (fordítások; 1988)
Börtönversek 1950-1953 (1989)
200 szonett (1990)
Erotikus versek (1990)
Jegyzetek az esőerdőből (esszék, 1991)
Dobos az éjszakban (válogatott versek, 1992)
Jegyzetek a kor margójára (1994)
100 könny szonett (1995)
Versek (1995)
Vitorln Kekovba (versek, 1998)
Perzsa költészet (fordítások; 1999)
Kínai költészet (fordítások; 2000)
Japán költészet (fordítások; 2000)
Limerickek (fordítások; 2001)
Görög költészet (fordítások; 2001)
Középkori költészet (fordítások; 2002)
Európai gyöngyszemek (fordítások; 2002)
Viharos évszázad (versek, 2002)
Reneszánsz költészet (fordítások; 2003)
A század vallomásai (válogatott versek, 2003)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Fáy András
Született: 1786. május 30., Kohány
Meghalt: 1864. július 26., Budapest
Életrajz: író, politikus
1791-ben földbirtokos szülei Zemplénből Pest megyébe költöztek. 1793-tól Sárospatakon, 1798 és 1802 között a pozsonyi evangélikus líceumban tanult. 1803-tól a sárospataki kollégiumban Kövy Sámuelnél jogot hallgatott. 1804-től Pesten volt joggyakornok (jurátus) Szluha Ferenc, Pest-Pilis-Solt vármegye főügyésze, majd Bay Ferenc mellett. 1808-ban ügyvédi vizsgát tett, de ügyvédi gyakorlatot a későbbiekben nem folytatott. 1810-től a pesti járás, 1812-től a váci járás szolgabírája volt. 1818-ban Pest vármegye táblabírájává nevezték ki; ekkortól felváltva Pesten és gombai birtokán (szintén Pest megyében) élt. 1820-ban Pest várostól polgárjogot kapott. 1822-ben Pestre költözött, ahol 1823-tól saját házat tartott fenn.
Szemere Pál révén kapcsolódott be az irodalmi életbe, különösen a színház vonzotta. Pesti háza hamarosan az irodalmi élet egyik központja lett, gyakran megfordultak nála a korabeli irodalmi élet vezető személyiségei: Kisfaludy Károly, Mokry Benjamin, Szemere Pál, Vitkovits Mihály, Vörösmarty Mihály. Itt határoztak az Aurora című folyóirat megindításáról és a Nemzeti Kör alapításáról. Fáy fóti szüreteit Vörösmarty Fóti dala tette híressé.
Fáy elsősorban írói munkájával, irodalommal foglalkozott, de részt vett a vármegye életben is. Pest megye gyűlésein reformjavaslatokat terjesztett elő többek között a magyar színjátszás, a közigazgatás reformja és a szabad iparűzés tárgyában. 1825-ben, az országos követválasztásra készülve jelentős szerepe volt a követutasítások kidolgozásban. Ekkor került közelebbi kapcsolatba Széchenyi István gróffal, akinek tevékenységét a későbbiekben is támogatta. Széchenyi ösztönzésére belépett a Casinóba, amelynek 1831-től 1852-ig rendes tagja, 1835-ben és 1840-ben igazgatósági tagja, és hosszú időn keresztül könyvtárosa volt.
Az 1825-1827-es országgyűlésen Pest vármegye képviseletében részt vett a bizottsági munkálatokban, többek között a vármegyék igényeivel foglalkozó, valamint a nemzeti nyelv és a nemzeti színház ügyében tevékenykedő állandó bizottságok tagja volt. Az 1832-1836-os országgyűlésen is a reformerek törekvéseit támogatta; az ellenzék egyik vezéralakja lett az alsótáblán. Felszólalt többek között az elhagyatott telkek adóztatása és a magyar nyelv ügyében, az egyházi tized ellen és a katonai beszállásolás tárgyában.
1834-1835-ben Döbrentei Gáborral közösen igazgatták a vármegye pártfogását élvező budai színtársulatot. Fáy 1831-től a Magyar Tudós Társaság (a későbbi MTA) tiszteletbeli tagja volt, 1845-től igazgatósági tagja, 1847-től másodelnöke. 1828-ban elnyerte a Magyar Tudós Társaság Marczibányi-nagyjutalmát.
Az MTA játékszíni bizottságában is jelentős szerepet vállalt; élete végéig a magyar színészet legfőbb támogatói közé tartozott.
1836-ban Pest vármegye gyűlésén szót emelt Lovassy László és társai elfogatása ellen. Ugyanebben az évben megválasztották Szatmár vármegye táblabírájává, és a Kisfaludy Társaság tagjává. 1837 és 1840 között igazgatóként állt a társaság élén.
1839-ben Fáy javaslatára indult meg az Első Hazai Takarékpénztár Egyesület szervezése, amely 1840-ben kezdte meg működését. 1840-től 1848-ig Fáy az intézmény segédigazgatója volt. Tevékeny szerepet vállalt a protestáns egyházi, illetve nevelési reformok megvalósításában is. Szorgalmazta egy protestáns főiskola létrehozását Pesten, valamint az evangélikus és a református egyházak egyesítését. Részt vett a magyar ipar támogatását célul tűző Védegylet munkájában. 1847-ben indítványozta egy életbiztosító társaság alapítását, amely azonban csak terv maradt. A nőnevelés ügyét is felkarolta, javasolta egy tanárnőképző intézet felállítását. Tevékenysége olyan sokféle területre terjedt ki, hogy Szemere Pál tréfásan "a haza mindenesének" nevezte.
Az 1848-1849-es szabadságharc idején visszavonultan élt gombai birtokán. 1849 után csak irodalommal foglalkozott.
Emlékére 1998-ban a honvédelmi minisztérium Fáy András-díjat alapított.
Fia, Fáy Gusztáv zeneszerző volt.
Fő művei:
Bokréta mellyel hazájának kedveskedik (dalok, mesék, epigrammák gyűjteménye, 1807)
Moliére-Kotzebue: Asszonyok oskolája (fordítás; 1811)
Próbatétel a mai nevelés két nevezetes hibáiról (1816)
Friss bokréta mellyel hazájának kedveskedik (dalok, mesék, epigrammák gyűjteménye, 1818)
Fáy András eredeti meséi és aphorizmái (1820)
Kedvcsapongósok I-II. (1824)
Fáy András újabb eredeti meséi és aphorizmái (1825; németül és angolul is megjelent)
A két Báthory (történelmi dráma, 1827)
Hasznos házi jegyzetek (1828)
A Bélteky-ház I-II. (családregény, 1832)
Jutalmazott felelet a magyar tudós társaság ezen kérdésére: miképpen lehetne a magyar játékszínt Budapesten megalapítani? (1834)
Terve a Pest megyei köznép számára felállítandó takarékpénztárnak (1839)
A Pest megye pártfogása alatt álló hazai első takarékpénztár szabályai (1840)
Javaslat egy Pesten állítandó református főiskola tárgyában (1840)
Kelet népe nyugaton (1841)
Nőnevelés és nőnevelő-intézetek hazánkban (1841)
Óramutató (1842)
A jelenkorban megjelent összeállítások a hon legközelebbi teendői körül (1846)
Az életbiztosító intézet terve (1848)
Búzavirágok és kalászok I-II. (1853)
Adatok Magyarország bővebb ismertetésre (1854)
A legegyszerűbb, természet- és tapasztalatibb és gyakorlatibb nevelési rendszer (1855)
Jávor orvos és szolgája, Bakator Ambrus (regény, 1855)
A Szutyogfalviak I-II. (regény, 1856)
A régi pénzek, vagy az erdélyiek Magyarországban (egy 1833-ban írt vígjáték átdolgozása, 1858)
A Halmay-család (regény, 1858)
Oskolai és házi növendék-élet (1860)
Az időjós (vígjáték, 1860)
Hulló virágok (vígjátékok és elbeszélések, 1861)
Az elszegényedések (1862)
Érzelgés és a világ folyása (elbeszélések, 1882)
Fáy András összes beszélyei I-III. (1883)
A külföldiek (1838-ban bemutatott vígjáték, 1884)
A mátrai vadászat (vígjáték, 1886)
Fáy András színészeti tanulmányai (1941)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Fazekas Mihály
Született: (keresztelője dátuma) 1766. január 6., Debrecen
Meghalt: 1828. február 23., Debrecen
Életrajz:
Apja gyógykovács, városi esküdt volt. A debreceni református kollégiumban tanult. 1781-ben beiratkozott a református teológiai akadémiára, de tanulmányait abbahagyta, és katonának állt. 1782-től az 1. császári huszárezredben szolgált Galciban. 1788-ban részt vett II. József török elleni háborújában; a moldvai hadjáratban megsebesült. 1789-ben előléptették; hadnagyi rangban szolgált az osztrák-orosz-török háborúban. 1791-től ezredével Galciban állomásozott. A francia háborúk idején, 1793-tól Franciaországban, Németalföldön és Németországban harcolt, közben főhadnaggyá léptették elő. Megelégelve a vérontást, 1796 nyarán lemondott rangjáról, nyugalomba vonult, és hazatért szülővárosába.
Debrecenben gazdálkodni kezdett, botanikával foglalkozott. Nem nősült meg, agglegényként élt anyjával és húgaival. Baráti köréhez tartozott Csokonai Vitéz Mihály és Földi János. Aktívan részt vett Debrecen közéletében. 1806-tól 1823-ig a debreceni kollégium pénztárosa volt, 1806-tól a város adópénztárosa, 1807-től esküdt, majd a polgárőrség kapitánya. Sokat tett a város gazdasági és kulturális fejlődésért, reformok bevezetésért. A leégett Nagytemplom újjáépítésének egyik irányítója volt.
1806-1807-ben a Csokonai síremléke körüli vitában (az úgynevezett Árkádia-pörben) határozottan szembeszállt Kazinczy Ferenccel.
1819-től szerkesztette és jórészt maga írta a Debreceni Magyar Kalendáriumot, amelyben egyrészt irodalmi művek, főként dalszerű, népies versek, másrészt néptanító célzatú ismeretterjesztő - például csillagászati tárgyú - írások jelentek meg.
Tüdőbajban halt meg.
Első verseit katonaévei alatt írta. Eleinte lelkesen harcolt a török háborúkban, és verseiben harcra buzdította társait is, de egy idő után belefáradt a csatákba, megelégelte a vérontást. Verseiben a felvilágosult, emberbarát gondolatok és érzelmek kerültek túlsúlyba. A katonaverseken kívül rokokó és szentimentális szerelmes verseket írt ebben az időben. A versek népies stílusúak, nagy szerepet játszik bennük a természetélmény, a természet szeretete. A későbbi versek alaphangulatát a világtól elforduló, apró örömökkel vigasztalódó bölcs rezignációja adja meg. Már a versekben is megszólal "a porig nyomattatott nép" iránti együttérzés; ez Fazekas főművének, a népmesét feldolgozó Lúdas Matyi című verses kiseposznak (1804) is központi gondolata.
Fazekas Mihály sógorával, Diószegi Sámuellel közösen írta az első magyar nyelvű növénytani rendszerező munkát. A Debrecenben megjelent Magyar füvészkönyv (1807), tulajdonképpen egy Linn rendszerén alapuló növényhatározó, nagy szerepet játszott a magyar botanikai szaknyelv megteremtésében.
Fő művei:
Lúdas Matyi (1804)
Magyar füvészkönyv (társszerző; 1807)
Fazekas Mihály versei (1836)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Fogarasi János
Született: 1801. április 17., Felsőkésmárk
Meghalt: 1878. január 10., Budapest
Életrajz: nyelvész, jogász
1814 és 1823 között a sárospataki református főiskolán tanult. 1829-ben ügyvédi, 1841-ben váltóügyvédi oklevelet szerzett. 1827-től Szirmay Ádám, a Hétszemélyes Tábla bírójának irodájában dolgozott levéltárosként. 1829-től 1841-ig nevelő volt a Szabolcs és Bihar vármegyében birtokos Komáromy családnál. 1841-től a váltótörvényszéknél tancsjegyző és helyettes előadó. 1848-ban István főherceg nádor titkára és a nádori törvényszék elaődója, 1848 májusától Kossuth pénzügyminisztériumában miniszteri tanácsos. 1848 decemberétől átmenetileg nem viselt semmilyen közhivatalt. 1850-ben Pesten az ideiglenes törvényszék bírájává nevezték ki. 1854-től főtörvényszéki tanácsosként a büntetőosztály elnöki tisztségét töltötte be. 1856-1861-ben a pesti kereskedelmi törvényszék elnöke volt, egyúttal az országos törvényszék alelnöke. 1863-1867-ben a Hétszemélyes Tábla bírája, 1869-től a Kúria legfőbb ítélőszéki bírája.
Fiatal korától kezdve foglalkozott jogtudományi kérdésekkel, és részt vett a Magyar Tudós Társaság (MTA) nyelvművelő tevékenységében. 1838-ban lett a társaság levelező tagja, 1841-ben rendes tagja. 1858-ban elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát, 1861-ben és 1863-ban az Akadémia Sámuel-díját. Jogi, pénzügyi műveken kívül verseket és elbeszéléseket írt; írásai a korabeli lapokban jelentek meg. Mint a nyelvújító mozgalom utolsó jelentős neológust a Magyar Nyelvőr rendszeresen támadta.
Maradandó érték szótárírói munkássága. Fő műve a Czuczor Gergellyel közösen összeállított négykötetes A magyar nyelv szótára, amelyen Fogarasi 1845 óta dolgozott, és amelynek kötetei 1862 és 1874 között jelentek meg. Szintén kiemelkedő fontosságúak a magyar szórendre és hangsúlyozásra vonatkozó megállapításai. Ő fogalmazta meg először a magyar szórendnek azt az alapvető törvényt (az úgynevezett Fogarasi-törvényt), amely szerint a kiemelt, hangsúlyos mondatrész közvetlenül az igei állítmány előtt áll. Folklorisztikai, néprajzi kutatásai is értékesek. Nyelvfilozófiai nézetei és szótártörténeti meghatározásai azonban már saját korában is elavultnak számítottak. Tévedett a magyar és a mongol nyelv rokonságát illetően, és tévesen állította, hogy a szavak jelentése levezethető volna hangelemeik "jelentéséből".
Zeneszerzéssel is foglalkozott, dalokat, kórusműveket komponált. Összefüggést keresett a tradicionális magyar zene és a magyar verselés között.
Fő művei:
Egyetlen mód a magyar játékszín célirányos megalapítására (1834)
A magyar nyelv metaphysicája (1834)
Magyar és német zsebszótár (1836)
A szóhelyezésről a magyar nyelvben (Athenaeum, 1838)
Egy magyar jegybankról (1838)
Magyarhoni magános törvénytudomány elemei (1839)
Hitel intézetek szelleméről és befolyásáról a nemzeti jólétre (Magyar Tudós Társaság évkönyve, 1840-1842)
A magyar igék természetéről (Akadémiai rtest, 1841)
Magyar bank (1841)
Magyar kereskedési és váltójog (1841)
(1843)
Művelt magyar nyelvtan elemi része (1843)
A magyar igeidőkről (1858)
Hangsúly a magyar nyelvben (Akadémiai értesítő, 1860-1861)
A magyarhoni országos alkotmány (1861)
A magyar nyelv szótára I-IV. (1862-1874)
Szabatosság az igeidőkben (Nyelvtudományi Közlemények, 1862)
Népszerű magyar dalok (. n.)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Földes Péter
Született: 1916. május 7., Budapest
Életrajz: író
1934-ben érettségizett. Újságíróként kezdett dolgozni: 1935-től a Színházi élet című újságba írt kritikákat. 1937-ben a Szabadság című hetilap rovatvezetője lett. 1939-től kocsikísérő volt, 1940-1942-ben a Képes Családi Lapok külső munkatársa. 1942-től munkaszolgálatos. 1945-ben rendezőként a Madách Színházhoz került; 1946-tól a Bárd és Bartsch Színpadi Kiadó dramaturgja volt. Rendezőként és dramaturgként dolgozott a Magyar Színházban, 1951-től a Vígszínházban. 1948 és 1951 között emellett a Postás Szakszervezet művelődési otthonának igazgatója volt. 1952 és 1954 között a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár tudományos munkatársa. 1954 óta szabadfoglalkozású író. 1967-től 1990-ig az Írószövetség gyermek- és ifjúsági szakosztályának titkára volt, 1978-tól 1991-ig a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) Magyar Bizottságának alelnöke, 1987-1990-ben az Írók Szakszervezetének elnökségi tagja. 1992-től a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának tagja.
Több kitüntetés birtokosa: József Attila-díj (1953, 1962), Ifjúsági Díj (1986), Babits Mihály-emlékplakett (1981).
Fő művei:
Kanyargós Dráva (regény, 1953)
Felejthetetlen május (regény, 1954)
Az ibolyaszínű fény (tudományos-fantasztikus regény, 1956)
Találkozás a föld alatt (ifjúsági regény, 1956)
Százezer (elbeszélések, 1957; később Hotel Drezda címmel)
A túlsó partról. Stromfeld Aurél életregénye (1959)
Mennyei páncélvonat (elbeszélések, 1959)
Madridi induló (elbeszélések, 1961)
Mókuli (ifjúsági regény, 1961)
Drámai küldetés. Szamuely Tibor életregénye (1962)
Hotel Drezda (elbeszélések, 1965)
Az ősidők regénye (művelődéstörténeti esszé, 1966)
Zalka Máté élete (regény, 1966)
A Margaréta-ügy (regény, 1966)
A Nagy Október (ismeretterjesztő tanulmány, 1967)
A delfin lovasa (ifjúsági regény, 1969)
Villa az Andrássy úton (regény, 1969)
Az utca hadvezére. Landler Jenő életregénye (1970)
Érik a ropogós cseresznye (regény, 1971)
A karvalyos zászló (ifjúsági regény, 1972)
Az ismeretlen falu (regény, 1973)
Árpád után (regény, 1977)
Belvedere avagy a boldog béke utolsó tíz éve (regény, 1978)
Így élt Stromfeld Aurél (életrajz, 1979)
Ha az ősi krónikák igazat mondanak (történelmi esszé, 1982)
Vallanak az ősi krónikák (történelmi esszék, 1986)
Szélvész és napsütés (regény, 1988)
Anonymus titkos közlései művéről és önmagáról (1994)
Szót kérnek az ősidők tanúi (2001)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Frisch, Karl von
Született: 1886. november 20., Bécs
Meghalt: 1982. június 12., München
Életrajz: osztrák etológus, zoológus
A müncheni egyetemen tanult, majd 1910-től az Állattani Intézet asszisztense volt. 1912-ben egyetemi magántanár lett, 1921-től a rostocki, 1923-tól a breslaui, 1925-től a müncheni egyetem zoológia professzora volt. Kutatási területe az érzékszervi fiziológia volt. Az érzékszervek élettanával foglalkozott, elsősorban méheken és halakon végzett kísérleteket. Bebizonyította, hogy a halak színeket és hangokat is meg tudnak különböztetni. A méhek táplálékgyűjtő viselkedését tanulmányozva felfedezte, hogy miként kommunikálnak egymással a méhek: egy felderítő méh egy ún. "potrohrázás-tánccal" informálja a többieket a táplálék irányáról és annak távolságáról. 1973-ban kutatásai elismeréseképpen orvosi Nobel-díjat kapott.
Fő művei:
Der Farbensinn und Formensinn der Bienen (A méhek szín- és formaérzékelése) (1914)
Über den Geruchssinn der Bienen (A méhek szaglásáról) (1914)
Über die Sprache der Bienen (A méhek nyelvéről) (1923)
Aus dem Leben der Bienen (A méhek életéről) (1927)
Du und das Leben (Te és az élet) (1936)
Die Tanze der Bienen (A méhek tánca) (1950)
Biologie (Biológia) (1952)
Tanzsprache und Orientierung der Bienen (A méhek táncnyelve és tájékozódása) (1965)
Tiere als Baumeister (Az állatok mint építőmesterek) (1974)
Forrás: MN
G. Tóth Károly
Életrajz: tanár, író, kritikus
Számos folyóiratban publikál (ÉS, Életünk, Jelenkor, Liget, Magyarságkutatás, Somogy). 2001-ben jelent meg első szépprózai kötete.
Fő művei:
Kis magyar irodalomtörténet (1995)
A Banalitások könyve és más történetek (2001)
Forrás: A Banalitások könyve... fülszövege
Gaál Károly
Született: 1922. április 23., Budapest
Életrajz: néprajzkutató
A Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz szakán végzett 1946-ban. 1943-tól a KALOT (Katolikus Agrár ifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) központi titkáraként dolgozott. 1944 októbertől 1945 februárjáig embermentés miatt egy németországi SS-tábor foglya volt. 1946-ban a budapesti egyetem Néprajzi Intézetének asszisztense lett. 1947-ben kitelepítették Kecskemétre, majd Kiskunfélegyházára. Itt 1949-1950-ben múzeumi altiszt volt, 1950-1951-ben a Kiskun Múzeum igazgatja, 1952-től 1956-ig a keszthelyi Balaton Múzeum igazgatja. Az 1956-os forradalom idején részt vett a keszthelyi forradalmi tanács munkájában, október 28-tól pedig a Dunántúli Nemzeti Tanács tagja volt. Emigrálni kényszerült; menekülése után Ausztriában, Bécsben telepedett le. Kutatói munkája sorn Innsbruckban, Münchenben s Svédországban is dolgozott. 1957-ben a szovjet hatóságok távollétében hallra ítélték. 1962-1964 folyamán Burgenland nemzetiségei körében végzett monografikus kutatásokat. 1964-ben a bécsi egyetem néprajzi tanszékén kezdett dolgozni lektorként. 1970-ben nyilvános rendes egyetemi tanár lett, 1973 s 1990 között az egyetem Néprajzi Intézetnek vezet tanra. 1970-ben az Ethnographia Pannonica nevű közép-európai tudományos szervezet egyik alapítója volt. 1983-1984-ben Új-Zélandon végzett kutatásokat a közép-európai bevándorlók asszimilációjával kapcsolatban. 1984-től a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja. 1994-ben az ELTE díszdoktorává avatták.
Fő művei:
A dunántúli betyárok (1956)
Angaben zu den aberglubischen Erzhlungen aus dem sdlichen Burgenland (Burgenland déli részének babonás elbeszéléseiről) (1965)
Spinnstubenlieder (A fonóban énekelt dalok) (1966)
Zum buerlichen Gertebestand im 19. und 20. Jahrhundert (Paraszti edények a XIX. s XX. században) (1969)
Wolfau (1969)
Die Volksmrchen der Magyaren im sdlichen Burgenland (Magyar népmesék Burgenland déli részén) (1970)
Some Problems of Folktale Research from Burgenland, Austria (A burgenlandi népmesekutatás néhány problémája) (1979)
Erzhlgut der Kroaten aus Stinatz (A stinatzi horvátok elbeszéléskincse) (1983)
Kire marad a kisködmön? - Wer erbt das Jankerl? (1985)
Közös asztag közös kalászai (1986)
Totenklage und Erzhlkultur in Stinatz (Halott siratás és elbeszélő hagyományok Stinatzban) (1987)
Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélő kultúrája (1989)
Királydinnyébe léptem (visszaemlékezések, 1989)
Kroatische Märchen und Totenklagen aus Stinatz im Burgenland (Horvát mesék és halott siratók a burgenlandi Stinatzban) (társszerz; 1991)
1956 und das Burgenland (1956 s Burgenland) (dokumentumok, 1996)
Forrás: KK 2002, Magy. Nagyl.
F. Almási Éva (szerk.): Kortárs magyar írók 1945-1997. Bibliográfia s fottr.
Gáldi László
Született: 1910. május 23., Miskolc
Meghalt: 1974. február 4., Budapest
Életrajz: nyelvész, lexikográfus, irodalomtörténész, történész
Eredeti neve Göbl László volt, 1933-ban magyarosította. Az Eötvös Kollégium tagjaként 1932-ben a budapesti egyetemen szerzett bölcsészdoktori és magyar-francia-román szakos tanári oklevelet. 1932 és 1935 között Párizsban fejezte be tanulmányait: az cole des Hautes tudes és az cole des Langues Orientales Vivantes hallgatója volt. Utóbbiban a tanulás mellett magyar nyelvi lektorként, a párizsi Magyar Tanulmányi Központban pedig könyvtárosként dolgozott. 1937-től 1950-ig a budapesti Eötvös Kollégiumban a romanisztika szakvezető tanára volt. 1938-tól a budapesti egyetemen tanított az általános romanisztika, különös tekintettel az oláh (román) nyelvre és irodalomra elnevezés tárgykör magántanáraként, 1940-1942-ben a román nyelv és irodalom, valamint az általános romanisztika helyettes tanáraként. Közben 1938-ban olasz állami ösztöndíjjal Rómában, 1939-1940-ben szintén ösztöndíjasként Görögországban folytatott nyelvészeti és irodalomtörténeti kutatásokat. 1940 és 1944 között az Archivum Europae Centro-Orientalis című folyóirat helyettes szerkesztője volt. 1942-1944-ben a kolozsvári egyetemen az általános romanisztika nyilvános rendkívüli tanára. 1945-től a budapesti egyetem román filológiai tanszékén állandó külső előadó, de tanított a francia és az olasz tanszéken is. 1963-tól címzetes egyetemi tanár.
1942-ben az MTA levelező tagja lett, 1949-ben tanácskozó tag. 1952-től vezette az MTA Nyelvtudományi Intézetnek nagyszótári osztályát, majd az intézet tudományos tanácsadójaként dolgozott. 1940-ben elnyerte az MTA Sámuel-Kölber-díját. 1954-ben szerzett nyelvészettudományi doktori fokozatot.
Pályája kezdetén versírással is próbálkozott, és román nyelvű irodalmi műveket, verseket és regényeket fordított. Fő kutatási területei a következők voltak: román és francia nyelvtörténet, a középkori latinság, a magyar-román kulturális (ezen belül elsősorban irodalmi) kapcsolatok, a magyar szótárirodalom története, magyar, olasz, francia, orosz, finnugor és román verstan, az úri szótárak problémái, francia, román és olasz stilisztika, Mihail Eminescu költészete, valamint a magyarországi újlatin tulajdonnevek etimológiai kérdései. 1945 előtt behatóan foglalkozott a románság eredetnek összetett problematikával.
Többféle orosz-magyar és magyar-orosz szótárat (Hadrovics Lászlóval, 1951-től), valamint spanyol-magyar és magyar-spanyol szótárakat szerkesztett. 1973-tól irányításával készült a Petőfi-szótár.
Fő művei:
A magyar szótárirodalom hatása az oláhra (1932)
A román irodalomtörténet tájrajzi problémái (1935)
Le romanisme Transdanubien (A Dunántúl romanizációja) (1937)
Le mtre et le rythme (A versmérték és a ritmus) (1937)
Contributions l'tude des lexiques latins-hongrois du moyen ge (A középkori latin-magyar szójegyzékek kérdéséhez) (1938)
Les mots d'origine nogrecque en roumain l'poque des Phanariotes (Az újgörög eredetű szavak a fanaritk kornak román nyelvében) (1939)
XVIII. századi humanizmusunk és a románság (1940; olaszul 1941)
Gyakorlati román nyelvkönyv I-V. (1940-1941)
Documenta historiam valachorum in Hungaria illustrantia usque ad annum 1400 (A román történelem Magyarországi forrásai 1400-ig) (társszerző; 1941)
A románok története, különös tekintettel az erdélyi románokra (társszerző és szerkesztő; 1941)
Simeon Magyar, ein rumnischer Pionier der josefinischen Schulreform (Magyar Simeon, a jozefinista iskolareform magyar úttörője) (1941)
Beitrge zur Geschichte der Siebenbrger Trias (A három erdélyi rend történetéhez) (1942)
Magyar-román szellemi kapcsolatok (1942)
Az erdélyi román nyelvújítás (1943)
Siebenbrgen im Aufbau der ungarischen Kultur (Erdély a magyar kultúra fejlődésében) (1943)
Magyarok és románok I-II. (társszerző és szerkesztő; 1943-1944)
La culture hongroise en Transsylvanie (Az erdélyi magyar kultúra) (1944)
Samuil Micu-Klein: Dictionarium valachico-latinum (kiadta, a bevezetőt írta; 1944)
A Dunatáj II. A Dunatáj nyelvi alkata - A Dunatáj irodalmi fejlődése (1946)
Noms des lieux d'origine romane en Hongrie (Román eredet helynevek Magyarországon) (1951)
Essai d'une interpretation fonctionelle du vers (A költészet funkcionális értelmezéséről) (Acta Linguistica, 1953)
Vers és nyelv a reformkorban. In: Pais Dezs (szerk.): Nyelvünk a reformkorban (1955)
A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban (1957)
Szenczi Molnár Albert zsoltárverse (1958)
A román verstörténet korszakai (Filológiai Közlöny, 1960)
Ismerjük meg a versformákat! (1961)
Lermontov versművészete magyar köntösben (= Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből) (1961)
Kassai József Magyar-diák szókönyvnek 1815 körül szerkesztett befejező része a Toldalékokkal (szerkesztette, a bevezetőt írta; 1962)
Esquisse d'une histoire de la versification roumaine (A román verstan történetének vázlata) (1964)
Stilul poetic al lui Mihai Eminescu (Mihail Eminescu költői stílusa) (1964)
Introduzione alla stilistica italiana (Bevezetés az olasz stilisztikába) (1971)
Introducere n istoria versului romnesc (Bevezetés a román költészet történetébe) (1971)
Contribution l'histoire de la versification roumaine. La prosodie de Lucian Blaga (A román verstan történetéhez. Lucian Blaga verselése) (1972)
Introducere n stilistica literar' a limbii romne (Bevezetés az irodalmi stilisztikába és a román nyelvbe) (1976)
Forrás: ML, MIL
Galgóczi László
Született: 1950. február 28., Tápiószele
Életrajz:
1969-től a szegedi JATE Bölcsészettudományi Karán tanult. Magyar-német szakon végzett 1974-ben. 1974-től 1977-ig a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban tanított. 1977-től a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelvészeti tanszékének oktatója, 1986-tól docens, 1990-től 2000-ig főiskolai tanár. 2000-től tanszékvezető egyetemi tanár. A nyelvtudomány kandidátusa (1988), 1998-ban habilitált.
Kutatási területe a szótörténet, elsősorban a magyar szitokszavak történetének vizsgálata, művelődéstörténeti vonatkozásaik.
Fő művei:
A magyar nyelv. Középiskolások kézikönyve I-II. (1995)
Nyelvtan, nyelvhasználat, kommunikáció. Alkalmazott nyelvészet a magyar nyelv és irodalom tanításban (szerkesztő; tanulmányok, 1999)
Forrás: KK 2002
Gáll István
Született: 1931. december 28., Budapest
Meghalt: 1982. október 20., Budapest
Életrajz: író
Budapesten járt gimnáziumba. 1949-ben, az érettségi előtt azonban a marxizmusra tett bíráló megjegyzése miatt az ország valamennyi gimnáziumából kizárták. 1949-1950-ben műszaki rajzolóként dolgozott. 1950-ben egy technikumban érettségizett. 1950-1951-ben budapesti építkezéseken dolgozott mint gépkezelő, majd technikusként a Börzsönyben. 1951-ben katonai szolgálatot teljesített. Egy féléves aknászképző iskola elvégzése után a határőrség műszaki századában Sopron környékén, majd a jugoszláv határon volt aknaszedő. Közben a budapesti egyetem magyar-történelem szakán elvégzett három évet. Katonáskodása idején megbetegedett; a Behtyerev-kórból (a gerinc ízületeinek idült gyulladásos megbetegedése) élete végéig nem gyógyult ki. 1954 és 1957 között a Szabad Hazánkért és a Néphadsereg című katonai lapok munkatársa volt, 1958-tól a Magyar Rádió dramaturgja. 1963-1965-ben írói ösztöndíjasként Tatabányán élt. 1968-tól rajzfilmdramaturgként dolgozott. 1971-ben az Új írás című irodalmi folyóirat munkatársa lett. 1967-ben ás 1976-ban József Attila-díjat, 1969-ben SZOT-díjat, 1978-ban Kossuth-díjat kapott.
Első elbeszéléseiben főként a munkásfiatalok és a fiatal értelmiségiek problémáival, elsősorban morális kérdésekkel foglalkozott. Regényeiben hiteles képet festett a Rákosi-korszakról. Több írását megfilmesítették.
Fő művei:
Garabonciás diák (elbeszélő költemények, verses mesék, 1954)
Patkánylyuk (kisregény, 1961)
Kétpárevezős szerelem (elbeszélések, 1962)
Csapda (regény, 1966)
Rohanók (elbeszélések, 1968)
A napimádó (regény, 1970)
Az öreg (regény, 1975)
A ménesgazda (regény, 1976)
Április bolondja (kisregény, 1976)
A nagy kaland (rádiójáték, 1980)
Vaskor (elbeszélések, 1980)
Hullámlovas (kritikák, 1981)
Kalendárium (elbeszélések, 1982)
Karcolgatunk (elbeszélések, 1982)
Burleszk (színmű, 1983)
Éjszakai csöngetés (elbeszélések, rádió- és tévéjátékok, önéletrajzi írások, 1984)
Nő a Körúton (dráma, 1986)
Forrás: ML, MIL, KMIK, Magy. Nagyl.
Gárdonyi Géza
Született: 1863. augusztus 3., Agárdpuszta
Meghalt: 1922. október 30., Eger
Életrajz: író, szerkesztő
Eredetileg Ziegler Gézának hívták, 1897-ben magyarosította a nevét. Apja, Ziegler Sándor stájer (osztrák) származású volt, az 1848/1849-es szabadságharc idején Kossuth "fegyvergyárosa". Uradalmi gépészként és megalkuvásra képtelen természetének köszönhetően a család állandóan vándorolt. Gárdonyi ennek eredményeképp számos városban és faluban töltötte a gyerekkort, azután elemi és középiskolai tanulóéveit, főként Észak-Magyarországon és a Dunántúlon. 1881-ben érettségizett a budapesti református gimnáziumban. 1881-1882-ben Kardon volt segédtanító. 1882-ben az egri érseki tanítóképző intézetben szerzett oklevelet. 1882-1883-ban Devecserben, 1884-ben Sárváron volt segédtanító, 1884-1885-ben Dobronyban kántortanító. 1885-ben megnősült; ettől kezdve Győrben élt, ahol a Hazánk című lap fő munkatársa lett. Szerkesztőként dolgozott a győri Tanítóbarát (1885-1887), a Magyar Sakklap (1887) című lapoknál. 1886 őszétől Budapesten a Függetlenség, 1887-től Győrbe visszatérve a Győri Hírlap, 1888-1891-ben a Szegedi Híradó, majd a Szegedi Napló, 1891-ben az Arad és Vidéke munkatársa volt. 1891-től Budapesten a Magyar Hírlap munkatársa, majd rovatvezetője, 1896-1897-ben a Kalász Márton című élclap munkatársa. 1892-ben különvált feleségétől. 1897-től édesanyjával visszavonultan élt Egerben, és csak az írással foglalkozott.
1910-től az MTA levelező tagja volt, 1920-tól rendes tagja. 1902-ben elnyerte az MTA Péczely-jutalmát. 1898-ban tagjai közé választotta a Petőfi Társaság és a Természettudományi Társaság, 1903-ban a Kisfaludy Társaság (ezt Gárdonyi visszautasította), 1918-ban a Vörösmarty Akadémia. 1920-tól haláláig a Magyar írók Szövetségének elnöki tisztségét töltötte be.
Kora egyetlen irodalmi irányzatához sem csatlakozott, de egyiket sem utasította el. Barátai között tartotta számon Bródy Sándort és Szabolcska Mihályt is, Schopenhauert olvasott és rajongott Dankó Pista hegedűjátékáért.
Első írásai 1879-ben az általa szerkesztett Druck című iskolai élclapban jelentek meg. Tárcáit, elbeszéléseit, regényeit és verseit 1881-től közölték irodalmi és ifjúsági lapok. Írásain nagy műgonddal, sokáig dolgozott. Kissé naiv romantikájú, tiszta erkölcsű paraszti világot rajzolt meg bennük. Történelmi és saját korában játszódó regényeiben és elbeszéléseiben egyaránt a kisemberek szemszögéből szemlélte és ábrázolta a világot. Népszerűségét főként történelmi regényeinek, elsősorban az Egri csillagok (1901), A láthatatlan ember (1902) és az Isten rabjai (1908) című regényeknek köszönhette. Fordítással is foglalkozott: 1896-ban lefordította Dante A pokol című művét. Számos versét megzenésítették - többek között Dankó Pista.
1923-ban emlékének ápolására és műveinek terjesztésére alakult a Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság.
Fő művei:
Parlamentünk jeles figurái (karcolatok, 1893)
Novellák I-II. (1894)
Április (versek, 1894)
A lámpás (regény, 1897)
A kék szemű Dávidkáné (regény, 1899)
Az én falum (elbeszélések, 1900)
A bor (színmű, 1901)
Egri csillagok (regény, 1901)
A láthatatlan ember (regény, 1902)
Az a hatalmas harmadik (regény, 1903)
Ábel és Eszter (regény, 1904)
Fűzfalevél, nyárfalevél (versek, 1904)
Az öreg tekintetes (regény, 1905)
Két katicabogár (elbeszélések, 1906)
Isten rabjai (regény, 1908)
Mi erősebb a halálnál? (elbeszélések, 1909)
Hosszhajú veszedelem (elbeszélések, 1912)
Szunyoghy miatyánkja (regény, 1916)
Ki-ki a párjával (regény, 1923)
Ida regénye (regény, 1924)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Gáspár Jenő
Született: 1894. november 16., Szentlélek
Meghalt: 1964. december 17., Budapest
Életrajz: költő, író, szerkesztő
Egerben teológiát tanult, papnak készült. Első írásai 1913-ban jelentek meg az Élet című képes hetilapban. 1916-tól 1919-ig a budapesti Szent Imre Kollégium tagja volt Szmrecsányi Lajos egri érsek ösztöndíjasaként. 1919-ben a budapesti egyetemen magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett. 1919 és 1921 között a budapesti Barcsay utcai gimnáziumban tanított. 1921-től újságíróként dolgozott az Új Nemzedékcímű lapnál, később a lap helyettes szerkesztője lett, 1931-ben főmunkatársa. 1924-től tagja volt a Petőfi Társaságnak, 1926-tól a társaság titkára, a Petőfi-ház őre. 1931-ben tagjai közé választotta a Szent István Akadémia. 1934 és 1944 között a Koszorú, 1939 és 1944 között a Magyar Sajtó, 1944 májustól októberig az Új Idők című lapoknál dolgozott szerkesztőként. 1939 és 1944 között az Országos Magyar Sajtókamara főtitkára volt. 1944-ben kinevezték a Singer és Wolfner Könyvkiadó vezérigazgatójává. 1945-ben Budapesten népbíróság elé állították; a vádirat szerint 1944 áprilisban kiadta a politikai rendőrségnek 54 zsidó újságíró nevét, akik közül 35-t elhurcoltak és megöltek. 1945 áprilisban a népbíróság tízévi fegyházbüntetésre ítélte Gáspárt. A fellebbezés nyomán a Népbíróságok Országos Tanácsa 1945 júniusban nyolcévi kényszermunkára változtatta az ítéletet. Büntetését Gáspár Márianosztrán töltötte le, közben rabmunkásként a miskolci egyetem építkezésén dolgozott. 1955-ben szabadult. Egy évig segédmunkásként dolgozott, ezután betegsége haláláig többnyire ágyhoz kötötte.
Főbb művei:
Petronius búcsúdala (allegória, 1918)
Örök hárfa (versek, 1923)
A kék sziget (regény, 1925)
Isten leventéje (regény, 1930)
Az aranypáva I-II. (regény, 1933)
A világ orvosa (regény, 1934)
Piano (versek, 1935)
A nagy tavasz (regény, 1937)
A puszták ifjai (ifjúsági regény, 1937)
Szonáta (regény, 1940)
Aranylegenda (elbeszélések, 1941)
A Petőfi Társaság költőinek antológiája (társszerkesztő; 1942)
A vesztaszűz (elbeszélések, 1944)
Forrás: ML
Geleji Katona István
Született: 1589, 1589
Meghalt: 1649. december 12., Gyulafehérvár
Életrajz: református püspök, egyházi író
Katona István volt az eredeti neve; a Geleji előnév szülőhelyre utal. Hétéves korban, 1596-ban török fogságba esett, de anyjának egy hónap múlva sikerült kiváltania. 1613-tól Sárospatakon szenior (a protestáns egyházmegye élén álló főpap), majd Beregszászon rektor (az egyházi iskola elöljárója) volt. 1615-től Bethlen Gábor erdélyi fejedelem anyagi támogatásával a heidelbergi egyetemen tanult. 1617-től Gyulafehérváron volt rektor. 1619-1620-ban Bethlen István nevelőjeként visszatért Heidelbergbe, ahol aktívan részt vett az egyetemi disputciókban. 1621 novembertől halálig a fejedelem udvari lelkészeként tevékenykedett, egyúttal 1633-tól az erdélyi református egyházkerület püspöke volt.
Geleji tevékenységének eredményeképpen megszilárdult az erdélyi református egyház helyzete. A kálvini ortodoxia híve, a puritanizmus elszánt ellenfele volt. Egyházkormányzói, püspöki működésének legismertebb dokumentuma az 1646. évi szatmárnémeti nemzeti zsinat megbízásából általa szerkesztett, száz cikkelyből álló latin nyelv törvénykönyv, az úgynevezett Geleji-kánonok (1649). Szorgalmazta a protestáns unit, a református s az evangélikus egyházi egyesülést. Heves küzdelmet folytatott az unitáriusok ellen. Püspöksége idején, 1638-ban jött létre a "dési complanatio" (vallási egyezmény, amely elsimította az unitárius egyházon belli viszályokat, s elhatárolta az unitáriusokat a radikálisabb eszméket vall, idézett szombatosoktól). Az unitáriusokkal s a görögkeleti vallásokkal szemben Geleji az erőszak alkalmazását is megengedhetőnek tartotta. Ortodox nézeteit dogmatikai művekben és prédikációiban egyaránt terjesztette. Élesen bírálta Pázmány Péter és Enyedi György nézeteit. Latin és magyar nyelv monumentális prédikációi kora homiletikai irodalmának kiemelkedő alkotásai. A református hitelvek szilárd rendszere fogalmazódik meg bennük. A magyar nyelv prédikációk ajánlásaiban Geleji a prédikálás elveiről és módszereiről vallott nézeteit is kifejtette.
Geleji irodalmi munkássága igen kiterjedt volt; több gyászbeszéde, üdvözlő verse jelent meg nyomtatásban. Elsősorban a munkájának köszönhet, hogy 1636-ban I. Rákóczi György fejedelem költségén Gyulafehérváron kiadták az úgynevezett reg Gradul című énekeskönyvet. A dalok összeállításban Keserűi Dajka János is részt vett.
Geleji Magyar grammatikácska című könyve (1645) fontos szerepet játszott a magyar nyelv fejlődésében. A magyar nyelvtudomány, helyesírás s nyelvművelés szempontjából alapvető jelentőségű nyelvtani mű.
Praeconium evangelicum című műve második kötetének előszavában megírta önéletrajzát.
Fő művei:
Theses orthodoxae De justificatione hominis peccatoris coram Deo (Ortodox tézisek a bűnösök bűnhődéséről Isten színe előtt) (1617)
Praeconium evangelicum I-II. (Az evangélium hirdetése) (1638-1640)
Titkok titka (1645)
Magyar grammatikácska (1645)
Váltság titka I-III. (prédikációk, 1645-1649)
Geleji Katona István versei (Régi Magyar Könyvtár XVII. 9, 1977)
Forrás: ML, MIL
Gelléri Andor Endre
Született: 1906. március 30., Budapest
Meghalt: 1945. május 10. és 20. között, Hörschingen, Ausztria
Életrajz: író
Apjának, Gelléri Józsefnek lakatosműhelye volt a VII. kerületi Dob utcában, később a Ferencvárosban egy másik mesterrel közösen bérelt műhelyt. Anyai nagyapja, Gelléri Ignác főkalauzként dolgozott a MÁV-nál. A család magyarosította a nevét: az író születésének évében apja az eredeti Grünhut helyett már a Gelléri nevet viselte, ugyanúgy, mint anyai nagyapja. Anyja leánykori neve Frankl Sára volt.
1914-ben tönkrement a ferencvárosi műhely. Az apa az első világháború idején katonai szolgálatot teljesített. Gelléri anyja és anyai nagyszülei kantinosként dolgoztak, az óbudai téglagyár kantinját bérelték. A család ekkor már Budán lakott, az író is itt járt elemi iskolába. A Bécsi út környéke, a téglagyári munkások világa nagy hatással volt írói munkásságára, témaválasztására, társadalomszemléletére.
1917 és 1921 között a budapesti III. kerületi állami gimnáziumban tanult. Gyenge tanulmányi eredményei miatt a negyedik osztály elvégzése után kimaradt az iskolából. 1923-ban az Állami Felsőipariskola Vas- és Fémipari Szakán folytatta tanulmányait; 1926-ban géplakatos és páncélszekrény-készítő képesítést szerzett. Ezután a Magyar utcai Király-gőzmosodában kitanulta a kelmefestő- és tisztító szakmát, és rövid ideig kelmefestőként dolgozott.
1924-ben jelent meg első novellája az Est című lapban, amelynek tehetségkutató pályázatán vett részt. Mikes Lajos fedezte fel írói tehetségét. 1926-ban a Népszava és a Pesti Napló is megjelentette egy-egy novelláját, két évvel később pedig a Nyugat közölte egyik írását. 1928-ban Mikes Lajos támogatásának köszönhetően ösztöndíjasként körülbelül másfél hónapos tanulmányútra utazott Németországba.
Utazását követően évekig alkalmi munkákból élt, vagy apja 1923-ban nyitott műhelyben dolgozott. 1929-ben Kassák Lajos Munka című folyóiratában jelent meg egy novellája, a polgári radikális Magyar Hírlap pedig folytatásokban közölte A nagymosoda című regényt. A regény 1931-ben könyv alakban is megjelent; Gelléri elnyerte vele a Mikszáth Kálmán-regénypályázat díját. Egyik novellájára felfigyelt Füst Milán, és ettől kezdve szoros barátság, mester-tanítvány kapcsolat alakult ki köztük.
1932-ben Gelléri Baumgarten-jutalmat kapott, miután közölte egyik novelláját a magyar prózaírás új tehetségeit bemutató, Móricz Zsigmond által szerkesztett Mai Dekameron című antológia. Németh László ajánlására 1933-ban megjelent első novelláskötete a Nyugat Könyvkiadónál. Ez év májusában a Kispesti Textilgyár tisztviselőjeként kezdett el dolgozni. A következő évben elnyerte a Baumgarten-alapítvány jelentős, háromezer pengős évdíját. Írásairól több elemző-méltató tanulmányt közölt a Nyugat. 1934 végén megjelent második novelláskötete, 1935-ben a harmadik. 1935-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatának díját.
1937-ben feleségül vette Dreier Juliannát (Juditot). Két gyermekük született: Ágnes 1939-ben és József 1942-ben.
1940-ben jelent meg utolsó, negyedik novelláskötete. Ettől az évtől kezdve gyakran behívták munkaszolgálatra. A Magyar Csillag című újság 1942. júliusi száma után, amely két novelláját közölte, életében már nem jelent meg több írása. A zsidótörvények miatt 1942 októberben elbocsátották a Kispesti Textilgyárból. 1944 nyaráig önéletrajzi regényén dolgozott, ekkor ismét behívták munkaszolgálatra. Századát 1944 novemberében indították útnak nyugat felé, majd bevagonírozták és deportálták. Ausztria területén, a magyar-osztrák határtól nyugatra végeztettek velük különféle munkákat: fakitermelést, útjavítást, tankcsapdaásást. 1945 márciusban Gelléri a mauthauseni koncentrációs táborba került, április közepén a gunskircheni lágerbe. Május 4-én az amerikai csapatok felszabadították a tábort, amelyet Gelléri már betegen hagyott el. Kiütéses tífuszban halt meg az amerikaiak által létesített hörschingeni befogadó táborban.
1946 után több kiadásban jelentek meg Gelléri válogatott, illetve összegyűjtött novellái. Befejezetlen önéletrajzi regénye, az Egy önérzet története 1957-ben jelent meg először; Gelléri Judit rendezte sajtó alá.
Novelláiban és A nagymosoda című regényében Gelléri a munkások és munkanélküliek nehéz sorsát, sivár életét mutatta be. A naturalisztikus élményanyagot írásaiban költőivé formálta. Kosztolányi Dezső "tündéri realizmusnak" nevezte stílusát.
Fő művei:
Trombitálnék (novella, 1924)
Varázsló, segíts (novella, 1928)
A nagymosoda (regény, 1929/1931)
Szomjas inasok (novelláskötet, 1933)
Hold utca (novelláskötet, 1934)
Ukránok kivégzése (novella, 1935)
Kikötő (novelláskötet, 1935)
Villám és esti tűz (novelláskötet, 1940)
Egy önérzet története (önéletrajzi regény, 1942-1944/1957)
Forrás: ML, MIL
G. A. E. válogatott munkái. Szerk.: Varga Kálmán. Utószó és életrajzi adatok (1981)
Gergei Albert
Életrajz: XVI. századi széphistória-szerző
A História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról című história írója. Személyéről, életéről semmi biztosat nem tudunk. Nevét a versfők (a versszakok kezdősorainak első betűi) rejtik. Ezek az ALBERTUS G(Y)ERG(Y)EI nevet adják. A név alapján a kutatók szülőhelyét a Tolna megyei Gergével, mások az erdélyi Gyergyóval azonosították; ismét mások a Szepes megyei Görgey családdal hozták összefüggésbe a szerzőt. Társadalmi helyzetéről sem tudunk semmi biztosat. Az Árgirus-história egyszerű nyelvezete és népmesei párhuzamai alapján elképzelhető, hogy alacsonyabb rangú volt, ám bizonyos, a francia irodalommal rokon vonásai azonban az előkelő származását sem zárják ki, vagy legalábbis feltételezik a magasabb körökkel való kapcsolatot.
A História... feltehetően a XVI. század utolsó harmadában keletkezett. Legrégebbi, töredékesen fennmaradt példánya egy a XVIII. század második feléből származó könyv kötéséből került elő. Rendkívül népszerű mű volt; 1749 és 1849 között csaknem száz kiadása jelent meg. 22 szövegváltozata maradt fenn.
A mű közvetlen forrása nem ismert. A szerző állítása szerint "olasz krónikákból" fordította történetét, vagyis egy középkori olasz vagy latin verses novella alapján dolgozhatott, amelynek egy keleti mese II-III. századi görög átdolgozása lehetett a forrása.
Az Árgirus-história egyedi hangvételével kiemelkedik a korabeli verses szerelmi történetek közül. A humanista költészet hagyományait és a népi szóbeli énekes hagyományokat ötvözi. A költemény feltehetően a számos ponyvakiadás nyomán került be a népköltészetbe, és vált prózai mesévé. Népmeseként Árgyélus királyfi és Tündér Ilonacímen ismert.
Vörösmarty az Árgirus-história történetét dolgozta fel Csongor és Tünde című mesejátékában.
Forrás: Révai Nagyl., ML, MIL
Gombocz Zoltán
Született: 1877. június 18., Sopron
Meghalt: 1935. május 1., Budapest
Életrajz: nyelvész
Sopronban végezte a középiskolát, az evangélikus líceum tanulja volt. 1895-től 1900-ig az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen tanult. 1899-ben magyar-francia szakos tanári, 1900-ban bölcsészdoktori diplomát szerzett. 1899-ben kísérleti fonetikát tanult Párizsban. 1903-1904-ben Lipcsében, Párizsban, Helsinkiben, Uppsalában s Finnország több városában folytatott fonetikai kutatásokat. 1900-tól a budapesti Eötvös Kollégium helyettes, 1901-től 1914-ig rendes tanára volt. 1906-tól a budapesti egyetemen tanított az általános fonetika és finnugor hangtan elnevezés tárgykör magántanáraként, 1908-1910-ben a francia nyelvészet helyettes tanáraként. 1914 és 1921 között a kolozsvári egyetemen az ural-altaji összehasonlító nyelvészet nyilvános rendes, 1918-tól 1921-ig a magyar nyelvtudomány helyettes tanára volt. 1905 és 1914 között, majd 1922-től a Magyar Nyelv című folyóirat társszerkesztője, és részt vett az 1922-ben útjára indított A magyar nyelvtudomány kézikönyve című sorozat szerkesztésében. 1921-től halálig a budapesti egyetemen tanított a magyar nyelvtudomány nyilvános rendes tanáraként. 1927-től halálig az Eötvös Kollégium igazgatja, 1934-1935-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. 1927-1928-ban vendégtanárként a berlini egyetemen adott el.
1905-től az MTA levelező, 1922-től rendes, 1933-tól igazgatósági tagja volt. 1926-tól haláláig az Akadémia Sztári Bizottságának előadója, 1933-tól I. osztálynak és Néptudományi Bizottságának elnöke, 1934-től a Népzenei Albizottság elnöke. Tagja volt több külföldi tudományos társaságnak: az szt Tudós Társaságnak, a müncheni Német Akadémiának, a helsinki Finnugor Társaságnak levelező tagja. 1904 és 1922 között a Magyar Nyelvtudományi Társaság jegyzője volt, 1922 és 1925 között titkára, 1925-től haláláig alelnöke. 1917-1919-ben az Erdélyi Múzeumi Egyesület bölcsészet-, nyelv- és történettudományi szakosztálynak elnöki tisztségét töltötte be. 1922-től haláláig a Minerva Társaság elnöke volt, 1933-tól az Országos ösztöndíjtanács alelnöke.
Gombocz a magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakja. Munkássága a magyar nyelvészet egészét felöleli, és számos területen jelentős, maradandó műveket alkotott. Fő szakterülete a leíró és történeti hangtan, a magyar történeti nyelvtan és a kísérleti fonetika volt. Foglalkozott a finnugor, szamojéd és altaji nyelvekkel, illetve ezeknek a magyar nyelvben kimutatható hatásaival. Tanulmányt írt török személyneveinkről, ismertetést Wilhelm Wundt német pszichológus és fiziológus néplélektani elméletéről. Személye körül valóságos szellemi központ jött létre. Jelentős szerepet játszott kora tudománypolitikájának alakításban s a felsőoktatás irányításában.
Gombocz a magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakja. Munkássága a magyar nyelvészet egészét felöleli, és számos területen jelentős, maradandó műveket alkotott. Fő szakterülete a leíró s történeti hangtan, a magyar történeti nyelvtan és a kísérleti fonetika volt. Foglalkozott a finnugor, szamojéd s altaji nyelvekkel, illetve ezeknek a magyar nyelvben kimutatható hatásaival. Tanulmányt írt török személyneveinkről, ismertetését Wilhelm Wundt német pszichológus és fiziológus néplélektani elméletéről. Személye körül valóságos szellemi központ jött létre. Jelentős szerepet játszott kora tudománypolitikájának alakításában és a felsőoktatás irányításában.
Fő művei:
A jelenkori nyelvészet alapelvei (1898)
A vogul nyelv idegen elemei (1898)
Adalékok az obi-ugor nyelvek szókészletének eredetéhez (1902)
Nyelvtörténet és lélektan (1903)
Az altáji nyelvek hangtörténetéhez (1905)
Honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavaink (1908)
A magyar hangok történetéhez (1909)
Zur Phonetik der ungarischen Sprache (A magyar nyelv hangtanához) (társszerző; 1909)
Pótlékok a magyar tájszótárhoz (összeállította; 1910)
Képzettársulás s jelentésváltozás (1911)
Die bulgarisch-trkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache (Bolgár-török jövevényszavak a magyar nyelvben) (1912)
Árpád-kori török személyneveink (1914)
Magyar etimológiai szótár. I-XIV. füzet (társszerkesztő; 1914-1934)
A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány (Nyelvtudományi Közlemények 1917-1920)
Nyelvtörténeti módszertan (1922)
A fonetika történetből (1923)
Magyar történeti nyelvtan. II. Hangtan; III. Alaktan; IV. Jelentéstan; V. Mondattan (1926-1929
)
Hangtörténet (1950)
A magyar igealakok fő típusai (1951)
Magyar szóalaktan (1951)
Syntaxis (1951)
Jelentéstan s nyelvtörténet. Válogatott tanulmányok (1997)
A magyar történeti nyelvtan vázlata (1999)
Forrás: ML, MIL
Gordon, Noah
Született: 1926. november 11., Worcester, Massachusetts, USA
Életrajz: amerikai író
1945 februárjában érettségizett. Haditengerész akart lenni, ezért önként jelentkezett a seregbe. Katonai kiképzésben részesült, de a második világháború időközben véget ért, így a harcokban már nem vett részt. Ezután továbbtanult; szülei kívánságára elkezdett orvosi tanulmányait azonban hamarosan abbahagyta, és az újságírást választotta fő szakjául. Újságíró akart lenni és könyveket írni. 1950-ben fejezte be újságírói tanulmányait, a következő évben az angol szakot és az úgynevezett "kreatív írást". Szerkesztőként kezdett dolgozni a New York-i Focus magazinnál. Később szabadúszóként próbált szerencsét, majd hazatért szülővárosába, és a The Worcester Telegram újságírója lett. 1959-ben a The Boston Herald című napilaphoz került. Hamarosan az orvosi és tudományos cikkek írása lett a fő szakterülete. Kinevezték a Herald tudományos szerkesztőjévé, és más - részben tudományos - folyóiratoknak, lapoknak is dolgozott. Miután egy regénytervét megvette egy könyvkiadó, feladta újságírói munkáját. Később, miközben a The Rabbi (A rabbi, 1965) című regényén dolgozott, elvállalta egy pszichiátriai szaklap szerkesztését.
Első regényével nagy sikert aratott. A könyv 26 hétig szerepelt a The New York Times bestseller-listáján. Miközben továbbra is dolgozott szerkesztőként, sőt a pszichiátriai szaklap mellett egy másik orvosi folyóiratot is útjára indított, újabb regényei jelentek meg. Magyarul is olvasható a Hallbrigád (1969), A Jeruzsálem-gyémánt (1979), azután egy regénytrilógia, amely egy orvosdinasztia történetét követi nyomon a XI. századtól napjainkig, nevezetesen Az orvosdoktor (1986), a Sámán (1992) és A doktornő (1996), és ez idáig utolsó regénye, A zaragozai orvos (2000). Sam and Other Animal Stories (Sam és más állattörténetek, 2002) címmel egy gyermekkönyvet is írt.
Magyarul megjelent regényei:
Sámán (1994)
Az orvosdoktor (1995)
A doktornő (1996)
Hallbrigád (1997)
A Jeruzsálem-gyémánt (1998)
A zaragozai orvos (2001)
Forrás: www.noahgordonbooks.com
Gozsdu Elek
Született: 1849. november 28., Ercsi
Meghalt: 1919. május 26.,
Életrajz: író, jogász
Családja eredetileg Macedóniából származott; részben román, részben szerb anyanyelvű volt. Gyermekkorát Miskolcon töltötte. Temesvárott és Pesten végezte iskolai tanulmányait. A pesti egyetemen jogtudományi doktori oklevelet szerzett, majd Budapesten ügyvédi vizsgát tett. Az ügyvédi gyakorlattal azonban rövidesen felhagyott, és 1880-tól újságíróként dolgozott. A Függetlenség című ellenzéki lap munkatársa lett, majd 1883-ban a Tisza Kálmán politikáját bíráló Magyar Újság egyik alapítója és rövid ideig szerkesztője. 1883-ban visszatért a jogi pályára. 1885-ben Fehértemplomban, 1887-től Budapesten volt alügyész, 1889-től Karnsebesen, 1892-től Temesvárott ügyész, 1897-től a zombori törvényszék elnöke, 1905-től Temesvárott vezető ügyész.
Az 1870-es években versekkel, novellákkal jelentkezett az irodalmi életben. Elsősorban a francia irodalom és az orosz írók (Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszkij) gyakoroltak hatást írói munkásságra. Realista, pesszimista hangulatú műveiben együttérzéssel ábrázolta az elesetteket. Bonyolult szerkezet és szemléletmód, pontos lélektani megfigyelések, arisztokratikus, olykor zenei stílus, szecessziós esztéticizmus jellemzi írásait.
Az 1880-as évek közepétől egyre kevesebbet írt, főként novellákat, tárcákat és néhány színművet, az 1910-es években pedig szinte teljesen felhagyott az írással. 1906 és 1915 között eléggé egyoldalú levelezést folytatott Weisz Annával, egy gazdag temesvári kereskedő fiatal, művelt feleségével. 1914-ben fia elesett a fronton, ami testileg és lelkileg egyaránt összetörte.
Fő művei:
Az aranyhajú asszony (regény, 1880)
Köd (regény, 1882)
Tantalus (elbeszélések, 1886)
A félisten (színmű, 1908)
A karrier (színmű, 1912)
A nemes rozsda (válogatott művek, 1950)
Anna-levelek (1975)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Görgey Gábor
Született: 1929. november 22., Budapest
Életrajz: költő, író, műfordító
1948-1949-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem német-angol szakos hallgatója volt, de abbahagyta tanulmányait. 1950-1951-ben a Nemzeti Színháznál dolgozott. 1951 és 1954 között családjával kitelepítésben élt. Miután visszatért Budapestre, ismét a Nemzeti Színházban, majd a Népművelési Intézetben dolgozott. 1954-1955-ben a Római Katolikus Hittudományi Akadémiára járt. Ugyanezekben az években hivatalsegéd volt, majd 1955-1956-ban üzemi színjátszó csoportok rendezője. 1959-től 1994-ig a Magyar Nemzet munkatársa, 1964 és 1962 között a Pannónia Filmstúdió dramaturgja, 1982-től 1988-ig a szegedi Nemzeti Színház irodalmi vezetője volt. 1994-től 1996-ig, nyugdíjazásig a Magyar Televízió művészeti vezetőjeként dolgozott.
2002-2003-ban a Medgyessy-kormány tagjaként a kulturális tárcát irányította.
1992 és 1998 között az írószövetség elnökségi tagja volt, 1994-től 2001-ig a Magyar PEN Klub alelnöke, majd 2001-től elnöke, 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia egyik alapító tagja, 2000-től a Bibó István Közéleti Társaság alelnöke és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja.
Első írásai klasszicizáló, történetszerű versek voltak. 1970-ben megjelent verseskötetét már szatirikus, groteszk hang, negatív ábrázolás jellemzi. Az 1980-as évek végén önéletrajzi ihletésű regénytrilógiával jelentkezett. Sikeres és termékeny drámaíró. Első bemutatója Kaposvárott volt: Rokokó háború című darabját 1967-ben mutatták be. Ezt a nagy siker Komaasszony, hol a stukker? budapesti bemutatója követte 1969-ben. Görgey a magyar drámairodalomban az elsők között élt az abszurd dráma, illetve színház eszközeivel.
Számos irodalmi díj birtokosa: Graves-díj (1976), József Attila-díj (1980), Pro arte-díj (1985), IRAT-nívódíj (1989), Déry Tibor-jutalom (1989), a Művészeti Alap irodalmi díja (1992), az év Könyve-díj (2000), Millenniumi CET-díj (2001), Pro urbe Budapest-díj.
Fő művei:
Füst és fény (versek, 1956)
Délkör (versek, 1963)
Hektor, a hőscincér (meseregény, 1966)
Komaasszony, hol a stukker? (színművek, 1969)
Köszönöm, jól (versek, 1970)
Alacsony az Ararát (színművek, 1971)
Vadászszerencse (műfordítások, 1974)
Lilla, cápák, nyugalom (színművek, 1976)
Légifolyosó (versek, 1977)
Találkozás egy fél kutyával (tárcák, cikkek, karcolatok, 1980)
Egy vacsora anatómiája (próza, 1981)
Fejek Ferdinándnak (színművek, 1982)
A fél kutya másik fele (tárcák, cikkek, karcolatok, 1980)
Munkavilágítás (esszék, kritikák 1984)
Gyilkosság a villában (bűnügyi történetek, 1987)
Galopp a Vérmezőn (színművek, 1987)
A díva bosszúja (novellák, 1988)
Vadászszőnyeg (regény, 1988)
Volt egyszer egy Felvidék (regény, 1989)
Kísértések könyve (regény, 1990)
Nők szigete (versek, 1990)
Mindig újabb kutyák jönnek (publicisztikai írások, esszék 1991)
A homár páncélja (regény, 1992)
Eszkimó nyár (válogatott és új versek, 1993)
Waterloo kellős közepén (próza, 1994)
Adria szirénje (regény, 1999)
Megírhatatlan történet (novellák, 1999)
Utolsó jelentés Atlantiszról (regény, 2000)
Tiszta ország (publicisztikai írások, 2002)
Tükörjáték (drámák, 2003)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Grétsy László
Született: 1932. február 13., Budapest
Életrajz: nyelvész
1950-től az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult. 1954-ben szerzett diplomát, majd ugyanitt aspiráns lett. Az MTA Nyelvtudományi Intézetben kezdett el dolgozni; 1954-től 1971-ig tudományos munkatárs volt, 1971-től 1987-ig a mai magyar nyelvi osztály vezetője. 1987-től az ELTE Tanárképző Főiskolai Karnak magyar nyelvi tanszékén tanított mint tanszékvezető főiskolai tanár. 1998-ban vonult nyugdíjba.
1960-ban szerzett kandidátusi fokozatot. Ugyanebben az évben az MTA Anyanyelvi Bizottságnak titkára lett, amelynek 1983-tól társelnöke. 2000-től az MTA közgyűlési képviselője, a Magyar Nyelvi Bizottság társelnöke.
1987-től a Magyar Televízió nyelvi bizottságának társelnöke volt, 1993-tól 1996-ig elnöke. 1989-től a Magyar Nyelvtudományi Társaság szaknyelvi szakosztályának elnöke, az Anyanyelv Ápolók Szövetségnek főtitkára, majd alelnöke, 1994-től ügyvezető elnöke.
Széleskörű nyelvi ismeretterjesztő munkát végez a sajtóban, rádióban, televízióban, a TIT szervezeteiben. Számos nyelvművelő kiadvány szerzője, (társ)szerkesztője. A Magyar Nyelvőr című lap szerkesztőbizottsági tagja, az Édes Anyanyelvünk felelős szerkesztője, az Élet és Tudomány és a Szabad Föld rovatvezetője.
Számos díj birtokosa: SZOT-díj (1960), Kiváló Népművelő (1981), Ifjúsági Díj (1988), Nemzetközi Társadalomtudományi Díj (1989), Apáczai Csere János-díj (1992), Szarvas Gábor-díj (1992), MSZOSZ-díj (1993), Bugt Pl Emlkrem (2001).
Fő művei:
A szóhasadás (1962)
Szaknyelvi kalauz (1964)
Helyes kiejtés, szép magyar beszéd (szerkeszt; 1967)
Anyanyelvi kaleidoszkóp (szerkeszt; 1973)
Anyanyelvünk játékai (1974)
Mai magyar nyelvünk (szerkeszt; 1976)
Hivatalos nyelvünk kézikönyve (társszerző; 1976)
Nyelvédesanyánk (társszerkesztő; 1980)
Új anyanyelvi kaleidoszkóp (szerkeszt; 1980)
Nyelvművelő kézikönyv I-II. (társszerző; 1980-1985)
Nyelvészet és tömegkommunikáció I-II. (szerkeszt; 1985)
Iratszerkesztési és -fogalmazási tanácsadó (társszerző; 1987)
Nyelvi illemtan (társszerző; 1987)
Álljunk meg egy szóra! (társszerző; 1991)
Képes diákszótár (társszerkesztő; 1992)
Nyelvművelő kéziszótár (társszerkesztő; 1996)
Anyanyelvi őrjárat (1999)
A mi nyelvünk (2000)
Anyanyelvünkről anyanyelvünkért (2000)
Nyelvi illem - nagyszüleink kiskorban (2001)
Szójátékos anyanyelvünk (társszerző; 2001)
Forrás: KK 2002, MIL, Magy. Nagyl.
Grimm, Jacob
Született: 1785. január 4., Hanau
Meghalt: 1863. szeptember 20., Berlin
Életrajz: német történettudós, filológus, néprajzkutató
1802-től jogot tanult a marburgi egyetemen. 1805-ben tanára, Friedrich Carl von Savigny társaságban egyéves tanulmányútra utazott Párizsba. 1808-tól 1810-ig Kasselben Napóleon öccse, Jeromos vesztfáliai király könyvtárosa volt, városi tanácsos. 1815-ben részt vett a bécsi kongresszuson. 1829-től a göttingeni egyetemen tanított történelmet. Az úgynevezett "göttingeni hetek", egy haladó szellemű, az 1830-as párizsi forradalommal rokonszenvező csoportosulás tagjaként szót emelt a hannoveri király alkotmánysértése miatt, ezért 1837-ben megfosztották professzori székétől, s kiutasították az országból. 1840-ben IV. Frigyes Vilmos porosz király meghívta a berlini egyetemre; a Berlini Tudományos Akadémia tagja lett.
Jacob Grimm életútja elválaszthatatlanul összefonódott öccse, Wilhelm Grimm (1786-1851) pályájával. Jogtörténeti tanulmányaik felkeltették bennük a középkor s a német múlt iránti érdeklődést. Számottevő filológiai és irodalomtörténeti kutatásokat, nagyszabású gyűjtőmunkát végeztek. Elsőként jegyezték fel az addig csak szájhagyomány útján terjed német népmeséket. Régi német mondákat gyűjtöttek, s k fedezték fel az egyik legkorábbi német nyelvemlék, a Hildebrand-nak egyetlen fennmaradt példányt. Nyelvemlékek, oklevelek, dokumentumok segítségével rekonstruálták a német kultúra kezdeteit és fejlődését. 1851-ben egy német értelmező szótár összeállításba kezdtek; az utolsó kötet 1985-ben jelent meg.
A Grimm testvéreket a germanisztika tudományának megteremtőiként tartják számon. Az összehasonlító nyelvtudomány első művelői közé tartoztak.
Fő művei:
Gyermek- és családi mesék I-II. (1812-1815)
Német mondák (1816-1818)
Német jogforrások (1828)
A német hősi monda (tanulmány, 1829)
Német mitológia (1835)
Német nyelvtan I-IV. (1819-1837)
A német nyelv története I-II. (1848)
Német szótár (1851-től)
Forrás: Halász Előd: A német irodalom története (1987)
Knaurs Lexikon der Weltliteratur
Gyarmathi Sámuel
Született: 1751. július 15., Kolozsvár
Meghalt: 1830. március 4., Kolozsvár
Életrajz: nyelvész, orvos
1757-től Kolozsvárott, 1763 és 1765 között Nagyenyeden, 1765-1766-ban ismét Kolozsvárott, 1766-tól Zilahon, 1769-től 1776-ig Nagyenyeden, a református kollégiumban tanult. Az utolsó években a tanulás mellett magán tanítóskodott, segédtanító, majd köztanító is volt. 1776-tól a bécsi egyetemen orvostudományt hallgatott. 1782-ben orvosi oklevelet szerzett. Bécsben valószínűleg csatlakozott a szabadkőművesekhez.
1780-tól részt vett a pozsonyi Magyar Hírmondó szerkesztésében. 1794-ben a lap pályázatára írta első nyelvészeti munkáját, az Okoskodva tanító magyar nyelvmestert. Díjat ugyan nem nyert, de az erdélyi rendek kinyomtatták a művet.
1782-1783 folyamán tanulmányúton járt Németországban. 1783-1784-ben Pécelen, majd Pozsonyban gróf Ráday Gedeon két fiának nevelője volt. 1784/1785 fordulóján Pest-Budán kapcsolatba került a születőben lévő színházi élettel. 1785-től ismét nevelősködött, Nagyenyeden és közben orvosi gyakorlatot is folytatott. 1786-ban gróf Bethlen Elekhez szegődött udvari orvosnak. 1787-től Hunyad vármegye főorvosa volt, azután visszatért Bethlen gróf szolgálatába. 1795-től több német egyetemi városban járt, 1796 s 1798 között Göttingenben tartózkodott. Itt kezdett foglalkozni a magyar-finn nyelvhasonlítással. 1799-ben tagjává választotta a göttingeni, majd a jénai tudós társaság. 1798-tól gróf Bethlen Gergely szolgálatában állt. 1800-tól a zilahi református kollégiumban tanított. 1809-ben nyugalomba vonult, egy ideig Bethlen Elek buni birtokán élt.
Gyarmathi Sámuel tekinthet a magyarországi összehasonlító nyelvtudomány első művelőjének, megalapozójának. Elsőként következtetett ki nyelvi alakokat. Valószínűleg az példája nyomán terjedt el világszerte ezek csillaggal (*) történő jelölése.
Nyelvészeti munkáin kívül naplót írt koppenhágai tájról, 1794-ben lefordította a német Joachim Heinrich Campe - Defoe műve nyomán írt - Az ifjabb Robinson című regényt.
Fő művei:
Okoskodva tanító magyar nyelvmester I-II. (1794)
Szópárbaj, mely szerint jó volna ezután írni (1794)
Affinitas: a magyar nyelv grammatikailag bizonyított rokonsága a finn eredetű nyelvekkel (latinul; 1799)
Szótár, melyben sok magyar szókhoz hasonló hang idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett Gyarmathi Sámuel (1816)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Gyóni Géza
Született: 1884. június 25., Gyón
Meghalt: 1917. június 25., Krasznojarszk, Szibéria
Életrajz: költő, újságíró
Eredeti neve Áchim Géza volt. Szarvason és Békéscsabán járt gimnáziumba. 1902-től a pozsonyi evangélikus teológiai akadémián tanult, tanulmányait azonban nem fejezte be. 1903-tól egyidejűleg korrektorként dolgozott a Nyugat-magyarországi Híradó című lapnál. 1904 januárjában amerikai párbajt vívott, majd öngyilkosságot kísérelt meg. Ezt követően hagyta ott a teológiai akadémiát. 1905-ig a Nyugat-magyarországi Híradó belső munkatársaként Pozsonyban maradt.
1905-től Gyónon dolgozott jegyzőgyakornokként. 1906-1907-ben Budapesten elvégzett egy közigazgatási tanfolyamot, közben vezette a tanfolyam irodáját. 1907-ben póttartalékos katonaként szolgált Boszniában. 1907-1908-ban az alsódabasi szolgabírói hivatalban közigazgatási gyakornok volt, majd 1908-1909-ben ismét a budapesti közigazgatási tanfolyamon tanult. Közben 1906-1908 folyamán szerkesztőként dolgozott a Dabas és vidéke című lapnál. 1910-től 1912 júniusáig a Soproni Napló, 1912 június-szeptemberben a Soproni Nemzetőr belső munkatársa volt, 1912 szeptember-októberben a Sopron című lap felelős szerkesztője. 1913 februárjától Szabadkán a Bácskai Hírlap segédszerkesztője és a Színházi újság szerkesztője.
Az első világháború kitörésekor, 1914 nyarán Szabadkáról vonult be póttartalékosként a 8. honvéd gyalogezredhez. A hosszú időn át ostrom alatt álló Przemyl várában szolgált, ahol a háborút dicsőítő, hazafias költeményekkel buzdította harcra katonatársait. A vár elestekor, 1915 telén orosz fogságba esett. Először Alatirba, majd Kijevbe, végül a krasznojarszki hadifogolytáborba került. Itt halt meg 1917 nyarán, elborult elmével.
Korai versei Vajda János és Ady követőjének mutatják. 1914-ben az ostromlott Przemylben jelent meg harmadik verseskötete a háborús, nacionalista szellemű költeményekkel, amelyet sikerült eljuttatni Budapestre is. Gyónit - szándékai ellenére - a konzervatív sajtó követendő példaként állította szembe Adyval. Az átélt szenvedések hatására 1915-től Gyóni háborúellenes verseket kezdett írni, amelyek elutasítottak mindenfajta öldöklést, és a katonák honvágyát szólaltatták meg.
Leghíresebb, Csak egy éjszakára... című versét (1914) több idegen nyelvre lefordították. 1934-ben a vers elnyerte a brit irodalmi társaság nemzetközi pályázatának első díját.
Fő művei:
Versek (1904)
Szomorú szemmel (versek, 1909)
Lengyel mezőkön, tábortűz mellett (versek, 1914)
Levelek a Kálváriáról és más költemények (versek, 1916)
Az élet szeretője (versek, 1917)
Rabságban (versek, 1919)
Versek: Béke, Háború, Fogság (1926)
"Repülj már levelem..." Gyóni Géza levelei a fogságból (1942)
Gyóni Géza ismeretlen versei (1943)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Gyöngyösi István
Született: 1629 (?), Ungvár (?)
Meghalt: 1704. július 24.,
Életrajz:
Apja, "Joannes Horváth alias Gyöngyösi" Ung megyében birtokos református nemes volt, ügyvéd. Körülbelül 1639-től 1644-ig Gyöngyösön az eperjesi evangélikus gimnáziumban tanult, németül és szlovákul beszélt. 1650 és 1652 között Sárospatakon jogot hallgatott. 1652-ben Nógrád megye esküdtje lett, 1653-tól Gömör megye táblabírája, 1656-tól seregbíró a füleki várban. 1663-ban a háborús veszély miatt elhagyta Füleket, és titkárként gróf Wesselényi Ferenc nádor szolgálatába szegődött Murányban. 1663-1664 telét Wesselényivel töltötte Stubnyón. A nádor 1667-ben meghalt; özvegye 1669-ben kinevezte Gyöngyösit Balogvár kapitányává. 1670-ben a Wesselényi-féle szervezkedés gyanúsítottjaként Gyöngyösit is kihallgatták Sárosban, de sikerült tisztáznia magát. Nagyon okos, óvatos vallomást tett, és hogy nem került komolyan gyanúba, abban korábbi katolizálása is szerepet játszott. 1672-ben Andrássy Miklós gömöri főispán szolgálatába állt, és Krasznahorkára költözött. Birtokszerző ügyekben sokat utazott, többször járt Bécsben. 1681-ben Gömör megye egyik követeként részt vett a soproni országgyűlésen. 1682-ben Andrássy Miklós a birtokait ért kuruc háborítások miatt követségbe küldte Thököly Imréhez. 1683-ban Gyöngyösi a kassai országgyűlésen ismét Gömör követe volt. 1686-ban Andrássy Péter, az új gömöri főispán mellé Gyöngyösit választották első alispánnak. Esterházy Pál nádor birtokadományokban részesítette. 1687-ben ismét megválasztották követnek a pozsonyi országgyűlésre. 1694-ben "törődött öregsége" miatt lemondott az alispánságról. 1697-ben csetneki birtokára költözött. 1700-ban ismét elvállalta az alispáni hivatalt. 1704 elején még végrehajtotta II. Rákóczi Ferenc egyik rendeletét; ugyanebben az évben halt meg.
Gyöngyösi a dagályos, dekoratív barokk költészet magyarországi képviselője. Őt tekintik a magyar főúri barokk költészet megteremtőjének, bár köznemes volt. Kiemelkedő leíró- és elbeszélőkészség, mesteri verselési technika, nyelvi lelemény jellemzi műveit. Porbul megéledett Phoenix avagy Kemény János emlékezete című, Zrínyi Miklós stílust imitáló eposznak (1693) utószavában foglalta össze költői vezérelveit. E szerint nem a valóság bemutatása, hanem a gyönyörködtető előadásmód volt a fő célja. Élete során igen ügyesen szerzett főúri pártfogókat, és költészetét az udvari szolgálat részének tekintette. Művei a főúri élet nevezetes alkalmaira készültek. A Marssal társalkodó Murányi Venus (1664) című eposz Wesselényi Ferenc nádor és felesége, Széchy Mária kalandos szerelmét beszéli el. A Florentina-dráma (1666?) feltehetően Zrínyi Ilona és I. Rákóczi Ferenc esküvőjére, a Kesergő Nympha (1681) Esterházy Pál nádorrá választásának alkalmából íródott. Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága címen (1683) Gyöngyösi nászéneket írt.
Professzionális feladatteljesítő volt: a patrónus sugallta tartalmat magas művészi színvonalon, formai tökéllyel dolgozta ki. Műveiért jutalmat várt, és törekedett közzétételükre. Kéziratban maradt, főként ifjúkorára tehető versei és versfordításai közül többnek a hitelessége kétséges.
Fő művei:
Marssal társalkodó Murányi Venus (szerelmi eposz, 1664)
Florentina (dráma, 1666?)
Kesergő Nympha (1681)
Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága (nászének, 1683)
Rózsakoszorú (istenes versek, 1690)
Porbul megéledett Phoenix avagy Kemény János emlékezete (eposz, 1693)
Csalárd Cupido (1695)
Chariclia (verses regény, 1697)
Gyöngyösi István összes költeményei I-IV. (1914-1937)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Gyulai Pál
Született: 1826. január 25., Kolozsvár
Meghalt: 1909. november 9., Budapest
Életrajz:
Elszegényedett nemesi családból származott, apja kincstári számtiszt volt. Az apa korai halála (1840) után a család nehéz anyagi körülmények között élt. Gyulai Pál 1843-tól a kolozsvári református kollégiumban jogot, 1845-1847-ben teológiát tanult. A tanulás mellett 1843-tól 1845-ig Pataki Dániel dési alispán gyermekeinek, majd 1845-től gróf Bethlen János fiainak nevelője volt. Bethlen a mérsékelt erdélyi reformellenzék egyik jeles képviselőjének számított, környezetében Gyulai az erdélyi szellemi élet kiválóságaival ismerkedhetett meg - többek között Brassai Sámuellel, Kemény Zsigmond báróval és Kriza Jánossal. Első alkalommal 1842-ben, az Athenaeumban jelent meg Gyulai egyik verse, a Hunyadi János című epigramma. Ettől kezdve több újság, az Életképek, a győri Hazánk és a Pesti Divatlap is közölte az írásait.
1848-ban Gyulai gróf Teleki Domokos, Küküllő vármegye országgyűlési követének titkára lett. A békepárti Teleki mellett kimaradt az 1848/1849-es harcokból, bár 1848 tavaszán a kolozsvári ifjúság egyik szónoka volt, és politikai verseket írt. Szász Károllyal és Mentovich Ferenccel közös kötetben Nemzeti színek címmel ezeket ki is nyomtatták Kolozsvárott.
1850-ben Gyulai egy magániskolában tanított. Ettől az évtől kezdve jelentek meg irodalmi kritikái különböző lapokban. 1851-ben egy losonci újságban látott napvilágot első jelentősebb elbeszélése, A vén színész. 1853-ban a Szépirodalmi Szemle című lap társszerkesztője lett. 1855-1856 folyamán tanítványával, gróf Nádasdy Tamással Nyugat-Európai tanulmányútra utazott; Berlinben, Párizsban, Münchenben jártak. 1857-ben Gyulai a pesti református teológián magyar irodalmat adott elő. Ugyanebben az évben jelent meg legfontosabb szépirodalmi műve, az Egy régi udvarház utolsó gazdája című regény. 1858-tól a kolozsvári református kollégiumban tanított. Megnősült; Szendrey Máriát, Petőfi feleségének, Szendrey Júliának a húgát vette el. 1860-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt. Ebben az évben tartotta akadémiai székfoglalóját Katona József és Bánk bánja címmel. 1860 s 1862 között a Szépirodalmi Figyelő című lap segédszerkesztőjeként dolgozott Arany János mellett. 1862-ben visszatért Pestre. 1864-ig a református főgimnáziumban tanított, majd a pesti színiakadémián, és ennek aligazgatója volt 1870-ig. 1862 és 1876 között a Magyar Írók Segélyegyletének titkári teendőit is ellátta. 1873-ban a Budapesti Szemle szerkesztője lett, 1875-ben az Olcsó Könyvtár sorozatszerkesztője. 1876 és 1902 között a budapesti egyetemen tanított Toldy Ferenc utódaként, mint a magyar irodalomtörténet nyilvános rendes tanára. 1879 és 1899 között a Kisfaludy Társaság elnöke volt.
Már 1858-ban az MTA levelező tagja lett, 1867-től rendes tagja, 1883-tól igazgatósági tag, 1906-tól tiszteletbeli tag. 1870 és 1906 között az Akadémia I. (nyelv- és széptudományi) osztályának titkára, 1897-1898-ban Nyelvtudományi Bizottságának elnöke volt. 1868-ban s 1873-ban elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát.
1902-ben visszavonult, csak a Budapesti Szemlét szerkesztette tovább haláláig.
Gyulai kritikai szempontjai az 1850-es évektől kezdve körülbelül a századfordulóig nagy hatást gyakoroltak a magyar irodalom megítélésére. 1854-ben jelent meg Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című tanulmánya. Véleménye szerint Petőfi és Arany János a népköltészethez visszanyúlva a század második felében megújították a magyar lírát, és Gyulai az ő műveiket tekintette a magyar irodalom meg nem haladható csúcsteljesítményeinek. Gyulai alkotta meg a "nép-nemzeti" fogalmat, és azt tartotta, hogy a magyar irodalom csak úgy válhat európai színvonalúvá, ha nemzeti jellegét a népiesség teremti meg. Az 1860-as évektől Gyulai az egyik vezetője volt az irodalmi életet uraló, Arany és Kemény Zsigmond körül kialakuló körnek. A kiegyezés után egyértelműen ő lett a hivatalos irodalom vezéralakja. Még a századforduló táján sem tudta tudomásul venni, hogy a fejlődés más irányt vett, és irodalomkritikai nézetei felett eljárt az idő. Megakadályozta Ibsen műveinek magyarországi kiadását, bírálta Vajda Jánost, sőt Jókait is. Egyre népszerűtlenebb lett, ezért is vált meg 1899-ben a Kisfaludy Társaság elnöki tisztségétől. Gyulai irodalmi esszéi - többek között éppen Aranyról (1879) és Keményről (1883) - mindazonáltal maradandó értékek; őt tekintik a magyar esszéírás egyik megteremtőjének és mesterének.1863-1864-ben adta ki Petőfi műveit. 1864-1866-ban Vörösmarty műveit jelentette meg tizenkét kötetben, és megírta Vörösmarty életrajzát.
Ami saját szépírói munkásságát illeti, legjobb verseit az 1848/1849-es szabadságharc, illetve az azt követő önkényuralom elutasítása ihlették. Ő maga Romhányi című befejezetlen verses regényét (1869-1872) tekintette fő művének. Prózájára az angol és az orosz klasszikusok gyakoroltak jelentős hatást. Az Egy régi udvarház utolsó gazdájacímű regénye (1857) a magyar realista irodalom egyik első jelentős alkotása.
Fő művei:
Hunyadi János (epigramma, 1842)
Nemzeti színek (forradalmi versek, társszerző; 1848)
A vén színész (elbeszélés, 1851)
Petőfi Sándor és lyrai költészetünk (tanulmány, 1854)
Egy régi udvarház utolsó gazdája (regény, 1857)
Katona József és Bánk bánja (akadémiai székfoglaló, 1860)
Vörösmarty Mihály életrajza (1866)
Vázlatok és képek I-II. (1867)
Romhányi (verses regény, 1869-1872)
Kemény Zsigmond (esszé, 1879)
Arany János (esszé, 1883)
Kölcsey Ferenc (esszé, 1890)
Kritikai dolgozatok 1854-1861 (1908)
Dramaturgiai dolgozatok I-II. (1908)
Bírálatok 1861-1903 (1912)
Emlékbeszédek I-II. (1914)
Gyulai Pál kritikai dolgozatainak újabb gyűjteménye 1850-1904 (1927)
Gyulai Pál levelezése 1843-tól 1867-ig (1961)
Bírálatok, cikkek, tanulmányok (1961)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Hadrovics László
Született: 1910. június 27., Alsólendva (ma Lendava, Szlovénia)
Meghalt: 1997. május 12., Solymár
Életrajz: nyelvész, filológus, szlavista
1929-ben Keszthelyen érettségizett. 1933-ban az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen magyar-latin szakos tanári diplomát, 1934-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Magyar nyelvészetből és szlavisztikából doktorált. 1935-ben a Collegium Hungaricum tagjaként, ösztöndíjjal a berlini egyetemen tanult szlavisztikát, de betegsége miatt hamarosan kénytelen volt hazatérni. 1937-ben a budapesti Egyetemi Könyvtár ideiglenes alkalmazottja lett, majd az egyetem Szláv Intézetének tanársegédje. 1940-ben délszláv referensként dolgozott a miniszterelnökségen. 1941-ben a Teleki Pál Tudományos Intézet munkatársa lett, tudományos kutató, délszláv referens. Ugyanebben az évben a budapesti egyetemen magántanári képesítést szerzett szlavisztikából. 1942-től magántanárként horvát irodalomtörténetet tanított a budapesti egyetemen. 1942-1943-ban megbízott eladóként szláv filológiát oktatott a szegedi egyetemen. 1947-től a Kelet-európai Tudományos Intézetben, 1949-1951-ben az MTA Történettudományi Intézetben dolgozott, mint tudományos munkatárs. 1951-ben docens lett a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékén, 1954-ben egyetemi tanár, 1965-ben tanszékvezető egyetemi tanár. Általános szlavisztikát és délszláv filológiát tanított. 1974-ben vonult nyugdíjba.
Hadrovics László a XX. század második felének legkiemelkedőbb magyar szlavistája volt. Pályája kezdetén elsősorban a délszláv-magyar történelmi és művelődéstörténeti kapcsolatokat kutatta. Foglalkozott a horvát nyelvtörténet problémáival, a horvát helyesírás-történet kérdéseivel, kutatta a horvát nyelv magyar jövevényszavainak kronológiai és nyelvföldrajzi kérdéseit, a szerb és horvát közvetítéssel a magyar nyelvbe került olasz jövevényszavakat, vizsgálta a magyar nyelvnek a történelem során a szerb és horvát nyelvekre gyakorolt hatását. Számottevő eredményeket ért el a magyar mondattan, a történeti jelentéstan és a frazeológia területén. 1979-ben megfejtette a Vizkelety András által felfedezett legrégibb horvát írásos emlék, a Cantilena pro sabatho szövegét. Igen jelentős szótárírói, szótárszerkesztői munkája: Gáldi Lászlóval orosz-magyar (1951-től több kiadásban) és magyar-orosz szótárakat (1952-től), Nyomárkay Istvánnal horvát-magyar (1957-től), szerb-magyar és magyar-szerb (1996-tól) szótárakat szerkesztett. 1966 és 1985 között a Studia Slavica című tudományos folyóirat szerkesztője volt.
Fő művei:
Muraköz helynevei (Nyelvtudományi Közlemények, 1931-1934)
A déli szláv népek kultúrája - Magyar-szláv irodalmi érintkezések. In: Szekfű Gyula (szerk.): A magyarság és a szlávok (1942)
A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei (1942)
Magyar és déli szláv szellemi kapcsolatok (1944)
Le peuple serbe et son glise sous la domination turque (A szerbek és a szerb egyház a török uralom idején) (1947)
Parasztmozgalmak a 18. században (társszerző; 1951)
Az ómagyar Trója-regény nyomai a délszláv irodalomban (1954)
A délszláv Nagy Sándor-regény és középkori irodalmunk (1960)
Kajkavische Literatur (Kajkv irodalom) (1964)
Jövevényszó-vizsgálatok (1965)
A funkcionális magyar mondattan alapjai (1969)
Schrifttum und Sprache der burgenlndischen Kroaten im 18. und 19. Jahrhundert (A burgenlandi horvátok írásbelisége és nyelve a XVIII. és XIX. században) (1974)
Szavak és szólások (1975)
Ein altkroatisches Passionslied aus dem 14. Jahrhundert (Egy XIV. századi horvát passiódal) (társszerző; Studia Slavica, 1984)
Ungarische Elemente im Serbokroatischen (A szerbhorvát nyelv magyar elemei) (1985)
A magyar nyelv kelet-közép-európai szellemi rokonsága. In: Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon (1989)
Vallás, egyház, nemzettudat. A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt (1991; az 1947-ben franciul megjelent m átdolgozott változata)
Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat (1992)
A magyar Huszita Biblia német és cseh rokonsága (1994)
Magyar frazeológia. Történeti áttekintés (1995)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Hajdú Péter
Született: 1923. december 27., Budapest
Életrajz: nyelvész
1941-től a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója volt, Eötvös-kollégista. 1945-ben végzett magyar-német szakon. 1945-től 1951-ig az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott könyvtárosként. 1951 és 1959 között az MTA Nyelvtudományi Intézetében a finnugor osztály munkatársa, majd vezetője volt. 1952-ben szerzett kandidátusi fokozatot, 1967-ben doktorált nyelvtudományból. 1959-től 1974-ig a szegedi egyetem finnugor tanszékén tanított mint tanszékvezető egyetemi tanár. 1961-1964-ben az egyetem rektorhelyettese volt, 1972-1974-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Az 1960-as évek végétől több külföldi egyetemen tanított vendégprofesszorként: 1969-1971-ben Bécsben, 1978-1979-ben Münchenben, 1985-ben Uppsalban. 1970 óta az MTA levelező tagja, 1976-tól rendes tag. 1974-től 1982-ig az MTA Nyelvtudományi Intézetének élén állt igazgatóként. 1982-től 1994-ig az ELTE finnugor tanszékén tanított, 1986-1991-ben tanszékvezető volt, 1991-1995-ben kutató professzor. 1994-ben Széchenyi-díjat kapott. 1996-ban vonult nyugdíjba.
1985 és 1990 között az MTA Nyelv- s Irodalomtudományi Osztályának elnöke volt; 1990 óta az MTA Magyar Őstörténeti Komplex Bizottságának és Nyelvtudományi Bizottságának tagja. 1967-től 1994-ig a Nyelvtudományi Közlemények főszerkesztője, illetve szerkesztőbizottsági elnöke volt, a Bibliotheca Uralica szerkesztője. 1992 és 1995 között a Tudományos Minősítő Bizottság tagja.
Az uralisztika általános kérdéseivel foglalkozik, uráli összehasonlító nyelvészettel s nyelvtörténettel, a nyelvtörténet metodológiai kérdéseivel, a szamojéd nyelvek vizsgálatával, észak-Eurázsia nyelveinek területi-tipológiai kutatásával, az uráli népek őstörténetével. Foglalkozik folklorisztikával és tudománytörténettel is. A Bibliotheca Uralica s a Studia Uralo-Altaica című sorozatok alapítója. A Finn Akadémia tagja, a Socit Finno-Ougrienne és a Societas Uralo-Altaica tiszteletbeli tagja, az uppsalai egyetem díszdoktora. Alapvető művei angol, német, orosz fordításban is megjelentek. Jelentős tudományos ismeretterjesztő és tudományszervező tevékenysége.
Fő művei:
Szamojéd népek és nyelvek (1949)
Die Benennungen der Samojeden (A szamojédok elnevezései) (1950)
A magyarság kialakulásának előzményei (1953)
The Samoyed Peoples and Languages (A szamojédok s a szamojéd nyelvek) (1962)
Finnugor népek és nyelvek (1962)
Bevezetés az uráli nyelvtudományba (1966)
Chrestomathia Samoiedica (1968)
Samojedologische Schriften (Szamojéd tanulmányok) (1975)
Finno-Ugrian Peoples and Languages (Finnugor népek és nyelvek) (1975)
Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai (szerkesztő; 1975)
A magyar szótörténet kérdései (szerkesztő; 1975)
Ancient Cultures of the Uralian Peoples (Az uráli népek ősi kultúrái) (1976)
Uráli nyelvrokonaink (1978)
Az uráli nyelvészet alapkérdései (1981)
Uralszkije jaziki (Urli nyelvek) (1985)
Die uralischen Sprachen und Literaturen (Az urli nyelvek s irodalmak) (1987)
Introduzione alle lingue uralische (Bevezetés az uráli nyelvtudományba) (1992)
Zsirai Miklós emlékkönyv születésének 100. évfordulójára (szerkesztő; 1992)
Forrás: KK 2002, MIL, Magy. Nagyl.
Halász Előd
Született: 1920. október 9., Budapest
Meghalt: 1997. június 28., Budapest
Életrajz: irodalomtörténész, szótárszerkesztő
1942-ben a budapesti egyetemen bölcsészdoktori, 1943-ban magyar-német szakos tanári oklevelet szerzett. 1942-től a budapesti egyetem Germán Filológiai Intézetben dolgozott, mint díjtalan gyakornok, 1943-1945-ben mint fizetés nélküli tanársegéd. Ugyanakkor 1943-ban több budapesti középiskolában tanított helyettes, majd 1944-1945-ben rendes tanárként. 1945-től a szegedi egyetem Germán Filológiai Intézetben oktatott helyettes tanárként, 1948-tól a germán nyelvek és irodalmak, majd a német nyelv és irodalom tanszékén nyilvános rendkívüli tanárként. 1951-ben tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. 1957-1960-ban és 1965-1969-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja volt. Egyetemi munkája mellett 1950-1952-ben Budapesten az Irodalomtörténeti Dokumentációs Központ vezetője, 1958-1961-ben a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) Csongrád megyei szervezetnek elnöke volt. 1963-ban szerzett kandidátusi fokozatot, 1973-tól az irodalomtudomány doktora. 1984-ben vonult nyugdíjba. Ugyanettől az évtől az MTA I. osztályának tanácskozó tagja volt.
Német irodalomtörténettel foglalkozott, és az 1950-es évektől több magyar-német és német-magyar szótár főszerkesztője volt.
Fő művei:
Nietzsche és Ady (1941)
Georg Trakl (1948)
Német-magyar szótár (főszerkesztő; 1952-től több kiadásban)
Bevezetés a "Faust" első részéhez (1953)
Az "Ármány és szerelem" és a német polgári ideológia (1955)
Bevezetés a "Faust" második részéhez (1956)
Vörösmarty és Toldy (1956)
Germán eredetű magyar személynevek a könyvnyomtatás koráig I-II. (1957)
Magyar-német szótár (főszerkesztő; 1957-től több kiadásban)
Thomas Mann (1959)
A múltban élők. A német politikai regényhez (1961)
A polgári tudat válsága és a modern regény szerkezeti problémái (1961)
Gerhart Hauptmann (1962)
Romanmodelle und vergleichende Literaturwissenschaft (Regénymodellek és összehasonlító irodalomtudomány) (Acta Litteraria, 1962)
Heinrich Bll. A német irodalom a 20. században (1966)
Zur Geschichte des "Anatomie"-Motivs. Walt Whitman, Thomas Mann, József Attila (Az "anatómia"-motívum történethez) (1966)
Die "ungarischen" Beitrge Thomas Manns. Studien zur Geschichte der deutsch-ungarischen literarischen Beziehungen (Thomas Mann "magyar" értekezései. Tanulmányok a német-magyar irodalmi kapcsolatok történetéhez) (1969)
Német-magyar kéziszótár (főszerkesztő; 1969-től több kiadásban)
A német irodalom története (1971; 19872)
Magyar-német kéziszótár (főszerkesztő; 1973-tól több kiadásban)
Goethe (Acta Litteraria, 1982)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Hangay Zoltán
Született: 1935. május 9., Budapest
Életrajz: történész, nyelvész
1957-től 1961-ig az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-történelem szakára járt. 1961-től 1978-ig a Közlekedési és Közgazdasági Technikum (később szakközépiskola) tanára volt. 1978-tól a Budapesti Tanítóképző Főiskola magyar nyelv és irodalom tanárszakán tanított, 1987-től 2000-ig tanszékvezető főiskolai tanárként. 1989-ben kandidátusi fokozatot szerzett történelemtudományból. 2001-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is tanít. 1994-ben Apáczai Csere János-díjban részesült.
Fő művei:
Magyar nyelvészeti szöveggyűjtemény (szerkesztő; 1983)
Erdély választott fejedelme: Rákóczi Zsigmond (1987)
19 történelmi arckép a 19. század magyar történelméből (1991)
A pápák könyve (1991)
A magyar nyelv könyve (társszerző; 1991)
Nyelvi elemzések kézikönyve (társszerző; 1991)
Magyar nyelvi gyakorlókönyv (szerkesztő; 1992)
Interaktív magyar nyelvtan (társszerkesztő, CD-Rom; 1997)
Filozófia, művelődés, történet (társszerkesztő; 1999)
Forrás: KK 2002
Határ Győző
Született: 1914. november 13., Gyoma
Életrajz: r, költő, műfordító, filozófus
Eredeti neve Hack Viktor volt. 1938-ban a Budapesti Műegyetemen építészmérnöki diplomát szerzett. Ebben az évben írta első regényét; a sokszorosított formában terjesztett Veszélyes fordulatszámot a hatóságok elkobozták. 1943-ban Csodák országa Hátsó-Eurázsia című, nyomtatás alatt lévő regényt is lefoglalták, a szerzőt pedig felségárulásért ötévi börtönbüntetésre ítélték. A háború miatt büntetését nem töltötte le. 1945-től újra publikálhatott; írásai a Válasz és a Magyarok című lapokban jelentek meg. 1949-ben kizárták az írószövetségből. 1950-ben tiltott határátlépési kísérlet miatt két és fél év börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után egy évig építészmérnökként dolgozott, majd műfordításból élt. Orosz, német, olasz, angol, francia és spanyol nyelv szépirodalmat fordított. 1956-ban elhagyta az országot. 1957-ben Londonban telepedett le, és 1976-ig a BBC magyar adásának munkatársa volt. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, a Miskolci Egyetem díszdoktora.
Számos művészeti díj és kitüntetés birtokosa: az Alföld nívódíja (1989), a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje (1989) IRAT-nívódíj (1990), Kossuth-díj (1991), Csokonai-díj (1991), a Magyar Köztársasági érdemrend középkeresztje (1994), Salvatore Quasimodo-díj (1996), Márai Sándor-díj (2001).
Határ Győző szépirodalmi munkássága során valamennyi műnemben és szinte minden műfajban alkotott; célja a műfaji határok elmosása, egy univerzális írásmód megteremtése volt. Regényeiben társadalmi kérdéseket vizsgál, az egyén sorsát és szerepét a történelemben. Foglalkozott például az emigrációban élő magyarok helyzetével, életével. Színdarabjai többségében epikus szerkezetű könyvdrámák. Golgelghi (1976) című kilenc misztériumdrámából áll sorozatának záróképe jól szemlélteti a szerző filozófiáját: Isten, a Teremtő sánta korongozó csupán, a világ valódi, idétlen ura a Sátán. A drámákon kívül Határ számos kisebb jelenetet, rádiójátékot és mesejátékot is írt. Magyarországon Patkánykirály (1987) és Elefántcsorda (1992) című darabjait mutatták be. A magyar nyelv könnyed, bravúros kezelése Határ Győző verseiben érvényesül leginkább. Szellemes, szatirikus-ironikus módon gyakran fogalmaz újra hagyományos témákat. Filozófiai munkásságát az irodalminál előbbrevalónak tartja, és irodalmi alkotásai főként filozófiájának "szemléltetésére" szolgálnak. Elsősorban történetfilozófiai és ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozik.
Fő művei:
versek: Liturgikon (1948)
Hajszálhíd I-II. (1970)
Ragyogó szívvel, remete daccal (1945)
Lélekharangjáték (1986)
Medvedorombolás (1988)
Boldogságról, szenvedésről (válogatott versek, 1990)
A léleknek rengése (válogatott versek 1933-1988, 1990)
Halálfej (1991)
Üvegkoporsó (1992)
21 vers (1996)
Medaillon Madonna (1997)
Határ Győző levelesládája. Válogatott versek (1998)
A Karkasszban (2000)
regények: Veszélyes fordulatszám (1938)
Csodák országa Hts-Eurzia (1943)
Heline (1947)
Az őrző könyve (1948)
Pepito és Pepita (franciául 1963; magyarul 1984)
Bábel tornya (1966)
Anibel (franciául 1970; magyarul 1984)
Archie Dumbarton (franciául 1977; magyarul Éjszaka minden megnő címmel, 1984)
Köpönyeg sors. Iulinosz ifjúsága (1985)
A fontos ember (1989)
Rólunk szól a történet I-III. (1990)
Eumolposz avagy a Hazudozás Zsoltára (1990)
elbeszélések: Angelika kertje (1987)
A szép Palásthyné a más álmában közösül (1987)
színművek: Sírónevető I-II. (1972)
Golgelghi I-IX. (1976)
Görgőszínpad (középkori angol misztériumjátékok átköltései, 1988)
Mangún (színdarabok, jelenetek, tanulmányok, 1992)
Keleti kulisszák (1999)
tanulmányok: Pantarbsz (1966)
Intra muros (1978)
zn közöny (1980)
Szélhárfa I-III: A rákra ideje; Félreugrók-megtántorodók; Antisumma (1982-1983)
Az ég csarnokai (1987)
Rólunk szól a történet I-III: Légy minaret; A költészet kiskútja; Az ige igézetben (1990)
Irodalomtörténet (1991)
Filozófiai zárlatok (esszék, 1992)
A fülem mögött (karcolatok, 1993)
Léptékváltás (1995)
Álomjáró emberiség (1996)
A fény megistenlése (1998)
Szent föld a Föld (2000)
Antibarbarorum libri I-II. (2001)
önéletrajz: Határ Győző életútja I-III. (1993)
Forrás: KK 2002, MIL, Magy. Nagyl., KMIK
Haynal Kornél
Született: 1924,
Fő művei:
A sztyeppétől a tundráig. Bolyongások, barangolások (útleírás, 1982)
Az arany hegyek tájain: Szibria (útleírás, 1987)
1998. esztendei kalendárium és szakácskönyv magyar háziasszonyok számára (szerkesztő; 1997)
Hegedűs Márton
Életrajz: XVI. századi vándor énekmondó
Hegedűsök, néktek szólok, meghallgassatok kezdetű versét Tinódi Lantos Sebestyén Sok részeges, hallgassátok ... kezdetű énekének mintájára (dallamára és versformájában) írta. A vers egy 1580. évi debreceni nyomtatvány függelékeként maradt fenn. A szerző személyéről és életéről semmit nem tudunk; neve a versfőkben olvasható. Humorosan ábrázolja a vándor énekmondók csavargó életét.
Heltai Jenő
Született: 1871. augusztus 11., Budapest
Meghalt: 1957. szeptember 3., Budapest
Életrajz: író, költő, újságíró
Gyermekkorát Budapesten és Baján töltötte. 1889-ben Budapesten érettségizett. 1888-tól jelentek meg első költeményei, színházi karcolatai a Magyar Figaró című lapban. 1889-től a budapesti egyetemen jogot tanult, de tanulmányait már a következő évben abbahagyta, és újságíró lett. Egy ideig a Vígszínház titkára is volt. 1890-ben a Magyar Hírlap, 1892-ben a Pesti Napló munkatársa lett. A Hét című lapban, amelynél szintén 1892-től dolgozott, meghonosította a verses publicisztikát. 1892-ben megjelent első verseskötetével, a Modern dalokkal váratlanul nagy sikert aratott. Az 1890-es évek végén budapesti lapok tudósítójaként Franciaországba utazott. Párizsi tartózkodása idején, 1899-ben mutatta be a Magyar Színház az Egyiptom gyöngyecímű operettet, amelynek librettóját Heltai, zenéjét Forrai Miklós írta. Heltai Párizsban kezdett francia komédiákat fordítani magyar színházak számára. 1900-ban rövid ideig a Vígszínház dramaturgja, 1903-tól a Pesti Hírlap belső munkatársa volt. Az 1900-as évek elején fordult érdeklődése a kabaré felé, és a műfaj elismert mestere lett. A francia sanzon meghonosításán fáradozott. Az újságírás mellett elbeszéléseket, regényeket, színműveket írt, illetve fordított.
Miután hazatért Párizsból, 1902-ben tartalékos tisztként szolgált. A századforduló körüli években és az 1910-es évek elején több verseskötete, számos novelláskötete és regénye jelent meg. 1904-ben a budapesti Király Színház nagy sikerrel mutatta be Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát, amelynek szövegét Heltai és Bakonyi Károly írta.
Az első világháborúban Heltai haditudósító volt, hosszabb időt töltött Isztambulban. 1915-ben kinevezték a Vígszínház dramaturg igazgatójává. 1916-ban a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnökévé választották. 1918-tól az Athenaeum Kiadó irodalmi vezetője volt. 1927-ben műfordítói tevékenységéért megkapta a francia becsületrendet. 1929-től a Belvárosi Színház, 1932-1934-ben a Magyar Színház igazgatója volt. 1936-ban érte el legnagyobb színpadi sikerét A néma levente című mesejátékkal. 1945-ben megválasztották a Magyar PEN Klub elnökének. 1949-ben hosszabb időt töltött külföldön, elsősorban Londonban. 1955-ben mutatták be utolsó színművét, a Szépek szépét. 1957-ben Kossuth-díjat kapott.
Az újságírói rutin megkönnyítette a szépíró munkáját; Heltai igen könnyen és sokat írt. ("Mozi" szavunk Heltai leleménye.) Verseit ironikus-romantikus hangvétel, derűs szemlélet, elnéző kritika jellemzi. Novelláiban és regényeiben megértéssel és szeretettel ábrázolta a polgári társaságon kívül rekedt, nem szokványos életet élő embereket: művészeket, színésznőket, kokottokat, könnyűvérű bohémeket és ártatlan kalandorokat, vidám fiatalokat és komikus nyárspolgárokat. Heltai nem ítélkezik hősei felett, elfogadja az életet bűneivel, szépségével és szomorúságával együtt. Ifjúkori színdarabjaiban, vígjátékaiban, jeleneteiben a magyar irodalmi humor új stílusát teremtette meg. A Vígszínház és a Magyar Színház számára számos francia és német komédiát fordított magyarra. Töredékesen maradt visszaemlékezései halála után jelentek meg.
Fő művei:
Modern dalok (versek, 1892)
Kató (versek, 1894)
A hét sovány esztendő (regény, 1897)
Kalandos történetek (1898)
Egyiptom gyöngye (operettlibrettó, 1899)
A királynő apródja (társszerző; vígjáték, 1899)
El Párizsba (társszerző; bohózat, 1900)
Lou (elbeszélések, 1900)
Az asszony körül (színmű, 1903)
Az obsitos vitéz Háry János újabb és nevezetesebb cselekedetei és emlékezetes vitézi tettei (humoros verses történetek, 1903)
Karácsonyi vers (1906)
Madár Matyi (társszerző; dráma, 1906)
Bernát (énekes bohózat, 1907)
Nyári rege (regény, 1907)
Naftalin (jelenet, 1908)
Az édes teher (énekes vígjáték, 1909)
A masamód (vígjáték, 1910)
Heltai Jenő versei (1910)
Scherzo (elbeszélések, 1910)
Írók, színészek és más csirkefogók (elbeszélések, 1910)
Színes kövek (elbeszélések, 1911)
Kis meséskönyv (1911)
Az utolsó bohém (regény, 1911)
Az én második feleségem (regény, 1912)
Family hotel (regény, 1912)
Fűzfasíp (versek, 1913)
Kis komédiák (1913)
VII. Emmanuel és kora (regény, 1913)
Jaguár (regény, 1914)
A tündérlaki lányok (elbeszélések, 1914)
Limlom (elbeszélések, 1915)
A 111-es (regény, 1920)
Versek (1923)
Arcok és álarcok (dráma, 1925)
Papírkosár (elbeszélések, 1927)
Álmokháza (regény, 1929)
Életke (regény, 1930)
Az orvos és a halál (dráma, 1931)
Jó üzlet (dráma, 1935)
Utazás enmagam körül (elbeszélések, 1935)
A néma levente (mesejáték, 1936)
A gyilkos is ember (elbeszélések, 1939)
Az ezerkettedik éjszaka (mesejáték, 1939)
Egy fillér (dráma, 1940)
Ismeretlen ismerősök (elbeszélések, 1943)
Lumpcius és Vagabundusz vagy a három jómadár (mesejáték, 1943)
Elfelejtett versek (1946)
Ötven elbeszélés (1946)
Talált pénz (1951)
Öt mesejáték (1955)
Szépek szépe (mesejáték, 1955)
Színes kövek (elbeszélések, emlékezések, 1957)
Tollforgatók (kisregények, 1957)
Pesti madarak (karcolatok, kis komédiák, 1958)
Heltai Jenő válogatott versei (1959)
A bölcsek köve (válogatott mesék, 1959)
Menazsria (dráma, 1962)
Kiskirályok (kisregények, 1964)
Abu Majub bolhája (válogatott elbeszélések, 1981)
A Vénusz-lakók (regény, 1991)
A könyvember (elbeszélések, 1992)
Századelő. Tudósítás a Duna-parti Párizsról (1994)
Hoffmann meséi és más elbeszélések (1998)
Ifjabb (regény, 1999)
Humoreszkek (2000)
Kaland és más elbeszélések (2000)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Hess András (Andreas Hess)
Született: XV. század második fele,
Életrajz: az első Magyarországon dolgozó nyomdász
Neve alapján valószínűleg német származású volt. Mindössze két Magyarországon készült kiadványa ismert. Az első a Chronica Hungarorum (A magyarok krónikája), amely 1473. június 5-i keltezéssel került ki Hess budai műhelyéből. A Budai krónika néven is emlegetett műnek tíz példánya maradt fenn. A másik, keltezetlen kiadvány ókori szerzők, Basilius Magnus és Xenophón egy-egy művét tartalmazza. Ennek csupán két példánya ismert.
Hess András egyetlen ránk maradt írása a Budai krónikához fogalmazott ajánlása. Ebből tudjuk, hogy Itáliában tanulta a nyomdászmesterséget. Feltehetően Georg Lauer római nyomdájában dolgozott. 1471-ben Karai László budai prépost hívta Magyarországra, valószínűleg Vitéz János ajánlására. Hess budai műhelye volt az első - rövid ideig működő - nyomda Magyarországon, a világ hatodik nyomdája. A szerényen fölszerelt műhelyben Hess valószínűleg egyedül dolgozott. A nyomda szerény felszereltségére utal például, hogy Hess mindkét ismert kiadványánál egyetlen, Rómából származó betűtípust használt. A könyvek papírját Velence környékén készítették.
Miután Vitéz János elveszítette Mátyás király kegyét, feltehetően Hesst sem tudta tovább foglalkoztatni. A Chronica kinyomtatásához Vitéz valószínűleg jelentős, Karai prépost csekélyebb támogatást nyújtott. Vitéz János halála után Hess feltételezhetően elhagyta az országot, lehetséges, hogy maga is meghalt - a budai nyomda mindenesetre megszűnt.
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Hoffmann, Ernst Theodor Amadeus
Született: 1776. január 24., Knigsberg (ma Kalinyingrád, Litvánia)
Meghalt: 1822. június 25., Berlin
Életrajz: német r, zeneszerző, grafikus
Eredetileg Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann-nak hívták; úri névként rendszeresen használta az E. T. A. Hoffmann rövidítést. Apja bíró volt. Hároméves korban szülei elváltak; ezután rokonoknál, többek között anyai nagyanyja magyar származású testvérénél nevelkedett. 1782-től Königsbergben végezte az iskoláit. Jogot tanult. Tanulmányait 1795-ben fejezte be. Ezután állami szolgálatba lépett; igazságügyi s államigazgatási hivatalokban dolgozott Glogauban, Breslauban, Berlinben, Posenben s Plockban. 1803-ban jelentek meg első írásai. Ugyanebben az évben Varsba helyezték. 1806-ban azonban elbocsátották állásából, mert a franciák bevonulásakor megtagadta a hűségeskü letételét. Elbocsátsa után Berlinben keresett munkát. 1807-ben a bambergi színházhoz szegődött mint karmester s zeneszerző. 1813-tól Drezdában, majd Lipcsében volt zeneigazgató. Ezidáig, harminchét éves korig inkább zenésznek tekintette magát, mint írónak. Undine cm operájával (1813) s zenei kritikáival elismerést vívott ki magnak szakmai körökben. Ezekben az években fordult az érdeklődése egyre inkább az irodalom fel. Univerzális tehetség volt; zenész s r, nagyszerű karikatúra-rajzoló, színházban dolgozva díszletfestőként s rendezőként is kipróbálta magát, s a társasági élet népszerű szereplője volt. Berlini barti köréhez több német r tartozott, például Clemens Brentano, Adalbert von Chamisso s Friedrich de la Motte Fouqu. Mr bírósági hivatalnok korban kettős életet élt: nappal dolgozott, éjjelenként kicsapong bohém művésszé változott. Minden bizonnyal ezek az élmények szolgáltak forrásul a Hoffmann írásaiban gyakran szereplő tudathasadásos állapotok, a valóság s a képzelet, a fantasztikum s a realitások kettősségének ábrázolásához. Ehhez járult mg a mértéktelen italfogyasztás.
1814-ben Hoffmann visszatért eredeti foglalkozásához, s Berlinben, az igazságügy-minisztériumban vállalt állást. 1820-ban beválasztották egy bizottságba, amelynek felforgat tevékenységgel vádolt berlini diákok ügyét kellett kivizsgálnia. Mivel Hoffmann a vádlottak mell állt, eljárást indítottak ellene, s elbocsátották. Ekkorra az alkohol már tönkretette az egszségét, s a munkahelyi meghurcoltatás is megviselte. Hátgerincsorvadásban halt meg.
A német romantikusok közül Hoffmann gyakorolta a legnagyobb hatást az utókorra. Zeneszerzőként a romantika előfutárának tekintik. Szimfóniákat, szonátákat, kamaradarabokat s egy operát rt. Zenekritikusként védelmébe vette Beethovent, s Bach egyik újrafelfedezőjeként tartják számon.
Irodalmi műveinek nagyobb részt élete utolsó évtizedében írta. Rövidebb prózai írásai 1814 s 1821 között három gyűjteményes kötetben jelentek meg. A kötetek különböző műfaj írásokat tartalmaznak, többségében elbeszéléseket s meséket, amelyeket valamilyen laza kerettörténet vagy tágan értelmezett téma kapcsol össze. A hétköznapi élet, a valóság Hoffmann-nál rendszerint idillikus, biedermeier nyárspolgári környezet, amelyet j megvilágításban, fonák oldaláról mutat meg az olvasnak. A valós környezetbe, helyzetekbe épülnek bele a hátborzongató, egyszersmind mulatságos fantáziaszülemények. A fantasztikumot vagy mesés, képzeletbeli, lomszer elemek képviselik (Hoffmann meséiben, romantikus kísértethistóriában, rímregényben) vagy szürrealisztikus, groteszk, humoros elemek. Hoffmann szertelenül csapong, termékeny fantáziájának teremtményei gyakran különös, a valóság s a képzelet határán mozgó alakok. A démoni megszállottság, a tudathasadásos állapot, az őrület, a varázslat, a természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenségek, bűnügyek gyakori elemei műveinek.
Hoffmann már sajt korban is nagy népszerűségnek örvendett, de elsősorban szórakoztató írónak tartották. Műveinek irodalmi értékét, újszerűségét csak a XX. században ismerték fel. Egyik első felfedezője Robert Schumann volt, aki Kreisleriana (1838) címen Hoffmann egyik regénye nyomán nyolc fantáziát írt zongorára. Hoffmann elbeszéléseit is többen választották színpadi művek témájául; írásai alapján készült többek között Csajkovszkij A diótörő (1892) cm balettja s Offenbach Hoffmann meséi (1881) cm operája. Scuderi kisasszony cm elbeszélést a modern bűnügyi regény ősének tekintik.
Fő művei:
Phantasiestcke in Callots Manier I-II. (Fantázia-darabok Callot modorban) (zenei tematikájú elbeszélések, 1814-1815)
Nachtstcke I-II. (Éjjeli olvasmányok) (fantasztikus-hátborzongató elbeszélések, 1816-1817)
Serapionsbrder (Serapion-fivérek) (fantasztikus-realisztikus elbeszélések, 1819-1821)
A három kötet legismertebb elbeszélései: Gluck lovag; Az arany virágcserép; Don Juan; A homokember; Scuderi kisasszony; Brambilla hercegnő; Ditr és egirly; A kis Zaches, akit Cinbernek hívtak; Krespel tanácsos stb.
Az ördög bájitala (regény, 1816)
Murr kandúr életszemlélete, valamint Johannes Kreisler karmester töredékes életrajza (regény, 1822)
Des Vetters Eckfenster (Unokabátyám sarokablaka) (elbeszélések, 1822)
Forrás: ViL, Magy. Nagyl.
Győrffy Miklós: A német irodalom rövid története (1995)
Horatius Flaccus, Quintus
Született: Kr. e. 65. december 8., Venusia (ma Venosa, Olaszország)
Meghalt: Kr. e. 8. november 27., Róma
Életrajz: római költő
Életnek főbb eseményeit három forrásból ismerjük: Suetonius Híres férfiakról (De viris illustribus) című művéből, a költemények utalásaiból, illetve a Horatius írásait tartalmazó kéziratok elő került rövid életrajzaiból.
Apja felszabadított rabszolga, libertinus volt, foglalkozása szerint az eladó és a vevő között közvetítő kereskedő. Mivel a dél-itáliai, Lucania és Apulia határán fekvő Venusia közigazgatásilag az úgynevezett tribus Horatihoz (Horatius kerületéhez) tartozott, a rabszolgasorból kiemelkedő apa ezt a nevet vette fel. Anyjáról Horatius sehol nem ír, csak "mesélő kedvű" dajkáját említi egyik versében. A tehetséges fiút apja Rómában, a "bölcs" Orbilius iskolájában taníttatta. Később, Kr. e. 45 után Horatius Athénban folytatta tanulmányait, "Akadémosz fái alatt". Lehetséges, hogy már ekkor megpróbálkozott a versírással, de a Caesar meggyilkolásával kirobban polgárháború véget vetett a gondtalan éveknek. Horatius a "zsarnokló" Brutus körüli csoporthoz csatlakozott. Követte Brutust Kisázsiába, majd Kr. e. 42-ben Philippinél - fiatal kora, származása és tapasztalatlansága ellenére - tribunosként harcolt, pontosabban (mint később írta) "pajzsát csúfosan elhagyván" is megfutamodott Antonius és Octavianus csapatai elől. Támogatóit is, csekély apai vagyonát is elvesztette. Miután közkegyelemben részesült, írnoki hivatalt vásárolt magának, és "versfaragásba" kezdett, amire a "merész nyomorúság" kényszerítette. Jó néhány év eltelt, mire társadalmi helyzete megszilárdult, és sikerült megalapoznia költői hírnevét - utóbbit jórészt a gazdag Maecenasnak, a művészek bőkezű támogatójának köszönhetően. Kr. e. 33-ban Vergilius és Varius Rufus mutatta be Horatiust Maecenasnak; kettejük szoros barátsága harminc évig tartott, és csak a halál vetett véget neki. Horatius otthagyhatta az írnoki hivatalt, és teljes egészében az írásnak szentelhette magát. Kr. e. 32-ben egy sabinumi birtokot kapott Maecenastól, "független nyugalmának" biztosítékát.
Horatius később Augustus barátságát is elnyerte, nem tudjuk pontosan, milyen körülmények között. Nem ír a császárhoz fűződő ismeretségének kezdetéről. Feltehetően Augustus ajándékozta neki azt a tiburi villát, amely szintén ideális körülményeket biztosított az alkotáshoz. Kapcsolatuk különleges lehetett, mert a császár nem neheztelt meg Horatiusra azért sem, hogy az visszautasította a felajánlott magántitkári állást. Éppen ellenkezőleg: a császár kitüntető megbízatásokkal látta el. Nem tudjuk pontosan, hogyan és miért történt, hogy Horatius Brutus hívéből "udvari költővé" vált, de tény, hogy Kr. e. 38 után, amikor elnyerte Maecenas támogatását, évekig nem írt politikai jellegű költeményeket; ilyenekkel csak az actiumi csatát (Kr. e. 31) megelőző években jelentkezett újra. Műveiben azonban világosan nyomon követhető, ahogy a "szabad" köztársaság illúziójának szertefoszlása után a teljes kiábrándultság és csalódottság, majd a visszahúzódás és "erőgyűjtés" szakaszain keresztül eljutott az augustusi Pax Romana, a megszilárdul új rend elfogadásáig. Az "arany középút" (aurea mediocritas) hirdetőjeként függetlenségét élete végig meg tudta őrizni; elismerte Augustus politikájának eredményeit, de tisztában volt vele, hogy a diktatórikus béke nem teremtett szabadságot.
Horatiust tekintik az Augustus-kor, de talán az egész antikvitás legnagyobb költőjének. Mintegy nyolcezer sornyi életművét a carmenek vagy ódák négy könyve (103 vers), a Carmen saeculare (Százados ének) című költemény, az úgynevezett epodoszok (rendszerint szatirikus költemény, amelyben hosszú és rövid sorok váltakoznak), valamint a szatírák és levelek két-két könyve alkotja.
Általában az ódákat tekintik Horatius legkiemelkedőbb alkotásainak. Az ódákat tartalmazó első három könyv Kr. e. 23-ban jelent meg, Maecenasnak ajánlva, a negyedik hosszú hallgatás után Kr. e. 13-ban. Az utolsó könyv Augustus kérésére készült. A versek igen sokféle témát ölelnek fel, nagyfokú tartalmi, eszmei és formai változatosság jellemzi őket, azonban megtartják a görög költészetben kialakult versformákat. Horatius ezeket hallatlan könnyedséggel ültette át latin nyelvre. Görög elődeinél szigorúbban kezelte a versformákat, és bár a témaválasztásban is gyakran követett görög mintákat (barátság, bor, szerelem, virághervadás, az élet rövidsége stb.), mondanivalójának megfogalmazásában teljesen egyéni. Valamennyi óda konkrét személyhez szól, de a megszólítás rendszerint általános mondanivalót vezet be. Nagyfokú nyelvi és gondolati tömörség jellemzi a verseket. Többségben a végletektől, a túlzó vágyaktól és szenvedélyektől való tartózkodást hirdetik, az egyszer, nyugodt, békés élet szeretetét, a mértéktartás bölcsességét. Megszólal bennük az elmúlás fájdalma, a megöregedéstől és a haláltól való félelem is. Ismét más versekben, az úgynevezett "római ódákban" (III. 1-6.) a hazafiasság, a bátor, állhatatos római jellem és a jámbor vallásosság dicséretéről olvashatunk. Az ódák IV. könyve, amely a császár felkérésére készült, az augustusi Rómát dicsőíti, Róma nagyságáról szól költeményeket tartalmaz.
Az epodoszok és a szatírák körülbelül egy időben, Kr. e. 30 körül keletkeztek. Az epodoszok változatos tartalmú 17 versben a római nép sorsáért felelősséget érző közösségi magatartás tükröződik; Horatius a közállapotok visszásságait ostorozza, s a tiszta, igaz életre való törekvés fontosságát hangsúlyozza. A szatírák egyes embertípusokat, jellegzetes tulajdonságokat (telhetetlenség, bujálkodás, örökségvadászat stb.), szélsőséges magatartásformákat és filozófiai nézeteket vesznek célba. A mű öniróniája és személyes hangvétele hitelessé teszi a szerző javító és igazságfeltáró törekvését.
A Carmen saeculare (Százados ének) című költemény a Kr. e. 17. évi százados játékok alkalmából készült, Augustus felkérésére.
Horatius az ódák első három könyve után fordult az irodalmi levél újdonságnak számító műfaja felé (Kr. e. 20-12). A műfajváltást életkorával magyarázta: már idős, elmélkednie kell, a helyes élettel és a bölcsesség megszerzésével kell foglalkoznia. A baráti beszélgetések hangulatát idéző, barátokhoz címzett fiktív levelek Horatius verseihez hasonlóan igen változatos témájúak; az ironikus-komoly önvizsgálattól a baráti tanácsokon át a költészet időszerű kérdéseinek vizsgálatáig (n. Augustus-levél, II. 1.) sok mindenről szólnak. Horatius a később Ars poeticának elnevezett utolsó levelében fejtette ki alapelveit a művészetről, nemzedékének klasszikus eszményeket valló esztétikájáról.
Valóban "ércnél maradandóbb emlékművet" emelt magának, mint írta. Hatása az utókorra szinte felmérhetetlen.
Fő művei:
Epodoszok (17 vers, Kr. e. 30 k.)
Szatírák I-II. (Kr. e. 30 k.)
Carmina/ódák I-III. (88 vers, Kr. e. 23)
Carmen saeculare (Százados ének) (Kr. e. 17)
Carmina/ódák IV. (15 vers, Kr. e. 13)
Levelek I-II. (23 levél, Kr. e. 20., Kr. e. 19-12)
Forrás: ViL, Magy. Nagyl.
Horváth István
Született: 1909. október 9., Magyarózd
Meghalt: 1977. január 5., Kolozsvár
Életrajz: romániai magyar költő
Szegényparaszti családból származott; elemi iskolái után autodidakta módon képezte magát. 1912-től szüleivel Budapesten élt, de 1914-ben, miután apja bevonult katonának, anyjával visszatért Magyarózdra. 1920-tól a nagyenyedi református kollégiumban tanult. 1921-ben, apja hazatérését követően otthagyta az iskolát. 1923-tól Magyarózdon és Kolozsvárott vállalt munkát, majd bukaresti gyárakban dolgozott. 1926-tól Magyarózdon élt, napszámból, idénymunkából és részművelésből tartotta fenn magát. 1940-től Kolozsvárott az Egyetemi Könyvtárban dolgozott hivatalszolgaként. 1945-től 1953-ig a Falvak Népe című hetilap szerkesztője, 1956-1959-ben az Utunk című lap versrovatának vezetője volt. 1962-ben súlyos szembetegsége miatt nyugdíjazták. Közúti balesetben halt meg.
Tehetségét Jékely Zoltán ismerte fel. 1941-től Jékely ajánlására közölték verseit és elbeszéléseit a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Termés és a Magyar Csillag című lapok. A népi irányzat sajátos erdélyi változatának képviselője volt. Regényeiben, elbeszéléseiben és verseiben az erdélyi parasztság küzdelmes, bizonytalan sorsát mutatta be, az erdélyi falvak életének átalakulását. Gyermekeknek szóló verseket és meséket is írt.
Fő művei:
Kórház (regény, 1939)
Az én vándorlásom (versek, 1943)
Kipergett magvak (elbeszélések, 1944)
Nehéz szánts (versek, 1945)
Jegenye (magyarózdi népmesék, 1948)
Árad a falu (versek, 1949)
Bomlik a rügy (versek, 1950)
A szürke kos (elbeszélések, 1950)
Törik a parlagot (regény, 1950)
A csere (elbeszélések, 1951)
Új betűvel (versek, 1951)
Szépülő hazánk tájain (versek, 1952)
Balogh Eszti hajnala (regény, 1954)
Válogatott versek (1954)
Csali gróf (regény, 1955)
Zöld erdő fia (mesék, 1955)
Pacsirta rebben fel (versek, 1956)
Dicsekedő Habakuk (gyermekversek, 1956)
Krizantémok (versek, 1960)
Tücsökhegedű (gyermekversek, 1961)
Fenséges adósság (versek, 1962)
A tavasz harangja (gyermekversek, 1964)
Tanként (versek, 1964)
Horváth István legszebb versei (1967)
Harmat a fűszálon (versek, 1968)
Nyomok porban, hóban (elbeszélések, 1969)
Magyarózdi toronyalja (szociográfia, 1971)
Tornyot raktam (összegyűjtött versek, 1972)
Kiálts hall ellen (versek, 1973)
Visító csend (versek, 1975)
örvénylő harmatcseppek (elbeszélések, 1976)
Az idő vízesése (versek, 1977)
Kipergett magvak. Novellák, vallomások, önéletrajzi regényrészletek (1981)
Az erdő leánykája (gyermekversek, 1982)
Leválthatatlan őrszem (válogatott versek, 1986)
Forrás: ML, MIL, KMIK, Magy. Nagyl.
Horváth Péter
Született: 1951. május 7, Budapest
Életrajz: író, rendező
1969-ben Szegeden érettségizett egy szakközépiskolában, szakképesítést szerzett. 1969 és 1973 között elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakát. 1973-1974-ben a Bartók Gyermekszínház, 1974-1975-ben a szolnoki Szigligeti Színház színésze volt. Ezután szabadfoglalkozású író lett. 1977-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas volt. 1982 és 1986 között a Magyar Televízió dramaturgja, azóta ismét szabadfoglalkozású író. Színházi rendezőként is bemutatkozott; magyar darabokat és klasszikus zenés műveket rendezett. 1998-tól 2000-ig a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeti vezetője volt.
Regényeket, novellákat, színdarabokat, forgatókönyveket hangjátékokat ír. Több színművét játszották Budapesten és Szolnokon, köztük gyerekdarabokat is. Legnagyobb közönségsikert a Szerelem első vérig című film forgatókönyvével aratta 1988-ban, amelyet Dobray Györggyel közösen készített.
Számos díj birtokosa: KISZ-díj (1977), nemzetközi hangjátékpályázat Morisige-díja (1991), az év drámája-díj, megosztva (1991), az év Könyve-jutalom (1991), József Attila-díj (1998).
Fő művei:
Egrid (novellák, 1976)
A sárga táltos (meseregény, 1977)
Kamaraeb, a senki fia (mesejáték, 1979)
Öcsémnek, szeretettel (kisregények, 1980)
Csendet kérnék, próba van (novellák, 1981)
Sosem volt aranykorunk (regény, 1982)
A farkas szempillái (színdarab, 1983)
Szabad vegyértékek (regény, 1984)
Enyém a vár (színdarab, 1985)
Örömzene. Versenymű barátságra, szerelemre és egyéb apróságokra, kutyával (regény, 1986)
Bolero (színdarab, 1987)
Szerelem első vérig (regény 1987; filmforgatókönyv 1988)
Padlás (színdarab, 1988)
A Fekete Kéz visszavág (ifjúsági regény, 1990)
Színház a magasban (regény, 1993)
Csaó, Bambino (színdarab, 1993)
ABC (színdarab, 1994)
Horváth úr szerelmei (regény, 1999)
Forrás: KK 2002, MIL, KMIK
Hunfalvy Pál
Született: 1810. március 12., Nagyszalók
Meghalt: 1891. november 30., Budapest
Életrajz: nyelvész, történész, néprajzkutató
Eredeti neve Hunsdorfer volt, 1842-ben magyarosította. 1823-1827-ben Késmárkon, 1827-1829-ben Miskolcon, majd 1829-1832-ben ismét Késmárkon tanult filozófiát, jogot és teológiát. Ezekben az években tanult meg magyarul. 1838-ban Pesten ügyvédi vizsgát tett. 1832-től 1842-ig nevelő volt a báró Podmaniczky családnál Pesten, Aszódon, illetve Miskolcon; 1836-ban Drezdában tartózkodott növendékeivel. 1839-től az Athenaeum munkatársa volt. 1842 és 1848 között a késmárki evangélikus főiskolán jogot tanított, 1846-tól az iskola igazgatója volt. 1848-ban megválasztották a szepesszombati választókerület országgyűlési képviselőjének. 1848-1849-ben tehát képviselő volt, 1849-ben a képviselőhöz egyik jegyzője. 1849 őszén- 1850 tavaszán bujdosni kényszerült; ekkor kezdett el finnül tanulni. 1850 júniusában sok társával egyetemben amnesztiában részesült. Miután kegyelmet kapott, Pestre költözött, ahol részt vett az Új Magyar Múzeum című lap indításában. 1851-től haláláig az Akadémiai Könyvtár könyvtárosa volt.1861-től a szepesszombati, 1865-1868-ban a késmárki választókerület országgyűlési képviselője; 1867-től a főrendiház tagja.
Kezdetben jogtudománnyal, görög irodalommal s filozófiával, azután finnugorisztikával, őstörténettel és néprajzzal foglalkozott. Nem volt képzett nyelvész, de megtanulta a finnugor nyelveket. 1869-ben hosszabb tanulmányútra utazott a Balti-tenger menti államokba és Finnországba. 1851-ben ismerkedett meg Reguly Antallal. Együtt kezdték meg Reguly vogul gyűjteményének feldolgozását. Hunfalvy Reguly halála után Magyarországra hívta Budenz Józsefet, és vele folytatta a munkát. Az MTA megbízásából Hunfalvy gondozta Reguly hagyatékát, és ki is adta a vogul gyűjtemény egy részét.
Hunfalvy az összehasonlító nyelvtudomány egyik szaktekintélyévé, magyarországi megalapozójává vált. A nyelv-, a néprajz- és a történettudományban egyaránt jelentős eredményeket ért el. Úttörő munkát végzett a magyarországi finnugor nyelvhasonlítás területén; munkássága nagyban hozzájárult a finnugor nyelvrokonság bizonyításához s elfogadtatásához. Elsőként bizonyította be, hogy a magyar nyelv legközelebbi rokonai a vogul és az osztják. Nagy érdemeket szerzett a rokon népek irodalomnak népszerűsítésben. Magyarországon elsőként ismertette a Kalevalát (Budenz Józseffel, 1853-ban). Az úgynevezett "ugor-török háborúban" Vámbory Árminnal és az általa vezetett "török" irányzattal szemben bebizonyította a magyar nyelv (és etnikum) ugor származását.
A magyar nyelv eredetén kívül nyelvészként az igeidők kérdéskörével foglalkozott. A nyelvekhez hasonlóan a népek eredete is érdekelte; az 1850-es években kidolgozta az etnikumkutatás j koncepcióját. Kutatta a kunok és több, a magyarral szomszédos nép eredetét. Cáfolta a székelyek hun eredetét és a dákoromán elméletet.
Az 1850-es évektől több tudományos folyóirat szerkesztésében működött közre. 1856-1861-ben a Magyar Nyelvészet című lap, 1862 és 1874 között alapítóként a Nyelvtudományi Közlemények, 1877-től a Literarische Berichte aus Ungarn (Magyar Irodalomtudományi Közlemények), 1881-től az Ungarische Revue (Magyar Szemle) szerkesztője volt.
1841-ben lett az MTA levelező tagja, 1858-ban rendes tag, 1883-ban igazgatósági tag. 1862-től 1878-ig az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságnak előadója volt, 1878-tól 1883-ig elnöke. 1883-tól halálig az MTA I. osztályának elnöke. 1842-től a Kisfaludy Társaság tagja. A Magyar Néprajzi Társaság egyik alapítója 1889-ben, a társaság első elnöke. Több külföldi tudományos egyesület is tagjai közé választotta: a Finn Irodalmi Társaság, az Észt Tudós Társaság, a párizsi Socit Philologique, a dallasi Trinity Historical Society; levelező tagja volt a philadelphiai American Philosophical Societynek, a Cseh Tudós Társaságnak, a bécsi s a berlini antropológiai társaságnak.
Fő művei:
Tjkozs a magyar nyelvtudományban (1852)
Egy vogul monda (Akadémiai értesítő, 1859)
Finn olvasókönyv I. (1861)
Reguly Antal hagyományai I. A vogul föld és nép (1864)
Utazás a Balti-tenger vidékein I-II. (1871; németül 1874)
A kondai vogul nyelv (Nyelvtudományi Közlemények, 1872)
Tanulmányok (1873)
Az északi osztják nyelv (1875)
Magyarország ethnographiája (1876; németül 1877)
A székelyek (1880)
A Kun- vagy Petrarca-codex és a kunok (1881)
Die Ungarn oder Magyarón (A magyarok) (1881)
Die Rumnen und ihre Ansprche (A románok és igényeik) (1883)
Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar nemzet? (1883)
Neuere Erscheinungen der rumnischen Geschichtsschreibung (Újabb jelenségek a román történetírásban) (1886)
Az oláhok története I-II. (1894)
Napló 1848-1849 (1986)
Forrás: ML, MIL, Magy. Nagyl.
Husz János (Jan Huss)
Született: 1369 és 1373 között, Husinec, Csehország
Meghalt: 1415. július 6., Konstanz, Svájc
Életrajz: cseh pap, teológus, egyetemi tanár, vallási reformátor
1396-ban a prágai Károly Egyetemen baccalaureatusi fokozatot szerzett, majd elnyerte a szabad művészetek mestere címet, és tanítani kezdett. 1400-ban pappá szentelték. 1402-től a tanítás mellett a prágai Betlehem-kápolna prédikátora volt. 1409-ben megválasztották az egyetem rektorává. John Wycliff angol reformátor tanításai nyomán az egyházat az isteni kegyelemben részesülők közösségének tekintette, és fejéül egyedül Krisztust ismerte el. Ezzel kétségbe vonta az egyházi szervezet és a pápaság intézményének létjogosultságát, vitatta az egyház világi hatalmának elvi alapját, sőt általában az egyházi rend kiváltságait, és egyedüli tekintélyként az isteni törvényeket fogadta el. A keresztény hit egyetlen hiteles forrásának a Bibliát tekintette. Tanításainak forradalmi hatása abban állt, hogy azt hirdette, minden hatalom elveszíti létjogosultságát, ha megszegi az isteni törvényeket. Elítélte a búcsúcédulák árusítását, általában fellépett az egyházi visszaélésekkel szemben, a papi kiváltságokat jelképező két szín alatti (kenyérrel és borral történő) áldozást a világiak számára is lehetővé akarta tenni, az egyszerűbb és a hívek számára jobban érthető keresztény szertartások felelevenítését szorgalmazta. Népszerűségét növelte, hogy mozgalma nemzeti jellegű volt: elsősorban a gazdag német papság, ezáltal közvetve a németek csehországi túlsúlya ellen irányult. Például sikerült elérnie, hogy a prágai egyetemen a cseh nemzetiségű tanárok kerüljenek többségbe.
Reformtörekvései miatt 1410-ben az egyház kiközösítette. 1412-ben el kellett hagynia Prágát, vidéken azonban tovább prédikált. 1413-ban zsinatot hívtak össze Prágába, amelynek az lett volna a feladata, hogy világosan állást foglaljon Husz tanításaival kapcsolatban, a gyűlés azonban eredménytelenül oszlott fel. Husz tovább prédikált vidéken, társa, Prágai Jeromos pedig Morva- és Lengyelországban terjesztette nézeteiket. 1414 telén Huszt a konstanzi zsinat elé idézték, hogy ott szabadon kifejtse és megvédje tanait. Bár Zsigmond császártól menlevelet kapott, a császár tudtával börtönbe vetették. 1415-ben Husz a zsinat előtt védekezhetett az eretnekség vádja ellen, de tanait nem volt hajlandó visszavonni, ezért elítélték. 1415. július 6-án Konstanzban máglyán megégették.
Tanításaival Husz a reformáció egyik előfutára, a több évtizedes csehországi huszita mozgalom elindítója volt. Kivégzésének hírére, 1415-ben Csehországban kezdetét vette a husziták felkelése.
Husz János a cseh irodalom történetének is jelentős alakja. Műveit a latin mellett nemzeti nyelven, csehül írta. A beszélt nyelvre, a prágai nyelvjárásra támaszkodva megteremtette a cseh irodalmi nyelv alapjait. Fő művei egyházi jellegű írások: prédikációk, teológiai értekezések, vitairatok, levelek (episztolák). Agitatív céljainak megfelelően művei közérthetőek, szemléletesek, erőteljes stílusúak. Konstanzból írott leveleivel megteremtette a cseh episztola-irodalmat. Egyes kutatók Husznak tulajdonítanak egy XV. század eleji cseh helyesírási reformtervezetet (De ortographia Bohemica) is, de szerzősége ennek a műnek az esetében vitatott.
A Husz által elindított mozgalom egy hetvenéves irodalmi korszak kezdetét jelentette. Az úgynevezett huszita irodalmat a vallásos oktató, értekező, politikai agitatív műfajok (traktátus, vitairat, szatíra, népi vallásos ének, csatadal) túlsúlya és a nemzeti nyelv hegemóniája jellemzi. Az irodalom általában laicizálódott és demokratizálódott: megszűnt az egyházi irodalom túlsúlya, és világiak is egyre nagyobb számban akadtak mind művelői, mind "fogyasztói" között.
Fő művei:
Quodlibet (Amit akartok) (előadások, 1411)
Contra bulla papae (A pápa bullája ellen) (vitairat, 1412)
De ecclesia (Az egyházról) (teológiai tárgyú értekezés, 1413)
De sex erroribus (latinul); O sesti bludiech (csehül) (A hat téveszméről) (vitairat, 1413)
O poznni cesty prv ke spasen (Az üdvösséghez vezető helyes út megismerése) (traktátus, 1413)
Postilla (Később) (prédikáció, 1413)
Forrás: Magy. Nagyl., Brit. Hung., ViL
Szabolcs Ottó-Závodszky Géza (szerk.): Ki kicsoda a történelemben? (. n.)
Illyés Gyula
Született: 1902. november 2., Felsőrácegrespuszta
Meghalt: 1983. április 15., Budapest
Életrajz: költő, író
Pusztai cselédházban született. Ősei uradalmi juhászok és mesteremberek voltak, apja, Illés János uradalmi gépész. A szülőföld, a rácegrespusztai élmények meghatározó szerepet játszottak írói munkásságában. Az elemi iskola négy osztályát Rácegrespusztán, a felekezeti népiskolában végezte. Családjával 1912-ben költözött el a pusztáról. Dombváron kezdte el a gimnáziumot, majd Pesten, egy felesőkereskedelmi iskolában érettségizett. Apja halála után, 1916-tól Budapesten élt anyjával. 1918 őszén lelkesen üdvözölte a forradalmat.
1920-ban, a Népszavában jelent meg első verse. Beiratkozott a budapesti egyetem bölcsészkarára, filozófia-művészettörténet szakára. 1921-től hosszabb időt töltött Bécsben, Berlinben és Párizsban; a francia fővárosban számos folyóirat közölte írásait, verseit.
1926-ban hazatért Magyarországra. Kassák Lajos Dokumentum című folyóiratában jelentek meg költeményei, majd 1928-tól a Nyugat is rendszeresen közölte verseit. Részt vett a népi írók csoportjának megalakulásában, szerepe volt az új népiesség (népiség) irányzatának létrejöttében.
1942-ben A francia irodalom kincsestára című antológia bevezetőjében nyíltan állást foglalt a német fasizmussal szemben. Magyarország német megszállása után bujkálni kényszerült. 1947-ben több európai országban tett utazást - élményeiből számos útirajz született. 1948 végétől visszavonultan élt, nem vállalt közéleti szereplést. Drámáit az ország számos színházában bemutatták.
Bartók Béla halálnak tizedik évfordulójára, 1955 nyarán írta Bartók című versét. A verset két hetilap is közölte, a lapokat azonban elkobozták, a vers megjelentetését pedig hatóságilag betiltották. Hasonló sorsra jutott Egy mondat a zsarnokságról (1956) című verse is. Az 1960-as években írott kisregényeinek fő témái a nemzettudat, a nemzeti sorskérdések voltak.
Irodalmi főműve, a Puszták népe (1936) személyes emlékeken alapul, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás.
1979-ben Szellem és erőszak címmel Illyés összeállított egy tanulmánykötetet a magyar nép sorskérdéseiről, amelynek megjelenését betiltották - csak húsz évvel később jelenhetett meg.
A Kádár-korszak enyhülésével ismét közölni kezdték írásait. 1969-ben elindított életműsorozatának 1986-ig 22 kötete jelent meg.
Baumgarten-, Kossuth- és József Attila-díjas író; a népies irodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője volt, az MTA tagja.
Fő művei:
Nehéz föld (versek, 1928)
Sarjrendek (versek, 1930)
Oroszország (útirajz, 1934)
Szálló egek alatt (versek, 1935)
Puszták népe (szociográfia, visszaemlékezések, 1936)
Rend a romokban (versek, 1937)
Magyarok (naplójegyzetek, 1938)
Külön világban (versek, 1939)
Lélek és kenyér (tanulmánykötet, 1939)
Csizma az asztalon (1941)
Kora tavasz (regény, 1941)
Hunok Párizsban (önéletrajzi regény, 1946)
Kiáltvány a magyar parasztság művelődése ügyében (1946)
Franciaországi vázlatok (napló, 1947)
A tű foka (drámai példázat, 1947)
Szembenézve (versek, 1947)
Tizenkét nap Bulgáriában (1947)
Lélekbúvár (szatíra, 1948)
Két férfi (regény, 1950)
Föltámadott a tenger (filmforgatókönyv, 1952)
Ozorai példa (dráma, 1952)
Tűz-víz (dráma, 1952)
Fáklyaláng (dráma, 1953)
Tűvé-tevők (parasztkomédia, 1953)
A csodafurulyás juhász (verses mesék, műfordítások, 1954)
Dózsa György (dráma, 1956)
Kézfogások (versek, 1958)
Új versek (1961)
Ebéd a kastélyban (vegyes írások, 1962)
Kegyenc (dráma, 1963)
Különc (dráma, 1963)
Ingyen lakoma (esszék, tanulmányok, kritikák, 1964)
Dőlt vitorla (versek, 1965)
Fekete-fehér (versek, 1968)
Tiszták (dráma, 1970)
Bál a pusztán (parasztkomédia, 1971)
Hajszálgyökerek (esszék, tanulmányok, kritikák, 1971)
Haza a magasban. Összegyűjtött versek 1920-1945 (1972)
Minden lehet (versek, 1973)
Szíves kalauz (útirajzok, 1974)
Iránytűvel (esszék, tanulmányok, kritikák, 1975)
Itt élned kell (1976)
Különös testamentum (versek, 1977)
Embereljék meg magunkat (drámák, 1977)
Nyitott ajtók (versfordítások, 1978)
Beatrice apródjai (önéletrajzi regény, 1979)
Konok kikelet (válogatott versek, 1981)
Kháron ladikján (esszéregény, 1982)
Csak az igazat (színművek, 1983)
Szemben a támadással. Összegyűjtött versek 1969-1981 (1984)
Naplójegyzetek 1929-1980 I-VII. (1986-1994)
A Szentlélek karavánja (regény, 1987)
Felhívás a világ íróihoz, 1956 (Hitel 1991/23)
Forrás: MIL, ML
Jókai Mór
Született: 1825. február 18., Komárom
Meghalt: 1904. május 5., Budapest
Életrajz: regényíró
Kisnemesi családból származott. Élénk kereskedelmet folytató szülővárosában korán megismerkedett a kisnemesek, polgárok, kereskedők, hajósok és katonák életével. Első verse tízéves korában jelent meg a Társalkodó című lapban.
Iskoláit részben Komáromban, részben Pozsonyban végezte; Pozsonyban tanult meg németül. 1841-1842-ben a pápai református kollégiumban megismerkedett Petőfivel, akivel szoros barátságot kötött. Első színdarabját, A zsidó fiút (1842) Kecskeméten írta.
Jogot tanult, ügyvédi oklevelet szerzett, de első regényének, a Hétköznapoknak (1846) a sikere után az írói pályát választotta.
Politikai téren - főként Petőfi hatására - radikális, forradalmi nézeteket vallott. Demokratikus érzelmeit azzal is kifejezésre juttatta, hogy nevében a nemesi származására utaló y-t i-re változtatta. 1848-ban vezető szerepet játszott a március 15-i eseményekben. Ugyanebben az évben feleségül vette Laborfalvy Rózát, az ünnepelt színésznőt. Petőfi ellenezte a házasságot, ezért kapcsolatuk hamarosan teljesen megszakadt.
A szabadságharc idején Jókai újságíróként és szerkesztőként tevékenyen részt vett a politikai életben. A világosi fegyverletétel után a Bükkben bujdosott. Miután visszatérhetett Pestre, ismét írni kezdett, és fokozatosan kialakult saját írói stílusa - a romantika jegyében. Nagyszabású történeti regényeivel rövid idő alatt a legnépszerűbb íróvá vált Magyarországon.
Az 1950-es években lapszerkesztőként dolgozott (Vasárnapi újság 1854, Nagy Tükör 1856, Üstökös 1858). 1860-tól a Kisfaludy Társaság tagja volt, és tagjai közé választotta a Tudományos Akadémia is. A polgárosodó rétegek liberális elveit vallotta, elismert publicista lett. Sokat utazott; többször járt külföldön, Erdélyben és a Felvidéken.
Felesége halála után újból megházasodott; egy húszéves színésznőt vett feleségül, Nagy Bellát. Házassága általános felháborodást keltett, az olvasóközönség is elfordult tőle.
Mintegy kétszáz kötetes életművéből számos regényt fordítottak le idegen nyelvekre.
A magyar romantikus próza legkiemelkedőbb képviselője volt, több mint fél évszázadon át a legolvasottabb magyar író. Nyelvi gazdagsága, remek zsánerfigurái, páratlan mesemondó készsége irodalmunk legnagyobbjai között jelölik ki a helyét.
Fő művei:
Vadon virágai (elbeszélések, 1848)
Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből (elbeszélések, 1850)
Egy bujdosó naplója (elbeszélések, 1851)
Erdély aranykora (regény, 1851)
Egy magyar nábob (regény, 1853-1854)
Kárpáthy Zoltán (1854)
Szegény gazdagok (regény, 1860)
Az új földesúr (regény, 1863)
Mire megvénülünk (regény, 1865)
A kőszívű ember fiai (regény, 1869)
Fekete gyémántok (regény, 1870)
És mégis mozog a föld (regény, 1872)
Az aranyember (regény, 1873)
Egy az isten (regény, 1877)
Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból (regény, 1879)
A lőcsei fehér asszony (regény, 1885)
Gazdag szegények (regény, 1890)
A tengerszem hölgy (regény, 1890)
Rkóczy fia (regény, 1892)
Sárga rózsa (regény, 1893)
Forrás: MIL, ML
Jósika Miklós báró
Született: 1794. április 28., Torda
Meghalt: 1865. február 27., Drezda
Életrajz: író
Erdélyi főnemesi családból származott. 1811-ig a kolozsvári piarista gimnáziumban tanult. Ekkor katonának állt; az 1815. évi hadjárat során Párizsba is eljutott. Hazatérése után erdélyi birtokán élt. 1834-től Wesselényi Miklós körnek tagjaként, ellenzéki politikusként vett részt a közéletben.
Első verseit 1828-1829-ben a Felső-Magyarországi Minerva közölte. 1836-ban Pesten jelent meg első regénye, az Abafi, amely mind a közönség, mind a kritikusok körében osztatlan sikert aratott. Ettől kezdve egymás után jelentek meg regényei. Drámáit már nem fogadta ennyire egyöntetű lelkesedés.
1836-ban tagjává választotta a Kisfaludy Társaság, 1841-ben a társaság igazgatója lett. Szintén tagja volt az MTA-nak. Az utolsó Báthory című regényért 1837-ben elnyerte az Akadémia nagyjutalmát.
Az 1848/1849-es szabadságharc idején Kossuth politikáját támogatta. A világosi fegyverletétel után külföldre menekült, és végül Brüsszelben telepedett le. Halálos ágyán mondta tollba emlékiratait. A magyar regényirodalom egyik első jelentős képviselője volt. A magyar történelmi regényt - Walter Scott nyomán - művészi szintre emelte.
Fő művei:
Irány (politikai röpirat, 1835)
Vázlatok (politikai röpirat, 1836)
Abafi (regény, 1836)
Zólyomi (regény, 1836)
A könnyelműek (regény, 1837)
Az utolsó Báthory (regény, 1837)
Adorjánok és Jenők (dráma, 1837)
A két Barcsay (dráma, 1838)
A csehek Magyarországban (regény, 1839)
Zrínyi, a költő (regény, 1843)
Visszhangok (regény, 1844)
Ifjabb Békési Ferenc kalandjai (regény, 1844-1845)
Akarat és hajlam (regény, 1846)
Egy kétemeletes ház Pesten (bűnügyi regény, 1847)
Jósika István (regény, 1847)
Zur Geschichte des ungarischen Freiheitskampfes (A magyar szabadságharc története) (1851)
Eszther (regény, 1853)
A nagyszebeni királybíró (regény, 1854)
Zöld vadász (regény, 1855)
A szegedi boszorkányok (regény, 1856)
A tudás leánya (regény, 1857)
II. Rákóczi Ferenc (regény, 1861)
Klára és Klári (regény, 1863)
Sziklarózsa (regény, 1864)
Várt leány várat nyer (regény, 1865)
Jósika Miklós emlékiratai (1865)
Forrás: MIL, ML
József Attila
Született: 1905. április 11., Budapest
Meghalt: 1937. december 3., Balatonszárszó
Életrajz: költő, műfordító
Apja, József Áron bánsági béresek leszármazottja, szappanfőző munkás, anyja, Pőcze Borbála paraszti származású mosónő volt. Két nővérével, a nála hat évvel idősebb Jolánnal és a két évvel idősebb Etellel együtt a ferencvárosi proletárnegyedben nőtt fel. 1908-ban apja elhagyta a családot; úgy tudták, kivándorolt Amerikába, valójában Romániában telepedett le. 1910-ben anyja kénytelen volt az Országos Gyermekvédő Ligára bízni fiát - így került Öcsödre, paraszti nevelőszülőkhöz. 1912-től újra Pesten élt. Közben elvégezte az elemit és a polgári iskola három osztályát. Az első világháború utolsó éveiben már rendszeresen írt verseket.
Lelkesen üdvözölte az 1918-as őszirózsás forradalmat, majd 1919-ben a Tanácsköztársaságot. Anyja halála (1919) után Jolán férjét, Makai Ödön ügyvédet nevezték ki gyámjául, aki rendkívül ridegen bánt vele. 1920-ban magánvizsgával sikerült befejeznie a polgári iskolát. Makón járt gimnáziumba; nyaranta mint nevelő és kukoricacsősz dolgozott. Magántanulóként Budapesten érettségizett. Labilis idegállapota már ekkor megmutatkozott; 1922-ben öngyilkosságot kísérelt meg.
Az 1920-as évektől egyre komolyabban foglalkozott az írással. Rendkívüli tehetségét elsőként Juhász Gyula ismerte fel. Az előszavával jelent meg Szegeden József Attila első verseskötete, a Szépség koldusa (1922). 1923-ban a Nyugat közölte három költeményét. 1924-ben beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. Még ugyanebben az évben A lázadó Krisztus című verséért istenkáromlás vádjával perbe fogták, Tiszta szívvel (1925) című verse miatt pedig Horger Antal, az egyetem dékánja kijelentette: mindenféleképpen meg fogja akadályozni, hogy diplomát kapjon a szegedi egyetemen.
1925-ben jelent meg második verseskötete, a Nem én kiáltok. 1925-1926-ban Bécsben folytatta tanulmányait. Megismerkedett még az emigrációban élő magyar írókkal, köztük Kassákkal, Lukács Györggyel és Déry Tiborral. 1926-ban Párizsban járt. 1927-ben hazatért. A pesti egyetem hallgatója volt egy ideig, de elsősorban a költészettel foglalkozott. 1930-ban bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába; szemináriumokat vezetett, előadásokat tartott, 1934-től azonban megromlott a kapcsolata a párttal. A kommunista mozgalomban ismerkedett meg Szántó Judittal, későbbi élettársával.
Az 1930-as évektől számos folyóirat közölte a verseit. 1936-ban az akkor induló Szép Szó című folyóirat társszerkesztője lett, idegállapota azonban egyre romlott. Skizofréniában, idegbetegségben szenvedett.
1937 elején találkozott Thomas Mann-nal, de az alkalomra írt üdvözlő versét nem olvashatta fel. November elején nővéreihez utazott Balatonszárszóra, ahol december 3-án egy tehervonat kerekei alá vetette magát. Halálhírét hatalmas megdöbbenés fogadta.
Halála után vált elismert íróvá. Műfordítói és tanulmányírói munkássága szintén kimagasló volt. Ady mellett a magyar forradalmi líra legkiemelkedőbb képviselőjeként tartják számon.
Számos kötetét több idegen nyelvre lefordították.
Fő művei:
Szépség koldusa (versek, 1922)
Nem én kiáltok (versek, 1925)
Nincsen apám, se anyám (versek, 1929)
Döntsd a tőkét, ne siránkozz (versek, 1931)
Külvárosi éj (versek, 1932)
Medvetánc (versek, 1934)
Nagyon fáj (versek, 1936)
József Attila összes művei I-III. (1952-1958)
József Attila összes versei és műfordításai (1963)
Forrás: MIL, ML
Juhász Ferenc
Született: 1928. augusztus 16., Bia
Életrajz: költő, szerkesztő
Apja, Juhász Ferenc falusi kőművessegéd, anyja, Andresz Borbála cselédlány volt. Juhász Gyula bátyja. A család nagy szegénységben élt. Elemi iskoláit Bián, később a budapesti kereskedelmi iskolában végezte. Irodalomtanára Gyergyai Albert volt. 1946-tól a budapesti egyetemen hallgatott magyar irodalmat és filozófiát. 1947-ben abbahagyta tanulmányait, és a budai pamutfonóban gyári munkásként kezdett dolgozni. 1948-ban a budapesti népi kollégiumban tanult tovább. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Nagy Lászlóval. Később a Hunnia Filmgyár dramaturgja, 1951-től 1974-ig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt. Az Új írás munkatársa, 1974 és 1991 között főszerkesztője. Sokat utazott; járt Indiában, Kubában, Svédországban. Számos művészeti díjjal, többek között József Attila-, Baumgarten- és Kossuth-díjjal tüntették ki.
Munkásságára egyaránt hatottak a népi hagyományok és a modern költészet. A szárnyas csikó (1949) és az Új versek(1950) című köteteiben derűs hangnemben ábrázolta a háborút átvészelt ország fokozatosan átalakuló életét, társadalmi változásait. A népies költői epika hagyományai nagy hatással voltak rá és művészetére, példaképeinek Petőfit és Illyést tekintette. 1951-től egyre jobban érzékelte az ország gazdasági és politikai gondjait, derűs világképe komorabbá vált. Óda a repüléshez című kötete (1953) költői szemléletének átalakulását jelezte. Az 1950-es évek közepén írott verses meséi, gondolati versei többségben már kételyeinek adtak hangot.
Érdeklődése fokozatosan a bölcseleti kérdések felé fordult. Ebben az időszakban írott verseit a modern természettudományos világkép elemei, illetve a halál elkerülhetetlenségének tudata hatják át.
A költői lét legfőbb értékének az alkotómunkát tekinti.
Fő művei:
A szárnyas csikó (versek, 1949)
Új versek (1950)
A Sántha család (elbeszélő költemény, 1950)
Apám (versek, 1950)
A jégvirág kakasa (komikus népi eposz, 1951)
Óda a repüléshez (versek, 1953)
Betyárok sírja (versek, 1953)
Fából faragott Antal (verses mese, 1954)
A halhatatlanságra vágyó királyfi (verses mese, 1954)
A nap és a hold elrablása (verses mese, 1954)
A tékozló ország (eposz, 1954)
A virágok hatalma (versek, 1955)
Krisztus lépesméze (halottsirató, 1955)
Harc a fehér báránnyal (versek, 1965)
A Szent Tűzözön öregei (versek, 1969)
A halottak királya (eposz, 1971)
Szerelmes hazatántorgás (versek, 1977)
A boldogság (versek, 1984)
A Halott feketerigó (eposz, 1985)
A csörgőkígyó hószeme (versek, 1987)
Fekete Saskirály (eposz, 1988)
A tízmilliárd éves szív (versek, 1989)
Föld alatti liliom (versek, 1991)
Krisztus levétele a keresztről (versek, 1993)
Világtűz (versek, 1994)
Pupillák (versek, 1995)
Pipacsok a pokol fölött (versek, 1996)
A szenvedések Édene (1998)
Isten elégetett tükre (1999)
A lezuhant griffmadár (2000)
Forrás: MIL, ML, KK 2002
Kaffka Margit
Született: 1880. június 10., Nagykároly
Meghalt: 1918. december 1., Budapest
Életrajz: író, költő, műfordító, publicista
Apja ügyvéd, vármegyei főügyész volt; korai halála után édesanyjával nehéz körülmények között éltek. A szatmári irgalmas nővérek tanítóképzőjében tanult ingyenes növendékként. 1902-ben tanári oklevelet szerzett. Pályafutását Miskolcon kezdte, majd 1910-ben Budapestre került. 1915-ben elhagyta a tanári pályát, és ettől kezdve teljesen írói munkájának szentelte magát. Az első világháború idején orvos férje a temesvári katonai kórházban dolgozott, így Temesvár második otthonává vált. A háború utáni spanyolnátha-járványnak esett áldozatul, amelyben kisfia is meghalt.
Már miskolci tanári évei alatt a Nyugat állandó munkatársa volt. Első verseit a Magyar Géniusz közölte 1901-ben. Első verseskötete 1903-ban jelent meg. A magyar irodalom élvonalába azonban nem költészete, hanem prózai írásai, elsősorban a kritikai realizmus jegyében született regényei emelték. Fő témája a dzsentriréteg hanyatlása volt, illetve a nők sorsa a századfordulón. 1912-ben jelent meg első nagy regénye, a Színek és évek.
Az első világháború élményei elmélyítették művészetét. Írásaiban nyíltan szembefordult az értelmetlen vérontással. Második nagy regényében, a Hangyabolyban (1917) zárdában töltött gyermekéveit idézte fel, élesen bírálva a zárdai nevelést.
Kaffka Margit a korszak jóformán valamennyi jelentős folyóiratban és hírlapjában (A Hét, Figyelő, Az újság stb.) publikált. Legjelentősebb publicisztikai írásai azonban később születtek, amikor a Pesti Napló munkatársaként dolgozott.
A magyar irodalom legjelentősebb női írójaként tartják számon.
Fő művei:
Versek (1903)
Levelek a zárdából (elbeszélések, 1905)
Nyár (elbeszélések, 1905)
Gondolkodók és egyéb elbeszélések (1905)
Kaffka Margit könyve (versek, 1906)
Csendes válságok (elbeszélések, 1910)
Képzelt királyfiak (mese, 1909)
Tallózó évek (versek, 1910)
Süppedő talajon (elbeszélések, 1912)
Színek és évek (regény, 1912)
Mária évei (regény, 1913)
Állomások (regény, 1914)
Két nyár (regény, 1916)
Hangyaboly (regény, 1917)
Az élet útján (versek, 1918)
A révnél (elbeszélések, 1918)
Kis emberek, barátocskáim (ifjúkori írások, 1918)
Forrás: MIL, ML
Kálnoky László
Született: 1912. szeptember 5., Eger
Meghalt: 1985. július 30., Budakeszi
Életrajz: költő, műfordító
Értelmiségi családban született; apja 1939 és 1944 között Eger polgármestere volt. Gyermekkorától tüdőbeteg volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte; az egri cisztercita gimnáziumban érettségizett 1930-ban.
Sokat utazott, már fiatalon számos nyugat-európai országban járt. Jogi tanulmányokat folytatott Budapesten, később Egerben, az érseki jogakadémián tanult. Doktorátust Pécsett szerzett 1935-ben. 1935-től az egri városházán, 1941-től a Belügyminisztériumban dolgozott.
Minisztériumi tisztviselőként a háború alatt sokat segített üldözött barátainak.
1953-tól 1957-ig a Szépirodalmi Kiadó felelős szerkesztője volt. 1968-ig főként fordításból élt. Műfordítóként többek között Paul Verlaine verseit ültette át magyarra. Goethe Faust című tragédiájának második részét 1953-ban fordította le - munkáját a kritika nagy elismeréssel fogadta.
Kálnoky a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Versei a Nyugatban és a Magyar Csillagban jelentek meg. A háború utáni években írásait a Magyarok és az Újhold című folyóiratok közölték. 1972-ben De profundis cím versét Robert Graves-díjjal jutalmazták.
Kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító.
Fő művei:
Az árnyak kertje (versek, 1939)
Szanatóriumi elégia (1941)
Goethe: Faust. A tragédia második része (műfordítás; 1953)
Lázas csillagon (versek, 1957)
Szeszélyes szüret (válogatott műfordítások, 1958)
Shakespeare: XIX. Henrik (műfordítás-paródia, 1969)
A lángok árnyékban (versek, 1970)
Letépett álarcok (válogatott versek, 1972)
Szerend (műfordítások, 1974)
Farsang útján (versek, 1977)
A szemtanú (versek, 1979)
Az üvegkalap (versek, 1981)
Egy hiéna ötlete és más történetek (versek, 1981)
A lehetséges változatok (műfordítások, 1981)
A gyógyulás hegyén (versek, 1983)
Bálnák a parton (versek, 1983)
Egy mítosz születése (versek, 1985)
Forrás: MIL, ML
Kányádi Sándor
Született: 1929. május 10., Nagygalambfalva (Románia)
Életrajz: r, költő, műfordító, szerkeszt
Székely földműves családban született. Szülőfalujában, majd Székelyudvarhelyen, 1941-től a református kollégiumban, 1944-1945-ben a katolikus gimnáziumban, később egy fémipari szakközépiskolában tanult. Látogatta a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet, azután a kolozsvári Bolyai Egyetemre járt, ahol 1954-ben magyar szakos tanári diplomát szerzett.
Az 1950-es években több folyóirat szerkesztőjeként dolgozott (Irodalmi Almanach, Utunk, Dolgoz Nő, Napsugár).
A hagyományos népies irodalom művelőjeként tartják számon. Az erdélyi költészet hagyományai hatják t írásművészetét. Műveiben a korai népies hatásokhoz később az avantgarde kifejezésmódja társult.
Aktívan részt vett az erdélyi közéletben: 1984-ben a bukaresti kormány politikája ellen tiltakozva kilépett a Romániai írók Szövetségéből.
Kossuth- (1993) s Herder-díjas (1994) költő, Magyar Örökség-díjas (1998).
Fő művei:
Cseresznyefa (versek, 1955)
Sirálytánc (versek, 1965)
Kicsi legény, nagy tarisznya (gyermekversek, 1965)
Kikapcsolódás (versek, 1966)
Fából vaskarika (mesék, 1969)
A bánatos királylány kútja (gyermekversek, 1972)
Erdélyi szász népköltészet (műfordítások; 1977)
Szürkület (versek, 1978)
Farkasűző furulya (gyermekversek, 1979)
Kenyérmadár (mesék, 1980)
Tavaszi tarisznya (gyermekversek, 1982)
Madármarasztaló (gyermekversek, 1986)
Sörény és koponya (versek, 1989)
Erdélyi jiddis népköltészet (műfordítások; 1989)
Vannak vidékek (válogatott versek, 1992)
Néma tulipán (mesék, 1992)
Valaki jár a fák hegyén (versek, 1997)
Csipkebokor az alkonyatban. Kányádi Sándor egyberostált műfordításai (1999)
Meddig ér a rigófütty? (mesék, 2001)
Forrás: MIL, ML, KK 2002
Karácsony Benő
Született: 1888. szeptember 7., Gyulafehérvár
Meghalt: 1944 nyara, Auschwitz
Életrajz: író
Eredeti neve Klarmann Bernát volt. A kolozsvári katolikus főgimnáziumban érettségizett 1906-ban, azután jogi tanulmányokat folytatott Nagyváradon és Kolozsvárott. 1914-ig egy ügyvédi irodában dolgozott. Harcolt az első világháborúban, majd a háború után ügyvédi gyakorlatot folytatott Kolozsvárott. A német megszállás (1944. március 19.) után az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Fiával együtt itt halt meg.
1925-ben Marosvásárhelyen jelent meg első novelláskötete, a Tavaszi ballada. Mérsékelt sikerű elbeszélései után regényei révén vált ismert és olvasott íróvá. Válás után című színművét 1923-ban előbb a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház mutatta be.
Írásaiban az erdélyi kisvárosok különc figurinak életét ábrázolta. A polgári társadalmat erkölcsi alapon bírálta.
Fő művei:
Válás után (színmű, 1922)
Tavaszi ballada (elbeszélések, 1925)
Pjotruska (regény, 1927)
Új élet kapujában (regény, 1932)
Napos oldal (regény, 1936)
A rút kiskacsa (színmű, 1937)
Utazás a szürke folyón (regény, 1940)
A megnyugvás ösvényein (regény, 1947)
Forrás: MIL, ML
Karinthy Frigyes
Született: 1887. június 24.,
Meghalt: 1938. augusztus 29., Siófok
Életrajz: író, költő, műfordító, kritikus
Apja tisztviselőként dolgozott a Ganz-gyárban. Mindössze tizenöt éves volt, amikor a Magyar Képes Világ közölte Nászutazás a Föld középpontja felé (1902) című fantasztikus regényét. 1906-ban Budapesten érettségizett. Állítólag beiratkozott a budapesti egyetem matematika-fizika szakára, de egyetemi tanulmányokat soha nem folytatott. Újságíróként kezdett dolgozni; Az Újság, majd 1908-tól a Budapesti Napló munkatársa volt. 1906 körül került barti kapcsolatba Kosztolányival és Csáth Gézával. A Nyugat köréhez tartozott. Hírnevét Így írtok ti (1912) címmel megjelent irodalmi paródiái alapozták meg.
1914-ben tiltakozott a háború ellen. Az 1918-as őszirózsás forradalmat lelkesedéssel fogadta, de a Tanácsköztársaságot elutasította. 1919 után a Pesti Naplóban jelentek meg írásai.
A XX. századi humorisztikus irodalom egyik megteremtőjeként és kiváló művelőjeként tartják számon. Karikatúráiban és más humoros írásaiban, versben és prózában egyaránt a társadalom elembertelenedést ábrázolta, tiltakozott az elnyomás ellen, elítélte a fajelméletet és a fasizmust. Világképére, gondolkodására erősen hatottak Freud, Strindberg és az osztrák Otto Weininger elméletei.
Élete nagy álma, egy Új Enciklopédia, egy "fogalomtisztát" ám összeállítása nem valósult meg.
1936-ban súlyos agyműtétet hajtottak végre rajta Stockholmban. Ez inspirálta Karinthyt az Utazás a koponyám körül (1937) című regény megírására. A műtét után két évvel váratlanul agyszélhűdés érte.
Fő művei:
Esik a hó (elbeszélések, 1912)
Így írtok ti (irodalmi karikatúrák, 1912)
Görbe tükör (humoreszkek, 1912)
Együgyű lexikon (szatíra, 1912)
Találkozás egy fiatalemberrel (elbeszélések, 1913)
Budapesti emlék (rajzok, 1913)
Grimasz (1914)
Írások írókról (1914)
A repülő ember (1915)
Aki utoljára nevet (humoreszkek, 1916)
Tanár úr kérem (humoreszkek, 1916)
Holnap reggel (tragikomédia, 1916)
Így láttátok ti (humoreszkek, 1917)
Krisztus és Barrabás (elbeszélések, 1918)
Vérmező (színmű, 1919)
Gyilkosok (elbeszélések, 1919)
Két mosoly (elbeszélések, 1920)
Kötéltánc (regény, 1920)
Kísérleti módszer (színmű, 1920)
Jelbeszéd (1921)
Capillria (regény, 1921)
Hököm-színház (tréfák, jelenetek, 1921)
Nevet dekameron (humoreszkek, 1923)
Egy tucat kabaré (1924)
Drámák ecetben és olajban (humoreszkek, 1927)
Heuréka (humoreszkek, 1927)
Lepketánc (színmű, 1927)
Minden másképpen van (elbeszélések, 1929)
Drámaírók és betörők (színmű, 1929)
Még mindig így írtok ti (irodalmi karikatúrák, 1932)
Száz új humoreszk (1933)
Hasműtét (1933)
Mennyei riport (1934)
Utazás Faremidába (regény, 1936)
Utazás a koponyám körül (regény, 1937)
Nem mondhatom el senkinek (versek, 1938)
Üzenet a palackban (versek, 1938)
Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és levelei (1938)
Forrás: MIL, ML
Kármán József
Született: 1769. március 14., Losonc
Meghalt: 1795. június 3., Losonc
Életrajz: író
Apja református pap volt. Szülővárosában folytatott tanulmányai után jogot hallgatott Pesten és a bécsi egyetemen. Bécsben megismerkedett gróf Markovics Miklósnéval, egy kalandor katonatiszt feleségével. Szerelmi viszony szövődött közte és a férjétől külön élő grófnő között. Tanulmányai befejeztével Pesten ügyvéd lett. 1792-ben felvételt nyert egy szabadkőműves páholyba, bejáratos lett az előkelő szalonokba. Kapcsolatban állt a Martinovics-féle magyar jakobinus mozgalommal is. A szervezkedés leleplezése után visszatért szülővárosába. Váratlanul halt meg, nagyon fiatalon; mindössze huszonhat éves volt.
Munkásságát széles körű, európai műveltsége és a nemzeti érzés együttesen határozták meg. 1792-ben részt vett az első magyar színtársulat szervezésében, szabályzatának kidolgozásában. 1794 elején többedmagával elindította az Uránia című, negyedévente megjelenő folyóiratot, amelyet elsősorban női olvasóknak szántak. A folyóirat a közönség művelődését kívánta elősegíteni. Mindössze három kötete jelent meg - megszűnésében nagy szerepet játszott a politikai viszonyok alakulása, Ferenc császár abszolutizmusa.
Kármán főműve, a Fanni hagyományai (1795) című, napló- és levélformában írt szentimentális regény finom lélekábrázolásával tűnik ki. A nemzet csinosodása (1794) című tanulmány átfogó művelődési programot vázol fel. Kármán tehetségét és sokoldalúságát bizonyítják A módi, Az új házas levelei és a Fejveszteség című történelmi témájú, befejezetlen írásai is.
Kármán József a felvilágosodás kori irodalom egyik legígéretesebb tehetsége, Bessenyei György mellett legkiemelkedőbb prózaírója volt.
Fő művei:
A nemzet csinosodása (tanulmány, 1794)
A módi (szatíra, 1794-1795)
Az új házas levelei (prózai töredék, 1794-1795)
A fejveszteség (dramatizált történet, 1794-1795)
A kincsásó (elbeszélés, 1794-1795)
Fanni hagyományai (regény, 1795)
Forrás: MIL, ML
Kartal Zsuzsa
Született: 1947. február 5., Budapest
Életrajz: költő, műfordító, kritikus
Az ELTE könyvtár szakán kezdte tanulmányait, de utóbb szakot váltott: 1971-ben magyar-latin szakon végzett. 1971-től 1976-ig a Magyar Nemzet munkatársa volt, közben elvégezte a MOSZ újságíró Iskoláját. 1976 és 1979 között az Új Tükör munkatársa. Később könyvtárosként és önkormányzati képviselőként dolgozott.
1974 óta jelennek meg versei. Költészetében egyéni és nemzedéki élményei szólalnak meg, gondolati lírájában az értelmes, cselekvő élet lehetőségeit keresi.
Fő művei:
Így döntöttem (versek, 1976)
Tulipán és orgonaszó (versek, 1986)
Vergilius: Aeneis (műfordítás; 1987)
Ovidius: Levelek Pontusból (műfordítás; 1991)
Vesztesek történelemkönyve (tárcák, 2000)
Forrás: MIL, KK 2002
Kassák Lajos
Született: 1887. március 21., Érsekújvár
Meghalt: 1967. július 22., Budapest
Életrajz: költő, író, festő, szerkesztő
Apja, Kassák István, gyógyszertári laboráns, anyja, Istenes Erzsébet, mosónő volt. Gimnáziumi tanulmányait megszakítva, tizenhét évesen Érsekújvárott lakatosinasnak állt, és segédlevelet szerzett. 1904-ben Budapestre költözött; vasmunkásként angyalföldi gyárakban dolgozott. Részt vett a szakszervezeti mozgalomban, belépett az MSZDP-be. 1905-ben több alkalommal sztrájkot szervezett és tüntetéseken vett részt, ezért feketelistára került. 1909-1910-ben vándorútra indult, melynek során Ausztriába, Németországba, Belgiumba és Párizsba is eljutott. Utazásai révén megismerkedett az avantgarde művészettel és az anarchizmus eszméivel.
Első verse 1908-ban jelent meg, a következő években fővárosi folyóiratok közölték műveit. Az 1910-es évek elején főként naturalista novellákat és néhány egyfelvonásos darabot írt. 1915-ben jelent meg első verseskötete, az Eposz Wagner maszkjában. Ugyanebben az évben indította el A Tett című, kéthavonta megjelenő folyóiratot, amelyet rövidesen betiltottak. 1916-ban indult Ma című folyóirata. Mindkettő Kassák háborúellenes nézeteit hirdette, és a szocializmus eszméit népszerűsítette. A folyóiratok révén Kassák a magyarországi avantgarde művészeti élet szervezésben is jelentős szerepet játszott.
1919-ben Kassák egyik írásában vitába szállt Kun Bélával, aki elítélően nyilatkozott az avantgarde-ról. A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták. A gyűjtőfogházból megszökött, és Bécsbe emigrált, ahol kapcsolatba került az osztrák és német avantgarde mozgalmakkal.
1926-ban hazatért Budapestre. Több folyóiratot szerkesztett (Dokumentum, Munka), amellett fiatal munkások és értelmiségiek nevelésével foglalkozott. Az 1920-as évek végén írt regényeiben a munkásság és a kispolgárság életéről rajzolt realista képet. Legjelentősebb műve nyolc részből álló önéletrajza, az Egy ember élete (1927-1935).
A második világháború végén belépett az SZDP-be. Ebben az időben ismét több folyóiratot szerkesztett, verseket, színműveket, regényeket írt. 1949 és 1956 között számos írótársával együtt hallgatásra kényszerült. Csak 1956-ban kapcsolódhatott be újra az irodalmi életbe.
Fiatal korától kezdve foglalkozott grafikával, festéssel. Könyveinek és folyóiratainak címlapjait maga tervezte, a konstruktivizmus jegyében. Első jelentősebb festményeit Bécsben készítette. Képeiből 1957-ben Magyarországon, 1961-ben Párizsban nyílt kiállítás. Képzőművészeti alkotásai Budapest, Bécs, Párizs, Nürnberg és más európai városok múzeumaiban ma is láthatóak. Baumgarten- (1947) és Kossuth-díjas (1965).
Fő művei:
Életsiratás (elbeszélések, 1912)
Misill királysága (regény, 1912)
Isten báránykái (színjátékok, 1914)
Eposz Wagner maszkjában (versek, 1915)
Egy szegény lélek megdicsőülése (versek, 1918)
Khalabresz csodálatos pápája (versek, 1918)
Levél Kun Bélához a művészet nevében (vitairat, 1919)
Hirdetőoszloppal (versek, 1919)
Tragédiás figurák (kisregény, 1919)
Világanyám (versek, 1920)
Máglyák énekelnek (lírai eposz, 1922)
Új versek (1923)
A ló meghal, a madarak kirepülnek (eposz, 1924)
Tisztaság könyve (versek, 1926)
Egy ember élete (önéletrajzi regény, 1927-1935)
Napok, a mi napjaink (regény, 1928)
Marika, énekelj! (regény, 1929)
Angyalföld (regény, 1929)
35 vers (1931)
Megnőttek és elindulnak (regény, 1931)
Munkanélküliek (regény, 1933)
A telep (regény, 1933)
Az utak ismeretlenek (regény, 1934)
Földem, virágom (versek, 1935)
Akik eltévedtek (regény, 1936)
Anyám címére (levélregény, 1937)
Ajándék az asszonynak (versek, 1937)
Fújjad csak furulyád (versek, 1939)
Egy kosár gyümölcs (regény, 1939)
Azon a nyáron (regény, 1940)
Sötét egek alatt (versek, 1940)
Szombat este (versek, 1941)
Hídépítők (regény, 1942)
Mögötte áll az angyal (regény, 1942)
Egy álom megvalósul (regény, 1943)
Karácsonyiék (regény, 1943)
Az út vége (regény, 1946)
Képzőművészetünk Nagybányától napjainkig (tanulmány, 1949)
Ahogyan elindultak (regény, 1949)
Szegények rózsái (versek, 1949)
Boldogtalan testvérek (elbeszélések, 1957)
Költemények, rajzok (versek, 1958)
Mélyáram (elbeszélések, 1960)
Vagyonom és fegyvertáram (versek, 1963)
A tölgyfa levelei (versek, 1964)
Mesterek köszöntése (versek, 1965)
Üljük körül az asztalt (versek, 1968)
Forrás: MIL, ML
Kazinczy Ferenc
Született: 1759. október 27., Érsemlyén
Meghalt: 1831. augusztus 22., Széphalom
Életrajz:
Birtokos nemesi családból származott. Ősei a Rákócziék szolgálatában emelkedtek föl, és váltak gazdag földbirtokosokká. Apja nagy gondot fordított neveltetésére. 1769-től 1779-ig a sárospataki kollégiumban tanult, majd Kassán, Eperjesen és Pesten joggyakorlatot folytatott. Már ekkor kapcsolatba került a szabadkőművességgel, és 1784-ben a szervezet tagja lett. Mint a kassai tankerület elemi iskoláinak felügyelője szolgálta II. József felvilágosodott szellemű iskolapolitikáját.
1788-ban többedmagával megalapította az első magyar irodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot. 1790-ben Orpheus címmel saját folyóiratot indított. A kezdeti nehézségekkel küzdő magyar színészet támogatására Shakespeare-, Lessing- és Moliere-darabokat fordított magyarra.
1794-ben csatlakozott a Martinovics-féle jakobinus mozgalomhoz. A szervezkedés leleplezése után letartóztatták, 1795 májusban halálra ítélték, majd az ítéletet bizonytalan ideig tart várfogságra módosították. Többek között Kufsteinben és Munkácson raboskodott. Ezeket az éveket később Fogságom naplója (1828) című művében örökítette meg. 1801-ben szabadult. 1804-ben feleségül vette ifjúkori szerelmét, gróf Török Sophie-t. 1828-ban jelent meg főműve, Pályám emlékezete című önéletrajza. Az 1820-as évek végén, már idősen írnoki állást vállalt Zemplén vármegye levéltárában.
Az 1800-as évektől Kazinczy vezető szerepet játszott a nyelvújító mozgalomban. Széphalmi otthonából szervezte, irányította a korabeli irodalmi életet. Levelezés útján tartotta a kapcsolatot írótársaival. Küzdött a parlagi ízlés ellen, a "fentebb stíl", a kiművelt stílus elterjesztésén fáradozott. A Magyar Tudós Társaság (MTA) tagja volt.
Fő művei:
Poétai epistola Vitkovics Mihály barátomhoz (költői levél, 1811)
Tövisek és virágok (epigrammák, 1811)
Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (értekezés, 1819)
Fogságom naplója (1828)
Pályám emlékezete (1828)
Kazinczy Ferenc levelezése I-XXIII. (1890-1911)
Forrás: ML
Kemény János
Született: 1903. szeptember 15., Pittsburgh, USA
Meghalt: 1971. október 13., Marosvásárhely
Életrajz:
Apja, egy bárói család elszegényedett ágának sarja, összeveszett rokonaival, és kivándorolt Amerikába. Kemény 1904-ben, megözvegyült anyjával került vissza Erdélybe. A középiskolát Kolozsvárott végezte; ekkor jelentek meg első írásai a kollégium Remény című lapjában. 1921-től a bécsi mezőgazdasági főiskola erdőmérnöki karán tanult. Amikor 1923-ban megörökölte nevelőapja vagyonát és marosvécsi kastélyát, tanulmányait abbahagyva hazatért. 1926-tól szervezte a marosvécsi Helikon találkozókat. 1930-tól a kolozsvári magyar színház igazgatja volt, 1941 és 1944 között a kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója. 1945-ben részt vett a marosvásárhelyi Székely Színház megszervezésében, annak dramaturgja lett. 1952-ben elbocsátották állásából. Ezután mészégetőként, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosaként dolgozott. 1958-tól a Művészet és az Új élet című lapok színházi és művészeti rovatait vezette. 1968-ban vonult nyugdíjba.
Az 1920-as években versekkel tűnt fel az irodalmi életben. A háború utáni évtizedekben több regénye jelent meg.
Fő művei:
Költemények (versek, 1920)
Kákoc Kis Mihály (regény, 1929)
Kutyakomédia (regény, 1934)
Ítéletidő (elbeszélések, 1938)
Kicsiknek (versek, 1958)
Vadpáva (regény, 1958)
Fenyőmuzsika (versek, 1960)
Farkasvölgy (regény, 1963)
Víziboszorkány (regény, 1965)
Kakukkfiókák (önéletrajzi regény, 1972)
Forrás: MIL, ML
Kenessei András
Született: 1942. január 12.,
Életrajz: író, művészettörténész
Az ELTE magyar-művészettörténet szakán végzett 1968-ban. 1967-1968-ban a Magvető Kiadó szerkesztője, 1973-ban a Tükör című folyóirat munkatársa volt. 1973-1974-ben Dél-Vietnamban szolgált az ENSZ Ellenőrző Bizottságának tagjaként. 1977 és 1992 között a Magyar Hírlap kulturális rovatának munkatársa volt. Az 1990-es évek elejétől régiségkereskedelemmel foglalkozik.
1964 óta jelennek meg írásai, 1966-tól közöl művészettörténeti, képzőművészeti publikációkat. Prózáját személyes hangvétel, ironikus, groteszk ábrázolásmód jellemzi.
Fő művei:
Esős október (regény, 1969)
Szeretők ideje (regény, 1972)
Történetek és kitalálások (elbeszélések, 1972)
A nyomozást abbahagyni! (dokumentumregény, 1981)
Szakíts, ha bírsz (regény, 1984)
Ötvenezer arany (dráma, 1986)
Százezer ős (családregény, 1989)
Művészettörténet dióhéjban (1990)
Forrás: MIL, KK 2002
Kézai Simon
Született: XIII. század második fele,
Életrajz: az első név szerint ismert magyar krónikaíró, udvari jegyző
Életéről keveset tudunk. Feltételezések szerint félszabad vagy szolgarendű családból származott, Pest, Fejér, Bihar vagy Zemplén vármegyéből. Itáliában, esetleg német vagy francia földön is tanult, később valószínűleg IV. László király (1272-1290) udvari papja volt. 1282-1285 körül írta meg a latin nyelvű Gestát, amelyben minden bizonnyal korábbi, azóta elveszett krónikákat kivonatolt és egészített ki. Műve egy részében a hunok történetét beszéli el. Kézai krónikája az első fennmaradt, a kezdetektől az 1280-as évek elejéig tartó időszak egészét tárgyaló magyar történet.
Fő műve:
Gesta Hungarorum et Hungarorum (Hun és magyar történet) (1282-1285 k.; magyarul 1862-től több kiadásában)
Forrás: MIL, ML
Kisfaludy Károly
Született: 1788. február 5., Tét
Meghalt: 1830. november 21., Pest
Életrajz: író, költő
Középbirtokos nemesi családból származott. Apja főszolgabíró volt, anyja egy tekintélyes zalai földbirtokos lánya. 1798-tól Győrben járt gimnáziumba. Fegyelmezetlensége miatt 1804-ben katonai nevelőintézetbe került. Részt vett a napóleoni háborúkban; vitézül harcolt, hadnaggyá nevezték ki, de a szigorú fegyelmet nem tudta elviselni. 1811-ben lemondott rangjáról, amiért apja kitagadta.
1809-ben került kapcsolatba a pesti írókkal. 1812-től teljesen szakított a nemesi életformával. A bécsi művészeti akadémián tanult festeni, de hamarosan kimaradt az iskolából. Sokat járt színházba, megismerkedett a divatos színműirodalommal. 1817-ben - számos külföldi út után - végleg Pestre költözött. Tájkép- és portréfestésből tartotta fenn magát, sokat nélkülözött.
Az 1819. év fordulópontot hozott az életében, Éder György színtársulata ugyanis nagy sikerrel mutatta be A tatárok Magyarországban (1809) című drámáját. Ezt követően egymás után állították színpadra darabjait.
1822-ben kiadta szépirodalmi zsebkönyve, az Auróra első kötetét. Az úgynevezett Auróra-kör vezéralakja lett, amelynek nagy szerepe volt Pest irodalmi központtá válásában. Kisfaludy írta az első magyar történeti vígjátékokat.
Élete utolsó éveiben érdeklődése a népdalok felé fordult. Nem sokkal halála előtt az MTA megválasztotta nyelvészeti szakosztálya első rendes tagjának. Tüdőbetegségben halt meg.
Fő művei:
Gyilkos (dráma, 1808)
A tatárok Magyarországban (dráma, 1809)
Ilka (színmű, 1819)
Stibor vajda (színmű, 1818)
A kérők (színmű, 1817)
Szécsi Mária (színmű, 1817)
A pártütők (színmű, 1820)
Kemény Simon (színmű, 1820)
Irene (tragédia, 1820)
Barátság és nagylelkűség (drámai jelenet, 1820)
Mit csinál a gólya? (anekdota, 1823)
Sulyosdi Simon (elbeszélés, 1823)
Tollagi Jónás viszontagságai (elbeszélés, 1823-1827)
Mohács (elégia, 1824)
Andor és Julcsi (paródia, 1824)
Sok baj semmiért (elbeszélés, 1825)
A fehér köpönyeg (elbeszélés, 1826)
Bajjal ment, vígan jött (elbeszélés, 1826)
Mátyás diák (történeti vígjáték, 1826)
Vígjáték (színmű, 1827)
A betegek (színmű, 1827)
Leányőrző (színmű, 1827)
Csalódások (vígjáték, 1828)
Szeget szeggel (színmű, 1828)
Kénytelen jószívűség (színmű, 1828)
Hős Fercsi (paródia, 1828)
Áltudósok (színmű, 1829)
Nem mehet ki a szobából (színmű, 1829)
Három egyszerre (egyfelvonásos, 1830)
Szülőföldem szép határa (népies dal, 1830)
Sárga levél (népies dal, 1830)
Hűség próbája (történeti vígjáték, 1830)
Csák Máté (tragédiatöredék, 1830)
Forrás: MIL, ML
Kisfaludy Sándor
Született: 1772. szeptember 27., Sümeg
Meghalt: 1844. október 28., Sümeg
Életrajz: költő
Középbirtokos nemesi családból származott; Kisfaludy Károly bátyja. 1788-tól 1791-ig Győrben és Pozsonyban az akadémián filozófiát és jogot tanult.1792-től kadétként szolgált az erdélyi Lipót-huszároknál. 1793-ban kinevezték a bécsi testőrség hadnagyává. 1795-ben fegyelmi okokból áthelyezték a sorkatonasághoz. Itt kezdett írni. Milánóban francia fogságba esett, ahonnét 1796-ban került haza. Háborús és fogságbeli élményeit Napló és francia fogságom című művében örökítette meg. 1798-1799-ben harcolt a francia háborúkban, majd 1799-ben otthagyta a katonaságot. 1800 elején feleségül vette Szegedy Rózát, a Vas megyei alispán lányát. 1805-ig Kámban, ettől kezdve haláláig Sümegen élt.
Szerelme és házassága történetét Himfy szerelmei címen két epikus lírai versciklusban írta meg. Az első rész a Kesereg szerelem (1801), a második rész a Boldog szerelem (1807) címet kapta.
A versek mellett Kisfaludy regéket írt a Balaton menti várakról; tizenkilenc regéje közül az első három (Csobánc, Tátika, Somló) 1807-ben jelent meg, Regék a magyar előidőkből címen.
Hazafii szózatban (1809) a franciák elleni harcra buzdított. Később megírta a nemesi felkelés történetét is, de a bécsi udvar megtiltotta a mű kiadását. 1814 és 1820 között a magyar nemességet dicsőítő drámákat írt.
1820 után Kisfaludy egyre kevésbé vett részt a polgáriasodó irodalmi életben. Regeköltőnek hattyúdala című utolsó, befejezetlen művében saját életét és a nemesség történetét írta meg.
1842-től a Kisfaludy Társaság tagja, a Magyar Tudós Társaság (MTA) tagja volt. Pártfogolta a magyar színjátszást. Kazinczy nyelvi reformjaival viszont nem értett egyet.
Zeneszerzéssel is foglalkozott; a korabeli magyarországi dalirodalom egyik legkedveltebb költője volt.
Fő művei:
Napló és francia fogságom (1795-1796)
Himfy szerelmei I-II. (versek, 1801, 1807)
Regék a magyar előidőkből. Csobánc, Tátika, Somló (elbeszélések, 1807)
Hazafii szózat (röpirat, 1809)
Hunyady János (dráma, 1814)
Kun László (dráma, 1821)
A Drday-ház (dráma, 1822)
Az emberszívnek örvényei (dráma, 1823)
Eredeti magyar játékszín I-II. (1825-1826)
Kisfaludy Sándor minden munkái I-VIII. (1833-1838)
Regeköltőnek hattyúdala (1844)
Forrás: ML
Kocsány Piroska
Született: 1941, életrajz:
A Debreceni Egyetem Német Nyelvészeti Tanszékének docense. Főként szövegnyelvészettel foglalkozik. Több nyelvkönyv szerzője.
Fő művei:
Elements and Forms of Texts (A szöveg alkotóelemei és szövegformák) (szerkesztő; 1985)
Die Wortklassen des Deutschen. Eine praktische Darstellung mit bungen für Fortgeschrittene (Német szófajok. Német nyelvtani gyakorlókönyv haladóknak) (társszerző; 1988-tól több kiadásban)
Kinderthemen (nyelvkönyv, 1988-tól több kiadásban)
Pass auf! (nyelvkönyv, 1998)
Szöveg, szövegtípus, jelentés. A mondás mint szövegtípus (2002)
Kodály Zoltán
Született: 1882. december 16., Kecskemét
Meghalt: 1967. március 6., Budapest
Életrajz: zeneszerző, zenetudós, népzenekutató, zenepedagógus
A nagyszombati érseki gimnáziumban tanult, emellett zenei tanulmányokat folytatott: zongorázott, hegedült, gordonkázott. 1900-tól a budapesti egyetem magyar-német szakára járt, a zeneakadémián pedig Koessler János növendéke volt. 1906-ban A magyar népdal strófaszerkezete című disszertációjával szerzett doktorátust. Párizsi és berlini tanulmányútjait követően 1905 és 1925 között rendszeresen járt népdalokat gyűjteni. A gyűjtést - Bartókkal ellentétben - szinte kizárólag magyar nyelvterületen folytatta.
1907-től a Zeneakadémián zeneelméletet, 1908-tól zeneszerzést tanított. Az 1920-as évek hozták meg számra a világhírnevet. 1923-ban a székesfőváros fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából komponálta a Psalmus Hungaricust, amely az egész világot bejárta.
Háry János című daljátékát 1926-ban mutatták be.
Az 1920-as évek közepétől figyelme az iskolai énektanítás felé fordult. Az iskolai énekkarok működésének színvonalasabbá tételén fáradozott, gyermekkarokat szervezett.
Az MTA tagja volt, 1940-től vezette a Magyar Népzene Tárnak szerkesztését. Ekkoriban már a magyar zenei élet egyik legismertebb személyiségnek számított.
Utolsó alkotói korszakában főként kórusműveket írt, illetve számos zenepedagógiai műve jelent meg. Kórusművészete korszakos jelentőségű a XX. század zenetörténetében.
Módszeresen gyűjtötte, feldolgozta és rendszerezte a magyar népdalokat és a népi zenekultúra egyéb elemeit; az összehasonlító népzenetudomány nemzetközileg elismert szaktekintélye volt. Művészetével világszínvonalúra emelte a magyar zenekultúrát.
Fő művei:
zenekari művek: Nyári este (1905)
Adagio (hegedűre, brácsára, gordonkára és zongorára, 1906)
Magyar népdalok (társszerző; 1906)
Meditation (1907)
Psalmus Hungaricus (1923)
Háry János (daljáték, 1926)
Marosszéki táncok (1929)
Székely fonó (1932)
Galántai táncok (1933)
Budavári Te Deum (1936)
Fölszállott a páva. Változatok egy magyar népdalra (1939)
Gyermektáncok (1945)
Czinka Panna (daljáték, 1946-1948)
Kállai kettős (1950)
kórusművek: Két zoborvidéki népdal (női karra, 1908)
Hegyi éjszakák (női karra, 1923)
Gyanta (gyermekkarra, 1929)
Mátrai képek (vegyes karra, 1931)
Kardi nők (férfikarra, 1934)
Székely keserves (vegyes karra, 1934)
Jézus és a kufárok (vegyes karra, 1934)
Huszt (férfikarra, 1936)
A magyarokhoz (vegyes karra, 1936)
Angyalkert (gyermekkarra, 1937)
Felszállott a páva (férfikarra, 1937)
Magyar mise (vegyes karra, 1966)
zenei témájú írások, zenepedagógiai művek:
Zoborvidéki népszokások (Ethnographia, 1909)
Ötfokú hangsor a magyar népzenében (Zenei Szemle, 1917)
Erdélyi magyarság. Népdalok (társszerző; 1923)
A magyar népzene (1937)
Magyarság a zenében. In: Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? (1939)
Népzene és műzene (1941)
Iskolai énekgyűjtemény I-II. (társszerző; 1943-1944)
énekeskönyv az általános iskolák I-VIII. osztálya számra (társszerző; 1947-1948)
A zene mindenkié (1954)
Forrás: ML
Kodolányi János
Született: 1899. március 13., Telki
Meghalt: 1969. augusztus 10., Budapest
Életrajz: író, publicista, kritikus
Vidéki köznemesi családból származott, apja erdész volt. Középiskolai tanulmányait Pécsett és Székesfehérváron végezte. 1919-től 1921-ig a pécsi egyetemen hallgatott filozófiát, esztétikát és szociológiát.
Diákkorától kezdve írt. Első verseskötete, a Hajnal 1915-ben jelent meg Pécsett. Verseit egyetemi évei alatt is rendszeresen közölte a pécsi Krónika című folyóirat. 1921-ben Budapesten jelent meg zenét enyimnek cím, utolsó verseskötete - ugyanis elhatározta, hogy felhagy a versírással.
A következő időszakában több napilap és folyóirat munkatársa volt, a Válasz állandó cikkírója 1938-ig.
Első elbeszélése, a Sötétség (1924) a Nyugatban jelent meg. Regényeiben, novelláiban a dzsentri középosztály létével és a parasztság sorsával foglalkozott. A népi írók mozgalmának egyik vezéregyénisége volt. Az 1930-as években írott regényeinek témáját az őstörténetből s a magyar történelem régebbi századaiból merítette. Baranyai és finnországi utazásairól több útirajzban számolt be.
A második világháború idején közölt cikkeire erősen rányomta bélyegét a fajelmélet ideológiája és a nacionalista eszmék hatása. A Nemzetőrben, a szélsőjobboldali Turul Bajtársi Szövetség hetilapjában jelentek meg az írásai. A háború után önkritikusan szembefordult korábbi nézeteivel.
A Nyugat második nemzedékének kiemelkedő írója volt.
Fő művei:
Hajnal (versek, 1915)
Szakadékok (regény, 1918)
Kitört lélekkel (versek, 1919)
Üzenet enyimnek (versek, 1921)
Szép Zsuzska (elbeszélések, 1925)
Futtz (regény, 1929)
József, az ács (elbeszélések, 1931)
A vas fiai (történelmi regény, 1936)
Boldog Margit (történelmi regény, 1937)
Julianus barát (történelmi regény, 1938)
Ormánság (regény, 1939)
Földindulás (dráma, 1939)
Végrendelet (dráma, 1939)
Süllyedő világ (önéletrajzi regény, 1940)
Zárt tárgyalás (cikkek, 1943)
Boldog békeidők (regény, 1956)
Az égő csipkebokor (regény, 1957)
Vízözön (meseregény, 1958)
Keserű ifjúkor (regény, 1958)
Új ég, Új föld (regény, 1958)
Vízválasztó (regény, 1960)
Fellázadt gépek (elbeszélések, 1961)
Visszapillantó tükör (regény, 1968)
Én vagyok (önéletrajzi regény, 1972)
Pünkösdi dáridó (elbeszélések, 1973)
Szív és pohár (bírálatok, tanulmányok, cikkek, 1977)
Forrás: MIL, ML
Komjáti Benedek
Született: ?, Komját, Nyitra megye
Meghalt: 1533 után, ?
Életrajz: bibliafordító
Életéről keveset tudunk. 1527-től 1529-ig a bécsi egyetemen tanult. Innen a török elől Huszt várába menekült, majd 1530-ban Pernyi Gábor Frangepán Katalin udvarában volt nevelő. Pernyin buzdítására és költségén fordította le magyarra Szent Pál leveleinek könyvét. A fordítást Rotterdami Erasmus latin Biblia-fordítsa alapján készítette, és lehetséges, hogy korábbi, kéziratos magyar munkákat is felhasznált. A mű Krakkóban jelent meg 1533-ban. Ez a legrégebbi, teljes egészében magyar nyelvű nyomtatott könyv. Stílusa magán viseli a latin forrásmunka jegyeit: sok benne a latinizmus és a tudós filológiai magyarázat.
Fő műve:
Az Szent Pál levelei magyar nyelven (1533; hasonmás kiadás 1883)
Forrás: MIL, ML
Konrád György
Született: 1933. április 2., Debrecen
Életrajz: író, esszéista, szociológus
Apja jómódú zsidó vaskereskedő volt Berettyóújfaluban. 1944-ben a fajüldözés elől pesti rokonokhoz menekültek. 1946-ban a debreceni református kollégiumban, 1947-től 1951-ig a budapesti Madách Gimnáziumban tanult. 1956-ban tanári oklevelet szerzett a budapesti egyetemen. A forradalom idején egyetemi nemzetőr volt. 1960-tól a Magyar Helikon Kiadónál lektor, sorozatszerkesztő. 1965 és 1973 között városszociológusként dolgozott a Városépítő Tudományos és Tervező Intézetben.
Első regénye, A látogató nagy sikert aratott az 1969. évi könyvhéten. 1973-ban elkészült újabb regénye, A városalapító politikai okokból csak 1977-ben, erősen cenzúrázva jelenhetett meg. 1973-ban elvesztette állását. 1973-1974-ben Szelényi Ivánnal együtt írta Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című történetfilozófiai esszét, amelynek kéziratát a hatóság lefoglalta. Konrád további zaklatásoktól tartva a belső emigrációt választotta.
Az ország határain túl valamennyi regénye megjelent, műveit mintegy tucatnyi nyelvre fordították le. A külföldi olvasóközönség számára a mai magyar széppróza egyik legismertebb képviselője.
1988-ban Magyarországon is megszűnt a publikálási tilalom, ekkor újra megjelenhetett A látogató. 1989-től sorra adták ki Konrád műveit.
1990 és 1993 között a nemzetközi PEN Club elnöke volt, 1997-től a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke. Többek között Herder- (1983) és Kossuth-díjas (1990).
A látogató és A városalapító című művekkel alkot trilógiát A cinkos (1982) című regénye. Utóbbi a magyar baloldali értelmiség történelmi próbatételeit veszi számba. Konrád hasonló kérdéseket boncolgat szociológiai tárgyú írásaiban és politikai-történetfilozófiai esszéiben is.
Az 1980-as évek elején a magyar demokratikus ellenzék egyik meghatározó alakja volt. A Szabad Demokraták Szövetsége tanácsának tagjaként közéleti szerepet vállalt a rendszerváltás utáni Magyarországon. 1990 után a magyar kulturális és politikai élet egyik meghatározó szereplője lett.
Fő művei:
Regények:
A látogató (1969)
A városalapító (1977)
A cinkos (1982)
Kerti mulatság (1987)
Kúra (1994)
Hagyaték (1998)
Elutazás és hazatérés (önéletrajzi regény, 2002)
Fenn a hegyen napfogyatkozáskor (önéletrajzi regény, 2003
Esszék:
Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1973-1974)
Élni vagy nem élni (1985)
Antipolitika (1986)
Európa köldökén (1990)
Az újjászületés melankóliája (1991)
91-93 (1993)
Várakozás (1995)
Áramló leltár (1996)
A láthatatlan hang. Zsidó tárgyú elmélkedések (1997)
A jugoszláviai háború (és ami utána jöhet). Jegyzetek 1999-ben márciustól júniusig (1999)
Útra készen (esszék, cikkek, tanulmányok, 1999)
Mit tud a leveli béka? (válogatott esszék, naplórészletek, 2000)
Tanulmányok:
Az új lakótelepek szociológiai problémái (társszerző; 1969)
Urbanizáció és területi gazdálkodás (2000)
Forrás: MIL, KK 2002
Kormos István
Született: 1923. október 28., Mosonszentmiklós
Meghalt: 1977. október 6., Budapest
Életrajz: költő, műfordító
Elemi iskolai és gimnáziumi tanulmányait Győrben végezte. Hat gimnáziumi osztály elvégzése után kifutófiúként, később tisztviselőként dolgozott. Az Egyetemi Nyomda és a Szikra Könyvkiadó munkatársa, 1950-ben az Ifjúsági, később a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztője volt. 1963 és 1965 között Párizsban élt, a Seuil és a Gallimard kiadóknál dolgozott. Miután hazatért, A magyar irodalom gyöngyszemei és A világirodalom gyöngyszemei című sorozatokat szerkesztette.
1955-ben és 1972-ben József Attila-díjat kapott.
Költészetére a népköltészet, később a modern francia líra gyakorolt jelentős hatást. Az 1950-es években számos írótársával együtt is hallgatásra kényszerült; csak gyermekverseket írt és műfordítással foglalkozott. Fordított angol, orosz, francia írókat - többek között Puskin, Chaucer, Moliere és Robert Burns műveit, valamint orosz népköltészetet.
Fő művei:
Az égig érő fa (verses mese, 1946)
Dülöngélünk (versek, 1947)
Az erdő (mese, 1951)
Térfás mackók (verses mese, 1954)
Mesék Vackorról, egy pisze kölyökmackóról (verses mesék, 1956)
A repülő kastély (verses mesék, 1957)
Két bors-ökröcske (mese, 1960)
Vackor világot lát (verses mesék, 1961)
Bohóc rókák és egyéb mókák (mesék, 1971)
Fehér mágia (műfordítások; 1974)
A Pincérfrakk utcai cicák (mesék, 1976)
A vasmozsár törője alatt (prózai írások, 1982)
Nakonxipánban hull a hó (összegyűjtött versek, 1985)
Egy keresztlevél halála (válogatott versek s prózai írások, 1987)
Forrás: MIL, ML
Kós Károly
Született: 1883. augusztus 31., Temesvár
Meghalt: 1977. február 27., Kolozsvár
Életrajz: építész, grafikus, író
1902-ben a Budapesti Műszaki Egyetem általános mérnöki, majd építész szakán tanult. Tanulmányai befejezése után építészként dolgozott - nevéhez fűződik többek között a zebegényi római katolikus plébániatemplom (1909), a budapesti Városmajor utcai iskolakomplexum (1911), a fővárosi állatkertben lévő pavilonok (1912) és a kispesti Wekerle-telepi főtér és ikerház építése, illetve kialakítsa.
Tervező munkájában az erdélyi, elsősorban kalotaszegi népi építészet motívumait használta fel. Templomokat, lakóházakat tervezett, középkori épületeket restaurált. építészeti-kutató vándorútjai során Isztambulba is eljutott. Később visszatért Erdélybe, és sztánai birtokán telepedett le. Grafikai-nyomdai munkákkal is foglalkozott. Több könyvét maga illusztrálta. Az erdélyi magyar képzőművészeti élet kimagasló alakja volt.
Első irodalmi próbálkozása, az Attila királyról szóló ének 1909-ben jelent meg. Az 1920-1930-as években regényeket és elbeszéléseket írt, amelyek többségben Erdély történetéből merítették témájukat. 1934-ben fejezte be legjelentősebb, Szent István királyról szóló regényét, Az országépítőt.
Grafikáit és irodalmi műveit is "építészeti" szemléletű, szigorú szerkesztés jellemzi. Építészként, grafikusként és íróként egyaránt maradandó alkotásokat hozott létre.
Fő művei:
irodalmi művek: Attila királyról szóló ének (1909)
A Varjú-nemzetség (regény, 1925)
A Gálok (elbeszélés, 1930)
Az országépítő (regény, 1934)
Budai Nagy Antal (színmű, 1936)
Hármas könyv. Szépírás, publicisztika, grafika (1969)
Kalotaszegi krónika (1973)
művészettörténeti és szakirodalmi művek: A régi Kalotaszeg (1911)
Sztambul. Várostörténet és architektúra (1918)
Erdély kövei (1922)
A lakóház művészete (1928)
Erdély. Kultúrtörténeti vázlat (1929)
A székely ház (1929)
Kalotaszeg (1932)
A székely nép építészete (1944)
Falusi építészet (1946)
A székely nép művészete (1954)
Mezőgazdasági építészet (1957)
Forrás: MIL, ML
Kosztolányi Dezső
Született: 1885. március 29., Szabadka
Meghalt: 1936. november 3., Budapest
Életrajz: költő, író, műfordító, újságíró
Apja, Kosztolányi Árpád tanár volt. Tanulmányait szülővárosában kezdte. 1900-tól, ötödikes gimnazista korától rendszeresen írt verseket, amelyek 1901-től a Budapesti Naplóban jelentek meg. 1903-tól 1906-ig a budapesti egyetem magyar-német szakán tanult. 1904-1905-ben Bécsben folytatta egyetemi tanulmányait, de 1906-tól már több figyelmet szentelt az írásnak. Több idegen nyelven - franciul, németül, olaszul, angolul, spanyolul - tudott.
A Nyugatnak indulásától, 1908-tól egyik vezető munkatársa volt. Első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben, első novelláskötete, a Boszorkányos esték 1908-ban jelent meg. Nemcsak szépíró volt, termékeny publicista is. Számos napilapba és folyóiratba írt vezércikkeket, tárcákat, irodalmi és színházi kritikákat. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilona színésznőt.
Örömmel fogadta az 1918-as forradalmat. A Tanácsköztársaság bukása után az Új Nemzedék című folyóirat munkatársa lett. Az 1920-as években sorra jelentek meg verseskötetei, elbeszélései, regényei. Itthon és külföldön egyaránt elismert írónak számított. Thomas Mann barátságát is elnyerte.
Az 1930-as évek elején rákbetegség támadta meg.
A XX. század első felének egyik legkiválóbb írója volt. Műfordításaival, többek között Shakespeare és Oscar Wilde műveinek tolmácsolásával jelentősen hozzájárult az európai irodalom magyarországi népszerűsítéséhez.
Fő művei:
Négy fal között (versek, 1907)
Boszorkányos esték (elbeszélések, 1908)
A szegény kisgyermek panaszai (versek, 1910)
Kártya (versek, 1911)
Bolondok (elbeszélések, 1911)
A lótuszevők (mesejáték, 1911)
Őszi koncert (versek, 1912)
Beteg lelkek (elbeszélések, 1912)
Mágia (versek, 1912)
Modern költők (műfordítások; 1914)
Öcsém (versek, 1915)
Bűbájosok (elbeszélések, 1916)
Tinta (elbeszélések, 1916)
Kin (elbeszélések, 1918)
Páva (elbeszélések, 1919)
Mák (versek, 1919)
Béla, a buta (elbeszélések, 1920)
Kenyér és bor (versek, 1920)
A rossz orvos (regény, 1921)
Nero, a véres költő (regény, 1922)
A bús férfi panaszai (versek, 1924)
Pacsirta (regény, 1924)
Aranysárkány (regény, 1925)
Édes Anna (regény, 1926)
Meztelenül (versek, 1928)
Zsivajgó természet (aforizmák, 1930)
Kínai és japán versek (műfordítások; 1931)
Esti Kornél (regény, 1933)
Bölcsőtől a koporsóig (1934)
Számadás (versek, 1935)
Tengerszem (összes elbeszélések, 1936)
Idegen költők (műfordítások; 1937)
Forrás: MIL, ML
Kölcsey Ferenc
Született: 1790. augusztus 8., Sződemeter
Meghalt: 1838. augusztus 24., Cseke
Életrajz: költő, politikus
Szatmár megyei nemesi családból származott, édesapja nagytekintélyű jogtudós volt. Kölcsey már gyermekkorában megtanult franciul és latinul, jól ismerte az ókori és a klasszikus francia irodalmat. A debreceni református kollégiumba járt, ahol németül és görögül is megtanult. Hatéves korában elvesztette apját, tizennégy évesen anyját is. Gyermekkori feketehimlője miatt egész életében betegeskedett, bal szemére megvakult, és kihullott a haja. Ez is hozzájárult zárkózottságához - magánéletéről néhány szerelmes verse ellenére sem tudunk sokat. Írói próbálkozásait rokona és példaképe, Kazinczy Ferenc bátorította, akivel már fiatalon levelezett, majd Kazinczy irodalmi körének legműveltebb tagja lett. 1810-ben joggyakornokként Pestre került, ahol barátságot kötött Szemere Pállal. Közösen írták a nyelvújítás és Kazinczy mellett szót emelő Felelet a Mondolatra (1814) című vitairatot. Mivel nem akart jogászként praktizálni, 1812-ben Kölcsey visszatért családi birtokára, Álmosdra, majd 1825-ben a szintén Szatmár megyei Csekére költözött. Elszigetelten élt, sokat olvasott, verseket írt, de a nagyközönség elsősorban politikusként és kritikusként ismerhette. 1829-ben megyei tisztséget vállalt; megválasztották aljegyzőnek, majd főjegyzőnek. 1832-től három éven át vármegyéje országgyűlési követe volt. A reformellenzék egyik vezére lett; felszólalt a jobbágyfelszabadítás, a magyar nyelv, a népművelés és az önnevelés ügyében is. Megyéje azonban nem nézte jó szemmel haladó nézeteit, követutasítását módosították, ezért lemondott. Ekkor már országszerte ismert politikus volt. 1835-ben visszatért a főjegyzői hivatalához, birtokán gazdálkodott, és elvállalta unokaöccse, Kölcsey Kálmán nevelését. Hozzá írta Parainesis (1837) című intelmeit. Szemere Pállal szerkesztette az Élet és Literatura című lapot; ebben jelent meg Nemzeti hagyományok (1826) címmel irodalmi programja, amelyben a népköltészet fontosságára hívta fel a figyelmet. Műbírálataival hozzájárult a magyar irodalmi kritika megteremtéshez, amit nagyon fontosnak tartott az irodalom fejlődése szempontjából; többek között Csokonairól és Berzsenyiről írt tanulmányokat. Jól ismerte a kortárs világirodalmat; nagyra tartotta Walter Scott és Victor Hugo munkásságát. Filozófiai műveltsége szintén kiemelkedő volt: Descartes-ot, Holbachot, Kantot fordított. Élete végén novellákat is írt, ezen kívül a perbe fogott Wesselényi Miklós vádiratán dolgozott, amelyet azonban már nem tudott befejezni. Gyenge szervezete nem tudott legyűrni egy meghűlést - egyhetes betegség után meghalt.
Költői művei a népköltészet és a romantika jegyében születtek. Életében csupán egyetlen verseskötete jelent meg, 1832-ben. Versei közül hazafias költeményei a legismertebbek - a Zrínyi dala (1830), a Huszt, a Zrínyi második éneke (1838), a Himnusz (1823) vagy a Vanitatum vanitas (1823). Költeményeiben is a cselekvő hazafiságot állította követendő példaként az olvasók elé, bár hangvétele gyakran volt pesszimista, nemzethaláltól retteg. Kölcsey Himnuszát 1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg.
Fő művei:
Felelet a Mondolatra (vitairat, 1814)
Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (bírálat, 1815)
Berzsenyi Dániel versei (bírálat, 1817)
Mohács (tanulmány, 1826)
Nemzeti hagyományok (értekezés, 1826)
A szatmári adózó nép állapotáról (országgyűlési beszámoló, 1829)
Kölcsey Ferenc versei (1832)
A sorsvonásról (országgyűlési beszéd, 1833)
A magyar nyelv ügyében (országgyűlési beszéd, 1833)
Az örökös megváltás tárgyában (országgyűlési beszéd, 1833)
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (intelmek, 1837)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Krúdy Gyula
Született: 1878. október 21., Nyíregyháza
Meghalt: 1933. május 12., Budapest
Életrajz: író, újságíró
Édesapja dzsentri, édesanyja paraszti származású volt. "Törvénytelen" gyerekként született, tizenhét éves volt, amikor szülei - tíz közös gyermek után - összeházasodtak. Már öt évesen iskolába küldték, először a szatmári jezsuitákhoz, majd 1888-ban Podolinba, a piaristákhoz. Nem tanult jól; koravén, nehezen fegyelmezhető gyerek volt. Apja azt akarta, hogy a család közelében maradjon, ezért Nyíregyházán tanult tovább. Tizennégy éves korában, 1892-ben diáktársaival megalakította a Nyíregyházi Sajtóirodát, amelyen keresztül szabolcsi hírekkel látták el a fővárosi lapokat. Ebben az évben jelent meg első novellája a Szabolcsi Szabadsajtóban. 1893-tól sorra jelentek meg novellái és tárcái szabolcsi és pesti lapokban; nagy feltűnést keltett a Pesti Naplóban közölt, a tuzséri hipnózis-tragédiáról írt riportsorozatával. Tizenhét évesen leérettségizett. Az érettségi után Debrecenben, majd Nagyváradon volt újságíró, riporter és korrektor. 1896-ban Budapestre költözött. Itt élt élete végig, és a következő évtizedekben szinte az összes fővárosi lapnak dolgozott. Még 1896-ban megnyerte a Képes Családi Lapok novellapályázatának első díját, és ugyanebben az évben megjelent első novelláskötete. 1899-ben feleségül vette a nála hét évvel idősebb Spiegler Bella írónőt, akitől három gyermeke született. A tisztes polgári életbe azonban nem sikerült beleszoknia; éjszakázott, lóversenyre járt, kártyázott, szerelmi ügyekbe bonyolódott, szállodákban lakott, így házassága hamarosan megromlott, és végül 1919-ben elváltak. Ekkor vette feleségül Rózsa Zsuzsannát, akitől legkisebb lánya született.
Mozgalmas élete során Krúdy rengeteget írt; csak 1902 és 1910 között tíz novelláskötete jelent meg, számos regénye és ifjúsági műve, miközben a lapokat is elárasztotta írásaival. Nagy hatással volt a Nyugat fiatal prózaíróira, de maga távol maradt minden irodalmi csoportosulástól. Országos hírnevet 1912-ben megjelent Szinbád-sorozatával, és 1913-ban napvilágot látott A vörös postakocsi című regényével szerzett. Tevékenyen részt vett az őszirózsás forradalomban, 1918-ban riportot készített A kápolnai földosztásról. 1919-ben írt cikkeiben kiállt a Tanácsköztársaság mellett, ezért később kegyvesztetté vált. Súlyos anyagi gondjai voltak; előfordult, hogy a villanyszámlát sem tudta kifizetni budai lakásában, és gyertyafény mellett írt. A nehézségek ellenére megpróbálta folytatni régi életmódját; bár a családjával élt, mulatni járt és éjszakázott, és közben rengeteget írt. Hosszú betegeskedés után, ötvenöt évesen halt meg.
Az egyik legtermékenyebb, és egyben az egyik legnépszerűbb magyar író volt. Több mint háromezer elbeszélést, ezernél is több cikket és karcolatot, ötvennél több regényt és hét színdarabot hagyott hátra. Különféle lapokban valószínűleg még számos írása lappang. Egyénisége, különcsége, ínyencsége, ironikus szellemessége, varázslatos stílusa, testi ereje, életmódja folytán már életében legendák keringtek róla. Személye szinte eggyé vált Szindbád figurájával, aki az elvesztett múlt és a régi szerelmek után kutatva utazza be Magyarországot. Hősei is hozzá hasonló, szomorú és mulatságos divatú gavallérok, ábrándos kisasszonyok, helyszínei álomszerű felvidéki tájak és kisvárosok, budai utcák. Imádta az életet és a nőket, elismert, mondhatni tudományos szakértője volt ételeknek, italoknak, női ruháknak vagy éppen az álomfejtésnek.
Fő művei:
Szöktetés a kaszárnyából és egyéb elbeszélések (1896)
Üres a fészek és egyéb történetek (1897)
Ifjúság (rajzok, 1899)
A víg ember bús meséi (elbeszélések, 1900)
Hortobágy (1901)
Utazás a Szepességben (1901)
Utazás a Tiszán (1901)
Letűnt századok (1902)
A király palástja (1902)
Kun László és egyéb történetek (1902)
Nyári csend (elbeszélések, 1903)
A komáromi fiú (1903)
A két vándor (1904)
Robinzonok a Kárpátok között (1904)
Pogány magyarok és egyéb elbeszélések (1904)
Előre (elbeszélések, 1905)
Diák kisasszonyok (elbeszélések, 1905)
Hazám tükre (1905)
A podolini kísértet (regény, 1906)
Az álmok hőse (elbeszélések, 1906)
A cirkuszkirály (ifjúsági regény, 1906)
Pajkos Gaálék (elbeszélések, 1907)
A bűvös erszény (elbeszélések, 1909)
Hét szilvafa (elbeszélések, 1910)
Szindbád ifjúsága (regény, 1911)
Szindbád utazásai (regény, 1912)
A francia kastély (regény, 1912)
A vörös postakocsi (regény, 1913)
De Ronch kapitány csodálatos kalandjai (elbeszélések, 1913)
Első szerelem (elbeszélések, 1914)
Palotai álmok (regény, 1914)
Púder (elbeszélések, 1914)
A 42-es mozsarak (regény, 1915)
Pest 1915-ben (1915)
Aranykéz utcai szép napok (elbeszélések, 1916)
Zenélő óra (elbeszélések, 1916)
Szindbád feltámadása (regény, 1916)
Szindbád szomorúsága (regény, 1917)
Őszi utazás a vörös postakocsin (regény,1917)
Pest 1916-ban (1917)
Napraforgó (regény, 1918)
Tótágas (elbeszélések, 1918)
Asszonyságok díja (regény, 1919)
Havasi kürt. Ruszin Krajna kis tükre (1919)
Pesti album (feljegyzések, elbeszélések, 1919)
Az útitárs (regény, 1919)
Knan könyve (1919)
Álmoskönyv (1920)
A betyár álma (elbeszélések, 1920)
Az oltárterítő (1920)
A Miatyánk évéből (1920)
Bukfenc (regény, 1921)
Nagy kép (elbeszélések, 1921)
Pesti évkönyv (1921)
Mit látott vak Béla szerelemben és bánatban (regénytöredék, 1921)
Él Petőfi (regény, 1922)
Lehullt csillag fénye (1922)
Hét bagoly (regény, 1922)
Magyar tükör (elbeszélések, 1922)
N. N. Egy szerelemgyerek (regény, 1922)
Őszi versenyek (elbeszélések, 1922)
Rózsa Sándor (regény, 1923)
A tegnapok ködlovagjai (korrajzok, 1925)
Mesemondások Jókai Mórról (1925)
16 város, 16 bánya (1925)
Velszi herceg (1925)
Mohács (regény, 1925)
Valakit elvisz az ördög (kisregény, 1929)
Boldogult úrfikoromban (regény, 1930)
Három király (1930)
Az élet álom (válogatott elbeszélések, 1931)
Rezeda Kázmér szép élete (1933)
Forrás: ML
Szabó Ede: Krúdy Gyula alkotásai és vallomásai tükrében
Krúdy Gyula: Krúdy Gyula látogatásai. Fábri Anna tanulmányával (2001)
Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Kun Erzsébet
Született: 1926. július 10., Budapest
Meghalt: 1996. május 1., Budapest
Életrajz: író, újságíró
Számos újság, többek között a Hétfői Hírek, a Magyar Nemzet, a Mai Magazin, a Taps és az Interpress Magazin munkatársa volt. 1990-ig a Füles szerkesztője. Dolgozott a rádiónak és a televíziónak is, illetve a Szent Gellért Kiadó vezető lektoraként.
Fő művei:
A rejtvény (rejtvénytörténet, 1966)
Mosolygó medicina (anekdoták, 1969)
A végén minden kiderül. A rejtvény története (1973)
Tojástánc (rejtvények, 1978)
Derítő-szerek (orvosi anekdoták, 1983)
Családmesék (elbeszélések, 1986)
111 mini krimi (1987)
Gyógyviccek (1988)
Jean és társai: 816 és fél vicc a mellényzsebben (1988)
Kuriózumok, fura dolgok (1988)
Hasznos haszontalanságok (1989)
Poénportya (1989)
Bolondra, a boldogság enciklopédiája (1990)
Gergő gazdagsága (1993)
Párbeszéd a boldogságról (1995)
A szeretetről (1996)
Forrás: MIL
Kuncz Aladár
Született: 1886. január 1., Arad
Meghalt: 1931. június 24., Budapest
Életrajz: író, szerkesztő
Gyermekkorát Kolozsvárott töltötte, édesapja tekintélyes tanár volt. Az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen latin-magyar-görög szakos diplomát szerzett. 1909-ben tanítani kezdett. Doktori értekezését Toldy Ferencről írta. Esztétikai tanulmányai a Nyugatban jelentek meg. Többször járt Franciaországban, nagy hatással volt rá a francia szellemi élet. 1914 júniusában, a Ferenc Ferdinánd osztrák tórnörökös elleni szarajevói merénylet idején is egy francia faluban töltötte szabadságát. A háború kitörésének hírére hazaindult, de útközben elfogták, és polgári internáltként öt évet töltött francia táborokban. Fogságbeli élményei és tapasztalatai alapján írta meg Fekete kolostor (1931) című regényt, amely egy naiv fiatalember belső fejlődését és egy különböző nemzetiségű emberekből rendkívüli körülmények között összeverődött csoport közösséggé formálódását mutatja be. Hazatérése után újra tanárként és különböző lapoknál (Auróra, Új Magyar Szemle) szerkesztőként dolgozott. Súlyos csapásként élte meg az ország Trianon utáni helyzetét. 1923-ban visszaköltözött Kolozsvárra, ahol az Ellenzék és az Erdélyi Helikon című lapok munkatársa volt. Fontos szerepet játszott a kisebbségbe került kolozsvári magyarok kulturális életében.
Fő művei:
A magyar irodalomtörténet elméletének és módszerének fejlődése Toldy Ferenc óta (tanulmány, 1906)
Thököly a francia irodalomban (tanulmány, 1914)
Felleg a város felett (regény, 1931)
Fekete kolostor (regény, 1931)
Forrás: ML, Bóka László: Arcképek és tanulmányok (1962)
Lagerlöf, Selma
Született: 1858. november 20., Marbacka
Meghalt: 1940. március 16., Marbacka
Életrajz: svéd írónő
Művelt földbirtokos nemesi családból származott. Testi hibával született, amit később erős akarattal leküzdött, de élete végig sántított. Nem járt iskolába, otthon tanult kitűnő magántanárok irányításával. Szülei halála és a családi birtok elveszítése után Stockholmban járt tanítóképzőbe. A diploma megszerzését követően egy vidéki város leányiskolájában tanított tíz éven keresztül. Ebben az időben jelentek meg első versei és regénye, a Gsta Berling (1891). 1895-ben elnyert egy ösztöndíjat; ekkor feladta tanári állását, és teljesen az írásnak szentelte magát. A hazai és külföldi kiadók szinte versengtek műveiért. Hosszabb utazásokat tett: 1896-ban Olaszországban, 1899/1900 telén Egyiptomban és Palesztinában járt. Könyvei sikerének köszönhetően jelentős vagyonra tett szert, így az 1900-as évek elején vissza tudta vásárolni a családi birtokot. Élete végéig itt élt, bár sokat utazott Svédországban és külföldön egyaránt. 1909-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az első világháborúról érkező hírek megrázták, ebben az időben viszonylag keveset írt. Az 1920-1930-as években önéletrajzi regénytrilógiáján dolgozott, illetve egy négykötetesre tervezett történelmi regényfolyamon, amelynek végül csak első három darabja készült el.
Regényei meseszerű és realista elemeket ötvöznek, tükrözik az írónő érdeklődését a vallási legendák, skandináv mondák és misztikus filozófiák iránt. Az írás mellett jótékony célú egyesületek munkájában vett részt, és állami felkérésre szerepet vállalt a svéd alsófokú oktatás újjászervezésében is. Az irodalomtudomány díszdoktora, a Svéd Tudományos Akadémia tagja volt.
Selma Lagerlöf az egyik legismertebb svéd író, műveit több mint negyven nyelvre lefordították. Népszerűsége mind a mai napig töretlen, elsősorban Nils Holgerson csodálatos utazása (1906-1907) című meseregényének köszönhetően.
Fő művei:
Gsta Berling (regény, 1891)
Az Antikrisztus csodái (1897)
Egy udvarház története (regény, 1899)
Jeruzsálem (regény, 1901-1902)
Krisztus-legendák (1904)
Arne úr kincse (regény, 1904)
Nils Holgerson csodálatos utazása (meseregény, 1906-1907)
A halál kocsisa (1912)
Amikor én kislány voltam (önéletrajzi regény, 1922)
A generális gyűrűje (történelmi regény, 1925)
Charlotte Löwensköld (történelmi regény, 1925)
Anna Svörd (történelmi regény, 1928)
Egy gyermek emlékei (önéletrajzi regény, 1930)
Selma Lagerlöf naplója (önéletrajzi regény, 1932)
Forrás: MN, BH, Hegedűs Géza: Világirodalmi Arcképcsarnok (1994)
Lakó György
Született: 1908. szeptember 26., Jánoshalma
Meghalt: 1996. július 15., Budapest
Életrajz: finnugor nyelvész, a finnugor összehasonlító hangtan kutatója
1956 és 1978 között egyetemi tanár, 1953-tól 1954-ig az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatóhelyettese volt, az MTA tagja. 1955 és 1967 között a Nyelvtudományi Közleményekszerkesztője. Etimológiai kutatásai minden finnugor nyelvre kiterjedtek, elsősorban a permi és lapp nyelvek alaktani, mondattani kérdéseivel foglalkozott.
Fő művei:
A permi nyelvek szóvégi magánhangzói (1934)
Unkarin lukemisto. Magyar olvasókönyv finnek számára (1940)
Svéd nyelvtan (1948)
A magyar hangállomány finnugor előzményei (1965)
A magyar szókészlet finnugor elemei I-II. (főszerkesztő, 1967-1971)
Svéd-magyar szótár (1969, 1972)
Sajnovics János (A múlt magyar tudósai, 1973)
Forrás: MN, Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba (1989)
László Gyula
Született: 1910. március 14., Kőhalom
Meghalt: 1998. június 17., Nagyvárad
Életrajz: Nagyvárad
Először a Képzőművészeti Főiskolát végezte el, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen régészetet tanult. 1937 és 1940 között a Magyar Nemzeti Múzeumban segédíró, 1940-től 1951-ig Kolozsvárott egyetemi tanár. 1951-től Budapesten élt, a Múzeumi Központban előad, a Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztálynak vezetője. 1957-1980 között az ELTE tanára, tanszékvezető. Szakterülete az avar kor, a honfoglaláskor és a magyar őstörténet régészete. A temetkezési szokások vizsgálatával nagy eredményeket ért el a korabeli szokások és hitvilág megismerése terén. Elmélete a "kettős honfoglalás-elmélet" nagy vitákat szított a szakmában. Tanulmányait sokszor maga illusztrálta. Képzőművészként olajfestményeket, rézkarcokat, szobrokat készített. Több mint 700 tanulmánya és 25 könyve jelent meg, 1991-ben Széchenyi-díjat kapott, 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémia tagja volt.
Fő művei:
A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben (1943)
A koronci nyereg és a honfoglaló magyarok nyerge (1943)
A honfoglaló magyar nép élete (1944)
Őstörténetünk legkorábbi szakaszai (1961)
A népvándorláskor művészete Magyarországon (1970)
A nagyszentmiklósi kincs (1977)
Árpád népe (1988)
A Szent László legenda középkori falképei (1998)
Múltunkról utódainknak (1999)
Forrás: MN, ML, László Gyula: Őstörténetünk. Utószó (1981)
Lázár Ervin
Született: 1936. május 5., Budapest
Életrajz: író
Gyermekkorát Alsó-Rácegrespusztán töltötte. Szekszárdon érettségizett. Tanulmányait az ELTE újságíró és magyar szakán folytatta 1954 és 1961 között. Az 1960-as években újságíróként dolgozott (Pécsi Napló, Dunántúli Napló, Jelenkor, Élet és Irodalom), majd szabadfoglalkozású író lett. Az 1990-es évek elején az Állami Bábszínházban volt dramaturg, és újra újságíróként, szerkesztőként dolgozott (Magyar Fórum, Magyar Napló, Pesti Hírlap, Magyar Nemzet, Hitel). Részt vett a Magyar Újságírók Országos Szövetségnek munkájában, a Magyar Írószövetség és a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Legismertebb meséiből hangjáték, mesefilm, bábelőadás is született, több nyelvre lefordították írásait. Számos díj birtokosa: József Attila-díj (1974), Andersen-diploma (1982), Az Év Könyve jutalom (1986, 1989, 1996), A Nemzetközi Gyermekkönyv Tanács Az Év Gyermekkönyve kitüntetése (1994), Soros Alapítvány Életműdíja (1992), Kossuth-díj (1996) Meséiben valóság és fantasztikus elemek keverednek, sok humorral.
Fő művei:
A kisfiú meg az oroszlánok (meseregény, 1964)
A Hétfejű Tündér (mesék, 1973)
Berzsián és Dideki (meseregény, 1979)
Gyere haza, Mikkamakka! (meseregény, 1980)
Szegény Dzsoni és Árnika (meseregény, 1981)
A nagyravágyó feketerigó (mesék,1985)
A Négyszögletű Kerek Erdő (mesék, 1985)
Tuvudsz ivígy? (elbeszélések, 1981)
Bab Berci kalandjai (meseregény, 1989)
Csillagmajor (elbeszélések, 1996)
Kisangyal (elbeszélések, 1997)
Hapci Király (1998)
Eredeti üzenet (2000)
Az aranyifjítószóló madár. mi Lajos mesi (2001)
Forrás: MIL
Lengyel Péter
Született: 1939. szeptember 4., Budapest
Életrajz: író, műfordító
Egyetemi tanulmányait az ELTE spanyol-olasz szakán folytatta. Egy évig egyetemi lektorként Havannában dolgozott. Az 1960 évek elején a Madách Színházban dramaturg, majd az Élet és Irodalom, a Mozgó Világ, a Magyar Írószövetség munkatársa. 1990-től az ELTE Esztétika Tanszékén tanár. Műfordítóként Hemingway, Faulkner, Salinger, Pirandello, Moravia tolmácsolója.
Számos díj birtokosa: PEN és IWF nemzetközi novellapályázatának díja (1966), József Attila-díj (1983), Arany Meteor-díj (1986), Az Év Könyve-díj (1989), A Jövő Irodalmáért díj (1989), Pro Urbe Budapest díj (1990), Déry Tibor-jutalom (1992), Füst Milán-díj (1995), a Soros Alapítvány díja (1996, 1998), Márai Sándor-díj (1999).
Fő művei:
Két sötétedés (elbeszélések,1967)
Ogg második bolygója (tudományos-fantasztikus regény, 1969)
Cseréptörés (regény, 1978)
Mellékszereplők (regény, 1980)
Rondó (elbeszélések, 1982)
Macskakő (detektívregény, 1988)
Holnapelőtt 89-90-91 (esszénapló, 1992)
Bécs két szólamban (társszerző; 1993)
Forrás: MIL
Lorenz, Konrad
Született: 1903. november 7., Bécs
Meghalt: 1989. február 27., Bécs-Altenburg
Életrajz: osztrák etológus, zoológus
Apja neves bécsi orvos volt. A bécsi egyetemen 1928-ban orvosi, majd 1933-ban zoológusi diplomát szerzett. Apja nem örült állatok iránti érdeklődésének, fizikusnak szánta fiát, aki egy évet el is töltött a Columbia Egyetem fizika szakán. 1928-tól a Bécsi Egyetem anatómia tanszékén tanított, 1925-től 1935-ig az Anatómiai Intézet docense, 1937-1940 között a bécsi egyetem anatómia és pszichológia tanára volt. 1940 és 1942 között a knigsbergi egyetem pszichológia tanszékén dolgozott. A második világháború alatt neurológus egy pszichiátriai klinikán, majd a keleti frontra küldték, orosz hadifogságba esett, amit börtönorvosként vészelt át. A Max Planck Intézet támogatásával egy viselkedéspszichológiai központ kiépítésén dolgozott, 1949-1951 között az altenbergi etológiai intézet vezetője, a Max Planck Intézet társigazgatója, majd igazgatója volt 1961 és 1973 között. Eközben a müncheni, salzburgi és minsteri egyetemeken is tanított. 1973-ban visszatért Ausztriába és létrehozta az összehasonlító Viselkedéskutatási Központot. 1973-ban Nobel-díjat kapott "az egyéni és társadalmi viselkedési minták kutatása terén elért felfedezéseiért". Az etológia egyik megalapítója, népszerűsítője volt. Az állatok viselkedését természetes környezetekben kutatta. Kutatási eredményei hatottak a genetikai, evolúciós biológiai és pszichológiai kutatásokra is. Olvasmányos, humorral fűszerezett írásai nagy sikerrel népszerűsítették tudományágát, több műve bestseller lett.
Fő művei:
Salamon király gyűrűje (1952)
Ember és kutya (1954)
Az agresszió (1963)
A civilizált emberiség nyolc halálos bűne (1973)
A tükör hátoldala. Az emberi megismerés természetrajza (1973)
Összehasonlító magatartáskutatás: Az etológia alapjai. (1978)
Ember voltunk hanyatlása (1983)
Én itt vagyok - te hol vagy? (1988)
Forrás: MN, BH, John Simmons: 100 tudás (1999)
Lotman, Jurij Mihajlovics
Született: 1922. november 28., Pétervár
Meghalt: 1993. október 28., Tartu
Életrajz: észt esztéta, szemiotikus, kultúrtörténész
A leningrádi állami egyetemen tanult. 1963-ban a tartui (Észtország) egyetem professzora lett. Elsőként alkalmazta a művészetelméletben a strukturális elemzés módszerét. A (természetes) nyelveket elsődleges, a vallást, a művészetet és a mitológiát másodlagos modellrendszerekként határozta meg.
Fő művei:
Szöveg, modell, stílus (1973)
Filmszemiotika és filmesztétika (1973)
Puskin (1982)
The Universe of the Mind (Az elme világa) (1990)
Kultúra és robbanás (2001)
Kultúra és intellektus (2002)
Forrás: MN
Lőrincz L. László
Született: 1939. június 15., Szilvásszentmárton
Életrajz: író, fordító, orientalista
A kaposvári Cukor- és édesipari Technikumban érettségizett. Diplomát 1962-ben szerzett az ELTE BTK történelem-mongol szakán. Tanulmányai során hosszabb időt töltött a Távol-Keleten, ösztöndíjasként tanult az ulánbátori állami Csojbalszan Egyetemen, majd a bonni Friedrich Wilhelm Egyetemen. Az MTA Orientalisztikai Munkaközösségének tagja, a Kelet-kutató Intézet főmunkatársa, az ELTE tanára, 1962-től a nyelvtudományok kandidátusa. Tudományos munkásságának fő területe a tibeti és mongol folklór, irodalom és történelem. Számos tanulmánya jelent meg e témákban, mindemellett burján és mongol eposzokat fordít. Ifjúsági regényekkel kezdte írói pályafutását, majd tudomnyos-fantasztikus regényekkel és novellákkal jelentkezett, utóbbiakért Galaktika-és Arany Meteor-díjjal is kitüntették. Az 1990-es évektől az egyik legsikeresebb magyar bestseller író. Kalandregényeit Leslie L. Lawrence néven jelenteti meg. Többségében keleti tárgyú regényeiben a tudományos ismeretterjesztő szándék fordulatos cselekményszövéssel és szemléletes, gördülékeny stílussal párosul.
Fő művei:
tudományos munkák: A mongol népköltészet (1969)
Dzsingisz Kán (1972)
Mongol mitológia (1975)
Mongol mesetípusok (1977)
Mongólia története (1977)
"... jurták között járok" (1981)
Démonok és varázslók Tibetben (1988)
regények: A Nagy Kupola szégyene (tudományos-fantasztikus regény, 1982)
Sindzse szeme (1983)
Hosszú szafari (tudományos-fantasztikus regény, 1984)
A Karvaly árnyékban (1985)
A föld alatti piramis (tudományos-fantasztikus regény, 1986)
Évült bika (1988)
A halott város árnyai (1989)
Az elátkozott hajó (1989)
Gyilkos járt a kastélyomban (1989)
A sámán átka (1990)
A gyilkos mindig visszatér (1990)
Kegyetlen csillagok (1992)
A nagy mészárlás (1993)
A kő fiai (1994)
Kéz a sziklán (1997)
A kicsik (2000)
Miranda koporsója (1991)
Forrás: MIL, www.lesliellawrence.hu
Lőrincze Lajos
Született: 1915. november 24., Szentgál
Meghalt: 1993. október 11., Budapest
Életrajz: nyelvész, egyetemi tanár
A nyelvjárások, a nyelvföldrajz és a nyelvművelés volt a szakterülete. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos főtanácsadója, kandidátus. Az Anyanyelvi Konferenciák létrehozója és szervezője volt. 1954-től a Magyar Nyelvőr felelős szerkesztője, 1979-től az Édes Anyanyelvünk és a Nyelvünk és Kultúránk folyóiratok szerkesztőbizottságának elnöke. Az Édes anyanyelvünk című népszerű rádióműsor szerkesztője. Szívügyének tartotta a nyelvművelést, a tudománynépszerűsítését. Nyelvművelő és pedagógiai tevékenységért számos kitüntetést és díjat kapott. Halála után létrehozták a Lőrincze-díjat, "a magyar nyelv művelése érdekében határainkon belül és kívül kifejtett kiemelkedő tevékenység elismerésére".
Fő művei:
Földrajzi neveink élete (1947)
Magyar nyelvjárási bibliográfia (Benk Lornddal, 1951)
Nyelv és élet (szerkesztő, 1953)
Nyelvművelésünk főbb kérdései (szerkesztő, 1953)
A Magyar Nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere (1955)
Iskolai Nyelvművelő (szerk.,1959)
Nyelvművelő (szerk.,1965)
Édes anyanyelvünk (szerk., 1961, 1973)
Nyelvművelés (egyetemi jegyzet 1980)
Emberközpontú nyelvművelés (1980)
Nyelvművelő Kézikönyv (I. 1981, II. 1985)
Forrás: Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba (1989)
Balogh Ferencné: Lőrincze Lajos - Emlékezés és bibliográfia (1998)
Madách Imre
Született: 1823. január 21., Alsósztregova
Meghalt: 1864. október 4., Alsósztregova
Életrajz: író, költő
Régi birtokos nemesi családból származott. Édesapja 1834-es halála után édesanyja nevelte fel őt és négy testvérét. Gimnáziumi tanulmányait magántanulóként végezte, a váci piaristáknál vizsgázott, Pál öccsével diáklapot is szerkesztett Literaturai Kevercs címmel. 1837-től Pesten élt és bölcsészetet, majd jogot tanult. Itt ismerte meg első szerelmét, barátjának, Lónyay Menyhértnek a húgát, Etelkát. A hozzá írt szerelmes verseket Lantvirágok címmel adta ki 1840-ben. Diákévei alatt a Honművész című lapban jelentek meg versei és kapcsolatban állt a korszak legrangosabb irodalmi folyóiratával, az Atheneummal is, ami ebben az időben Vörösmarty Mihály szerkesztésében jelent meg. 1940-ben visszatért Nógrád megyébe: joggyakornok, ügyvéd, aljegyző, táblabíró, majd megyei főbiztos volt. Közben elvégezte a jogi egyetemet, megírta első drámáit, politikai cikkei jelentek meg a Pesti Hírlapban. Korai írásai azonban még kiforratlanok, a nőgyűlölet és a pesszimizmus jegyében születtek. 1845-ben egy losonci bálon ismerkedett meg Fráter Erzsébettel, a bihari alispán lányával, akit a család és baráti köre tiltakozása ellenére feleségül vett. Házasságkötésük után hat boldog évet töltöttek Csesztvén, ez az időszak ihlette Vadrózsák című dalciklusát. Szívbetegsége miatt nem tudott tevékeny részt vállalni a szabadságharcban, de annak bukása után Kossuth Lajos személyi titkárát, Rákóczy Jánost bujtatta, ezért egyévi börtönbüntetésre ítélték. A pozsonyi és pesti raboskodás alatt felesége hűtlen lett hozzá, 1854-ben elváltak. A válás után három gyermekével együtt anyjához költözött, aki magára vállalta a háztartásvezetését és a gyermeknevelést is. Pesszimizmusa újra felerősödött, 1859 elején megírta a Bach-rendszert gúnyoló A civilizátor című szatíráját. Fő művét, Az ember tragédiáját 1859. február 7-től 1860. március 26-ig írta. A tizenöt színre tagolt drámai költeményben Ádám és Éva a történelem egy-egy jelentős korszakában jelenik meg más és más alakban, keresve a választ az egyén és az emberiség nagy kérdéseire. Végső kicsengése és legtöbbet idézett sora a műnek: "Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!" A kéziratot Arany János gondozta, az ő stiláris javításaival és kiadásban nyújtott segítségével jelent meg a mű 1862-ben. A Nemzeti Színház mutatta be 1883-ban, Paulay Ede rendezésében. 1862-ben a Kisfaludy Társaság, 1863-ban az Akadémia tagjává választották. Sikerei meghozták munkakedvét, újabb dráma írásába fogott, illetve esztétikai értekezéseket írt (pl.: A nőről, különösen esztétikai szempontból). Tündérálom című drámáját azonban már nem tudta befejezni korai halála miatt.
Fő művei:
Lantvirágok (versek, 1840)
Nápolyi Endre (dráma, 1840-1841)
Csák végnapjai (dráma, 1841-1842)
Férfi és nő (dráma, 1842-1843)
Vadrózsák (versek, 1844)
Mária királyné (dráma, 1855)
A civilizátor (vígjáték, 1859)
Mózes (dráma, 1860-1861)
Az ember tragédiája (dráma, 1862)
Tündérálom (drámatöredék, 1864)
Forrás: ML, Horváth Károly: Madách Imre (1984)
Majoros Sándor
Született: 1956. július 27., Moravica (Jugoszlávia)
Életrajz: író
Elektrotechnikai szakközépiskolába járt Szabadkán. 1975-től 1991-ig a moravicai mezőgazdasági-ipari kombinátban volt villanyszerelő. 1991-ben Budapestre költözött és 1994-ig a Petőfi Művelődési Központban programszervezőként dolgozott. 1995-ben a Kortárs szerkesztője, és a Magyar Napló rovatszerkesztője, később újra a pesthidegkúti Petőfi Művelődési Központ munkatársa lett.
Számos díj birtokosa: Szirmai Károly-díj (1990), Sinkó Ervin-díj (1990), IRAT-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1995).
Fő művei:
A visszhangkísérlet (elbeszélések, 1989)
A telecskai dombok (elbeszélések, 1993)
Távolodás Bácskától (elbeszélések, 1994)
Kirándulás a Zöld-szigetre (elbeszélések, 1999)
Forrás: MIL, KK 2002, Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (2001)
Márai Sándor
Született: 1900. április 11., Kassa
Meghalt: 1989. február 21., San Diego, USA
Életrajz: író, költő
Felvidéki jogász családba született, apja, Grosschmid Béla az első világháború után Kassa szenátora volt, testvére pedig Radványi Géza filmrendező. Kassán, Eperjesen és Budapesten járt gimnáziumba, egy rövid ideig a budapesti bölcsészkar hallgatja volt, közben cikkeket, tanulmányokat írt (Magyarország, Vörös Lobogó, Nyugat című újságokba), 1918-ban Kassán megjelent első verseskötete (Emlékkönyv). 1919-ben Németországban folytatta tanulmányait: Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben. A művelt polgárcsaládból származó Márai itt fejlesztette tovább sokrétű tudását, stílusát, már ekkor folyékonyan beszélt és írt németül, franciául és angolul. 1923-ban megnősült, feleségével, Matzner Olgával Párizsba költözött és több lapnak is tudósítója lett (Frankfurter Zeitung, Prágai Magyar Hírlap, a budapesti jóság c. lap). 1927 és 1928 között távol-keleti tudósítóként dolgozott, ekkor született írásait a Frankfurter Zeitung Istenek nyomában címmel folytatásokban közölte, majd könyv alakban is kiadták (Budapest, 1937). 1934-ben visszatért Budapestre és a krisztinavárosi Mikó utcában lakott és alkotott. Ebben az időszakban (1928-1948) rendkívül termékeny és olvasott szerző volt, harminckilenc kötete jelent meg: versek, elbeszélések, regények, esszék. A sikert és elismertséget önéletrajzi ihletésű regénye hozta meg számára, az Egy polgár vallomásai 1934-ben. Stíluseszménye Krúdy Gyula volt, róla írta Szindbád hazamegy (1940) című regényét, amelyben Krúdy hangulatai és stílusa tér vissza. újságíróként is dolgozott, az újság publicistája (1925-1936), a Pesti Hírlap (1936-1943) s Vasárnapi Krónika (1936-1943) munkatársa volt. A második világháború után a Magyar Nemzetnél dolgozott (1945-1948). Az 1940-es évektől színdarabjait is bemutatták Budapesten s Kolozsvárott (A Kaland, Kassai polgárok). 1943-tól az MTA tagja volt, székfoglaló beszédének címe: Ihlet és nemzedék. 1943-tól a naplóírás lett egyik jellegzetes műfaja, egy szabad ás művelt szellem korrajza ás vallomásai, "a XX. század szubjektív kommentárjai" bontakoznak ki a Naplókból, amelyek írását az emigrációban is folytatta. 1948-ban emigrált, először Svájcban, Olaszországban élt, végül New Yorkban telepedett le. 1957-ben amerikai állampolgárságot kapott, 1980-tól a kaliforniai San Diego volt otthona. 1951 és 1967 között a müncheni Szabad Európa Rádió magyar osztályának is munkatársa volt, előadásait Vasárnapi Levelek címen, Candidus néven sugározták. Cikkeket írt a müncheni Látóhatár című folyóiratba, ahol először jelent meg hazáról és honvágyról valló verse, a Halotti beszéd. Emigrációjában is magyarul írt, első itt született regénye, a Béke Ithakában a haza és hazátlanság kérdésével foglalkozik. Hangjátékait és televíziós darabjait számos európai országban bemutatták. Gyógyíthatatlan beteg volt, 1989-ben öngyilkos lett. 1948 után nem járult hozzá művei magyarországi kiadásához, halála után azonban összes műve megjelenhetett. Újra az egyik legolvasottabb írók egyike, színdarabjait budapesti, vidéki és határon túli színházak tűzik műsorukra. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott.
Fő művei:
Csutora (regény, 1932)
Egy polgár vallomásai (regény, 1934)
Szindbád hazamegy (regény, 1940)
Vendégjáték Bolzanban (regény,1940)
Mágia (elbeszélések, 1941)
Ég és föld (aforizmák, 1942)
A gyertyák csonkig égnek (regény, 1942)
Füves könyv (prózai epigrammák, 1943)
Napló 1943-1944 (1945)
Európa elrablása (útirajzok, 1947)
Medvetánc (elbeszélések, 1947)
Föld, föld! (visszaemlékezések, 1972)
A delfin visszanézett (válogatott versek, 1978)
Forrás: MIL, ML
Markos Gyula
Született: 1861. július 16., Nagykanizsa
Meghalt: 1944. május 22. k, Budapest (?)
Életrajz: író, költő, szerkesztő
Eredeti családneve Matkovich volt, 1896-ban magyarosította. Nagykanizsán érettségizett. Veszprémben végzett teológiát; 1885-ben szentelték római katolikus pappá. Ezután káplán volt Attalán (1885), Csatáron (1886), Zalaszentbalázson (1888), Buzsókon (1889), ismét Attalán (1890), Tabon és Zákányban (1891). 1893-ban Budapestre költözött; itt szerkesztette a Herkó Páter című élclapot.
Már korábban, az 1880-as évek közepétől egy-egy rövidebb időszakban dolgozott a Katolikus őrtüzek című folyóirat szerkesztőjeként. 1905-1906-ban a ipari kerület országgyűlési képviselője volt a Függetlenségi Párt színeiben. Papi tisztségéből 1913-ban két évre átmenetileg, majd 1922-ben végleg felfüggesztették. A nyilasterror áldozata lett.
Fő művei:
Ábránd világ (világi dalok, 1886)
Katolikus őrtüzek (költemények és iránydalok, 1890)
Egyházi nép-énektár. A római katolikus hívek legismertebb énekei (szerkesztő; imádságok, 1892)
Őrtüzek (politikai és társadalmi iránydalok, 1893)
A Herkó Páter nagy képes néppárti naptára (1896)
Keresztény balladák (1903)
Daliás hősök - Fiaink vitézi tettei (191?)
Az Úr szava (vagyis a paradicsomi kinyilatkozás nyelve) magyar volt (1918)
Forrás: Magyar Katolikus Lexikon, Magyar írók élete s munkái (1999), OSzK katalógusa
Mátyás Flórián
Született: 1818. május 3., Felsdehetrem
Meghalt: 1904. április 2., Pécs
Életrajz: történész, nyelvész
Külföldi egyetemeken tanult, végül Pécsett szerzett jogi diplomát. .Ügyvédként, gimnáziumi tanárként dolgozott, majd önálló kutató volt, az MTA tagja. Középkori forrásszövegek kiadója és elemzője. A nyelv szókészletének múltját fejlődésében, változásában kutatta. Tagadta a magyar nyelv finnugor rokonságát.
Fő művei:
A magyar nyelv finnítási törekvések ellenében (1857)
Magyar nyelvtörténeti szótár I-II. (1868-1869)
Forrás: MIL, ML, Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba (1989)
Méhes Károly
Született: 1965. február 20., Pécs
Életrajz: költő, író, újságíró
A Janus Pannonius Tudományegyetemen tanult, 1990-től a Dunántúli Napló munkatársa. Verseket, elbeszéléseket, regényeket ír. 1998-tól számos, a Forma-1-es autóversenyekkel foglalkozó könyv társszerzője. Díjai: IRAT-nívódíj (1995), Radnóti-díj (1996), Déry Tibor-jutalom (2000).
Fő művei:
Szombat délután (1991)
Csend utca (versek, 1993)
Meddig él egy fénykép? (elbeszélések, 1994)
Csontválogatók kézi könyvecskéje (1996)
Tündérek cselekedetei (elbeszélések, 1998)
A gyufalábú kutya és más versek (1998)
Az álomé lett (elbeszélések, 1999)
Otthonos temető (elbeszélések, 2000)
A másik táj (versek, 2000)
A bécsi üvegdinnye (2001)
Lassan minden titok (regény, 2002)
Weingruber vendége (elbeszélések, 2003)
Forrás: MN, KK 2002
Melich János
Született: 1872. szeptember 16., Szarvas
Meghalt: 1963. november 20., Budapest
Életrajz: nyelvész
Kolozsvárott s Bécsben folytatott egyetemi tanulmányok után a budapesti egyetemen szerzett bölcsész diplomát. 1911-től a budapesti egyetem szláv filológiai tanszékén dolgozott, majd 1943-tól 1947-ig az MTA főkönyvtárosa volt. az MTA tagja, a nyelvészeti tudományok doktora.
1915 és 1942 között a Magyar Nyelv társszerkesztője. Tudományos munkásságának főterületei a magyar szótárirodalom története, a magyar helyesírás régebbi korszakainak vizsgálata s az etimológiai kutatások voltak. Ő rakta le a magyar településtörténeti filológia alapjait, számos helynév, személynév és - elsősorban szláv és német - jövevényszó eredetének megfejtésével. Előkésztette a magyar etimológiai szótár kiadását, melyet Gombocz Zoltánnal kezdett kidolgozni. Több tudományos műve elnyerte az MTA nagyjutalmát.
Főművei:
A gyöngyösi latin-magyar szótár-töredék (1898)
Deutsche Ortsnamen und Lehnwrter des ungarischen Sprachschatzes (A magyar szókincs német helynevei és jövevényszavai) (1900)
Szláv jövevényszavaink (1903)
A brassi latin-magyar szótár-töredék (1905)
Szikszai Fabricius Balázs latin-magyar szójegyzéke 1590-ből (1906)
A magyar szótárirodalom (1907)
A két legrégibb magyar nyelv nyomtatvány (1912)
A magyar tárgyas igeragozás (1914)
A honfoglalás kori Magyarország (1925)
Magyar Etymolgiai Szótár I-XIV. (társszerkesztő; 1914-1944)
Latinbetűs helyesírásunk eredete (1934)
Jelentéstani kérdések (1938)
Forrás: ML, Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba (1989)
Mikes Kelemen
Született: 1690. augusztus ?, Zágon
Meghalt: 1761. október 2., Rodostó
Életrajz:
Protestáns székely nemesi családban született. Apját a Thököly-felkelésben való részvételért Mikes születésének évében kivégezték. Mostohaapja hatására katolizált, majd tizenhét éves koráig a kolozsvári jezsuita gimnáziumban tanult. 1707-ben II. Rákóczi Ferenc apródja lett. Rajongott Rákócziért, példaképének tekintette, és haláláig híven szolgálta. A Rákóczi-féle szabadságharc bukása (1711) után Rákóczival együtt száműzetésbe vonult, először Lengyelországba, majd Angliába. 1713-tól Franciaországban éltek, Párizsban és Versailles-ban, ezalatt Mikes megtanult francául, megismerkedett a kor francia és angol irodalmával, művészeti életével. A szultán hívására 1717-ben Törökországba mentek, abban reménykedve, hogy a törökök segítséget nyújtanak majd a Habsburgok elleni harcban. Ez nem így lett, de a magyar bujdosók számára menedéket biztosítottak a Márvány-tenger partján fekvő Rodostóban. Mikes Kelemen 1717-től haláláig szemtanúja és résztvevője volt az emigráció életnek. Rákóczi Ferenc halála után a fejedelem idősebbik fia, József vette át a bujdosók vezetését, ekkor egy rövid időre újra közel került hazájához, amikor a felszabadító háború szervezése kapcsán Moldvában járt követségben. Huszonegy éves volt, amikor emigrációba kényszerült, sorra haltak meg körülötte az idősebb kuruc bujdosók, így 1758-ban lett a magyar emigránsok hivatalos előljárója (basbug). Egyetlen nagy szerelme nem őt választotta, hanem gróf Bercsényi Miklóst, akivel elköltöztek Rodostóból. Magányos napjait olvasással és írással töltötte, francia műveket fordított magyarra. Leveleit egy kitalált rokonnak, a Konstantinápolyban élő P.E. grófnőnek címezte. A Törökországi levelek a magyar emigráció életéről számolnak be; a mű kordokumentum, stílustörténeti emlék és értékes irodalmi alkotás is egyben.
Fő műve:
Törökországi levelek (levélregény, 1717-1758)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Mikszáth Kálmán
Született: 1847. január 16., Szklabonya
Meghalt: 1910. május 28., Budapest
Életrajz: író, újságíró
Kisbirtokos családba született, édesapja néhány holdon gazdálkodott, valamint kocsma-és mészárszékbérlete volt. Családjában még éltek a nemesi múlt legendái, de gyermekkorát a palóc és szlovák parasztság között töltötte. 1857 és 1863 között Rimaszombaton tanult, utána Selmecbányán, ahol 1866-ban érettségizett. Pesten a jogi karra járt és hivatalnokoskodott, de a jogi diplomát végül nem szerezte meg. 1871-ben a balassagyarmati szolgabíróságon esküdtként dolgozott. Itt ismerkedett meg főnöke, Mauks Mátyás szolgabíró lányával, Mauks Ilonával, akit a tekintélyes család tiltakozása ellenére titokban feleségül vett. 1873-ban Budapestre költöztek, ahol Mikszáth ügyvéd gyakornokoskodott, különböző lapokba írogatott, népszínműveket és gyermekmeséket írt, francia és angol tárcákat fordított. Saját költségén kiadta elbeszéléseit, a Magyar Néplap és a Budapesti Napilap munkatársa volt. Ennek ellenére súlyos anyagi gondokkal küzdött, ezért elvált beteg feleségétől, hogy az visszatérhessen jómódú családjához. Néhány évvel később újra megkérte Mauks Ilona kezét, akit az akkor már elismert írónak a család is szívesen adott, így 1882-ben újra összeházasodtak. 1878 és 1880 között Szegeden élt, itt írta meg országos sikert hozó írásait. A Tót atyafiak című elbeszéléskötet 1881-ben, A jó palócok 1882-ben jelent meg. A budapesti lapokba, majd a Szegedi Naplóba írt politikai tárcáit később a Pesti Hírlap munkatársaként tökéletesítette. Azt a politikát leplezte le ezekben a parlamenti karcolatokban, melyben maga is részt vett, hiszen 1887-től élete végéig országgyűlési képviselő volt. 1880-tól újra Budapesten élt, az Ország-Világ heti képeslap, majd a Pesti Hírlap és a Vasárnapi újság munkatársaként dolgozott. Az Egyetemes Regénytár foglalkoztatott szerzője, majd 1888-tól a sorozat Almanachjának szerkesztője volt. Írói arcképeket írt a szerkesztésében megjelenő Magyar Regényírók köteteihez, és megírta Jókai Mór élete és kora (1907) című korrajzát. Tagja volt a Petőfi és Kisfaludy Társaságoknak, 1907-ben összegyűjtött munkáiért az MTA nagyjutalmával tüntették ki.
Szépirodalmi munkásságára jellemző az anekdotikus elbeszélésmód, a fordulatosság, a csattanó és a humor. A felvidéki parasztság és kisváros életén túl a dzsentrik általa is jól ismert világába helyezte történeteit, szereplőit. Megvetette ezt a világot, de mivel ismerte, meg is értette, látta hibáit és erényeit egyaránt. Novelláiban, publicisztikai írásaiban, regényeiben - a történelmiekben is -, élet-és korrajzaiban a kiegyezést követő Magyarországnak igyekezett - olykor görbe - tükröt mutatni. Szülőfaluját 1910-ben Mikszáthfalvának nevezték el.
Fő művei:
Tót atyafiak (1881)
A jó palócok (1882)
A két koldusdiák (1886)
A beszélő köntös (1889)
Két választás Magyarországon (1893)
Szent Péter esernyője (1895)
Beszterce ostroma (1895)
Új Zrínyiász (1898)
Különös házasság (1900)
Szelistyei asszonyok (1901)
Sipsirica (1902)
A Noszty fiú esete Tóth Marival (1908)
A fekete város (1911)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (Budapest, 1995)
Móricz Zsigmond
Született: 1879. június 29., Tiszacsécse
Meghalt: 1942. szeptember 5., Budapest
Életrajz: édesapja, Móricz Bálint, feltörekvő parasztember, édesanyja, Pallagi Erzsébet, egy reformtus pap lánya volt. Fiukat értelmiséginek szánták. Először a debreceni, majd a sárospataki, legvégül a kisújszállási reformtus gimnáziumba járatták. Az itt szerzett élményeiből később számos regénye született, többek között a Légy jó mindhalálig, (1920). A gimnázium után először a családi hagyományokat folytatva papnak tanult a debreceni reformtus teológián, majd átiratkozott a jogi karra. Ezekben az években kezdett el újságokba írni. 1900-ban Budapestre költözött és jogot, valamint bölcsészetet hallgatott, de végül diplomát egyikből sem szerzett. Különböző hivatalokat vállalt, pl. a Központi Statisztikai Intézetnél; a Magyarország Vármegyéi és Városai című kiadványsorozatnak segédszerkesztője volt. Ezekben az években sokat utazott vidékre, leginkább szülőföldjén, Szatmár megyében töltött el sok időt. 1903 és 1909 között az Újság című napilapnál dolgozott, elsősorban a gyermekrovatnál, ebből az időszakból származnak meséi, gyermekversei, melyeket Erdő-mező világa (1906) címmel adtak ki. 1905-ben feleségül vette Holics Jankát, egy felvidéki tisztviselő lányát, akinek alakja, személyisége több móriczi nőalakban is felismerhető. Nem volt boldog a házasságuk. Móricz az írásába menekült, az egyik legtermékenyebb és legjelentősebb magyar prózaíróvá vált. 1908-ban a Nyugatban jelent meg Hét krajcár című elbeszélése, ami országos hírűvé tette. Az irodalmi lét egyik központi alakja lett, számos barátra és támogatóra lelt, többek között és elsősorban Ady Endrére. Ady művészete és személyisége felszabadítóan hatott az prózai munkásságára, a kor vezéregyéniségének tartotta a költőt, aki viszont Móriczban talált rá művészi céljainak egyenrangú társra. 1910-tól a Nyugat munkatársa lett, és ontotta jobbnál jobb novelláit és regényeit. Témáit személyes élményeiből merítette, hiszen jól ismerte a magyarországi parasztság, kisváros, vidéki értelmiség és dzsentriréteg világát. Hiteles korképet festett érzékeny jellemábrázolásokkal. A felszín alatt megbúvó rejtett sztnk, szenvedélyek, félelmek és indulatok borzolásával sok vihart kavart, túl durvának s naturalisztikusnak találták, számos bírálat érte. Az első világháborúban haditudósítóként a frontokat járta, és megdöbbent írásokat közölt a magyar katonák mindennapjairól. A polgári forradalom és a Tanácsköztársaság lelkes híve és résztvevője volt, a Tanácsköztársaság alatt az úri direktórium tagja. A Horthy-korszakban ezért üldözték, írásai nem jelenhettek meg, csupán a Nyugat közölte írásait. 1925-ben első felesége öngyilkos lett, 1926-ban feleségül vette Simonyi Mária színésznőt, aki darabjaiban is játszott, de 1937-ben tőle is elvált. Ezekben az években születtek legjelentősebb regényei (Úri muri, Erdély), 1930 és 1933 között a Nyugat főszerkesztője volt Babits Mihállyal, 1933-ban Mai Dekameron címmel fiatal prózaírók antológiáját jelentette meg, 1939-ben megvette a Kelet Népe című lapot. 1936-ban megismerkedett Littkey Erzsébettel, Csibével, aki a külvárosról szóló írásait ihlette. Több regényt maga dramatizálta, és néhány színpadi művet is írt.
Fő művei:
Erdő-mező világa (mesék és gyermekversek, 1906)
Hét krajcár (elbeszélések, 1909)
Sárarany (regény, 1911)
Az isten háta mögött (regény, 1911)
Boldog világ (verses mesék, 1912)
Szegény emberek (elbeszélések, 1917)
Légy jó mindhalálig (regény, 1920)
Tündérkert (regény, 1922)
Pillangó (regény, 1925)
Kivilágos kivirradtig (regény, 1926)
Úri muri (regény, 1928)
Forr a bor (regény, 1931)
Barbárok (elbeszélések, 1932)
Rokonok (regény, 1932)
Erdély (történelmi regénytrilógia, 1935: I. Tündérkert, II. A nagy fejedelem, III. A nap árnyéka)
Betyár (regény, 1937)
Életem regénye (regény, 1939)
Árvácska (regény, 1941)
Rózsa Sándor a lovát ugratja (regény, 1941)
Rózsa Sándor összevonja szemöldökét (regény, 1942)
Forrás: ML, Czine Mihály: Móricz Zsigmond (1979), Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Mörike, Eduard
Született: 1804. szeptember 8., Ludwigsburg, Wrüttemberg
Meghalt: 1875. június 4., Stuttgart
Életrajz: német költő, író
Apja orvos volt. Az urachi protestáns gimnáziumba járt, majd a tübingeni egyetemen teológiát tanult. Az egyetem után nyolc évig pap volt a Fekete-erdő több kisvárosában, de nem érezte magának a papi hivatást. Különböző hivatalokat próbált ki, végül egy stuttgarti leányiskola német irodalom tanára lett. Megnősült, de feleségétől hamarosan elvált. 1866-ban feladta az állását, és hallig nővérével élt teljes visszavonultságban. Példaképe, mint oly sok kortársnak, Goethe volt. Maler Nolten (Nolten, a festő) című művészregénye is a Wilheim Meister hatását tükrözi. Ebbe a fejlődésregényébe lírai betéteket is illesztett, ezek a lelki élet rezdüléseit ábrázoló versek az úgynevezett Peregrina-dalok.
Mörike elsősorban költő volt, lírai alkat, aki költeményeiben szűk környezetéről, saját érzéseiről írt. Balladáiban, dalaiban, idilljeiben apró életképeket rajzol, olykor humorral fűszerezve. Prózai művei közül kiemelkedik a Mozart prágai utazása (1856) című kisregény. Meséket írt (A varázscipő, 1938), romantikus rémtörténetet (A kincs, 1936), Anakreont és Catullust fordított. Elbeszéléseit Iris címen gyűjtötte kötetbe (1839). Verseit Brahms és Schumann is megzenésítette, egyes versei népdalként éltek tovább.
Forrás: VIL, XIX. századi német elbeszélők. Utószó és életrajzi jegyzetek (1983)
Müller Péter
Született: 1936. december 1., Budapest
Életrajz: író, dramaturg
1955-ben, érettségi után a Madách Színház dramaturgjaként kezdett dolgozni. 1968-tól a római televízió ösztöndíjasa volt, 1970-ben L. Visconti mellett dolgozott. Regényeket, film- és televíziós forgatókönyveket írt, klasszikus műveket alkalmazott színpadra. Színdarabjait világszerte játsszák. Spirituális írásainak ihletője egy 1956-os halál közeli élménye. Fia, Müller Péter Sziámi költő, zenész, a SZIGET egyik "atyja". 1979-ben elnyerte a Filmkritikusok díját, 1997-ben Onasszisz-díjat kapott. József Attila-díjas (1998).
Fő művei:
Regények:
Részeg józanok (1973)
Madárember (1977)
Világcirkusz (1983)
Spirituális esszék:
Kígyó és kereszt (1992)
Lomb és gyökér (1993)
Benső mosoly (1996)
Boldogság (1997)
Színpadi művek:
Márta (1965)
Szemenszedett igazság (1966)
Szomorú vasárnap (1983)
Doktor Herz (1987)
Mária evangéliuma (1990)
Isten pénze (1990)
A vámpír árnyéka (1997)
Forrás: KK 2002, MIL
N. Császi Ildikó
Életrajz: nyelvész
Fő művei:
Példaszövegek a magyar nyelvtan tanításához (1991)
Dabas helynevei (1992)
Nyelvi tudatosság - nyelvtanítás (1995)
Forrás: OSzK-katalógus
Nádas Péter
Született: 1942. október 14., Budapest
Életrajz: író
Apja, Nádas László, telefonműszerész volt; anyja, Tauber Klára, munkás, 1945-től a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének budapesti titkára. Apja a háború után vezető beosztásokban dolgozott. Anyja 1955-ben hosszú betegség után meghalt, apja pedig, akit sok támadás ért, 1958-ban öngyilkos lett. Nádas Péter gyámjaihoz, az író-újságíró házaspárhoz, Aranyossi Pálhoz és Magdához költözött, öccse intézetbe került. 1956-tól a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban tanult. 1958-ban abbahagyta az iskolát, és fényképész szakmunkástanulónak állt. 1961 szeptemberétől a Nők Lapja szerkesztőségében dolgozott fotóriporter-gyakornokként. Itt ismerkedett meg az újságíró Salamon Magdával, aki élettársa, 1990-ben a felesége lett. Ekkoriban írta első elbeszéléseit. Elvégezte a MOSZ kétéves újságíró iskoláját. A katonaság után a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt, előbb fotóriporterként, majd újságíróként. 1965 és 1967 között elvégezte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemnek filozófia szakát, de államvizsgát nem tett. 1968-tól 1983-ig megszakításokkal Kisorosziban élt, itt született számos novellája, esszéje és az Egy családregény vége (1977) című regénye. 1972 szeptemberében három hónapos ösztöndíjjal Kelet-Berlinbe utazott, majd 1973-ban és 1974-ben is visszatért Berlinbe, és a Humboldt Egyetemen a századforduló történetével foglakozó előadásokat hallgatott. 1974 és 1979 között a Gyermekünk című pedagógiai folyóiratnál dolgozott olvasószerkesztőként. 1981-ben a győri Kisfaludy Színház bemutatta Takarítás című darabját, ekkor lektorként dolgozott a színháznál. 1981 januárjától 1982 februárjáig DAAD ösztöndíjjal Nyugat-Berlinben élt. 1984-ben Gombosszegre, egy eldugott zalai faluba költözött. Itt fejezte be Emlékiratok könyve (1986) című regényét. 1989-ben Richard Schwartz-cal, svéd barátjával, négy napon keresztül tartó beszélgetéseiket magnószalagra vették. Ez a német nyelvű beszélgetés lett a Párbeszéd című könyv alapanyaga.
Az 1990-es évek elejétől megerősödött kapcsolata a németországi kulturális élet képviselőivel. Számos könyve jelent meg német fordításban, többször együtt dolgozott írásai német kiadásán a fordítóval, többek között az Európai Műfordítói Kollégium, illetve német kiadója, a Rowohlt Verlag támogatásával. Elismert és kedvelt író Németországban, felolvasókörútjai, előadássorozatai népszerűek a német nyelvterületen. 1993-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, 1994-től az Európai Tudományos, Művészeti és Irodalmi Akadémia tagja.
Számos díj birtokosa: Füst Milán-jutalom (1978), Mikes Kelemen-díj (1980), József Attila-díj (1985), Örley-díj, az Év könyve-díj (1986), Déry Tibor-jutalom (1988), Kossuth-díj, Európai Irodalomért Osztrák állami Díj (1992), A Lipcsei Könyvvásár Nagydíja (1995), az év legjobb idegen nyelvű könyve Franciaországban (1998), Nagy Imre-emlékplakett (1999), Soros-nagydíj (2001).
Fő művei:
A Biblia (két elbeszélés, 1967)
Kulcskereső játék (elbeszélések, novellák, 1969)
Egy családregény vége (regény, 1977)
Lers (novellák, 1979)
Színtér (drámák, 1982)
Nézőtér (kritikák, tanulmányok, 1983)
Emlékiratok könyve (regény, 1986)
Játéktér (esszék, 1988)
A Biblia és más régi történetek (válogatott novellák, 1991)
Évkönyv: Ezerkilencszáznyolcvanhét, ezerkilencszáznyolcvannyolc (esszéregény, 1989)
Az égi és földi szerelemről (esszé, 1991)
Párbeszéd: Négy nap ezerkilencszáznyolcvankilencben (társszerző; dialógus, 1992)
Talált cetli és más elegyes írások (riportok, jegyzetek, naplók, kiállítási megnyitók, halotti beszédek, köszöntő szavak, elemzések, feljegyzések, 1992)
Esszék (1995)
Drámák (1996)
Minotaurus (válogatott elbeszélések, 1997)
Kritikák (1999)
Valamennyi fény (fotóalbum, 2000)
Vonulás. A fotográfia szép története (2001)
Forrás: Baranyai György-Pécsi Gabriella: Nádas Péter bibliográfia (1994)
Balassa Péter: Nádas Péter (1997)
Nagy Ferenc
Született: 1941. október. 6., Hosszúpereszteg
Meghalt: 1984. augusztus 12., Szigetszentmiklós
Életrajz: nyelvész
Tanulmányait az ELTE alkalmazott és matematikai nyelvészet szakán és latin szakán végezte, bölcsészdoktori oklevelét 1968-ban szerezte meg. Az MTA Nyelvtudományi Intézetében először gyakornok ösztöndíjas volt, majd segédmunkatárs, végül tudományos munkatárs. 1972-től az ELTE magyar nyelvi tanszékének volt adjunktusa, később docense. Kvantitatív nyelvészeti előadásokat és gyakorlatokat tartott az egyetemen, a Belügyminisztérium Technikai Intézetben pedig nyelvészszakértői munkát végzett. Kriminalisztikai nyelvészeti munkája során többek között a nőies és férfias stílustulajdonságokat, az egyes műfajok nyelvi-tartalmi tulajdonságait vizsgálta. Magyar nyelvészeti munkásságának egyik jelentős szelete a magyar nyelvi humor grammatikai és nyelvstilisztikai kérdéseinek kutatása volt.
Fő művei:
A nyelvi humor főbb típusai (1968)
Kriminalisztikai szövegnyelvészet (1980)
Forrás: ML
Nagy Lajos
Született: 1883. február 5., Apostag-Tabnyitelek
Meghalt: 1954. október 28., Budapest
Életrajz: író, publicista
Házasságon kívüli gyermekként született, édesanyja, Nagy Júlia, budapesti cselédlány volt. Származása egy életen át nyomasztotta, sok keserűséget okozott neki, minden erejével azon volt, hogy kitörjön, felemelkedjen. Nagyon jó tanuló volt, és rendkívüli edzettségével, testi erejével is kitűnt. Gyermekkorában tanyán élő nagyszülei nevelték. 1889-ben édesanyja magához vette és Budapesten járatta iskolába. Egy évig az Evangélikus Gimnázium tanulója volt, majd a VIII. kerületi állami Gimnáziumban tanult. Anyagi helyzetük ingatagsága miatt sokszor kényszerültek költözésre, a gimnázium alatt már tanítványokat vállalt, korrepetálással kereste pénzét. Jelesen érettségizett, először matematika-fizika szakon tanult, majd átjelentkezett a jogi karra, de diplomát végül nem szerzett. Egyetemi évei alatt ügyvédi irodában dolgozott, írnokoskodott, gazdag családoknál nevelői, tanítói munkát vállalt. Egy ilyen munka során hat hetet töltött Horvátországban egy dúsgazdag családból származó ifjú magántanítójaként; ez az időszak élete egyik meghatározó élménye lett. 1906-ban közhivatalt vállalt, szolgabíró lett Abaújszántón. 1907-ben jelent meg első írása a Népszavában, 1908-ban az induló Nyugat is közölte néhány novelláját. 1910 és 1912 között a Munkásbiztosító tisztviselője volt, majd felhagyott az irodai és tanítói munkákkal, és az irodalomnak szentelte életét. 1911-ben jelent meg első novelláskötete, amit 1919-ig további hat követett. A Tanácsköztársaság ideje alatt a Szellemi Termékek Országos Tanácsának a lektora. A fehérterrort határozottan elutasította, írásaiban is fellépett ellene. 1922 és 1929 között a Nyugat főmunkatársa volt. 1918-tól a Bolond Istók című szatirikus lapot szerkesztette, ugyanakkor dolgozott az Esti Kurr, a Forrás, az Együtt és a Századunk című folyóiratoknak is. 1927-ben és 1929-ben Bécsbe utazott, ahol baloldali emigráns csoportokkal került kapcsolatba. Először 1932-ben kapta meg a Baumgarten-díjat, majd 1935-ben és 1938-ban is. 1934-ben jelent meg Kiskunhalom című nagysikerű szociografikus regénye. Ekkor hívták meg a szovjet írók moszkvai kongresszusára; Illyés Gyulával együtt utazott a Szovjetunióba, ahol két hónapot töltött. 1935-ben feleségül vette Szegedi Boris írónőt. Sorra jelentek meg novellái, karcolatai, regényei, de ennek ellenére is nehezen tudták magukat fenntartani, így 1940-ben könyvesboltot nyitott. Felesége zsidó származása miatt bujkálniuk kellett a háború alatt. 1945-ben belépett a Kommunista Pártba, majd a Szabad Nép munkatársa lett. 1948-ban Kossuth-díjat kapott. Élete végén, már betegen, önéletrajzírásba fogott, amelyből két kötet készült el. Nagy Lajos elsősorban novellista és publicista volt, de kísérletező szellem révén színpadi művek és regények is fűződnek nevéhez. Szociografikus faluábrázolása nagy hatással volt a népi írókra is. A realisztikus társadalomábrázolás egyik legjelentősebb magyar képviselője.
Fő művei:
Az asszony, a szeretője, meg a férje (novellák, 1911)
Mariska és János (elbeszélések, 1913)
Képtelen természetrajz (humoreszkek, 1921)
Találkozásaim az antiszemitizmussal (1922)
Vadember (regény, 1926)
Lecke (novellák, 1930)
Három magyar város (szociográfiai írások, 1933)
Kiskunhalom (regény, 1934)
Budapest nagykávéház (regény, 1936)
A falu álarca (szociográfia, 1937)
Három boltoskisasszony (regény, 1938)
A tanítvány (regény, 1945)
Pincenapló (1945)
Emberek, állatok (novellák, karcolatok, 1947)
Január (elbeszélések, 1948)
A lázadó ember (önéletrajz, 1949)
A menekülő ember (önéletrajz, 1954)
Új vendég érkezett (színmű, 1954)
Forrás: ML, Tarján Tamás: Nagy Lajos (1980)
Nagy László
Született: 1925. júl. 17., Felsőiszkáz
Meghalt: 1978. jan. 30., Budapest
Életrajz: költő, műfordító
Apja, Nagy Béla és anyja, Vas Erzsébet paraszti sorból származtak. Öccse, Ágh István, költő. Iszkázon járt elemi iskolába. Tízéves korában csontvelőgyulladás következtében bal lábára megbénult. Tanulmányait a pápai református kollégiumban végezte. Ebben az időben keserű hangú, kamaszosan búsongó verseket írt. Festőnek készült és rajzolni tanult a pápai Képző Társulatban. 1946-tól népi kollégista Budapesten. Az Iparművészeti Iskolában és a Képzőművészeti Főiskola festő tanszakán is tanult, de végül magyar irodalom és filozófia szakos hallgató lett a bölcsészettudományi karon. Kollégista éveiben kötött barátságot Juhász Ferenccel, Simon Istvánnal, Kamondy Lászlóval, B. Nagy Lászlóval (hogy tőle különbözzék, kezdetben F. Nagy László néven publikált). 1949-ben, első kötete megjelenése alkalmából ismerkedett meg Károlyi Mihállyal, Lukács Györggyel, Déry Tiborral, Vas Istvánnal, Füst Milánnal. Tanulmányait 1949 őszétől Szófiában folytatta. Ösztöndíjat kapott, hogy a bolgár nyelvet elsajátítsa. 1952-ig több ízben is hosszabb időt töltött Bulgáriában, 1952 nyarán végleg hazatért. Feleségül vette Szécsi Margit költőnőt. 1953. augusztusától 1957. februárjáig a Kisdobos című gyermeklap szerkesztője, majd főszerkesztője, 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt. Népszerűsége megnőtt a hatvanas évek végétől, a kortárs magyar költészet élvonalába került. Egyre több fiatal költő tekintette mesterének. Számos dalszerű verse megzenésítésében is közel került az ifjúsághoz. Az 1960/1970-es évek fordulójától születtek nagyobb számban új művei. Munkák és tervek közepette, tragikusan korán halt meg.
Szülőfaluja és a Bakony népdalkincsét, hiedelemvilágát, folklórját felhasználta költői kifejezésmódjában, képi világában. Első verseit és lírai önéletrajzát a Valóság közölte 1947-ben, műveit erős népköltészeti hatás, József Attila-i ihletés jellemezte. A kritika különösen verseinek zeneiségét és a versritmus megújítására való törekvését méltányolta. Első kötete, a Tűnj el, fájás 1949 könyvnapjára jelent meg. 1953-ban műfordításkötetet adott ki a bolgár népköltészet alkotásaiból. Műfordítói tevékenysége a következő évtizedekben a délszláv, az albán, a magyarországi cigány és a keleti finnugor népköltészet számos alkotását fellelte, tolmácsolta a spanyol, angol, francia, német, lengyel költők verseit is, kiemelkedők Frederco Garcia Lorca fordításai. A műfordítói munka során szerzett élmények, hatások közül sokat beépített lírájába. Műfordításaiért elnyerte a bolgár Cirill és Metód-rendet, 1968-ban pedig a Sztugai Nemzetközi Költői Estek nagydíját. Az 1950-es években költészetében a dal mellett megjelent az ún. hosszének, a lírát az epikával ötvöző versforma. A hosszversek sajátos, ritmikailag is új változatát munkálta ki. Idetartozó legjelentősebb művei a Gyöngyszoknya (1953), A vasárnap gyönyöre (1955), mely 1956-ban megjelent kötetnek címadó verse lett. Deres Majális (1957) című gyűjteményes kötete legkorábbi, addig nem publikált verseit is tartalmazza. A Himnusz minden (1956) időben versei egy eszményített világot szembesítenek az ellentmondásos valósággal. Hosszénekei sorából a Búcsúzik a lovacska (1963) és szerelmi költészetének egyik csúcsa, a feleségnek ajánlott A forró szél imádata (1963) emelkedik ki. 1957-től 1965-ig számítható második korszakában a legjelentősebb mű a Menyegző (1964), hatalmas, egyetlen versmondatba sűrített vzi, magas szintű kifejezője erkölcs-centrikus világképének és az életművében főszerephez jutó rúzs-gondolatnak. Arccal a tengernek címmel 1966-ban gyűjteményes kötete jelent meg. Alkotói pályájának e harmadik szakaszát az jellemzi, hogy a diszharmonikusnak látott valóság elől visszahúzódott a munkába, "versben bujdosó" lett. Költészete a morálisan gondolkodó, a mindig tökélyre törekvő, kompromisszumot nem ismerő személyiség magatartásnak és gondolatvilágának magas művészi színvonalú megfogalmazása. Háromszoros József Attila-díjas (1950, 1953, 1955), Kossuth-díjas (1966).
Fő művei:
versek: A tüzér és a rozs (1951)
A nap jegyese (1954)
Versben bujdosó (1973)
Válogatott versek (1976)
Csodafiú-szarvas (1977)
Jönnek a harangok értem (1978)
műfordítások: Szabályok és citerák (1953)
Sólymok vére (1960)
Darázskirály (válogatott műfordítások, 1968)
Erdőn, mezőn gyertya. A bolgár népköltés antológiája (válogatás és fordítás, 1975)
Adok nektek aranyvesszőt. Összegyűjtött prózai írások (1979)
Ég és föld (oratórium, 1971)
Forrás: ML
Németh László
Született: 1901. április 18., Nagybánya
Meghalt: 1975. március 3., Budapest
Életrajz: író, esszéista, orvos
Édesapja, Németh József földrajz-történelem szakos tanár volt Nagybányán. Hosszú éveken át édesanyja, Gal Jolán nevelte, mivel édesapja az I. világháborúban fogságba esett, és csak 1921-ben térhetett haza. Családjával 1904-ben Szolnokra, 1905-ben a fővárosba költözött. A korai idők nyári vakációit Szilasbalháson (mai Mezőszilas) töltötte, apja jómódú parasztrokonainál, és ezt a falut tekintette választott szülőföldjének. Budapesten járt elemi, majd reáliskolába. 1920-ban jelentkezett a magyar-francia szakra, de rövid idő alatt kiábrándult a bölcsészkarból és átiratkozott az orvosi karra. 1925-ben a János Kórházban kezdte meg az orvosi gyakorlatot, és megszerezte a fogorvosi képesítést. Egyetemi tanulmányai mellett foglalkozott vers-elméleti kérdésekkel, novellákat, színműveket írt, köztük egy Dózsa-drámát. 1925 decemberben a Nyugat novellapályázatán a Horváthné meghal című paraszttörténetével első díjat nyert. Ez év karácsonyán feleségül vette Démusz Ellát, egy vendéglős család lányát. A nászutat Bécsben töltötték, innen írta Osvátnak híressé vált mondatát: az az élet célja, hogy a "magyar szellemi erők organizátora legyen". 1926-ban fogorvosi rendelőt nyitott, két év múlva iskolaorvos lett a Toldy-reáliskolában (1926-1927), majd az Egressy úti (1928-1931), és végül a Medve utcai polgári iskolában (1931-1943). Házasságából 6 lánygyermek született - kettő közülük kiskorában meghalt - róluk szól Lányaim c. műve, melynek első változata 1943-ban jelent meg, az utolsó 1962-ben. Cikkei, könyvismertetései jelentek meg 1926-tól a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban, később az Erdélyi Helikonba és a Napkeletbe is írt, ez utóbbinak 1931-ig vezető kritikusa volt. 1928-ban kezdte írni az Emberi színjáték című regényt, amely először 1929-től a Napkeletben jelent meg folytatásokban. A Tanúban fejtette ki társadalmi reformeszméit, a "minőség forradalmának" eszméjét. A magyar történelemben és művelődéstörténetben az értékeket a "híg" és a "mély" magyarság szempontjából minősítette. Azt vallotta, hogy az értelmiségnek társadalmi vezető szerepet kell játszania. Elmélyülten foglalkozott a magyarság helyével Kelet-Európában, alaposan megismerte a szomszédos népek kultúráját, irodalmát. 1929 telén tuberkulózisban megbetegedett. Olaszországban és Felsőgödön gyógyíttatta magát, felhagyott a fogorvosi gyakorlattal. Ebben az évben közeli barátságba került Babits Mihállyal, Gellért Oszkárral, Schöpflin Aladárral, Földessy Gyulával és más írókkal. Baumgarten-díjat kapott (1930), de mikor ezért megtámadták, a díj összegét visszaadta az alapítványnak. 1931-ben lett a Nyugat kritikusa, esszésorozatban mutatta be nemzedéknek legjelesebb alkotóit (emiatt romlott meg kapcsolata Babitscsal). 1932 őszén indította útjára a Tanút, egyszemélyes folyóiratát, amelynek 1937 tavaszig 17 száma jelent meg. 1934-ben rövid ideig Fülep Lajossal és Gulyás Pállal szerkesztette a Választ, a Magyar Rádióban pedig átvette az irodalmi osztály irányítását (1934-1935), és számos nagyszabású ismeretterjesztő és irodalmi műsort indított el. 1934-ben megjelent első könyve, az Ember és szerep, voltaképpen emlékirat volt, amely szubjektív hangjával sok ellenséget szerzett neki. Egymás után adta ki regényeit, a Gyászt (1935), a Bűnt (1937) és Az utolsó kísérlet című hét részesre tervezett ciklusnak egyes darabjait. Ebben a társadalom reformjának elbukott kísérletét akarta ábrázolni egy feltörekvő parasztfiú gyermekkorának, gimnazista éveinek, egyetemista korának, pályakezdésének, majd kudarcának leírásával.
1938. március 30-án a Nemzeti Színház Kamaraszínháza bemutatta Villámfénynél című darabját, melyet két társadalmi drámájának bemutatja követett: Papucshős (Nemzeti Színház, 1939.), Cseresznyés (Nemzeti Színház, 1942). 1939. májusban mutatta be a Nemzeti Színház első nagy történelmi drámáját, a VII. Gergelyt. 1939-42-ben Móricz Zsigmond "adjutánsa" volt a Kelet Népe szerkesztésében. 1940-ben kiadta A minőség forradalma című tanulmánykötetét, a Tanú megindítása előtt írt esszék gyűjteményét.
Az iskola tantervét kiadta a Kelet Népében. Részt vett a Debreceni Írói Napokon (1942) és a két balatonszárszói konferencián. 1942-ben megjelent a Tanú után írt tanulmányainak két kötete Kisebbségben címmel. Hivatástudata, impozáns műveltsége, gondolatgazdag, esszéstílusa jelentős hatást gyakorolt kortársaira. Az 1940-es évek elején a Debrecen melletti Bocskai-kertben élt, megpályázta az egyetem irodalomtörténeti tanszékét - sikertelenül. A német megszállás alatt bujkált, gyakran Illyés Gyulával együtt. Házukat rommá lőtték, így kiadójának a meghívására családostul Békésre költözött. Jövedelme nem volt, és sorozatos politikai támadások folytak ellene. 1945 szeptemberében a hódmezővásárhelyi gimnáziumban kapott óraadói állást, ahol nagyszabású pedagógiai kísérletbe kezdett. Legnagyobb újítása az volt, hogy az egymástól elválasztott tantárgyakat tantárgycsoportokba integrálta. 1948 végéig tanított itt. Az első, már Hódmezővásárhelyen készült munkája A tanügy rendezése c. tanulmány (1945). Keresztury Dezső kultuszminiszter megbízta a dolgozók iskolájának szakfelügyeletével (1946), kidolgozta ennek az iskola-típusnak a tantervét. Cikkei jelentek meg a Válaszban és a Puszták Népében. Ebben az időben született meg több drámája és regénye. Befejezte a Mathiász-panzió c. drámáját. Megjelent Széchenyi című drámája (1946) és az Eklézsia-megkövetése (1947), a hódmezővásárhelyi Délsziget című folyóiratban megjelent az Erzsébet-nap (1946), a Puszták Népében a Pusztuló magyarok című vígjátéka. A Válasz közölte Husz János című drámáját. Megjelent az Iszony és Illés Endre kiadói szerződést kötött vele egy vásárhelyi tárgyú regényre, mely később Égető Eszter címmel jelent meg. 1949-től Budapesten élt, műfordítói tevékenységet folytatott. Lefordította pl. Jiraek, Groszman, Gladkov, Shakespeare, Lev és Alekszej Tolsztoj számos művét; az Anna Karenina húsz év alatt 14 kiadást ért meg. Ezért a regényfordításért tüntették ki a József Attila-díjjal. 1952-ben Révai József biztatására hozzákezdett a Galilei című dráma megírásához és egy év alatt elkészült vele. 1954 elején hipertóniában megbetegedett. Betegen is folytatta munkáját. Erre az időre esik három színművének megírása (Petőfi Mezőberényben, Az áruló, II. József).
1956-ban tagja lett az írószövetség választmányának. A forradalom alatt cikket írt az eszményi szocializmus nevében, szerette volna, ha a változások megőrzik a szociális igazságosságot, és tartózkodnak a kilengésektől. 1958-ban komoly ideológiai bírálatot kapott a népi írókról készített állásfoglalásban (amely mozgalomnak aktív tagja volt), aminek következtében műveinek megjelenése korlátozás alá került, a színházi bemutatók sora csak 1961-től kezdődhetett meg, és legvitatottabb esszéi csak jóval halála után, 1989-ben jelenhettek meg. 1957-től kezdve ideje jelentős részét a Tihanyi-félsziget Sajkod nevű szegletében töltötte, itt alkotott, innen kapta egyik tanulmánykötete a Sajkodi esték (1961) címet, itt készült a Ghandi halála című színmű és az Irgalom (1965) című regény nagy része A hatvanas években betegsége ellenére is sokat utazott és dolgozott. 1969-ben a Szépirodalmi és a Magvető Kiadó közös gondozásában Az én katedrám című tanulmánykötettel elindult az összes műveit tartalmazó életműsorozat, és ekkor írta utolsó drámáját is, Semmelweisről. 1971-ben súlyos agyvérzést kapott, és munkaképességét már nem nyerte vissza.
Németh László a XX. századi magyar prózairodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője. Baumgarten-díjas (1930), József Attila-díjas (1950), Kossuth-díjas (1957). Munkáit lefordították angol, bolgár, cseh, francia, német, olasz, orosz nyelvre, az Iszony francia kiadása nagy siker lett. 1965-ben Herder-díjat kapott.
Fő művei:
Regények:
Emberi színjáték (1929)
Ember és szerep (1934)
Gyász (1935)
Bűn (1937)
Kocsik szeptemberben (1937)
Alsóvárosi búcsú (1938)
Szerdai fogadónap (1939)
A másik mester (1941)
Iszony (1947)
Égető Eszter (1948)
Irgalom (1965)
Drámák:
Villámfénynél (1938)
Papucshős (1939)
VII. Gergely (1939)
Cseresznyés (1942)
Széchenyi (1946)
Eklézsia-megkövetés (1947)
Galilei (1956)
Nyéki Vörös Mátyás
Született: 1575, Győr
Meghalt: 1654. április 1., Győr
Életrajz: kanonok, költő
Baranya vármegyei jobbágycsalád gyermeke. A nagyszombati papnevelőben tanult, utána a magyar királyi kancellárián dolgozott. 1611-ben lett győri kanonok, 1636-ban prépost, 1642-ben győri püspöki helynök.
Első zsoltárfordításait Pázmány Péter Imádságoskönyvben adta ki (1606). A barokk költészet egyik úttörője a magyar irodalomban.
Fő művei:
Dialógus (1625)
Tintinnabulum (1636)
Nyéki Vörös Mátyás vallásos versei (Régi Magyar Költők Tára 1962)
Forrás: ML
Nyirő József
Született: 1889. július 18., Székelyzsombor
Meghalt: 1953. október 16., Madrid
Életrajz: író
A gyulafehérvári papnevelő intézetben, majd a bécsi Pazmaneumban végzett tanulmányai után 1912-ben szentelték pappá. Előbb Nagyszebenben hittantanár, majd 1915-től a Kolozs vármegyei Kide község plébánosa. 1919-ben az egyházi rendből kilépett. Előbb molnár, majd 1920-tól a Keleti Újság című kolozsvári lap belső munkatársa. 1931-ben kilépett az újságtól és visszavonult gazdálkodni Alsórákos községbe. 1938-ban visszatért az újságíráshoz és elvállalta a Keleti Újság szerkesztését. 1941-ben Budapestre költözött és a Magyar Erő című lap szerkesztője lett. Tagja volt a soproni nyilas parlamentnek. 1945-ben Németországba menekült, majd Madridba került, ahol ismét katolikus pap lett. Alapító elnöke volt a clevelandi Kossuth Lajos emigráns könyvkiadó vállalatnak.
1924-ben tűnt fel Jézusfaragó ember című novelláskötetével, majd később a Kopjafák című elbeszéléseivel a magyar próza nagy ígéretének mutatkozott. A székelység sorsáról szóló írásaival nagy közönségsikert aratott. Corvin koszorút kapott (1940).
Fő művei:
regények: A sibói bölény I-II. (1928-1929)
Isten igájában (1930)
Az én népem (1935)
Madéfalvi veszedelem (1939)
Uz Bence (1933)
Halhatatlan élet (1941)
Néma küzdelem (1944)
elbeszélések: Jézusfaragó ember (1924)
Kopjafák (1933)
Havasok könyve (1936)
Leánykérés a havason (1989)
Júlia szép leány (színmű, 1939)
A zöld csillag (1950)
Íme az emberek (1951)
Mi az igazság Erdély esetében (tanulmányok, 1952)
Forrás: A magyar irodalom arcképcsarnoka
O. Nagy Gábor
Született: 1915. június 6., Debrecen
Meghalt: 1973. május 4., Budapest
Életrajz: nyelvész, tanár
A debreceni egyetem magyar-német szakán 1937-ben doktorált, középiskolai tanári oklevelet szerzett (1938). 1939-ben kinevezték a debreceni egyetem magyar irodalomtörténeti intézetébe fizetés nélküli tanársegédnek. 1940 tavaszától másfél évig Hódmezővásárhelyen, majd a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumban tanított. 1952. áprilisától haláláig az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, ill. osztályvezetője volt. Autóbalesetben vesztette életét.
Az 1940-es évek végéig irodalmi olvasókönyveket szerkesztett, később lexikológiával és lexikográfiával foglalkozott. Főleg frazeológiai kutatásaival, szólásmagyarázataival, szótörténeti tárgyú cikkeivel, ill. a szótárírás és a jelentéstan, ezen belül a szinonimika elméleti kérdéseit taglaló tanulmányaival szerzett érdemeket. A nyelvtudományok kandidátusa (1966).
Fő művei:
A magyar irodalmi gótika problematikájához (1939)
Hozzászólás Országh László A magyar szókészlet szótári feldolgozásának kérdései c. előadásához (MTA I. Oszt. Közleményei, 1954)
A jövevényszólások kérdéséhez (Magyar Nyelvőr, 1955)
A szinonimák világa. In: Deme László-Köves Béla (szerk.): Magyar nyelvhelyesség (1957)
Mi fán terem? (1957)
Egy új magyar szólás- és közmondásgyűjteményről (Magyar Nyelvőr, 1964)
Részletek egy szólásmagyarázó szótárból (Magyar Nyelvőr, 1965)
Magyar szólások és közmondások (1966)
A lexikográfia viszonya a lexikológiához (Magyar Nyelv, 1969)
A magyar nyelv értelmező szótára I-VII. (szerkesztő; 1959-1962)
Magyar szinonimaszótár (társszerkesztő; 1978)
Forrás: ML
Orczy Lőrinc báró
Született: 1718. augusztus 9., Tarnaörs
Meghalt: 1789. július 28., Pest
Életrajz: költő
Orczy József és László apja. 1741-től az osztrák örökösödési háborúban, majd a hétéves háborúban harcolt. Drezda, majd Berlin ostrománál a saját maga által felállított hajdú és jászkun ezredeket vezette. 1764-ben tábornoki ranggal nyugdíjba vonult és tarnaörsi birtokán gazdálkodott. 1767-ben Abaúj vármegye főispáni helytartójává, később főispánjává nevezte ki a király. Tisztségéről 1784-ben mondott le. 1774-től 1782-ig a Felső-Tisza szabályozásának kormánybiztosa volt. Tarnaörsi kastélyában számos író felkereste, 1772 után is megfordult Pesten és Budán.
A kései magyar feudalizmus költője volt, a nagybirtokos költőtípus késői képviselője. Költészete felvilágosodási elemeket is felmutat, de alapjában véve a régi nemesi életszemléletet tükrözi, kicsendül belőle félelme a polgári fejlődéssel szemben.
Fő művei:
Bessenyei György társasága (1777)
Költeményes holmi egy nagyságos elmétől (1787)
Két nagyságos elmének költeményes szüleményei (1789)
Forrás: ML
Országh László
Született: 1907. október 25., Szombathely
Meghalt: 1984. január 27., Budapest
Életrajz: filológus, egyetemi tanár, szótáríró
Egyetemi tanulmányait, mint az Eötvös Kollégium növendéke Budapesten kezdte, majd ösztöndíjjal az USA-ban (Rollins College) fejezte be. 1932-től Budapesten volt gimnáziumi tanár. 1935-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1937-től az Eötvös Kollégium tanára, 1942-től egyetemi magántanár a budapesti bölcsészkaron (angol irodalomtörténet), majd 1947-től 1950-ig és 1957-től 1969-ig az angol nyelv és irodalom tanszékvezető tanára a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen (KLTE). A nyelvtudományok kandidátusa (1957), az irodalomtudományok doktora (1974).
Főszerkesztője volt a hétkötetes Magyar Nyelvű értelmező Szótárnak (1950-1962), és közzétett különféle terjedelmű angol-magyar és magyar-angol szótárakat is, melyek egymilliót meghaladó példányszámban jelentek meg. 1963-ban megindította a KLTE angol tanszékének évkönyvsorozatát, a hazai anglisztika egyik legfontosabb fórumát Angol Filológiai Tanulmányok (Hungarian Studies in English) címen. USA-beli tanulmányútjai révén jelentős mértékben járult hozzá az amerikanisztika magyarországi fejlesztéshez is. Fő kutatási területe az angol és amerikai irodalom története volt, és foglalkozott az angol és művelődési kapcsolatok alakulásának egyes korszakaival is. A londoni Institute of Linguists 1970-ben szaktudománya művelésében előírt eredményeiért jubiláris aranyérmével tisztelte meg, az angol kormányzat pedig hetvenedik születésnapján, 1977-ben az angol nyelv és kultúra terjesztésében vállalt szerepéért a brit birodalmi lovagrend tiszteletbeli parancsnokává (C. B. E.) nevezte ki.
Fő művei:
Az angol regény eredete (1941)
Shakespeare (1944)
Az amerikai irodalom története (1967)
Bevezetés az amerikanisztikába (1972)
Angol eredetű elemek a magyar szókészletben (1977)
Forrás: ML
Ottlik Géza
Született: 1912. május 9., Budapest
Meghalt: 1990. október 9., Budapest
Életrajz: író, műfordító
Középiskolai tanulmányait a kőszegi Hunyadi Mátyás katonai alreáliskolában kezdte, Budapesten folytatta a Bocskai István katonai főreáliskolában. Itt érettségizett 1930-ban. A budapesti tudományegyetem természettudományi karán matematika-fizika szakon Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. 1945-46-ban a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott. 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Club titkára.
Első elbeszélése (Egyedül) a Napkeleten jelent meg 1931-ben. Dolgozott a Magyar Rádió irodalmi osztályán. Huszonöt év magyar irodalma címmel előadásokat tartott a rádióban, hangjátékokat fordított, és hangjátékot is írt. (A Valencia-rejtély). A Rádió irodalmi rovatáról tanulmánya jelent meg: Magyar Rádió vagy Európai Rádió. Egy műsorszár terve (Magyar Szemle, 1935. m. sz.). Rendszeresen 1939-től írt novellákat, könyv- és színikritikákat a Nyugatban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Magyar Csillagban. Fordításában tűzte műsorra 1937-ben a Nemzeti Színház O Neill Amerikai Elektra című drámáját. 1945-1946-ban rövid ideig a Magyar Rádió dramaturgja volt. Huszonöt év magyar irodalma címmel húsz előadásból álló sorozata hangzott el a rádióban. Írásai ekkor az Új Idők, a Magyarok, a Válasz és az Újhold című folyóiratokban jelentek meg, megszüntetésük után a Vigilia közölte cikkeit. Angol, amerikai, német, francia írók regényeit fordította magyarra. 1960 őszén kitűnő fordításaiért az angol kormány meghívására Londonban volt tanulmányúton. 1957-től több kiadásban jelentek meg novellái, esszéi, kisregényei. A Hajnali háztetők című kisregényéből játékfilm készült (1988). Az Iskola a határon című regénye 1959-ben jelent meg. írásmódjára kezdetben Kosztolányi és Márai, valamint Andr Gide volt a legnagyobb hatással. Az Iskola a határon növendékei állandó választási kényszerben élnek: az autonómia, a szolidaritás és a behódolás, a nyájszellem értékei között kell választaniuk. Tudatosítaniuk kell, hogy az egyén magára van utalva, a külső kiszolgáltatottságot csakis a belső függetlenség ellensúlyozhatja valamennyire. Nincs igazság és törvény, csak kifürkészhetetlen gondviselés van; embernek maradni az embertelenségben: olyan kegyelmi állapot, amelynek természetéről semmit sem tudhatunk. A magyar prózairodalom egyik legjelentősebb személyisége volt. Nevét századunk magyar és világirodalmában az Iskola a határon című regénye örökítette meg. 1981-ben József Attila-díjat, 1985-ben Kossuth-díjat, 1988-ban Szép Ernő-díjat, 1990-ben Örkény-díjat kapott.
Fő művei:
Hamiskártyások (elbeszélések, 1941)
Hajnali háztetők (kisregény s elbeszélések, 1957)
Iskola a határon (regény, 1959)
Minden megvan (elbeszélések, 1969)
Mai amerikai elbeszélők. Antológia (válogatott és szerkesztette; 1963)
Adventures in Card Play (bridzsszakkönyv, 1979)
Próza (esszék, tanulmányok, cikkek, kritikák, Bp., 1980,)
Garab Gereben (társszerző; meseátdolgozás, 1983)
A Valencia-rejtély (1989)
Hajónapló (1989)
Pályákon (1989)
Buda (regény, 1993)
Forrás: MIL
Örkény István
Született: 1912. április 5., Budapest
Meghalt: 1979. június 24., Budapest
Életrajz: író
Jómódú polgárcsaládban született. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti piarista gimnáziumban végezte, 1930-ban beiratkozott a műegyetem vegyészmérnöki karra, 1932-ben megszakítva itteni tanulmányait a gyógyszerészeti karra iratkozott át, és ott kapott diplomát 1934-ben. Ez évben részt vett a Keresztmetszet című folyóirat alapításában, itt jelentek meg első írásai. 1938-ban Londonban, majd 1939-ben Párizsban élt, meglehetősen nyomorúságos körülmények között. Szeptemberben, a háború kitörése után tért vissza, beiratkozott ismét a műegyetemre, és 1941-ben szerzett mérnöki diplomát. 1941-ben jelent meg első kötete, melyben elbeszéléseit gyűjtötte egybe (Tengertánc). 1942-ben munkaszolgálatosként a szovjet frontra került, itt vészelte át a voronyezsi offenzívát, és két évig a Tambov melletti fogolytáborban élt. 1945-ben került át Moszkva mellé, Krasznogorszkba, és ismét írni kezdett. Itt készítette elő Voronyezs című színművét, a Lágerek népe című szociográfiáját és önvallomásait Emlékezők címmel. Ez utóbbit egy társával juttatta haza és 1946-ban adták ki Amíg idejutottunk címmel. 1946 karácsonyának másnapján érkezett haza, és rögtön bekapcsolódott a kor eleven irodalmi életébe. 1947-ben már két könyve is megjelent, mégis egy izgalmas színpadi vállalkozása körül támadt heves vita dobta nevét a köztudatba (Moliere Fösvényét adaptálta). 1948-ban Budai böjt címmel adott ki novelláskötetet. Tárgyalásokat kezdett a Művész Színházzal Voronyezs című drámájának színre viteléről, erre azonban 1949-ben nem került sor. 1951-ben jelent meg Házastársak című regénye, melyből Becsület és dicsőség címmel forgattak filmet. A következő évben Lila tinta címmel közölt elbeszélést a Csillagban. A novella körül hatalmas botrány támadt, önkritikát kellett gyakorolnia. Igyekezett alaposan megismerni a kor hétköznapjait, ezért rendszeresen utazott Sztálinvárosba, hogy hiteles képet nyerhessen az pártmunkáról. 1954-ben Hóviharban címmel jelentetett meg novellás kötetet. Déry Tiborral közösen kezdték írni a Három nap az Aranykagylóban című regényt, ezt azonban félbehagyták, mint ahogy félben maradtak egyéb írói tervei is. A Szépirodalmi Könyvkiadóban kapott lektori állást. 1956-ban Ezüstpisztráng címmel adott ki kötetet, 1957-ben pedig egyik népszerű kisregényét, a Glóriát fejezte be, amelyben immár teljes érettségében mutatkozik meg iróniája és felvillan a groteszk iránt érzett különös tehetsége is. A következő két évben teljes hallgatásra kényszerült, gyógyszertárban dolgozott. Tudományos referátumokat készített. Ezekben az években ismerkedett meg Radnóti Zsuzsával (vele 1965-ben kötött házasságot), akitől sok segítséget kapott igazi tehetsége teljes kibontakoztatásához. Lassú visszatérését jelképezte, hogy újra elbeszélései jelenhettek meg a Pándi Pál szerkesztette Új írásban. Ismét érezni kezdte magában az alkotó kedvet, lassan oldódtak görcsei, és mind biztosabban talált rá arra a groteszk formára, mely nem előzmények nélküli, mégis az gyakorlatban lett irodalmunk befogadott ábrázolási eljárása, és a Macskajáték (1963), a Tóték (1964) és a Jeruzsálem hercegnője (1966) első "egyperces novellái" révén emelkedett világirodalmi rangra. Ebben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka épp úgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és kartezinus józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapisága. Az "egypercesek"-kel műfajt teremtett, megmutatta, hogy a hétköznapi valóság tényei más közegbe helyezve milyen megdöbbentő, felkavaró hatást kelthetnek. Az ellentétes pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket. Voltaképp egyfajta irodalmi konvenciórendszert bontott vele és egy újnak az elemeit kezdte építeni. A hatvanas évek második felétől drámaírói munkássága került előtérbe. Első nagy sikere, a Tóték (1967-ben Kazimir Károly rendezte a Thália Színházban Latinovits Zoltán zseniális főszereplésével), egyben az abszurd színház első magyar jelentkezése. Optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték című "komédiában". A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírás után, 1979-ben mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvont stilizált, mégis eleven alakokban megjelenő foglalata a történelem döntésére, választásra kényszerült. Radnóti Zsuzsa gondozásában jelennek meg életmű-sorozatának kötetei. József Attila-díjas (1955, 1967), Kossuth-díjas (1973).
Fő művei:
Tengertánc (elbeszélések, 1941)
Amíg idejutottunk (vallomás, 1946)
Hajnali pisztolylövés (elbeszélés, 1947)
Lágerek népe (szociográfia, 1947)
Budai böjt (elbeszélések, 1948)
A borék (vígjáték, 1948)
Idegen föld (elbeszélések, 1948)
Voronyezs (színmű, 1948)
Házastársak (regény, 1951)
Koránkelő emberek (riportok és elbeszélések (1952)
Négy vidám jelenet (1953)
Hiszek a szabadságban (1954)
Hóviharban (válogatott elbeszélések, 1954)
Ezüstpisztráng (elbeszélések, 1956)
Nehéz napok (regény, 1957)
Jeruzsálem hercegnője (elbeszélések, 1966)
Nászutasok a légypapíron (elbeszélések, 1967)
Egyperces novellák (1968)
Időrendben (válogatott elbeszélések, 1971)
Időrendben (színművek, 1972)
Időrendben (arcképek, korképek, 1973)
Vérrokonok (dráma, 1975)
Meddig él egy fa? (elbeszélések, 1976)
Rózsakiálltás (regény, 1977)
Az utolsó vonat (elbeszélések, 1977)
Kulcskeresők (színmű, 1977)
Négykezes regény tanulságos története (regény, 1979)
Forgatókönyv (tragédia, 1979)
Novellák I-II. (1980)
Párbeszéd a groteszkről (1981)
Kisregények (1981)
Batik (kisregény, 1982)
Drámák I-III. (1982)
Önéletrajzok töredékekben. Befejezetlen regények (1983)
Pisti a vérzivatarban (groteszk játék, 1983)
Egyperces novellák (1984)
Lágerek népe (1984)
Visszanézve. Arcképek, korképek (1985)
Négyeskönyv (1987)
Forrás: MIL
Pais Dezső
Született: 1886. március 20., Zalaegerszeg
Meghalt: 1973. április 6., Budapest
Életrajz: nyelvész
A budapesti tudományegyetemen Eötvös-kollégistaként magyar-latin-görög szakos tanári oklevelet szerzett. Szakvizsgája után nevelő lett a Barkóczy családnál, és nyelvészeti kutatásokat folytatott a zalaegerszegi levéltárban. Sopronban, Cegléden, majd 1919-től Budapesten középiskolai tanár. 1924-től adott el a budapesti egyetemen. 1933-1937-ben az Eötvös Kollégium tanára, 1937-től 1959-ig a magyar nyelvtudományi tanszék vezető professzora, egyúttal az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának elnöke (1943-1949). A Magyar Nyelv című folyóirat társszerkesztője 1928-tól, 1943-tól egyedül szerkesztette, 1953-tól Benkő Lóránddal. Szerkesztette a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai című sorozatot és a Nyelvünk a reformkorban című tanulmánykötetet. Sok éven át elnöke volt a Helyesírási Bizottságnak és az Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának. Tagja volt sok olyan akadémiai, egyetemi és miniszteri bizottságnak, melyek kapcsolatban voltak a nyelvvel. A nyelvtudomány kiemelkedő személyisége, és a nyelvészek asztaltársaságnak, a Kruzsoknak is éltetője volt.
Tudományos munkássága irodalomtörténeti tanulmányokkal kezdődött. Első publikációi közé tartozott Janus Pannoniusról szóló tanulmánya (Egyet. Phil. Kzl., 1910), majd Báró Kemény Zsigmond és az irodalmi élet c. műve (1911). Kimagasló értékű irodalomtörténeti írása az Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-emlékkönyv, 1953). indította el a magyar irodalmi nyelv történetének kutatását A magyar irodalmi nyelv (1954) és a hagyatékából Kázmér Miklós által saját al rendezett A magyar svalls nyelvi emlékeiből (1975) című művekkel. A nyelvtudomány minden ágát művelte, legszívesebben mégis a szószármaztatással és szótörténettel foglalkozott. Számos új utat nyitott a kutatás számára. A magyar történeti személynévkutatás elméletét rendszerezte, elsőnek teremtve meg a középkori személynévadás jelentéstanát. Új műfajt teremtett a teljes szócsaládok vizsgálatával. Munkásságnak egy másik területe a nyelvemlék-magyarázat (Anonymus, Veszprém völgyi apácák alapítólevele, Halotti Beszéd stb.). Jakubovich Emillel együtt kiadta az magyar olvasókönyvet (1929). Anonymus krónikáját lefordította magyarra (Magyar Anonymus, 1926). Foglalkozott a mondattanelmélettel és a hangtörténet kutatásának módszertanával: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (1950). Ezernél több szakközlemény mellett számos tudomány- népszerűsítő cikket írt. Helynévmagyarázatok és etimológiák százai őrzik nevét. Nemcsak elődei szellemi hagyományait adta át, mint tudós és tanár egyaránt iskolát is teremtett. Kossuth-díjas (1951).
Az MTA tagja (levelező 1930, rendes 1941).
Fő művei:
A veszprémvölgyi apácák görög alapítólevele mint nyelvemlék (1939)
A Halotti Beszéd olvasás és értelmezése (1942)
Magyar szóalaktan 1. Szóösszetétel (1949)
A jelentéstan vázlata Gombocz Zoltán késői módszertani előadásaiból (1951)
Kérdések és szempontok szóösszetételek vizsgálatához (Magyar Nyelv, 1951)
Egy szószervezet szétágazásai a magyarban és más finnugor nyelvekben (1962)
Régi személyneveink jelentéstana (1966)
Életem, emlékeim, találkozásaim (1973).
Forrás: ML
Palotai Boris
Született: 1904. május 23., Nagyvárad
Meghalt: 1983. szeptember 13., Budapest
Életrajz: író
Bacsó Péter filmrendező édesanyja, Palotai Erzsi testvére. 1919-től Kassán élt 1940-ig, itt végezte középiskolai tanulmányait. Itt jelent meg 1926-ban első verseskötete, a Tavaszi áradás. 1933-ban jelent meg Az úszóbajnoknő című kisregénye, majd a Péter, egy szegény kisdiák regényével (1934) megnyerte az Athenaeum Kiadó regénypályázatnak díját. Egyik rövidebb írására felfigyelt Fejős Pál rendező, és ekkor kezdődött "filmes" karrierje: regényeiből, elbeszéléseiből hat filmet forgattak. 1946-ban az Asszonyok című lap szerkesztője volt. 1947 és 1953 között kulturális rovatvezetőként a Népszava szerkesztőségben dolgozott. Rendszeres riportutakat tett Sztálinvárosban, egy időre a munkások közé költözött, hogy hiteles tapasztalatokat szerezhessen a megfeszített iramú építőmunkáról. Benyomásairól elbeszélésekben (Kakasszó, 1951), riportokban és regényekben számolt be (Sztálinvárosi gyerekek, 1953). E műveit németül és oroszul is kiadták. Az ötvenes évek egyik sikeres filmjének (Én és a nagyapám) forgatókönyvírója. Nagy sikere volt Ünnepi vacsora (1955) című regényének, oroszul is. A következő években elmélyült és megkeseredett regényeinek világa, új érzékkel ábrázolta a kor és az egyén konfliktushelyzeteit. Kivételes sikere volt Keserű mandula (1958) című regényének, mely több kiadást megért. Termékeny, könnyed íráskészségű elbeszélő és ifjúsági regényíró volt. Legjobb írásaiban hitelesen mutatta be kort. A műveinek alapján készült Kiskrajcár, Ünnepi vacsora, Nappali sötétség című filmek a locarnói filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerték el, a Nő a barakkban című televíziós drámája a Monte-carlói filmfesztivál nagydíját kapta. Kétszeres József Attila-díjas (1950, 1967).
Fő művei:
Versek: Tavaszi áradás (1926)
Valaminek a végén (1929)
Csillag és kenyér (1936)
Regények: Az úszóbajnoknő (1933)
Péter, egy szegény kisdiák regénye (1934)
Julika (1937)
Julika és az ötödik osztály (1939)
Kassai diákok (1940)
A mókusutcai titok (1941)
Semetke úr éjszakája (1942)
Botrány a szállodában (1943)
Kegyetlen ifjúság (1943)
Julika tizenhat éves (1948)
Sztálinvárosi gyerekek (1953)
Ünnepi vacsora (1955)
Keserű mandula (1958)
Viharos mennyország (1960)
A madarak elhallgattak (1962)
Zöld dió (1968)
elbeszélések: Isten ölében (1936)
Hátsó lépcső (1941)
Anyák (1947)
Tűzhely (1949)
Kakasszó (elbeszélés az épülő Sztálinvárosról, 1951)
Varázsige (1955)
Válogatott tévedéseim (1959)
Szerelmespár (1973)
Bejöhetsz hozzám panaszkodni (1982)
Ki ismer engem? (elbeszélések, tárcák, 1985)
Aprópénz (karcolatok, 1961)
Vidám vasárnap (karcolatok, 1963)
A férfi (kisregények és elbeszélések, 1964)
A színésznő és az oroszlán (vidám történetek, 1966)
Örök harag (történetek gyerekeknek, 1966)
Hetedik év (kisregények és elbeszélések, 1978)
A másik új emberek a Dunai Vasműnél (riportok, 1951)
Forrás: ML
Pap Gábor
Született: 1827. szeptember 10., Vilonya
Meghalt: 1895. november 2., Komárom
Életrajz:
Eredetileg Vánczky Gábor. Nemesvámoson kezdte iskoláit, majd 1847-ig a pápai református kollégium hallgatójaként jogot végzett, a Képzőtársulat tagja, a Koszorú, majd a Vándor című iskolai lapok szerkesztője. Bécsben nevelőséget vállalt, ahonnét 1848 őszén megszökött és honvédtisztként vett részt a szabadságharcban, majd várfogságra ítélték. Kiszabadulása után református lelkész Balatonarácson, Balatonudvariban, Litéren, Vörösberényben és Vilonyán. Eközben 1868-ban a veszprémi egyházmegye esperesének, 1873-ban a dunántúli egyházkerület főjegyzőnek, 1874-ben püspöknek választotta meg. 1876-1879 között országgyűlési képviselő Tisza Kálmán oldalán. Szülőfalujában emléktáblája van a református parókián, és Pápán, az ó-kollégium falán.
Közel harminc szépirodalmi és más lap, többek között az Életképek, a Magyar Sajtó, a Pesti Napló és a Györök-féle Balaton-Füredi Napló munkatársa. Pap Kovács Gáborként is írt.
Fő műve:
Költemények (1870)
Forrás: Veszprém Megyei Életrajzi Lexikon (1998)
Papp István
Született: 1901. szeptember 12., Kisvárda
Meghalt: 1972. április 11.,
Életrajz: nyelvész, egyetemi tanár
A debreceni tudományegyetemen szerezte magyar-német szakos tanári oklevelét. Kisvárdán kezdte tanári pályáját 1926-ban. 1928-tól Hatvanban az állami reáliskola, 1937-től Debrecenben az állami gimnázium tanára. 1936-37-ben tanulmányúton Finnországban járt. 1949-ben a Debreceni Tanítóképző Intézet megbízott előadója, majd az Egri Pedagógiai Főiskola tanára (1949-1952). 1952-től a debreceni KLTE magyar nyelvészeti tanszékének vezetője volt, 1967-től a Finn-Magyar Kulturális Vegyesbizottság tagja. A turkui egyetem díszdoktora, a Finnugor Társaság, a Kalevala Társaság és a Finn Akadémia tagja. 1967 decemberben megkapta a finn állam egyik legnagyobb kitüntetését, az Oroszlán-rend parancsnoki jelvényét.
Tudományos munkássága az általános és magyar nyelvészetre, valamint a finnugrisztika területére terjedt ki. Érdeklődésének középpontjában a mondattan állt. Az egyoldalú logikai felfogással szemben az érzelmi és stilisztikai szempontokat is figyelembe vevő mondatszerkezetet igyekezett kidolgozni. Finn vonatkozású munkáit Finnországban is nagyra becsülik. A nyelvtudományok doktora (1970).
Fő művei:
Magyar nyelvatlasz (1929)
A nyelvtan lélektani alapvetése (1939)
Finn nyelvtan (egyetemi tankönyv, 1956)
Finn nyelvkönyv tanfolyamok és magántanulók számára ( 1957)
Finn olvasókönyv szójegyzékkel (1959)
Finn-magyar szótár (1962)
A szóalkotás problémái (1963)
Leíró magyar hangtan (egyetemi tankönyv, 1966)
A finn nyelv alapelemei (egyetemi tankönyv, 1967)
Forrás: ML
Papp László
Született: 1928. november 26.
Meghalt: 1984. november 26., Budapest
Életrajz: költő
A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett tanári oklevelet 1949-ben. Tanárként, később újságíróként dolgozott. 1957-ben a Magyar Ifjúság című lap munkatársa lett. Versei különböző lapokban jelentek meg.
Fő műve:
Borkóstoló (versek, 1958)
Forrás: ML
Pázmány Péter
Született: 1570. október 4., Nagyvárad
Meghalt: 1637. március 19., Pozsony
Életrajz: esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja, író
Protestáns családból származott, 1583-ban mostohaanyja befolyásra kolozsvári diák korában katolizált. 1587-ben belépett a jezsuita rendbe. Kolozsvárott, Krakkóban, Bécsben, végül Rómában tanult, majd Grazban működött. 1601-ben visszatért Magyarországra hittérítőnek, majd 1603-tól a grazi egyetemen tanított. 1607-ben Forgách Ferenc esztergomi érsek udvarába került. 1616-ban, miután a pápa már korábban felmentette szerzetesi fogadalma alól, előbb turci préposttá, majd esztergomi érsekké nevezték ki. 1629-ben bíboros lett. 1619-ben Nagyszombatban nevelőintézetet és papneveldét, 1623-ban Bécsben magasabb papnevelő intézetet (a későbbi Pazmaneum), végül 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapított teológiai és bölcsészeti karral (a jelenlegi Eötvös Loránd Tudományegyetem jogelődje). Pozsonyban jezsuita kollégiumot és iskolát, Érsekújváron és Körmöcbányán ferences kolostort létesített.
Magyarországon - mind politikai, mind egyházi tekintetben - az ellenreformáció vezéralakja volt. Működése elsősorban a Habsburg-udvart szolgálta, noha látta a Habsburg hegemónia veszélyeit a magyar rendi érdekekre. Ugyanakkor képviselte az egész nagybirtokos osztálynak a "feudalizmus második kiadása", a második jobbágyság rendszerének megszilárdítására irányuló törekvést; ehhez szükséges volt mind az udvar politikai támogatása, mind az ellenreformációs küzdelmekben újjászerveződött és korszerűsödött katolikus egyház ideológiai fegyverzete. Egyházpolitikai munkásságával és még inkább hitvitázó írásaival döntő része volt a magyarországi rekatolizációban. Számos főúri családot (Forgách Miklós és Zsigmond, Thurzó Kristóf, Esterházy Miklós, Zrínyi György stb.) térített vissza a katolikus hitre. Nézetei hatással voltak Zrínyi Miklós nézeteinek alakulására. Református prédikátorok (Magyari István, Alvinczy Péter) ellen írt vitairatai, prédikációi, imádságai, amelyeket népies magyar nyelven írt, kimagasló szerepet játszottak a magyar irodalmi nyelv megteremtésében, erőteljes stílusukkal maradandó értékei a magyar irodalomnak.
Fő művei:
Felelet (1603)
Keresztényi imádságos könyv (1606)
Öt szép levél (1609)
Isteni igazságra vezérlő kalauz (1613)
Vasárnapokra és egynéhány ünnepekre rendelt evangéliumokról prédikációk (1631)
Pázmány Péter bíbornok, esztergomi érsek összes munkái I-VII. (1894-1905)
Pázmány Péter munkáiból (1904)
Pázmány Péter összegyűjtött levelei I-II. (1910-1911)
Pázmány Péter válogatott írásai (1957)
Forrás: ML
Péczeli József
Született: 1750. ?, Putnok
Meghalt: 1792. december 4., Komárom
Életrajz: költő, műfordító
Péczely József történetíró apja. Református papi családból született. A debreceni kollégiumba járt, majd szülei külföldi egyetemekre küldték (Lipcse, Bern). Hazatérve Komárom prédikátora lett, és egyházi elfoglaltsága mellett létrehozta a Komáromi Tudós Társaságot. Az 1790 körüli a nemesi-nemzeti mozgalom támogatói közé tartozott.
A felvilágosodás korának franciás műveltségű írója. Az első magyar népszerű tudományos folyóirat, a Mindenes Gyűjtemény (1789-1792) szerkesztője. Főleg fordításaival szerzett nevet magának.
Fő művei:
Voltaire: Zayr (műfordítás; 1784)
Voltaire: Henrias (műfordítás; 1786)
Yung éjszaki és egyéb munkái I-II. (műfordítás; 1787)
II. József életnek rövid leírása (1790)
Forrás: ML
Pék Pál
Született: 1939. július 26.
Életrajz: költő
1956-ban forradalmi tevékenységérét kizárták a gimnáziumból. A Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban lett szerszámkészítő lakatos, majd 1960-tól 1965-ig Zalakomárban és Murakeresztúron dolgozott képesítés nélküli nevelőként. Közben elvégezte a Pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakát (1961-1965). 1965-1966-ban Eszteregnyén, 1966-1967-ben Nagykanizsán volt magyar-történelem szakos tanár, 1967-1968-ban a KGZ oktatási előadója, napközis nevelő, 1968-tól 1982-ig Nagykanizsán általános iskolai tanár. Időközben megszerezte második diplomáját az ELTE-BTK magyar szakán. 1982-től a Mező Ferenc Gimnáziumban magyart tanított. Hobbija a dzsessz.
A Kanizsa című hetilap alapító szerkesztője, 1995-től a Pannon Tükör főszerkesztője. 1959-től ír verseket és kritikákat. A Zalai Írók Egyesületének ügyvezető elnöke. Az SZDSZ alapító tagja.
Fő művei:
Rapszódia a reményről (versek, 1976)
Nyár füstje (versek, 1984)
Holtág (versek, 1990)
Az idő metszetei (versek, 1994)
Havak tánca (versek, 1997)
Forrás: KK 2000
Peterdi Pál
Született: 1925. február 17., Budapest
Meghalt: 2000. november 21., Budapest
Életrajz: sportújságíró, humorista
Eredetileg Pohlencz. Tizenéves korában a MAC versenyzőjeként, játékosaként úszott, vízilabdázott, de nagyon hamar edzősködni kezdett: már 23 esztendős korában a III. Kerület TVE pólósaknak trénere volt. Később elsősorban úszóedzőként ért el sikereket, egy ideig (1963 és 1967 között, a Balcz, Török féle "aranykorban") az öttusa-válogatott uszodai gyakorlásait is irányította. Közben sajátos, utánozhatatlan és rendkívül népszerű stílusban írta cikkeit a különböző újságokban. 1943-tól 1948-ig a Hutter és Lever Rt. tisztviselője, 1948-1950-ben a Szikra című ifjúsági hetilap munkatársa, 1950-1951-ben a Fővárosi Villamosvasút pályamunkása, majd a Csemege édesipari Rt. tisztviselője, 1952-től 1956-ig a III. kerületi Vörös Lobogó úszóedzője, 1956-tól 1971-ig a Képes Sport, 1971-től 1992-ig a Ludas Matyi és az Új Ludasfőmunkatársa, 1992-től haláláig a Mai Nap vasárnapi mellékletnek szerkesztője, 1996-tól a Ludas Matyi társszerkesztője.
Írt rádiójátékot, állandó szerzője a Rádiókabarénak, a Vidám Színpadnak, a Mikroszkóp Színpadnak. 36 sport témájú könyve is megjelent. Rózsa Ferenc-díjas (1984), Karinthy-gyűrű tulajdonos (1987), Erzsébet-díjas (1989) és Aranytoll-díjas (1994).
Forrás: KK 2000
Petőfi S. János
Született: 1931, Miskolc
Életrajz: nyelvész
A KLTE matematika-fizika-német szakán diplomázott. A Göteborgi, a Konstansi, a Bielefeldi és a Maceratai Egyetemen tanított nyelvfilozófiát. Szöveg- és kommunikációelmélettel foglalkozik. Két magas szintű nyelvészeti periodika (Szemiotikai Szövegtan, Officina Textologica) is fűződik a nevéhez. Lotz-díjas (1996).
Fő művei:
Szöveg, szövegtan, műelemzés. Textológiai tanulmányok (1990)
A humán kommunikáció szemiotikai elmélete fel. Szövegnyelvészet - Szemiotikai textológia (1991)
Forrás: KK 2000
Pilinszky János
Született: 1921. november 25., Budapest
Meghalt: 1981. május 27., Budapest
Életrajz:
A budapesti piarista gimnáziumban, majd a jogi és a bölcsészeti karon végezte tanulmányait. 1940-ben jelentek meg első versei, az Élet, a Magyar Csillag, az Ezüstkor és a Vigilia munkatársa lett. 1942-ben az Élet szerkesztőségében dolgozott. 1944 őszén katonaként Németországba került, ott ismerte meg a koncentrációs táborok szörnyűségeit, tapasztalatai meghatározták világképét és költészetét. Hazatérve jelentette meg Trapéz és korlát (1946) című verseskötetét. 1946-1948-ban az Újhold című irodalmi folyóirat társszerkesztője volt, közben dolgozott a Válasznak és a Sorsunknak is. 1947-1948-ban több hónapot Rómában töltött. Az ötvenes években az irodalmi élet peremre kényszerült. 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora, 1957-ben az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, nagyrészt itt jelentek meg riportjai, tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, film- és képzőművészeti kritikái. Az 1960-as évektől számos alkalommal utazott Nyugat-Európába, és Amerikába is eljutott 1975-ben. Nemzetközi elismerését kiváló versfordításaikkal olyan költőtársak segítették, mint az angol Ted Hughes, és a francia Pierre Emmanuel.Párizsban megismerkedett Simone Weil írásaival, amelyek hatást gyakoroltak világképére. A Wilson-színház modern törekvéseinek megismerése 1971-ben hatással volt színházi érdeklődésére. 1972-ben a Sorbonne-on tartott előadást A kelet-európai kultúrák néhány adottsága címmel. Elsősorban költő volt, de cikkein kívül életművéhez tartoztak színművei, a Rekviem című filmforgatókönyv és filmvázlatok is. Még életében jelent meg lírai költeményeinek gyűjteménye (Kráter). Az összegyűjtött versei többletként folyóiratokban közzétett versekkel, verses mesékkel és lírai műfordításokkal bővített kötet. Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. Katolikus világnézete mindvégig meghatározója volt életének és művészetének. "Költő vagyok és katolikus" - mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Rembrandtban, Hölderlinben, Emily Brontban, Van Goghban és mindenekelőtt Dosztojevszkijben és József Attilában ismerte fel szellemi rokonait. élete végső éveiben egymás után láttak napvilágot verses és olykor elmélkedő prózai kötetei. A hetvenes évek második felében már kifejezetten népszerű és széles körökben tisztelt költő volt. Sovány, örökké sápadt, éles arcélű tekintete, szájában vagy ujjai közt cigarettájával ismert kép volt az írói világban, s akik személyesen ismerték, szerették szelíd hangját, szomorkás mosolyát, okos mindent-megértését. Az önvád örökké benne élt, de másokat csak szeretni tudott. Halála óta néhány posztumusz könyve jelent meg: cikkek, tanulmányok, prózai elbeszélések, színművek is. Talán még újabb régiek is következnek. De az életmű együtt van: egy magas színvonal, tiszta lélek összes művei. Baumgarten-díjas (1947), József Attila-díjas (1971), Kossuth-díjas (1980).
Fő művei:
Trapéz és korlát (versek, 1946)
Harmadnapon (versek, 1959)
Rekviem (versek s próza, 1964)
Nagyvárosi ikonok (összegyűjtött versek, 1970-1971)
Szálkák születése (mesék, 1974)
Tér és forma (versek, 1975)
Kráter (összegyűjtött és új versek, 1976)
Beszélgetések Sheryl Suttonnal (regény, 1977)
Pilinszky János válogatott művei (1978)
Szög és olaj (válogatott prózai írások, 1982)
Poesie (versek, 1983)
A mélypont ünnepélye I-II. (próza, 1984)
Pilinszky János összegyűjtött versei (1987)
Összegyűjtött művei I-III. (széppróza, tanulmányok, esszék, cikkek, 1993)
Forrás: MIL, A magyar irodalom arcképcsarnoka
Rácz Endre
Született: 1922. augusztus 21., Csákberény
Meghalt: 1992. október 29., Budapest
Életrajz: nyelvész
Az Eötvös-kollégium tagjaként 1946-ban szerzett tanári oklevelet. Kecskeméten, majd 1946-1947-ben Pápán tanított. 1949-1950-ben osztályvezető a NKOSZ központban, majd docens a budapesti pedagógiai főiskolán. 1955 után a szegedi, majd a budapesti egyetemen tanított. 1962-ben kandidátusi, 1986-ban doktori címet szerzett.
Leíró és történeti nyelvtudománnyal, nyelvműveléssel foglalkozott.
Fő művei:
Kis magyar nyelvtan (1959)
A magyar nyelv következményes mondatai (1963)
Anyanyelvi nevelésünk korszerűsítéséről (1975)
A belehallás jelenségéről (1992)
Forrás: ML
Radnóti Miklós
Született: 1909. május 5., Budapest
Meghalt: 1944. november 6. s 10. között, Abda
Életrajz: költő, műfordító
Édesanyját születésekor, apját 12 éves korában vesztette el. Anyai nagybátyja - jómódú textil-nagykereskedő - neveltette. 1919-től Budapesten a Mark utcai reáliskolában, 1923-tól az Izabella utcai kereskedelmiben tanult, ahol 1927-ben érettségizett. 1927-1928-as libereci (Csehszlovákia) tanulmányútján került kapcsolatba a munkásmozgalommal, amit a Népszavában és a Jóság antológiában megjelent versei tükröztek. 1929-ben reálgimnáziumban érettségit is tett és 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetemre magyar-francia szakos tanárjelöltnek, itt Sík Sándor tanítványa lett. Ez évben jelent meg első nll verskötete, a Pogány köszöntő. Újmódi pásztorok éneke című kötetét "vallásgyalázás és a szemérem elleni vétség" címén az ügyészség elkoboztatta, a bíróság pedig nyolcnapi - fellebbezés után felfüggesztett - fogházbüntetésre ítélte őt. 1931 nyarát Párizsban töltötte. Hazatérése után részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumában, az egyetemi ifjúság e haladó szellem mozgalmában. A Kollégium kiadásában jelent meg 1933-ban Szegeden Lábadozó szél című kötete. 1934-ben Kaffka Margit művészi fejlődése című értekezésével (Radnóczi Miklós néven) megszerezte a bölcsészdoktorátust, majd 1935-ben a tanári oklevelet. Ez év augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit. A következő években magánórák adásából és alkalmi irodalmi munkák jövedelméből él. Ekkor jelentek meg verseskötetei: Újhold (1935); Járkálj csak, halálraítélt! (1936); Meredek út (1938). 1940. szeptember 5. és december 18. között Erdélyben munkaszolgálatos. 1941. november 1-jén részt vett a Kossuth Lajos s Táncsics Mihály sírjánál rendezett függetlenségi tüntetésben. 1942. július 1-jén újból. munkaszolgálatos Erdélyben, majd Budapesten, 1943 tavaszán barátai közbenjárására felmentést kapott. 1944. május 20-án harmadszor is behívták, Vácra vonult be, május végén Szerbiába, Borba vitték. A szeptemberi visszavonuláskor gyalogmenetben hajtották nyugatnak. Útközben Abda környékén tarkólövéssel meggyilkolták. Holttestét - és vele utolsó verseit - az abdai tömegsírban találták meg.
Szocialista vonzódású költőként indult, a teret hódító fasizmus, az erőszakos halál előérzete a harcos humanizmus egyre erősödő és tisztuló hangját váltotta ki belőle. A fasizmus évei tették világirodalmi színvonalon is kiemelkedő költővé. Utolsó verseiben a cselekvés vágya, a tehetetlenség és az otthon utáni vágyódás érzése kap hangot. Megdöbbent erővel ábrázolja a halálveszedelemben élő végsőkig hajszolt ember sorsát. 1938-ban Baumgarten jutalmat kapott. Kortársairól (Babitsról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről) szóló tanulmányai mellett kiemelkedő az Ikrek hava című életrajzi kötete. Sokat fordított, átdolgozta Cervantes Don Quijotéjét az ifjúság számára, és összeállított egy néger népmesegyűjteményt Karunga, a holtak ura címmel (1944).
Fő művei:
Pogány köszöntő (versek, 1930)
Újmódi pásztorok éneke (versek, 1931)
Lábadozó szél (versek, 1933)
Újhold (versek, 1935)
Járkálj csak, halálraítélt! (versek, 1936)
Meredek út (versek, 1938)
Apollinaire válogatott versei (műfordítások; 1940)
La Fontaine: Válogatott mesék (műfordítás; 1942)
Huizinga válogatott tanulmányai (műfordítás; 1943)
Tajtékos ég (versek, 1946)
Radnóti Miklós versei (1948)
Tanulmányok, cikkek (1956)
Radnóti Miklós összes versei és műfordításai (1959)
Ikrek hava (prózai művek, tanulmányok, 1960)
Napló (1989)
Forrás: ML
Ratkó József
Született: 1936. augusztus 9., Budapest
Meghalt: 1989. szeptember 13., Nagykálló
Életrajz: költő
Iskoláit Pesterzsébeten kezdte, majd vidéken lelencgyerekként folytatta. Élt Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Hajdúhadházán, Tiszadobon, Nyíregyházán. Dolgozott állami gazdaságban, borpincészetben, segédmunkás volt az építéstudományi Intézetben. Hallgatja volt a szegedi tudományegyetemnek, magyar-olasz szakon tanult, de nem fejezte be tanulmányait. Segédmunkás, tanító, újságíró, majd 1964-től Nagykállóban a járási könyvtár munkatársa, később igazgatja volt.
1955-től közölték verseit a folyóiratok (Alföld, Új írás, Napjaink, Tiszatáj, Élet és Irod., Kortárs, Szabolcs Szatmár Népe). Első verseskötete, Félelem nélkül, önéletrajzával 1966-ban jelent meg. Gyermek- és ifjúkornak alapélménye az árvaság, a szegénység, a kisemmizettség. Vezérmotívuma a hűség, közösség, felelősség. Előbb a helyét kereső ember szorongása, majd a közösségi eszmények és a valóság ellentéte jut kifejeződésre verseiben. Törvénytelen halottaim (1975) c. kötetének mitológiája szerint a holtak tartják a földet, és az élők csak akkor egyenrangúak velük, ha keményen élnek, ha meg tudják tartani magukat. A népköltészeti ihletésű, a siratóénekek, jeremiádok tónusa meghatározó. Lírája az élményköltészet, a lírai realizmus jegyében indult, majd a metaforikus-látomásos jelleg került túlsúlyba. Az Ének megmarad (Hetek) versantológia költői közösséghez tartozott. Színpadi művét, verses drámáját, Segítsd a királyt, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be (1985). József Attila-díjas (1969), SZOT-díjas (1975), Szép Ernő-díjas (1985).
Fő művei:
Félelem nélkül (1966)
Fegyvertelenül (versek, 1968)
Egy kenyéren (versek, 1970)
Törvénytelen halottaim (versek, 1975)
Gyerekholmi (társszerző; gyermekversek, 1980)
Félkenyér csillag (válogatott versek, 1984)
Segítsd a királyt! (dráma, 1985)
A kő alól (versek, 1987)
Forrás: MIL
Reguly Antal
Született: 1819. július ?,, Zirc
Meghalt: 1858. augusztus 23., Buda
Életrajz: nyelvtudós, etnográfus
Győrött, majd a pesti egyetemen végezte tanulmányait. Élete nagy céljául a finnugor rokonság megfejtését tűzte ki. Ennek érdekben 1839-ben Németországon, Svédországon át Finnországba ment, s ott a lappok között gazdag etnográfiai anyagot gyűjtött. 1841-ben ismét visszatért Helsingforsba (a mai Helsinki), és az észt nyelvvel kezdett foglalkozni. Kutatóútjára Szentpéterváron készült fel, a keleti finnugor: zürjén (komi), mordvin, cseremisz (mari), és a török-csuvas nyelvet tanulmányozta. Itt betegedett meg a megeröltető munkától. Időközben a Magyar Tudományos Akadémia 1. tagja lett 1843-ban, s nagyobb összeget is kapott kutatóútja finanszírozására. Még ebben az évben elindult Szentpétervárról, és az Uralon átkelve jutott el Vszevolodszkojba, a vogulokhoz (manysik). Köztük szótárt készített és énekeket gyűjtött. Innen 1844-ben indult tovább az északi vogulok földjére, majd ezután az osztják (hanti) nép és nyelv tanulmányozásba kezdett. Foglalkozott a cseremiszek nyelvével és a csuvasokkal is. 1846. augusztusában tért vissza Szentpétervárra és itt kezdett hozzá az Ural-vidék térképének kidolgozásához. 1848-ban tért haza Magyarországra, és az egyetemi könyvtár első re lett. Alapvető értékű nyelvi anyagot gyűjtött össze, de betegsége és halála megakadályozta gyűjteményének közzétételében. Hagyatékát többen dolgozták fel, Munkácsi Bernát, Budenz József, Pápai József.
Fő művei:
Vogul népköltési gyűjtemény I-IV. (részben Reguly hagyatékából, 1892-1921)
Osztják népköltési gyűjtemény (1905)
Osztják hősénekek I-II. (részben Reguly hagyatékából, 1944-1951)
Forrás: ML
Remenyik Zsigmond
Született: 1900. július 19., Dormánd
Meghalt: 1962. december 30., Budapest
Életrajz: író
Vidéki nemesi családból származott. A nagyváradi jogakadémián tanult, de 1920-ban abbahagyta tanulmányait, és Dél-Amerikába utazott, ahol hat évet töltött nehéz és kalandos körülmények között. Hazatérése után kapcsolódott be az irodalmi életbe. 1939-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, de két év után hazatért.
Első írásait nem sokkal hazatérése után a Nyugat, a Ma és A Hét közölte. 1932-ben adta ki az Apocalipsis Humana első művét, a Bolhacirkuszt, de e nagy regénysorozat nagy részét a második világháború után írta. Ezekben a század első negyede széthulló úri társadalmának életét, a vidéki kúriák süllyedő világát ábrázolta éles szatírával és erős kritikai hajlammal. A Szép Szó című irodalmi folyóiratnak mindvégig munkatársa volt, később egyik szerkesztője.
Fő művei:
Bolhacirkusz (regény, 1932)
Mese habbal (regény, 1934)
Bűntudat (regény, 1937)
Vész és Kaland (regény, 1940)
Atyai ház (színmű, 1943)
Északi szél (regény, 1947)
Élők és holtak (regény, 1948)
Kard és kocka (színmű, 1955)
Por és hamu (korrajz, 1955)
Vándorlások könyve (úti élmények, 1956)
József Attila és a Szép Szó (Élet és Irodalom, 1962/2)
Babits Mihályról (Élet és Irodalom, 1962/9)
Forrás: ML
Révai Miklós
Született: 1750. február 24., Nagyszentmiklós
Meghalt: 1807. április 1., Pest
Életrajz: nyelvész, író, egyetemi tanár
A szegedi piaristáknál tanult, 1769-ben tagja lett a rendnek. A szerzetesi létformát lázadozva viselte, szenvedélyes természete sok összetűzésbe sodorta. Szabadelvű vallási felfogása és lelkes hazafisága miatt később is sok üldözésben volt része 1771-től Tatán, Veszprémben tanított, 1776-ban Nyitrán teológiát, 1777-től Bécsben rajzot és művészetet tanult. Hazatérve 1778-ban pappá szentelték Nagyváradon, ugyanott egy ideig rajztant, majd akadémiai tanár volt. 1784. május 1-ig Pozsonyban a Magyar Hírmondó, az első magyar nyelvű hírlap szerkesztője. 1785-től Győrben nevelő, 1787-től 1793-ig rajztanár s tankönyvet írt. Itt vívta meg nagy irodalmi harcát. 1795-ben hagyta el Győrt, s ekkor ismét a vándorlás, a nyomor évei következtek. Fél évet töltött Bécsben, 1796-ban kinevezték költészettanárnak Esztergomba. Nehéz körülmények között élt, betegsége is egyre jobban kínozta. Végre 1802-ben megbízást kapott a pesti egyetem magyar tanszékének vezetésére, s itt is halt meg 1807. április 1-jén.
1780-ban jelenik meg A mezei gazdaságnak folytatásáról című könyve. E vállalkozás egyik legfőbb eredménye hogy Révai e könyvekben szakkifejezések egész sorát alkotta meg, magyarította.
1778-ban jelent meg első verseskötete, a Magyar alagyáknak (elégiáknak) I. könyvek. A versekben a klasszikus verselés szabályait követte. Műveinek egy része alakalmi vers, legtöbbjükben a hazafias téma a nyelv s a tudományok ügye adja a mondanivalót.
1780-ban jelenik meg A magyar nyelvnek helyes írása s kimondása felel kettős tanulság, avagy ortográfia. A könyv helyesírási tudnivalókat s kiejtési szabályokat tartalmaz. Révai már ebben a könyvben is helyesírási alapelvünket, a szövegelemző elvet képviselte. Helytelennek tartja tehát az "igasság", "egésség", "ravasság" formákat; helyettük az "igazság, egészség, ravaszság" formákat ajánlja. Helyteleníti a személynevek végén az "y"-t, helyette "i"-t javasol. Nem "Várady", "Buday" tehát a helyes írásmód, hanem "Váradi", "Budai". Könyvben Révai máig is használatos nyelvészeti szabályt alkotott. A Váradon töltött évek után Bécsben, Sopronban, Grácban vállalt nevelői állást. Bécsben közelebb került a tudományos élethez, törekvései egyre határozottabb célt kapnak. Ekkor fogalmazódik meg szándéka a Költeményes Gyűjtemény megindítására és a Tudós Társaságért folytatott harcra. Ez utóbbihoz Bessenyei Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című munkája adott kiindulópontot. Révai számára a költészeti emlékek és a nyelvjárások ismerete a nyelvtörténeti kutatások alapjait képezte. Nyelvtudományi rendszert az 1790-es években dolgozta ki. Két fő műve 1803-ban jelent meg. Az Antiquiates Litteraturae Hungaricae (Magyar irodalmi régiségek) című művében közreadja legrégebbi összefüggő nyelvemlékünket, a Halotti Beszédet, s a szöveget tudományos magyarázatokkal látta el. E könyv kapcsán emlegetik Révait a magyar történeti nyelvészet alapítójaként. Módszere tudományos, hiszen megelőzte a történeti nyelvtan legnagyobb művelőit, a német Schlegelt és Grimmet. Nyelvemlékeinket kutatva-elemezve Révai elsősorban azokat a szálakat kereste, amelyek az élnyelvhez vezetnek, és útmutatásul szolgálnak. Másik fő műve az Elaboratior Grammatica Hungarica (Bővebb magyar nyelvtan). E könyv Révai összefoglaló nyelvtani munkája, melyben nyelvtörténeti tényekkel magyarázza az előbeszéd grammatikáját. Felhasználja az összehasonlító nyelvészet módszereit is, bár - mai felfogásunktól eltérően - a finnugor nyelvek mellett a keleti nyelvekkel is rokonítja a magyart. Felhívja a figyelmet a népnyelv fontosságára is. Kifejti a helyesírási elveit: az elemző írásmódot tartja helyesnek. Révai élete utolsó éveiben fogott hozzá A magyar deákság cím munkájához. E művében a magyar irodalom történetét, a nyelv történetét tárgyalja, kísérletet tesz az első magyar nyelvű összefüggő stilisztika létrehozására.
Fő művei:
A régi magyar írásmód (kézirat)
Magyar szép toll (kézirat)
A magyar alagyáknak I. könyve (1778)
Révai Miklós elegyes versei (Pozsony, 1787)
Antiquitates literaturae Hungaricae (1803)
Elaboratior grammatica hungarica I-II. (1803-1806)
Forrás: ML, Révai Miklós Gimnázium emlékkönyve
Rideg Sándor
Született: 1903. február 12., Törtel
Meghalt: 1966. február 8., Budapest
Életrajz: író
Apja uradalmi cseléd volt, fiatalságát a pusztán élte le. 1919-ben beállt vöröskatonának, majd a Tanácsköztársaság megdöntése után Budapesten gyári munkás később MÁV-altiszt lett. Pékmesterséget is tanult, de hamarosan politikai pályára lépett, 1925-ben már az akkor alakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagja. A munkásmozgalomban való részvétele miatt többször letartóztatták, 1927-ben a lakásán titkos nyomdát foglaltak le. 1944-ig állandó rendőri felügyelet alatt állt, majd a háború végnapjaiban koncentrációs táborba hurcolták. A felszabadulás után, 1945-től 1947-ig a Csepeli Szabadkikötő üzemi bizottságának elnöke, azután a néphadsereg írói csoportjának tagja.
Íróként először 1931-ben jelentkezett, novellái a Népszava, a Korunk, a Magyarország és a Híd című lapokban, illetve folyóiratokban jelentek meg. Első regényében, az Indul a bakterházban (amelyet a Népszava közölt folytatásokban, és amelyből nagysikerű film is készült) már megmutatkozott írói egyénisége: élénk mesélőkedve és a szocialista szemlélettől áthatott eredeti humora, tehetsége azonban csak a felszabadulás után bontakozott ki teljesen.
Fő művei:
Indul a bakterház (regény, 1943)
Urak országában (elbeszélések, 1945)
Tízpróba (regény, 1949)
A tükrösszívű huszár (elbeszélések, 1950)
Sámson (regény, 1951)
Daruszegi vasárnapok (regény, 1953)
Históriás idők (elbeszélések, 1955)
Csongrádi hun király (elbeszélések, 1957)
Kristóf rózsafi (regény, 1960)
Lelkek szakadékai között (elbeszélések, 1963)
Forrás: ML
Rimbaud, Arthur
Született: 1854. október 20., Charleville
Meghalt: 1891. november 10., Marseille
Életrajz: francia költő
Vallásos édesanyja egyedül nevelte, mert apja, aki katonatiszt volt, elhagyta a családját. Gyorsan érő típus volt, jó eszével, tehetségével már a középiskolában kitűnt. Nyughatatlan, lázadó természete azonban nem hagyta nyugodni. 1870-ben elszökött otthonról, és Párizsba ment, ahová valószínűleg a frissen kirobbant francia-porosz háború társadalmi-politikai viharnak izgalmai vonzották. Anyja 1871-ben hazaparancsolta, de újra megszökött. Még ebben az évben ismerkedett meg Paul Verlaine-nel, kora híres, ám ellentmondásos életvitelű költőjével, akivel barátsága rövid életűnek, ám annál viharosabbnak bizonyult. Együtt járták be az éjszakai Párizs bohém művészvilágát, bekalandozták a belga határvidéket, Brüsszelt és környékét, később Londont és az angol délvidéket. 1873 tavaszán kapcsolatuk megszakadt, miután Verlaine revolverrel rálőtt a szakítani akaró Rimbaud-ra. A még mindig csak tizenkilenc éves Rimbaud feldúltan tért haza családjához, Roche-be, anyja kis birtokra, majd bezárkózott a padlásra, és leszámolt az irodalommal, végleg. Életének ezután semmilyen irodalmi vonatkozása nincsen. Rengeteget utazott korai haláláig, bejárta Európát, Ciprust, felfedező utakat tett Afrika ismeretlen vidékein, beszámolót készített a Francia Földrajzi Társaságnak. 1891-ben tért vissza Marseille-be kényszerű okból, ugyanis daganat támadt a jobb térdén, és bár amputálták a lábát, ez sem segített rajta, kórházi ágyon halt meg harminchét éves korában.
Csodagyerekként tartották számon már egészen fiatal korától. Tizenöt évesen virtuóz latin nyelvű verseivel ejtette ámulatba környezetét. 1870-től írta francia nyelvű költeményeit. Végigjárta a francia líra egész skáláját, de hamar megunta a hagyományos formanyelveket. Első híres költeménye A meghökkentek (1870). A szökéseinek és csavargásainak költői termése a tíz szonettből álló sorozat, amely útinaplószerűen rögzíti a kalandjait. 1872-től fokozatosan búcsút mondott a kötött formáknak, és prózakölteményeket kezdett írni, amelyek Les Illuminations (magyar fordításban Színvázlatok) cím alatt váltak ismertté a világirodalomban. A Verlaine-nel való szakítása után írta meg az Egy vad a pokolban című, főként prózát, de verseket is tartalmazó művét, amelyben leszámolt az irodalommal.
F művei:
Les illuminations (1872)
Egy vad a pokolban (1873)
Forrás: Ki kicsoda a világirodalomban?
Romhányi József
Született: 1921. március 8., Nagytétény
Meghalt: 1983. május 7., Budapest
Életrajz: költő, író
Tanulmányait a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában végezte. 1951-ben lett a Magyar Rádió dramaturgja, majd 1957-től az állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetője. 1960 és 1962 között a Magyar Televízió szórakoztató főosztályának művészeti vezetője volt, 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja.
Több komolyzenei műnek, így Sugár Rezső Hunyady című oratóriumának (1953), Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond (1960) és Ránki György Muzsikus Péter (1963) című operájának szövegírója volt. Fordított operalibrettókat (Glucktól az Orfeuszt, Rossini Ory grófját, Orff Az okos lány című művét. Számos operett- és kabaréműsor verseit szerezte. Közkedvelt televíziós animációs filmek szövegírója volt (Mézga Aladár különös kalandjai; Kérem a következőt! - Dr. Bubó). Méltán tett szert nagy népszerűségre az amerikai William Hanna és Joseph Barbara rajzfilmjeinek és a Flinstone család (Frédi és Béni) verses szövegnek magyarításával. Lefordította a T. S. Eliot költeményei alapján készült Macskák című musicalt. Számos gyerekkönyvet írt. Érdemes művész (1983).
Fő művei:
Mese az egér farkincájáról (verses mese, 1966)
Tíz pici coca (verses képeskönyv, 1969)
Mézga Aladár különleges kalandjai (fantasztikus meseregény, 1974)
Doktor Bubó (humoros elbeszélésciklus, 1979)
Misi meséi (mesék, 1979)
Szamárfül (szatirikus versek, 1983).
Forrás: ML
Sajnovics János
Született: 1733. május 12., Tordas
Meghalt: 1785. május 4., Buda
Életrajz: nyelvtudós, csillagász.
Egyetemi tanulmányait Nagyszombatban kezdte bölcsészkaron, Bécsben folytatta hittudományi ismeretei bővítésével, majd a szaktanárit Győrött és ismételten Bécsben végezte.
Pozsonyban és Egerben egy-egy évig tanított. 1758-tól 1760-ig a bécsi udvari csillagvizsgáló intézetben Hell Miksának (jezsuita vezető) volt tanársegédje, később 1765-től 1772-ig a nagyszombati obszervatóriumban dolgozott. 1768-ban Hell magával vitte Norvégiába (Várd szigetre), hogy megfigyeljék a Vénusz bolygó elvonulását a Nap korongja előtt (1769 júniusa). Itt fogott hozzá a magyar-lapp nyelvviszony kérdésének tisztázásához. Hazafelé jövet Koppenhágában beszámolt eredményeiről és kinyomtatta munkáját, amelynek magyarországi kiadásban először közölte a Halotti Beszéd teljes szövegét is.
1770. január 19-én a Dán Királyi Akadémia tangájává választották Hell Miksával együtt. A magyar-lapp nyelvrokonságot hirdető gondolatait itthon a nemesség felháborodással fogadta, voltak azonban kivételek: Pray György történetíró is az északi rokonság mellett foglalt állást.
Műve - amely a finnugor-magyar nyelvhasonlítás első jelentős kísérlete - az összehasonlító nyelvtudomány terén úttörő jelentőségű. Azonban a sok támadás miatt nem folytatta tovább nyelvtudományi munkásságát. 1772-től a budai csillagvizsgáló adjunktusa volt, csillagászati könyvet adott ki, amely szintén kiemelkedő a korabeli ismeretterjesztés terén.
Fő művei:
Demonstratio (1771-1772)
Idea Astronomiae (1778)
Napló (1768, 1769, 1770)
Forrás: ML
Salamon Anikó
Született: 1945. július 2., Réty
Meghalt: 1981. július 1., Kolozsvár
Életrajz: néprajzkutató
Apja író volt. 1964-ben Sepsiszentgyörgyön érettségizett, majd 1967-től 1968-ig a kolozsvári egyetemen tanult. Erdélyből ösztöndíjjal került a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ahol magyar-néprajz szakos diplomát szerzett 1972-ben.
Eleinte szabadfoglalkozású volt, majd visszatérve Kolozsvárra 1975-ben a Kriterion Könyvkiadó Tka-sorozatának felelős szerkesztője lett. Gyimesi és kalotaszegi néprajzi gyűjtései úttörő jelentőségűek. A gyimesi csángók közt feljegyzett nagy terjedelmű kéziratos folklóranyagát a Néprajzi Múzeum Ethnolgiai Adattára őrzi.
1981-ben öngyilkos lett.
Művei:
Így teltek hónapok, évek (1979)
Kalotaszegi ünnepek (1986)
Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák (1987)
Forrás: ML
Sarkadi Imre
Született: 1921. augusztus 13., Debrecen
Meghalt: 1961. április 12., Budapest
Életrajz: író, újságíró
Debrecenben végezte az általános és középiskolát, majd az érettségi után több szakmát is kipróbált: 1941-ben gyógyszerésztanuló volt, 1943-1944-ben nyomdászinas, később a debreceni egyetemen joghallgató. Huszonöt évesen, 1946-ban Budapestre költözött, ahol újságíróként helyezkedett el: a Szabad Szó című napilap felelős szerkesztőjeként. 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztője volt, majd 1954-1955-ben az Irodalmi Újság munkatársa lett.
Az 1950-es évek elején a magyar falu átalakulásának drámai, tragikus helyzetét jelentette meg írásaiban. A magyar parasztság átalakuló életének egyik legjelentősebb krónikása, aki tudatosan folytatni akarta Móricz Zsigmond munkásságát a paraszti életkörülmények ábrázolása terén. A vidéki életet bemutató, parasztokat és volt cselédeket szerepeltet komor és drámai hangvételű műveit. Első írásai a Válaszban, majd a Csillagban jelentek meg.
1951-ben József Attila-díjat kap, amit még 1952 és 1954-ben is átvehet, majd a következő évben, 1955-ben Kossuth-díjasként köszönthetik.
Kisregényeiben válságba került embereket mutatott be, belső vívódásaikat és tragikus sorsukat.
Az 1956-os események teljesen felkavarták és megrendítették, meghasonlott az akkori irodalmi élettel is, így ipari munkásnak állt megint, bár legkitűnőbb műveit ez időtájt írta. Egyre inkább a kiábrándultság és a keserűség válik jellemzővé írásaiban, a szabadulás útjának már csak egy erkölcsileg teljesen tiszta és tevékeny életet tudott elképzelni. Utolsó drámáiban és kisregényének lélektani ábrázolásában az emberi lélekben lakozó morális káoszt mutatta be az olvasói számára.
1955-1957-ig a Madách Színház dramaturgjaként dolgozott.
Negyven évesen egyik alkalommal alkoholtól bódult fejjel - ami nem volt ritka eset önpusztító életvitelében - felmászott egy háztetőre, és megpróbált végigmenni a tetőn. Lezuhant, és életét vesztette. A mai napig nem tudjuk, hogy öngyilkosságot követett-e el, vagy virtuskodásnak lett-e áldozata.
Művei alapján nagy sikerű filmek készültek: Körhinta (1955) és Elveszett paradicsom (1962).
Fő művei:
Gál János útja (regény, 1950)
Kísértetjárás Szikesen (regény, 1950)
Rozi (regény, 1951)
Út a tanyákról (dráma, 1952)
Szeptember (dráma, 1955)
Elmaradt találkozás (elbeszélések, 1956)
Oszlopos Simeon (dráma, 1960)
Elveszett paradicsom (dráma, 1961)
A gyáva (kisregény, 1961)
A szökevény (elbeszélések, 1962)
Forrás: ML, Világirodalmi Kisenciklopédia I-II. (1967), Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Sarusi Mihály
Született: 1944. április 7., Békéscsaba
Életrajz: író, újságíró
Szülővárosban, Békéscsabán 1961-től fodrászsegédként dolgozott, majd 1966-69-ig a debreceni tanítóképzőre járt népművelés-könyvtár szakára. 1976-1977-ben elvégezte kiegészítő tagozaton a magyar szakot a pécsi tanárképzőn.
Később újságíróként tevékenykedett Békéscsabán, Székesfehérvárott, majd Veszprémben. 1989-1991-ben a Jászkunság című lap szerkesztőjeként dolgozott. 1979 óta az MTI békéscsabai tudósítója.
Írásait a szokatlan, expresszionisztikus, "népi avantgard" stílus jellemzi. Első elbeszéléskötete, A csabai Szajnán (1981) szülővárosnak vegyes etnikumú világát, jellegzetes figuráit mutatja be. Későn vált elismert íróvá. Eleinte értetlenséggel fogadták.
Számos díj birtokosa: Darvas József-díj (1968), Füst Milán-jutalom (1987), a Szépirodalmi Kiadó nívódíja (1987), Gáll István-díj (1989).
Fő művei:
Kazal (regény)
Az aranykapca álma (kisregény)
Csupa Ferke (regény)
Árva ima (kisregény)
Fönn a Jeruzsálemhegyen (regény)
Magyar Krisztus (regény)
A kaporszakállú nádvég (regény)
A csabai Szajnán (elbeszélések)
Pázsit (elbeszélések)
Decebl Gyulán (napló)
Ugatol (versek)
Forrás: ML
Sértő Kálmán
Született: 1910. október 29., Bisse
Meghalt: 1941. június 16., Gyula
Életrajz: költő, író
Szegényparaszti családból származott, csak az elemi iskoláit végezte el. Kezdetben napszámosként dolgozott, majd katonának állt, ahol módjában állt megismerkedni a könyvekkel. Ennek hatására verseket kezdett el írni, 1932-ben pedig Budapestre ment, hogy kiadathassa azokat. Tulajdonképpen Hatvany Lajos fedezte fel és vette pártfogásába. Első írásai az Est-lapokban és a Társadalmunk című lapban jelentek meg. Később az Összetartás és a Nemzetőr munkatársaként is tevékenykedett.
1933-ban a Falusi pillanat című verses kötete nagy sikert aratott. Költészetére hatott a népköltészet, annak bensőséges hangvételét használta fel írásaiban. Művein érezhető Ady Endre hatása, ezt pedig ötvözte a szabadvers lendületével. A falusi szegénység életét naturalisztikus életképekben mutatta be, bátor hangon szólt a nép nyomorúságáról.
A gyors siker elbizakodottá tette, életnek fő színhelyévé a mulatók, kocsmák és szalonok váltak. Pályáját végigkísérték a botrányok. Ezek és alkoholizmusa miatt korábbi támogatóival is szembekerült.
Részt vett a népi írók mozgalmában, de mindinkább a szélsőjobboldal felé fordult. 1938-ban csatlakozott a nyilasokhoz, és mint hívők, fasiszta eszméket hirdetett. Lassan úrrá lett rajta a teljes csalódottság, kiábrándultság és otthontalanság érzése. Erről tanúskodik Gyászjelentés című utolsó verskötete.
Súlyos betegség után nagyon fiatalon, 31 évesen halt meg.
Fő művei:
Falusi pillanat (versek, 1933)
Gyászjelentés (versek, 1940)
Ilyen az élet (elbeszélések, 1940)
Forrás: MIL, ML
Simon István
Született: 1926. szeptember 16., Bazsi
Meghalt: 1975. július 6., Sümeg
Életrajz: költő, műfordító, esszéíró és szerkesztő
Szegényparaszti családból származott, tanulmányai befejezte előtt, 1944-ben behívták katonának a seregbe, ahonnan szovjet hadifogságba került. 1947-ben tért haza, elvégezte a középiskolát, a következő évben népi kollégistaként, majd az Eötvös-kollégium tagjaként tanult a budapesti tudományegyetemen. Bölcsészeti karon 1952-ben magyar-német szakos tanéri oklevelet szerzett.
Első verseskötetét 1944-ben még szülőfalujában adták ki, 1948-tól pedig a Csillag és az Új Hang közölte őket. Korai verseit a tárgyiasult természeti líra jellemezte, melyekben a magyar falusi élet átalakulását és a benne dolgozó embert hivatott bemutatni. Petőfi Sándor, József Attila és Illyés Gyula hagyományait tudatosan követi, a nép és a hazai táj megjelenítésében. Az ötvenes évek közepétől politikai töltetű gondolati lírává fejlődnek ki versei.
1952 és 1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa, 1955-1956-ban az Új Hangcímű folyóirat főszerkesztője, majd 1957-től a Kortárs versrovatnak vezetőszerkesztője, amely folyóiratnak egyik megalapítója is. 1964-1971-ig az újság folyóirat szerkesztője, Őrszobám című sorozatával állandó munkatársa volt.
Távol-keleti országokban: Kínában, Koreában és Vietnámban tett látogatásainak élményeit A Jangce vitorlái című verseskötetben foglalta össze.
Az 1960-as évektől tevékenyen részt vett a közéletben és különböző tisztségeket töltött be: 1963-tól Veszprém megyei országgyűlési képviselő, majd 1971-től a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1974-től pedig főtitkárhelyettese. 1971-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán magyar irodalom tanár haláláig.
Huszonegy kötet vers, műfordítás, tanulmány fémjelzi irodalmi pályafutását.
1971-ben SZOT-díjjal tüntették ki, József Attila-díjas (1952, 1954, 1967) és Kossuth-díjas (1955) költő. A Rapszódia az időről (1975) című kötet címadó verséért posztumusz Graves-díjat kapott.
Fő művei:
Egyre magasabban (versek, 1944)
Tan vagyok (versek, 1950)
Hajnali lakodalmasok (versek, 1952)
Nem elég (versek, 1956)
Himnusz az értelemhez (versek, 1956)
Felhő árnyéka (versek, 1956)
Pacsirtaszó (válogatott versek, 1958)
A Jangce vitorlái (versek, 1959)
Februári szivárvány (versek, 1959)
Almafák (versek, 1962)
A virágfa árnyékban (esszék, 1964)
Szél és gesztenye (versek, 1966)
Forró égöv alatt (útirajz, 1969)
Írók körében (versek, 1973)
A magyar irodalom (esszék, 1973)
Rapszódia az időről (versek, 1975)
Gyönyörű terhem (válogatott versek, 1976)
A sümegi vadgesztenyék (versek, 1979)
Forrás: ML, Világirodalmi Kisenciklopédia I-II. (1976)
Simonyi Zsigmond
Született: 1853. január 1., Veszprém
Meghalt: 1919. november 22., Budapest
Életrajz: nyelvész
Eredeti családi neve Steiner volt. Már tizenhárom évesen elkerült a szülői háztól: előbb Esztergomban, majd Budapesten volt gimnáziumi diák. A két utolsó osztályt egy év alatt végezte el, így tizenhét évesen már beiratkozhatott az a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára. Egyszerre folytatott indogermán és finnugor tanulmányokat. Az egyetemi évek után, 1874 őszén két évre külföldi tanulmányútra ment: Lipcsébe, Berlinbe, majd Párizsba. Itt ismerkedett meg a nyelvészeti tudomány új irányaival, friss eredményeivel.
Amikor Simonyi külföldi tanulmányútjára indult, már több irodalmi alkotást tudhatott magának. Hazatérése után, 1876 őszén ugor nyelvészetből, magyar nyelvészetből és görög filológiából letette a doktori szigorlatot.
Már tizenkilenc éves korától publikált: a Nyelvében jelent meg Bartzafalvi Szabó Dávid szóalkotásairól szóló dolgozata, majd az MTA megbízásból lefordította Müller Miksa Felolvasások a nyelvtudományról című művét, illetve a Kalevalát finnről magyarra.
1878-ban a budapesti egyetemen kettéválasztották a magyar irodalom és nyelvészeti tanszéket, így lett huszonöt évesen Simonyi az utóbbinak a vezetője. 1879-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1893-ban pedig rendes tagjává választotta meg.
1878-ban a budapesti egyetemen kettéválasztották a magyar irodalom és nyelvészeti tanszéket, így lett huszonöt évesen Simonyi az utóbbinak a vezetője. 1879-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelez, 1893-ban pedig rendes tagjává választotta meg.
Rengeteget dolgozott a magyar közművelődés emelésén és a nyelvészeti tudomány fejlesztésén: 1891-ben az akkori helyesírási zűrzavart rendezni szerette volna, így egy négy pontból álló javaslatot terjesztett az Akadémia elé. Javasolta a cz megszűntetését, a kétjegyű mássalhangzók kettőzésének három betűvel való írását, a meghonosodott szavak magyaros írását és az a ki, a mi, a mely stb. szókapcsolatok egybeírását.
Tíz évig tartó ádáz viták után, amikor az iskolák a helyzet sürgős rendezését kérték, 1903-ban miniszteri rendeletben az ország minden tanintézményére nézve kötelezővé tették a Simonyi-féle tervezetet.
1895-ben az Akadémia őt választotta meg a Nyelvíró, 1903-ban a Nyelvészeti Füzetek szerkesztőjéül. 1892-ben szerkesztőtársával, Szarvas Gáborral megosztva Nyelvtörténeti Szótárukkal elnyerték az MTA nagyjutalmát.
A Tanácsköztársaság bukását követő fehérterror idején a gyenge, beteges tudóst a halálba kergették az őt ért zaklatások.
Fő művei:
A magyar kötőszók I-III. (1881)
A magyar szótők (1887)
A magyar határozók I-II. (1888-1892)
A magyar nyelv (1889)
Nyelvtörténeti Szótár I-III. (társszerkesztő; 1890-1893)
Tüzetes magyar nyelvtan (1895)
Német és magyar szólások (1898)
Iskolai helyesírás (1903)
A magyar szórend (1903)
A jelzők mondattana (1914)
Forrás: ML, Berényi Zsuzsanna Ágnes: Százéves a Magyar nyelv történeti szótára (Magyar Nemzet, 1988. január 5.)
Sütő András
Született: 1927. június 17., Pusztakamarás
Életrajz: író, drámaíró, szerkesztő
Tanulmányait a nagy hagyományú nagyenyedi református kollégiumban kezdte, majd 1945 januárjában beiratkozott a kolozsvári református gimnáziumba, később pedig a Bethlen Gábor Kollégium Tanítóképzőjének diákja lett.
1945 tavaszán a Világosság című napilap közölte első írását Levél egy román barátomhoz címmel. Ezt követen 1946-1947-ig előbb külső, majd belső munkatársa lett a lapnak: tudósításokat, irodalmi jegyzeteket, riportokat írt. 1948-1949-ig a kolozsvári, majd a bukaresti Falvak Népe című hetilap szerkesztője volt, majd a lap áthelyezésével Bukarestbe települt és 1950-1954-ig annak főszerkesztőjeként dolgozott. A Román írószövetségnél és a jogvédő hivatalnál közügyi munkát vállalt, később elköltözött Marosvásárhelyre (1954), ahol az Igaz Szó című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese 1954-1957-ig, illetve a marosvásárhelyi képeslap főszerkesztője volt.
1956-ban nem írta alá a magyar forradalom elleni tiltakozó memorandumot. 1958-ban Művészet címmel havilap indult, amelynek főszerkesztője Sütő András lett, a lap címe 1959-től Új életre változott.
Az 1960-as évek második felétől képviselőnek választották és egyre tevékenyebben vett részt a közéletben: 1973-1981-ig a Romániai Írók Szövetségének volt alelnöke, 1982-ig pedig a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának vezetőségi tagjai között szerepelt. író- és parlamenti küldöttségek tagjaként: Olaszországban, Iránban és az NDK-ban járt, majd 1972-ben nyugat-európai, 1973-ban újvidéki, tovább amerikai és kanadai irodalmi körúton vett részt. Úti élményeit esszékben örökítette meg: Perzsák, Az angyalvár kulcsai, Fekete rózsák.
Az 1970-es évektől kezdve szüntelen tiltakozó leveleket, memorandumokat írt a romániai magyarságot sújtó intézkedések ellen tiltakozva. Ennek eredményeképpen a nyolcvanas években elszigetelik a közélettől: munkáit nem engedik megjelentetni, új drámáit sem mutatják be. Hatalmas közéleti fordulatot jelent a magyar politikában, hogy 1986-tól a budapesti Nemzeti Színház repertoárjára vette az Advent a Hargitán című művét, a Vígszínház pedig 1987-től játszotta Az álomkommandó színművét, amelyben már nyíltan kifejezte álláspontját a román nacionalista diktatúráról.
1989-ben nyugdíjazását kérte, miután felfedezte, hogy lakásába lehallgató készüléket helyeztek el, ahol már szinte házi őrizetben élt. Még ugyanebben az évben december 22-én a romániai forradalom kezdetét vette és Marosvásárhelyen a betegágyból vitték a főtérre, hogy szólni tudjon a sokasághoz. 1990. február 10-én pedig a marosvásárhelyi százezres néma tüntetés vezetőjeként hívta fel a figyelmet a változások időszerűségére. Március 19-én a felhergelt tömeg életveszélyesen megsebesítette és elveszítette fél szeme világát, ezt követen Budapesten, majd Amerikában ápolták és kezelték. Továbbra is több nyílt levelében követelte az ártatlanul bebörtönzött magyarok szabadon bocsátását.
Az 1990-es évektől kezdődően újra szerepet vállalt a közéletben: a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke (1992-1996), illetve a Nemzetközi Transsylvaniai Alapítvány elnöke lett.
Számos kitüntetés és díj birtokosa: Állami Díj (1951, 1953), a Román Írószövetség díja (1970, 1974), a Marosvásárhelyi írói Egyesület díja (1977), Füst Milán-jutalom (1978), Herder-díj (1979), Szép Ernő-jutalom (1978), SZOT-díj (1989), Az év Drámája Díj (1989), Magyar Művészetért Díj (1989), Bethlen Gábor-díj (1990), Ius Humana-díj (1991), Kossuth-díj (1992), Erzsébet-díj (1993), Kisebbségekért Díj (1995), Magyar Örökség Díj (1996), Magyarság Hírnevéért Díj (1997), a Magyar Köztársasági érdemrend középkeresztje (1997).
Fő művei:
Elbeszélések: Emberek indulnak (1953)
Félrejáró Salamon (1955)
Tört karú világ (1959)
Misi, a csillagos homlokú (1972)
Gyerekkorom tükörcserepei (1982)
A lőtt lábú madár nyomában (1988)
Mese és reménység - válogatott elbeszélések (1991)
Kék álhalál (1997)
Esszék: Istenek és falovacskák (1973)
Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977)
Nagyenyedi fügevirág (1978)
Omló egek alatt (1990)
Csipkerózsika ébresztése (1993)
Színművek: Fecskeszárnyú szemöldök (1958)
Szerelem, ne siess! (1961)
Pompás Gedeon (vidám játék, 1967)
Egy lócsiszár virágvasárnapja (dráma, 1973)
Csillag a máglyán (dráma, 1973)
Káin és Ábel (dráma, 1978)
A szuzai menyegző - Perzsák (dráma, 1981)
Kalandozások Ihajcsuhajdiban (mesejáték, 1986)
Advent a Hargitán (három játék, 1987)
Az álomkommandó (dráma, 1987)
Az ugató madár (dráma, 1993)
Balkáni gerle (dráma, 1998)
Naplójegyzetek: Anyám könnyű álmot ígér (1970)
Évek, hazajáró lelkek (1980)
Az idő markában (1984)
Sikaszi fenyőforgácsok (1987)
Szemet szóért (1993)
Herdes napjai (1994)
Napló (1998)
Forrás: Ablonczy László: Nehéz álom. Sütő András 70 éve (1997)
Sylvester János
Született: 1504 k.,
Meghalt: 1551 után,
Életrajz: humanista tudós, bibliafordító.
Eredeti családneve Erdősi János volt, azonban a kor humanista-reneszánsz szokása szerint latinosította a nevét. Szamosháti kurtanemesi családból származott. Ezen a vidéken töltötte gyermekkorát is, innét hozta magával jellegzetes i-ző tájszólását.
Ifjúkort a Jagellók vészterhes országlása alatt élte. Mohács évében, 1526-ban indult el a nagyvilágba, hogy minél többet tanuljon. Első állomása Lengyelország volt, ahol a krakkói egyetemen 1526-27-ig igyekszik elsajátítani a "három szent nyelv" (latin, görög, héber) ismeretét. Itt találkozik Rotterdami Erazmus eszméivel. a kor haladó emberinek példaképe: nyelvész, filozófus, hittudós egyben.
Sylvesterben már alighanem Krakkóban érlelődött a terv, hogy az újtestamentumot magyarra fordítása. Ehhez azonban a magyar nyelv törvényszerűségeit kellett tisztáznia. 1539-ben megjelent nyelvtankönyvében elsőként tette tudományos vizsgálat tárgyává a magyar nyelvet. Az európai humanizmus szemléletéhez próbálta igazítani a nyelvet.
Következő állomása 1529-től Wittemberg volt, ahol a lutheri eszmékkel ismerkedhetett meg. A kor tudományos és szellemi központjában magas szintű műveltséget szerzett.
Amikor harmincéves korában hazaérkezett a Mohács utáni szétszaggatott hazába, alighanem a legműveltebb magyar. Közben rokonai kiforgatták örökségéből, így a továbbiakban munkából kellett megélnie. Nádasdy Tamás befolyásos nagyúr - pártolója a művészetnek, tudományoknak - rábízta a sárvári iskolát. 1534-től állt Nádasdy szolgálatában. Nyomdát szervezett és tíz év alatt lefordította és kinyomtatta az első teljes magyar nyelvű újszövetséget. Ezzel elkészítette a teljes magyar Biblia-fordítást, amelyet a század végén Károli Gáspár készített.
A sárvári évek után keveset tudunk Sylvester sorsának alakulásáról. Annyi bizonyos, hogy 1543-ban Nádasdy ajánlatára a bécsi egyetem meghívta a héber nyelv professzorának, később görögöt és ókori történelmet is tanított. Ebből az időkből ismerjük néhány latin nyelvű verses és prózai írását, költői képekről és hasonlatokról szóló esszéjét. Hogy mennyi ideig tanított, meddig élt, nem tudjuk. Sírhelyét nem ismerjük. A hazai nyelvtudomány úttörőjeként tartják számon.
Sylvester János írt először magyarul esszéket, így vele kezdődött el a magyar értekező próza.
Törekedett az egységes helyesírásra, ezzel a magyar nyelvtudomány alapjait teremtette meg.
Ő készítette az első teljes magyar újszövetség-fordítását, és felfedezte, hogy a magyar nyelv alkalmas a görög-latin időmértékes verselésre - hibátlan hexametereket és pentametereket írt már a XVI. században.
Fő művei:
Új Testamentum (fordítás; 1541)
Grammatica Hungarolatina (1539)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szabó Dezső
Született: 1879. június 10., Kolozsvár
Meghalt: 1945. január 5.,
Életrajz: író, kritikus, publicista
A magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja.
Erdélyi protestáns tisztviselő-nemesi családból érkezett Budapestre, elvégezte a híres kolozsvári református gimnáziumot. A budapesti Eötvös-kollégiumban folytatta a tanulmányait bölcsészettudományi karon, majd magyar-francia szaktárgyból tanári diplomát szerzett.
Egyetemi évei alatt főként magyar és finnugor nyelvészettel foglalkozott. Több tanulmánya is megjelent. A francia irodalom iránti érdeklődését az 1905-1906-os Franciaországban töltött évek keltették fel. A párizsi ösztöndíj ideje alatt megismerkedett a klasszikus és modern francia irodalommal.
Miután hazajött 1919-től tanári pályán kezdett el dolgozni: tanított Székesfehérváron (1907-1908), Nagyváradon (1908), Székelyudvarhelyen (1909-1911), Sümegen (1913), Ungváron (1914). Legtöbbször fegyelmi úton távolították el és helyezték át másik iskolába antiszemita cikkei és botrányos bőrbajai miatt.
Az 1920-as évektől a tanári állásáról lemondott és már csak írásaiból élt.
Nagyváradon lehetősége nyílt megismerkedni Juhász Gyulával és a Nyugat szellemiségével. Első novellái a Nyugatban jelentek meg, majd a Huszadik Század munkatársa lett. 1920-1921-ben a q című lap vezércikkírója, majd a Nép munkatársa. 1923-tól Auróra címmel indított folyóiratot, ami nem sokkal később Élet és Irodalom címmel jelent meg.
1918-ban az őszirózsás forradalmat rímmel üdvözölte, később vidékre menekült a forradalmi események elől. 1919-ben írta Az elsodort falu című fő művét.
Egyre inkább eluralkodott felette nagyzási mániája és faji előítélete mellett a fasiszta gondolatok támogatója lett. Habár felismerte a német fasizmusban rejlő veszedelmeket. Erre hívja fel a figyelmet a Segítség! című regényében. Szépirodalmi műveiben is egyre inkább önmagát központba állító hatások jelentek meg, publicisztikája túlzásai ellenre nagy népszerűek voltak és erős benyomásokat tettek a népi írókra.
Fasiszta nézetei ellenére szembefordult a német megszállás és a nyilasuralom terrorjával. Néhány nappal a felszabadulás előtt az ostromlott Budapesten éhen halt egy pincében.
Fő művei:
tanulmányok: Nyelvjárási tanulmányok (1903)
A vogul szóképzés (1904)
Az egész láthatár (1934)
regények: Nincs menekvés (1917)
Az elsodort falu (1919)
Csodálatos élet (1921)
Panasz (1923)
Segítség! (1925)
Megered az eső (1931)
Karácsony Kolozsvárt (1932)
Ének a révben (1947)
elbeszélések: Ölj! (1921)
Jaj (1924)
Tenger és temető (1925)
Feltámadás Makucskán (1932)
Napló és elbeszélések (1918)
önéletrajz:
A bölcsőtől Budapestig (1944)
Életeim (1965)
Forrás: ML, Világirodalmi Kisenciklopédia I-II. (1976), Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szabó Lőrinc
Született: 1900. március 31., Miskolc
Meghalt: 1957. október 3., Budapest
Életrajz: költő, műfordító
Ősei református prédikátorok voltak, apja mozdonyvezető. Igen szerény módból küzdötte fel magát rendkívüli műveltségig.
Miskolcon született, de iskoláit Debrecenben végezte, innét került 1919 őszén Budapestre, ahol előbb gépészmérnöknek tanult, majd átiratkozott a bölcsészkarra rövid időre.
Már egyetemista korában olyan verseket írt, hogy feltűnt a Nyugat körében. Babits Mihály felismerte benne a tehetséget és ő lett szellemi nevelője. Babitscsal és Tóth Árpáddal együtt fordították le Baudelaire költői életművét: A romlás virágait. Itt indult el Szabó Lőrinc műfordítói pályája.
Huszonkét éves korban első verskötetének (Föld, erdő, Isten) már irodalmi sikere volt. Műveiben mérhetetlen nagyságú pesszimizmus szólal meg. Rossz véleménnyel van az emberről, világról, még a szerelem is kíméletlen élet-halál küzdelem. Mégis mindezt a ridegséget, reménytelenséget annyi finomsággal, oly sok színnel tudja költészetté varázsolni, hogy egyszerre mégsem lesznek olyan riasztóak sorai.
1921-től az Est-lapok szerkesztőségében dolgozott, 1927-ben pedig megalapította a Pandora című folyóiratot. Az 1930-as években sokat utazott külföldre, ezekben az időkben már elismert költő volt a Kisfaludy, a Lafontaine és a debreceni Ady Társulat tagjaként. 1945 után hosszú ideig kizárták az irodalmi közéletből, majd 1956 után kapcsolódott be újra.
Az élettel való kibékülés lehetségét olykor a magánéletben vélte felfedezni, az otthon és a család közelsége megnyugvást nyújtott neki.
Háromszor tüntették ki Baumgarten-díjjal (1932, 1937, 1943), 1954-ben József Attila-díjat kapott, 1957-ben Kossuth-díjat.
Kiváló, az egyik legnagyobb életművet hátrahagyó műfordító volt.
Fő művei:
Föld, erdő, Isten (versek, 1922)
Kalibán (versek, 1923)
Fény, fény, fény (versek, 1926)
A Sátán műremekei (versek, 1926)
Te meg a világ (versek, 1932)
Goethe: Werther (műfordítás; 1935)
Harc az ünnepért (versek, 1938)
Villon: Nagy Testamentum (műfordítás; 1940)
Régen és most (versek, 1943)
Tücsökzene (versek, 1947)
A huszonhatodik év (versek, 1957)
Shakespeare: Athéni Timon (műfordítás)
Shakespeare: Szonettek (műfordítás)
Forrás: ML, Világirodalmi Kisenciklopédia I-II. (1976), Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szabó Magda
Született: 1917. október 5., Debrecen
Életrajz: író, költő, tanár, református egyházi tisztségek viselője
1935-ben Debrecenben érettségizett. 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin-magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani: két évig szülővárosában, majd három évig Hódmezővásárhelyen dolgozott.
1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913-1982) íróval, irodalomtörténésszel, műfordítóval.
Újholdas költőként indult, műveinek anyagát saját élményvilágából merítette: Debrecen, a kálvinizmus, az emberi szenvedés és az erkölcs mutatkoztak verseiben fő motívumként.
1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa egészen 1949-ig, amikor is elbocsátották, és kényszer hallgatásra ítélték. Egészen 1958-ig nem publikálhatott, ebben az időszakban alkotott műveit csak sokkal később adták ki. Ekkortól datálható áttérése a regényírásra. Prózai alkotásaiban a lélektani regények hagyományait hasznosítva formálja meg jellegzetes alakjait, rendszerint nőalakokat, akiknek belső világát és emberi kapcsolatait elemzi, illetve kordokumentumként is hitelesen számol be a korabeli Debrecen mindennapjairól, múltjáról. Történelmi regénye keresztény államunk születését mutatja be (Az a szép fényes nap). Pedagógusi elhivatottságáról gyermek- és ifjúsági regényei tanúskodnak.
Regényei meghozták számára a szélesebb körű ismertséget. 1959-től szabadfoglalkozású íróként élt. Művészi pályája mellett református egyházi tisztségeket töltött be: 1958-tól öt éven át a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi elnöke volt. 1993-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává avatták. Az Európai Tudományos Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, Debrecen városának díszpolgára.
Számos díjbirtokosa: József Attila-díj (1959), Kossuth-díj (1978), Pro Urbe Budapest Díj (1983), Csokonai-díj (1987), Getz Corporation Díj (1992), Déry Tibor-díj (1996), Szép Ernő-jutalom (1998), Nemes Nagy Ágnes-díj (2000).
Fő művei:
Freskó (regény (1958)
Mondják meg Zsófikának (ifjúsági regény, 1958)
Az őz (regény (1959)
Pilátus (regény (1963)
Tündér Lala (meseregény, 1965)
Abigél (ifjúsági regény, 1970)
Ókút (önéletrajzi regény, 1970)
Régimódi történet (önéletrajzi regény, 1971)
Az a szép fényes nap (történelmi regény, 1976)
Megmaradt Szobotkának (regény, 1983)
Forrás: Kelecsényi László Zoltán: Atlasz. Magyar Irodalom (2002)
Szabó Zoltán
Született: 1912. június 5., Budapest
Meghalt: 1984. augusztus 19., Vannes
Életrajz:
A Budapesti Kegyestanítórendi Főgimnáziumban érettségizett 1930-ban. A kővetkező két évben, 1930-31-ig a Műegyetemen gépészmérnök hallgató, majd 1931 és 1933 között előbb a bölcsészettudományi, aztán az állam- és jogtudományi karon tanult.
1932-ben nemzedéktársaival (Hegedűs Géza, Boldizsár Iván, Rónay Mihály András) folyóiratot indítottak Névtelen Jegyző címen. Fél év alatt összesen öt számot jelentettek meg.
Irodalmi pályáját versekkel kezdte. 1934-ben megalapította a Fiatal Magyar Szociográfiai Munkaközösséget és szerkesztette a Fiatal Magyarság című folyóiratot. Előadásokat és szemináriumokat szervezett: Budapesten, Egerben, Sárospatakon illetve szociográfiai fölméréseket végzett: Tihanyban, Sárközben, Kételeken és Tardon. Utóbbi kutatásáért megnyerte a Magyar Társadalmi Falukutató Intézetnek monográfiai pályázatát.
1936-ban megindította a Szolgálat és írás című könyvsorozatot. 1937-ben a Válasz című lap szerkesztőbizottságának tagja lett, illetve a Reggel munkatársaként is dolgozott.
1939-ben Baumgarten-díjjal tüntették ki, 1940-ben pedig ösztöndíjat kapott a Francia Köztársaságtól, így lehetősége nyílott Párizsban tartózkodni. Innen a német megszállás elől Dél-Franciaországba menekült, majd Svájcon, Olaszországon és Jugoszlávián keresztül tért haza.
1941-től a Magyar Nemzet irodalmi szerkesztője lett, a következő évben pedig megjelent Szerelmes földrajz című munkája a Nyugat hasábjain.
1945 januárjában Debrecenben jelentkezett az ideiglenes nemzeti kormánynál, elvállalta a Magyar Közlöny szerkesztését, kiadását és terjesztését. A Magyar Demokrata Ifjúsági Szövetség (MADISZ) elnökeként a londoni nemzeti demokratikus ifjúsági konferencián vett részt. 1946-ban békekonferenciára ment Párizsba, 1948-ban pedig a Magyar Köztársaság UNESCO képviselője.
Második felesége Károlyi Mihály lánya volt. Így került kapcsolatba diplomáciai körökkel. A belügyminisztérium felkérésére szociális tanácsadó lett Bihar megyében, illetve a Franklin Társulat rektora. Amikor Károlyit Magyarország párizsi nagykövetévé nevezték ki, vejét kérte fel, hogy menjen vele kulturális attasénak.
1949-ben a koncepciós perek következtében Károlyival együtt megszakították kapcsolatukat Magyarországgal: emigránsoknak nyilvánították magukat. 1951-től Londonba költözött, ahol a Szabad Európa Rádió angliai vezérpublicistája volt egészen 1974-ig. Közben a francia rádióban franciául, az angol rádióban angolul tartott rendszeres előadásokat a magyar irodalom nevezetes alakjairól.
Tevékenyen részt vett az emigráció kulturális-szellemi életében: a holland Mikes Kelemen Kör, a londoni Szepesi Csombor Kör, az Európai Magyar Evangélikus Ifjúsági Konferencia, illetve az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem tagja volt, az Új Látóhatár és az Irodalmi Újság munkatársa. 1957-ben a Magyar Írók Szövetsége külföldön főtitkárnak választotta, emellett lapot indított Magyar Szó címen.
Bár mindvégig figyelemmel kísérte a magyarországi fejleményeket, soha nem látogatott haza. 1980-ban harmadszor is megnősült, és feleségével átköltözött Franciaországba. Itt halt meg 1984-ben.
Fő művei:
A tardi helyzet (szociográfia, 1936)
A Vaskapun túl (útirajz, 1937)
Cifra nyomorúság (szociográfia, 1938)
Két pogány között (tanulmány, 1939)
Összeomlás (útinapló, 1940)
Szerelmes földrajz (útinapló, 1942)
Angliai vázlatkönyv (1946)
Ősök és társak (tanulmányok, 1984)
Nyelvi levelek (cikkek, 1987)
Terepfelverés (esszék, 1987)
Küszöbről (1988)
Szellemi honvédelem (1988)
Hazugság nélkül I-II. (1991)
Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szamota István
Született: 1867. július 5., Kunszentmiklós
Meghalt: 1895. november 21., Budapest
Életrajz: nyelvész, történettudós
A budapesti egyetemen jogot végzett, majd 1892-től az Országos Levéltár, 1894-től haláláig az Országos Széchényi Könyvtár tisztviselője volt.
Fáradhatatlan szorgalommal fogott hozzá élete nagy művének: a középkori magyar nyelv szótára anyagának gyűjtéséhez, Árpád-kori oklevelek magyar szavainak kijegyzéséhez. Munkája közben közzétette a Schlägli szójegyzéket és a Murmelius-féle latin-magyar szójegyzéket.
Kevéssel halála előtt adta ki a Tihanyi apátság alapító levele, mint a magyar nyelv legrégibb emléke című művét, amely részlet volt megírandó művéből.
28 évesen önkezével vetett véget életének.
Hagyatékát a Magyar Tudományos Akadémia kapta meg és Zolnai Gyula szótáríró szerkesztette. Így készült el a Magyar oklevélszótár (1902-1904), amely a magyar nyelv legrégebbi szóemlékeinek rendkívül becses gyűjteménye.
Fő művei:
Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten (1891)
Régi magyar utazások Európában 1532-1770 (1892)
Schlägli magyar szójegyzék a XV. század első negyedéből (1894)
A Mumelius-féle latin-magyar szójegyzék (1895)
Tihanyi apátság 1055-iki alapító levele, mint a magyar nyelv legrégibb emléke (1895)
Forrás: ML, Révai Nagyl.
Szász Imre
Született: 1927. március 19., Budapest
Életrajz: író
Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-angol szakos hallgatóként folytatta 1945-1950 között.
1949-től 1968-ig a Franklin illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1968-tól 1975-ig a Magyar Szemle főmunkatársa, 1975-től 1977-ig az Élet és Irodalom olvasószerkesztője. 1977-től 1989-ig az Új Tükörmunkatársaként tevékenykedett, 1989-1994-ben a Magyar PEN Club főtitkára.
Számos díj birtokosa: József Attila-díj (1954, 1988); Déry Tibor-jutalom (1985); az Év Könyve jutalom (1985); Artisjus irodalmi díj (1994).
Fő művei:
Szól a síp (történelmi regény, 1953)
Felhőfejes (regény, 1967)
Gyertek este kilencre (regény, 1969)
Ménesi tó (regény, 1985)
A világ így ér véget (regény, 1986)
Megyek, ha elbocsátasz (regény, 1991)
Sahrir éjszaki (regény, 1997)
Kiskanna Kertországban (gyermekregény, 1962)
Maszat és társai (ismeretterjesztő, 1963)
Stop! (ismeretterjesztő, 1965)
Vízparti kalauz (karcolatok, 1958)
Horgászbottal írtam (elbeszélések, 1962)
Száraz martini koktél (útinapló, 1973)
Áldozatok (színmű, 1975)
Háló nélkül (esszék, kritikák, 1978)
Halakról és vadakról (horgász- és vadásztörténetek, 1980)
Ez elment vadászni (szociográfia, 1985)
Önarckép háttérrel (önéletrajz, 1986)
Forrás: KK 2000
Szécsi Margit
Született: 1928. május 28., Budapest
Meghalt: 1990. november 23., Budapest
Életrajz: költő
Budapesten érettségizett, majd 1945-1948 között tisztviselőként dolgozott. 1948-tól népi kollégistaként a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatja. Ebben az időben már verselt, 1949-ben pedig már az Új Időben jelentek meg első versei. 1950-ben követték további írásai a Csillagban, amely lapnak munkatársaként is dolgozott egyetemi tanulmányait félbeszakítva.
Érdekelték a háború utáni újjáépítések, így 1951-től Dunapentelén fizikai munkásként vállalt munkát. A következő évtől kezdődően már a kulturális tennivalók felé irányult figyelme, ezért szánta el magát a pécsi művelődési ház vezetésére.
1955-ben jelent meg első verseskötete Március címmel. Már ebben a kötetben jelentkeznek versein a rá jellemző jellegzetes jegyek és a "hosszvers", mint műforma. Pályája indulásakor saját külvárosi élményeit használta fel. Hatott rá Juhász Ferenc és férje, Nagy László kötészete is. Később, ahogy egyre elhatalmasodnak rajta a komor érzések, úgy változtak meg kifejezéseszközei is: kezdtek megjelenni kassáki örökségek munkáiban, leginkább mozaikszer ábrázolásmódjában. Verseiben erőteljes és szemléletes jelképekkel teremtett meg feszültséget, illetve különféle műfajok, stílusok, hangnemek keveredésével érte el azt. Sokszor vegyítette a pátoszt, imát, balladát, groteszket és az ironikus fordulatokat egyszerre. Emellett gyakori a dalforma használata is műveiben. Lírája drámai erejű, míg szerelmi költészete művészetének tetőpontja.
Fő művei:
Március (versek, 1955)
Mit viszel, folyó (versek, 1978)
Költő a holdban (összegyűjtött versek)
Forrás: ML, MIL
Székhárosi Horvát András
Született: ?, Meghalt: 1549 után , Életrajz: reformtor, a magyar reformáció legjelentősebb protestáns énekszerzője
Életéről keveset tudunk. Ferences-rendi szerzetes volt Nagyváradon, majd csatlakozott a reformációhoz, és 1542-1549 között Tállyán működött evangélikus lelkészként. Mint a reformáció harcos prédikátora vált ismertté.
Prédikációs énekeiben a katolikusokkal vitázott, vgns hang verseiben pedig gúnyolta a szerzetességet. Szenvedélyesen bírálta és egyben szembeállította a katolikus hitet a reformáció nézeteivel. Ugyanakkor a világi társadalmat is kritikus szavakkal illette: moralizáló, didaktikus énekei erőteljes biblikus nyelvezettel a társadalom bűneit pellengérezik ki. Hevesen tiltakozott a feudalizmus és az anarchikus állapotok ellen, illetve felemelte szavát a jobbágyság elnyomásának módszereivel szemben. Énekeiben a XVI. századi magyar falu és mezőváros sok apró hiteles mozzanata elevenedik meg kitűnő verseléssel. Mondanivalójában ötvözte a nemzet és a hit iránti hűségét: aggódva fogalmazta meg a magyar nép sorsát bibliai hangvételű kíséretében.
Tíz éneke maradt fenn, amelyeket Bornemisza Péter Énekeskönyvéből (1582) ismerünk.
Egyházi ünnepeken az evangélikusok még ma is éneklik lírai vigasztaló énekeit.
Fő művei:
Kétféle hit (vers)
A fejedelemségről (vers)
A fösvénységről (vers)
Az átokról (vers)
Forrás: ML
Szemere György
Született: 1863. október 30., Szabolcs
Meghalt: 1930. szeptember 6., Budapest
Életrajz:
Gimnáziumi tanulmányait a bécsi Theresianumban kezdte, majd Budapesten folytatta, ahol jogi karon végzett. Hosszabb külföldi tanulmányútra indult, később hazaérkezve 1887-től Zemplén vármegye szolgabírója lett. 1892-től visszavonult gazdálkodni nyitraemkei birtokra. Később, 1902-től felköltözött a fővárosba és teljesen az irodalomnak szentelte magát. Későn, már majdnem negyven évesen kezdett el írni. 1910-ben a Világ című lap szerkesztője, 1917-től pedig haláláig az Országgyűlési Naplót szerkesztette. Ugyanettől az évtől kezdődően a Kisfaludy Társaság, 1910-től pedig a Petőfi Társaság tagja.
1909. január 1-jén indult az Élet című katolikus szépirodalmi lap, amelyet Prohászka Ottokár és Andor József közreműködésével közösen szerkesztettek.
Írt publicisztikai tanulmányokat, színműveket, regényeket és elbeszéléseket. Regényeiben bírálta a dzsentriket, a vagyonukat vesztett középbirtokosokat. Rokonszenvvel és együttérzéssel írt a magyar parasztság sorsáról, mindennapjairól, néhol megrázó igazságokat bemutatva. Erőssége a megfigyelésben rejlett, szemléltető miliőrajzokat festett olvasói el.
Színdarabjai közül a legnagyobb sikert az Erősek és gyengék című társadalmi drámája aratta, amelyet 1903-ban mutatott be a Nemzeti Színház. Hat eladott darabja közül csak egy jelent nyomtatásban, A siralomházban (1906).
Fő művei:
regények: A Dobay-ház (1901)
A halász regénye (1902)
Az alispán úr (1906)
Ami mindennél erősebb (1906)
Dr. Mefisztofelesz (1906)
Magyarország Amerikában (humoros regény, 1907)
A Forray-család (1907)
A Kont-eset (1908)
A hazátlanok (1909)
Ugor Ágnes (1909)
Komédiák (1910)
Két világ (1911)
Két leány (1916)
Bikkfalvy-kúria (1918)
Egy falusi kisasszony története (1921)
Ronth Böszörmény (1921)
A madarasi király (1922)
elbeszélések: A magyar virtus (1902)
A madarasi kastély (1904)
A két jómadár (1912)
Apró regények és esetek (1916)
színdarabok:
Erősek és gyengék (1903)
A siralomházban (1906)
Egyéniség (1910)
(1910)
A viszontlátás (1922)
Forrás: ML, MIL
Szemere Gyula
Született: 1911. április 22., Budapest
Meghalt: 1992. március 10., Budapest
Életrajz: nyelvész
1934-ben végzett a pécsi tudományegyetemen magyar-német szakos hallgatóként. Még ugyanettől az évtől kezdődően középiskolai tanárként dolgozott Székesfehérváron.
A későbbiekben hivatali állásokat vállalt: 1951-től minisztériumi szakfelügyelőként tevékenykedett, majd 1953-tól a budapesti pedagógiai főiskola adjunktusa. 1955-től a Központi Pedagógiai Továbbképző Intézet munkatársaként dolgozott. 1962-ben az ELTE adjunktusa lett, 1969-ben docens.
1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1991-ben a Vörösmarty Társaság díszelnökévé választották.
Fő kutatási területe a helyesírás-történet, a leíró nyelvtan és az anyanyelv oktatásnak módszertana volt. Több általános és középiskolai tankönyvet és segédkönyvet írt.
Fő művei:
Mondattani elemzések
Helyesírásunk
Katonai helyesírási tanácsadó szótár
Hogy is írjuk?
A magyar nyelvtan tanítása
Mai magyar nyelvi gyakorlatok
Forrás: MIL
Szemere Pál
Született: 1785. február 19., Pécel
Meghalt: 1861. március 14., Pécel
Életrajz: író, esztéta
Ősei a szemerei Szemere nemzettség tagjai voltak, akik egyenesen Huba vezértől származtatták magukat.
Szemere Pál Pécelen született, nagybirtokos családban. Apja magas rangú helytartósági tisztviselő volt, a jogtudomány nemzedékek óta öröklődött a családban. Következésképpen Szemere Pál is jogásznak indult: középiskolai tanulmányait 1791-től 1804-ig Sárospatakon végezte, majd 1808-ban ügyvédi oklevelet szerzett.
1818-tól 1829-ig Pest vármegye aljegyzőjeként dolgozott, azonban már ezekben az időkben megjelentek első versei, esztétikai cikkei, kritikái a Kurírban és a Hírmondóban. A péceli birtoka lehetővé tette, hogy anyagi gondok nélkül irodalmi szenvedélyének élhessen. Felesége, Szemere Krisztina Káplaky Vilma álnéven maga is írogatott.
Miután Pesten letelepedett, Szemere megismerkedett Horvát Istvánnal és Vitkovits Mihállyal, akikkel az úgynevezett pesti triászt alkották. Ugyanitt kötött egy életre szóló barátságot Kazinczy Ferenccel. Amikor Kazinczyt irodalmi ellenfelei kikezdték a Mondolat című gúnyiratban, Szemere Kölcseyvel megírta a Felelet a Mondolatra (1814) című vitairatot.
1818-ban egy úri műkedvelő társaság számára lefordította a német Korner magyar történelmi tárgyú drámáját: Zrínyit.
Kölcsey Ferenccel az Élet és Literatura című folyóiratot indították útjára, amelyben rendszeres irodalomkritikai írásai jelentek meg. 1831-től a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, míg 1840-től a Kisfaludy Társaságé.
Idős korában visszavonult Pécelre, ahonnan a forradalom eseményeit már csak külső szemlélőként figyelte.
Élete végén még esztétikai elmélkedéseket írt, Petőfiről elemző tanulmányt adott közre, Fáy Andrásról pedig rövid életrajzot készített.
Fő művei:
Dalok azoknak, akik szeretnek (versek, 1802)
Alkalmi versdarabkák (versek, 1802-1804)
Politikai zsengék (versek, 1806)
Hat szonett (1811)
Felelet a Mondolatra (1815)
Zrínyi fordítás (1818)
A párizsi adás (vígjáték, 1841)
Szemere Pál munkái I-II. (1890)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szenci Molnár Albert
Született: 1574. augusztus 30., Szenc
Meghalt: 1634. január 17., Kolozsvár
Életrajz: református pap, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító
Módos polgári család gyermekeként született: elődei molnárok voltak, még nagyapja Mátyás király mellett katonaként szolgált. Székelyföldről Pozsony vármegyébe került, ahol folytatva a családi hagyományokat is molnár lett, majd tízéves korától a helyi alsó iskolákat két év alatt elvégezte. 1586-ban Győrben, 1587-től Göncön, 1588-tól pedig Debrecenben tanult latin nyelvet, kálvini teológiát és históriákat. 1590-ben Kassán nevelőként keresett pénzt, majd nemsokára nyakába vette a világot és ellátogatott mindenhová, ahol a tudománnyal találkozhatott: megfordult Németországban (Wittenberg - 1590; Heidelberg - 1592; Strassburg - 1593-1596; Heidelberg - 1597-1599), 1600-ig Szencen tartózkodott és bejárta a Felvidéket, majd Herbornba ment tanulni. Járt Frankfurtban (1601), Ambergben (1602), Altdorfban (1603) és Nürnbergben (1604). Felkereste Itáliát, Svájcot és Csehországot. Útja során a kor kiválóságaival volt lehetősége találkozni: így Prágában megismerkedett Keplerrel. Utána ismét Altdorfban (1605), később Marburgban (1607) és Oppenheimben (1610-től) élt. 1612-től Rohoncon gr. Batthyány Ferenc dunántúli főkapitánynál udvari pap volt, 1614-ben pedig rövid ideig Komáromban. Még ugyanebben az évben útnak indult és beutazta Erdélyt. Bethlen Gábor kálvinista fejedelem vele együttműködésben akarta megteremteni az erdélyi egyetemet, ezt a tervét a fejedelem halála hiúsította meg. Ahányszor hazajött, mindig hamar vissza is ment Németországba, nehezen tudott visszaszokni a hazai környezetbe. 1615-ben már újra Németországban élt német feleségével: Ambergben segédtanítóként, majd Oppenheimben kántorként és iskolamesterként tevékenykedett. 1619-től Heidelbergben, 1622-től pedig Hanauban lakott, miközben kitört a harmincéves háború, amely elől kifosztva és megkínozva menekült előbb Hollandiba, majd megjárva Angliát végül 1624-ben hazavezette útja Kassára. 1626-tól hallig véglegesen Kolozsvárott telepedett le, ahol hatvanévesen egy pestisjárvány áldozataként hunyt el.
Elképesztő munkaerővel bírt és alapossággal dolgozott egész életben, hatása pedig a magyar irodalmi nyelv és verselés fejlődésére korszakalkotó volt. dolgozta át és adta ki újra a Károlyi-féle Bibliát (amelynek első kinyomtatásnál inasként segédkezett), teremtette meg az első tudományos magyar nyelvtant és fordította magyarra a református teológia legfőbb könyvét: Kálvin János Institutit. Elkészítette Zsoltároskönyvét, melyben verseinek formabősége káprázatos: a 150 zsoltár mintegy 130 különféle versformában szólal meg és ezzel a rímes-időmértékes verselés első hazai megvalósítója is egyben. összeállította a Latin-magyar-magyar-latin szótárt, amely a XIX. század derekáig nélkülözhetetlenné vált az oktatásban. Élete nagy részben napról napra naplót vezetett, amely a kor egyik fő forrásműve a mai napig.
Egyszerre volt tanító, nyelvtudós, nyomdai korrektor, költő és író, hittudós és filozófus, zsoltárfordításai pedig több mint száz kiadást éltek meg napjainkig.
Fő művei:
Latin-magyar és magyar-latin szótár. Dictionarium latino-ungricum et Ungaro-latinum (1604)
Szent Biblia (1608)
Nova grammatica ungarica (1610)
Zsoltárkönyv (Psalterium Ungaricum) ((1607)
Kis Cathechismus (1607)
Kálvin János: Tanítás a keresztény vallásra (fordítás; 1624)
Forrás: ML, Világirodalmi Kisenciklopédia I-II. (1976), Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka I-II. (1992)
Szentmihályi Szabó Péter
Született: 1945. január 8., Budapest
Életrajz: költő, író, műfordító, publicista
A pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta, ahol 1969-ben magyar-angol szakos tanári diplomát szerzett. Később gimnáziumban tanított, majd 1971-ben a Gondolat Könyvkiadó szerkesztője lett. 1975-től az ELTE angol tanszékén tanársegédként, nem sokkal később, 1979-től pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott. 1985-ben a Galaktika című folyóirat főmunkatársa lett.
Egyre tevékenyebben vett részt a közéletben és a politikai életben egyaránt: 1993-tól 1994-ig a Külügyminisztérium sajtófőosztály vezetője, a következő évtől pedig egészen 1997-ig főszerkesztő volt a The Hungarian Observerben. Párttevékenységét a Magyar Igazság és Élet Pártja színeiben folytatta. Tagja volt a MIP delegáltjaként a Magyar Rádió Közalapítvány Kuratóriumi elnökségének, illetve vezetője a MIP Külügyi Kabinetjének.
Napjainkban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen angol irodalmat tanít, angolból fordít. Mint irodalomtörténész a XX. századi költészettel foglalkozik, kedvelt műfaja a fantasztikus irodalom (sci-fi).
Több díj birtokosa: József Attila-díj (1983, 1985); Kölcsey-díj (1997); Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj.
Fő művei:
101 mini sci-fi
101 rettenetes történet
A látó és a vak
A Robinson írója (1971)
A sebezhetetlen
A tökéletes változat
Anti-regény
Apát keresek
Aranykereszt, acélkard
Avarok gyűrűje
dua és Kun László
Ének a civilizált emberről
Gellért
Haláltánc
Lebrhatatlan
Mkusbl
Nostradamus Hungaricus
Írókrimi
Látogató a végtelenből
Világok virága
Forrás: MIL
Szigeti Lajos
Született: 1951. április 16., Szigetvár
Életrajz: irodalomtörténész, kritikus
Általnos és középiskolai tanulmányait Pécsett végezte, a Nagy Lajos Gimnázium nyelvi tagozatán 1968-ban érettségizett. Ugyanebben az évben első helyezést ért el az OKTV-n, így felvételi nélkül kerülhetett be a szegedi egyetem magyar szakára. 1975-ben magyar-orosz szakos tanári diplomát, majd 1976-ban bölcsészdoktori oklevelet szerzett.
Két évig ösztöndíjas gyakornokként, közben középiskolai tanárként, majd 1981-től adjunktusként, 1988-tól docensként dolgozott a szegedi József Attila Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén. Ugyanitt 1986-tól tanszékvezető-helyettes, 1991-től a Modern Magyar Irodalmi Tanszék vezetője lett. Irodalomtörténetet, műfajelméletet, eszmetörténetet, verstant, líraelméletet, motívumelméletet tanított. 1986-tól a pécsi egyetem Irodalomelméleti Tanszékén vendégtanár, illetve 1992-tl PhD-programvezető is egyben. Jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen is tanít.
1972-től publikál rendszeresen, elős írásai a Tiszatájban jelentek meg. Több, mint 250 közlemény szerzője, ezeket aStudia Poetica Acta Litterariban, az Irodalomtörténetben, a Studia Novában, a Hungarológiai Közleményekben, a Tiszatájban, azAlföldben, a Kortársban, aKorunkban, a Jelenkorban, a Forrásban, az Életünkben, a Napjainkban, a Műhelyben és a Bárkában közölte. Szerkesztője az Acta Historiae Litterarum Hungaricarum című periodikának.
1977-ben felvették a Fiatal Írók József Attila Körébe, illetve 1986 óta tagja a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, a Magyar Írók Szövetségének és a Művészeti Alap Irodalmi Szakosztályának. Kritikusi tevékenységért 1979-ben Szeged Város Nívódíjt, 1984-ben pedig a Művlődési Minisztérium Móricz Zsigmond ösztöndíját kapta meg. Továbbá tagja a Nemzetközi Magyar Filológiai, a Modern Filologiai és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. 1990-től tagja az MTA Irodalomtudományi Bizottságának
Külföldi ösztöndíjjal járt Leningrádban, Odesszában, Greifswaldban, Udinében, Göttingenben, Londonban. 1987-ben és 1999-ben elnyerte a Deutsche Akademische Austauschdienst három hónapos ösztöndíjt, így módjában állt kutatni Heidelbergben, Tbingenben, Bochumban, Stuttgartban, Gttingenben.
Fő kutatsi területe József Attila költészete és a motívumkutatás.
1986-ban lett az irodalomtudomány kandidátusa, 1995-ben akadémiai doktor; 1996-ban habilitált, 1997-től egyetemi tanár.
Fő művei:
(De)formci és (de)mitologizci. Parabolák és metaforák a modernitásban
"Modernnek kell lenni mindenestől"
Evangélium és esztétikum. Bibliai motívumok a modern költszetben
Vízjelek nyári égen (versek)
Modern hagyomány. Motívumok és költői magatartásforámk a XX. századi magyar irodalomban
Az ég tükrében (versek)
A József Attila-i teljességigény. Motívumértelmezések
Lelkedet érzed. Dolgozatok József Attiláról
Az "édes mostoha". József Attila anyaverseihez
A "szabad-ötletek jegyzéke" és a kései versek. József Attila költészetének néhány motívumához
Forrs: MIL
Szily Kálmán
Született: 1838. június 29., Izsók
Meghalt: 1924. július 24., Budapest
Életrajz: nyelvész, természettudós
Egyetemi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte a műegyetemen, majd a budapesti egyetemen kísérleti fizika szakon végzett. 1861-től a pesti műegyetemen Stoczek József tanársegédje, ideiglenes tanár 1869-től a kísérleti fizika, 1870-1889-ig pedig az elméleti fizika és analitikai mechanika rendes tanára. A termodinamika elveinek mechanikai elvekre való alapozásával foglalkozott. 1871-73-ig az egyetem rektoraként tevékenykedett. Ez idő alatt épült a műegyetem épülete, és az nevéhez fűződik az egyetem szervezetének megreformálása is.
A Természettudományi Társulat főtitkáraként, majd 1880-tól elnökeként jelentős szerepe volt a társulat felvirágoztatásában. 1869-ben megindította és egyben szerkesztette 1898-ig a Természettudományi Közlönyt, tovább létesítette a Természettudományi Könyvkiadót.
A természettudományos mozgalmak múltjával foglalkozva a régi magyar természettudományos műnyelv és ezzel kapcsolatban a nyelvtudomány iránt kezdett érdeklődni. A kilencvenes évek végtől áttért a magyar nyelvtudomány rendszeres művelésére, ekkortól kezdte el írni nyelvtudományi tanulmányait.
1865-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1873-tól rendes, 1920-tól pedig tiszteletbeli tagjává választották. 1889-től az Akadémia főtitkáraként (1889-1905) elindította és szerkesztette is az Akadémiai értesítő havi folyóiratot egészen 1905-ig. Ettől az évtől kezdve az MTA főkönyvtárosaként dolgozott tovább, azonkívül megszervezte az Akadémián a Széchenyi Múzeumot.
1904-ben megalapította a Magyar Nyelvtudományi Társulatot, amelynek egyben elnöke is lett. A társulat folyóirata a Magyar Nyelvíró s a Magyar Nyelvújítási Szótár szerkesztése is nevéhez fűződik.
Nyelvészeti munkásságáért 1913-ban megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Nagydíját.
Fő művei:
A természettudományi műnyelvről (1879)
Magyar természettudósok száz évvel ezelőtt (1888)
Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez (1898)
Él-e a rovásírás a magyar nép között? (1903)
Forrás: MIL, ML
Szinnyei József
Született: 1857. május 26., Pozsony
Meghalt: 1943. április 14., Budapest
Életrajz: nyelvész
Szinnyei József bibliográfus, könyvtáríró (1830-1913) fia. A budapesti egyetemen szerzett 1878-ban bölcsészdoktori és tanári oklevelet. 1879-1880-ig állami ösztöndíjjal Finnországban járt tanulmányúton.
Pályáját irodalomtörténettel kezdte, de érdeklődése hamar a nyelvészet fel fordult. Finnországi utazásának hatására el kezdett foglalkozni a finnugor összehasonlító nyelvtudománnyal, és így munkásságának nagy szerepe volt a finn nép megismertetésében Magyarországon.
Hazatérése után másfél évig az Ország-Világ című lap szerkesztőjeként dolgozott, majd 1881-től könyvtári tisztviselő az Országos Széchényi Könyvtárban.
1883-tól a budapesti egyetemen a finn nyelv és irodalom tanára, 1886-ban a kolozsvári egyetemen pedig a magyar nyelvtudomány és irodalomtörténet rektora. 1888-tól az egyetem rendes tanára, 1889-90-ig pedig a bölcsészkar dékánja. 1891-től finnugor összehasonlító nyelvészeti előadásokat is tartott, 1893-tól a budapesti egyetemen az ural altaji nyelvészet rendes tanára, 1923 és 1924 között az egyetem rektora.
1928-tól a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosa, 1891-1893-ig az Erdélyi Múzeum, 1896-tól a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője.
Tagja volt több tudós társaságnak: a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, a Magyar Történelmi Társulat és külföldi társaságok tagja.
Középiskolák számra írt nyelvtankönyvei jelentősek, illetve a Magyar tájszótár megírásáért az MTA nagyjutalmát kapta 1899-ben.
Fő művei:
Az ezer tó országa (1882)
A magyar nyelv eredete (1883)
Finn-magyar szótár (1884)
A magyar nyelv (1887)
Finn nyelvtan (1894)
Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában? (1895)
Finn olvasókönyv mondattani példatárral (1895)
Magyar nyelvhasonlítás (1896)
Magyar tájszótár I-II. (1893-1901)
A magyarság eredete, nyelve és honfoglalás kori műveltsége (1919)
A Halotti Beszéd hang- és alaktana (1926)
A magyar nyelv (1929)
Forrás: ML
Szoke József
Született: 1928. szeptember 16., Nyitranagykörü
Életrajz: író, szerkesztő
1948-ban Budapesten érettségizett, majd 1955-ben a nyitrai pedagógiai főiskolán tanári oklevelet szerzett. 1952 és 1969 között az Új Ifjúság főszerkesztőjeként dolgozott, később 1970-től a Hét szerkesztője lett. 1972-től a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesület Központi Bizottságának levéltárosa. Összeállította a csehszlovákiai magyar irodalom 1945 utáni bibliográfiáját.
Fő művei:
Ki kicsoda Kassától Prágáig
A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiájáa
A napraforgóvá vált lény
A síró hóember
Forrás: MIL
Szöllőssi Zoltán
Született: 1945, Jánoshalma
Életrajz: költő, műfordító
A tanyasi világból érkezett jánoshalmi költő 1963-ban Kecskeméten érettségizett, majd Izsákon lett a művelődési ház vezetője két évig. Ezután többféle fizikai munkát is kipróbált, volt földmérő, csillés, nyomdai munkás az Athaeneum nyomdában, bejárta a Nyírséget. 1971-től Kisvárdán tanítóskodott képesítés nélkül. 1975-ben a fővárosba került, a Posta hírlapirodájába. 1977 óta szabadfoglalkozású költő. 1983-tól a Vigília című folyóirat főszerkesztő-helyettese lett. Pályája kezdetén a hetek és Kilencek nyomán tájékozódott, feltett szándéka volt, hogy költővé lesz. Hosszas hányattatás után elérte célját, a tanyából eljutott a városba, és a magyar irodalomba a költő. A főváros vonzotta és taszította is. Ekkor vesztette el tragikus módon feleségét és egyik gyermekét is, amely nyomott hagyott művein. A költő ismét nős, négy gyermek édesapja, mára rokkantnyugdíjas. Hobbija a kertészkedés és az asztalosmunka.
Első két kötetének hangja személyes tragédiáját tükrözi. Sokáig érlelt költői megszólalásával jogos sikert aratott, legtöbben Pilinszky örökösét látták benne. Írásaiban jobbára saját küzdelmes élete élményeit dolgozta fel, fegyelmezett, tárgyias költői nyelven. 1988-as kötete már a személyes kiútkeresést tükrözte. Kazári tatár nyelvről való népköltészeti fordításait 1994-ben adták ki. Legújabb, 1998-as kötete egy hosszú költői út eredménye, amelyben váratlanul a népköltészethez nyúlt vissza a hagyományos népi dalforma megújításával.
Fő művei:
Csontkorall (versek, 1974)
Vacsora jégen (versek, 1978)
Égitető (versek, 1983)
Ballada boldogasszonyhoz (versek, 1988)
Nyolcvan gyertya (versfordítások, 1994)
Megyek haza (versek, 1998)
Szuhay Balázs
Született: 1935, Meghalt: 2001, Budapest
Életrajz: színész, író, újságíró
Rózsahegyi Kálmán színészképző iskolájában folytatott színi tanulmányokat Budapesten. 1955 után sorra szerepelt a vidéki színházakban, kezdetben színházi mindenesként, majd körülrajongott táncos komikusként. Békéscsabán 1957-ig, 1957-től Kecskeméten, 1960-65 közt a Vidám színpad társulati tagja volt, aztán szabadfoglalkozású színészként játszott. 1970-től ismét visszatért a Vidám színpadhoz, bár tett kitérőt a Mikroszkóp Színpad deszkái felé is.
A munkája volt az élete, de komolyan vette a tréfát, s alázattal gyakorolta hivatását. Évtizedeken át autóba ülve járta végig hazánk számos művelődési házát, kiskocsmáját haknizni. Ezeken az utakon képezte ki magát a humor szakértőjévé, többek közt példaképeitől, a két Latabártól leste el a kacagtatás trükkjeit, régi adomákat jegyzett fel tőlük. Szabadidejében a színháztörténetet tanulmányozta, szakmájáról kimerítő ismerettel bírt. Magánemberként is imádott utazni.
A televízióban az Idessüs című műsorajánló vezetőjeként lett ismertté. Írt kabaréjeleneteket, önéletrajzi ihletésű könyveket, krokit, tárcát, sőt politizált is. Vérbeli humoristaként a Parabola műsorvezetőjeként is helytállt, 1992-93 közt pedig a Ludas Matyi című vicclap főszerkesztőjeként felügyelte a nagyérdemű szórakoztatását. A szíve hagyta cserben 66 évesen, amikor ellenfelei nem tolerálták sokoldalú nagy nemzeti nevettetőnk finom kormánypárti humorát.
Fő művei:
Kiadom magam (1987)
Megmondtam százszor... (1998)
Tamási Áron
Született: 1897, Farkaslaka
Meghalt: 1966, Budapest
Életrajz: székely író
A kitűnő novellista Erdélyben, a Székelyföldön, Farkaslakán született földművelő család harmadik gyerekeként. Székely származása egész életét és művészetét meghatározta, a székely hagyományok és tájszólás lett munkásságának alapja. Mivel tízévesen bal kezén megsérült, így mezei munkára alkalmatlan gyerekként Székelyudvarhelyen iskoláztatták szülei. Itt is érettségizett, majd az olasz frontról való hazatérése után kereskedelmi akadémiára járt, és banktisztviselőnek állt Kolozsvárott. Tamási Áron szeretett volna kitörni a paraszti életformából, ezért lett városi polgár. Majd a polgári életvitelt is megunta (hivatalnokként dolgozott), és 26 évesen kivándorolt Amerikába, New Yorkba. Az idegenben (1923-1925) banktisztviselői állása mellett kezdett novellákat írni, amelyek sikert arattak odahaza, így a fiatal novellista kisvártatva hazatért Kolozsvárra, ahol számos lapba írt, főként a nép gondjainak megoldása foglalkoztatta. A háború alatt felemelte hangját a vérontás ellen. Budapest ostromát Bajor Gizi házában élte túl.
1945 után Budapesten telepedett le feleségével, Holiker Erzsébettel (1926 óta házasok). Megválasztották tiszteletbeli parlamenti képviselőnek, és az MTA levelező tagja lett. Műveit azonban 1948-tól egészen 1953-as Kossuth-díjáig elhallgatták. A kisebbségi létről szóló Szülőföldem című vallomása például csak 1986-ban, Svájcban jelenhetett meg. Erdélybe csak 1956-ban látogathatott haza először. Az 56-os forradalom első napjaiban nyilatkozatott tett a Rádióban, majd az Írószövetségben, ezért 1957-58-ban számtalanszor vallatták az írót. A hatvanas évektől azonban nagy tisztelettel övezett klasszikusként tisztelték. Budai otthonából mindvégig hazavágyott a Székelyföld misztikus világába.
Végrendeletében is azt kérte, hogy vigyék haza a farkaslakai temetőbe, amit tiszteletben tartottak, ott helyezték végső nyugalomra az írót.
Első megjelent novelláját Szász Tamás, a pogány címmel 1922-ben írta, mellyel Kolozsvárott pályázatot nyert. Meghatározó élménnyé lett számára amerikai útja, amely alatt fokozottan támadtak fel a szülőföld emlékei, hagyományai. Novelláit a székely népballadák, népdalok és a humor ihlették. Első novelláskötete Lélekindulás címmel jelent meg, amelyet számos újabb követett. 1926-ban az Erdélyi Helikon alapító tagja volt, az Ellenzék és a Brassói lapok írójaként szociográfiaszerűen mutatta be a helyi állapotokat. A harmincas évekre a legnagyobb magyar novellista lett. Megjelent Szűzmáriás királyfi című első regénye, majd belefogott a fő művének tartott Ábel-trilógiába. Főhőse, az agyafúrt és életvidám favágó, Ábel az író útját járja végig: a természet világából eljut a városba, a városból a nagyvilágba, hogy onnan ismét visszatérjen az eredeti kiindulópontjára. 1932 után klasszikus görög mintára drámákat is ír, amelyek szintén nagy sikert aratnak.(1932 Énekes madár, székely népi játék) 1948-53 közt nem jelenhetett meg, az ötvenes években újabb drámáin, történelmi regényén (Hazai tükör 1953) és székely tárgyú regényén dolgozott (Szirom és boly 1960), majd a hatvanas évektől kiadták az életműsorozatát. Halála előtt a feleségének mondta tollba önéletírását, Vadrózsa ága címmel.
Fő művei:
Szűzmáriás királyfi (regény, 1928)
Ábel-trilógia (regények, 1932-1934)
Jégtörő Mátyás (regény, 1936)
Tündöklő Jeromos (dráma, 1936)
Hazai tükör (történelmi regény, 1953)
Bölcs és bagoly (önéletírás, 1953)
Forrás.: MIL, ML, Hegedűs Géza: Magyar irodalmi arcképcsarnok
Tamkó-Sirató Károly
Született: 1905, Újvidék
Meghalt: 1980, Budapest
Életrajz: költő, író, műfordító
Gyerekkorában szerbül és németül is megtanult. Ady hatására már diákként verselgetett. Huszonöt éves korban, miután megszerezte a doktorátust a budapesti jogi egyetemen s franciául is megtanult, sőt a könyvtártudományt is elsajátította, Párizsba, a modern irodalom fővárosába költözött. Hat éven át élte a kávéházi művészek bohém életét a Szajna-parti városban, ahol magába szívta az új irányzatok szellemét. 1936-os költői kiáltványa Európa-szerte ismertté tette a rendkívül művelt, sokoldalú költőt, tudományos alaposságú érvelései meggyőzték a modern irodalom híveit. Cikkei és költeményei francia lapokban jelentek meg. Mozgásszervi betegsége miatt települt haza, Magyarországra, hogy a fürdővárosban bajaira enyhülést leljen. A jóga és a természetes gyógymódok nagyon lekötötték, 1943-ra ezek segítségével visszanyerte egészségét, mellesleg megtanult szanszkritul, már-már akrobatikussá lett testére nagyon büszke volt. Társaságban különféle jógapozitúrákban szavalt idegen nyelven verset. Közben azonban a hazai irodalmi életből kiszakadt, művészi munkáját félre kellett tennie. Az ötvenes években nyelvtudásából élt, szakszövegeket fordított. Megélhetési gondjain reklámversek írásával próbált enyhíteni. Hobbiból jógaiskolát szervezett, amelynek jövedelméből élete végéig élt. A hatvanas évekig a saját fiókjának verselgetett. Ekkor az avantgardot újra felfedezték, és az évtizedek alatt készített, átírt versei 1969-ben megjelentek. 54 éves korára minden korosztály körében népszerű költő lett.
Pályája az expresszionizmus jegyében indult, a Magyar Írás című folyóirat köre benne látta az irányzat ígéretes tehetségét. 16 évesen megjelent első verseskötete, Az élet tavaszán. Második kötete 1928-ban Papírember címmel jelent meg. A magyar avantgárd vezéregyénisége képversei alapján egyéni irányzatot fejlesztett ki költészetében glogoizmus, majd planizmus (síkköltészet) néven. 1936-ban Dimenzionista manifesztum címmel tette közzé a képzőművészet és a költészet összekapcsolását hirdető káiltványt, amelyet Duchamp, Arp és Kandinszkij is támogatott.
Párizsból hazatérve önmaga szórakoztatására írta a természettudományokat a filozófiával és humorral vegyítő sajátos hangú verseit és szabadverseit. 1942-ben Kiáltás címmel jelentek meg a keleti hatást tükröző versek. Legközelebb 1969-ben az átdolgozott verseit publikálta. A vízöntő kor hajnalán címmel jelentek meg. Ebben az évben adták ki egyetlen regényét, a sci-fi műfajú A három őrszigetet. Az önmaga hasonmásaként szerepeltett világjáró Tengerecki Pálról három versciklust készített, amely a Kaláka együttes feldolgozásában mindmáig a legkisebb gyerekek kedvence. Kései költészetének legérettebb darabjait a Cosmogrammmok című utolsó kötetében gyűjtötte egybe ez a sokirányú műveltségű művész.
Fő művei:
Kiáltás (versek, 1942)
A három őrsziget (regény, 1969)
A Vízöntő-kor hajnalán (válogatott versek, 1969)
Tengerecki Pál (gyermekversek, 1970)
A hegedű vőlegénye (válogatott műfordítások, 1971)
Kozmogrammok (versek, 1975)
Forrs: ML, MIL, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arckpécsarnoka (1995)
Táncsics Mihály
Született: 1799, Ácsteszér
Meghalt: 1884, Budapest
Életrajz: író, publicista, szerkesztő, politikus
Az eredetileg Stancsics név jobbágyszármazás takács segédtanítóként vállalt állást falujában és a környező dunántúli településeken. 1822 és 1828 közt Budán, Kecskeméten és Nyitrán járt tanítóképzőbe. 1828-ban a pesti egyetemen lett filozófia-, majd joghallgató. 1835-ben nevelőnek szegődött Kolozsvárra Teleki Sándor gróf mellé. 1838-ban nősült, Seideler Teréziát, egy csizmadia lányát vette feleségül. Radikális hangú írásait közölték a pesti lapok. Telkén gazdálkodtak, emellett történelmi-földrajzi könyveket is írt, sőt magán tanítóskodott a jeles publicista. 1846-ban eszméit terjesztendő beutazta Európát, 1848 márciusban 1842-es népkönyv című munkája miatt került börtönbe, ahonnan a márciusi ifjak március 15-én szabadították ki. A szabadságharcban vállalt szerepe (harc, újságszerkesztés, röplapírás) miatt az Alföldön bujdosott, majd a lakásuk alatt a felesége által készített rejtekhelyen élt még nyolc évig, a közkegyelem meghirdetésig. Egyetlen házkutatás során sem fedezték fel a halálraítélt Táncsicsot. Három évig szabadon élt, ekkori utópista szocialista röpiratai kézi másolatokban terjedtek. Diáktüntetésen való részvételért 10 évi várfogságra ítélték, ahol tovább írt. Csaknem megvakulva szabadult 1867-ben, egy szemműtét megjavította a látását. Független országgyűlési képviselő lett 1868-ban, majd 71-ben megbukott. 1876-ban adósságai miatt kilakoltatták, írótársai segélyeiből élt és nyelvészkedéssel foglalkozott halálig.
Első megjelent műve a magyar nyelvről írott pályaműve volt 1831-ben. Ezután folyamatosan adták ki népnevelő és nyelvészeti tárgyú tanulmányait, de népszerű tankönyveket is írt. Első külföldön megjelent politikai röpirata az 1844-es Sajtszabadságról nézetei egy rabnak című írása volt. Neve ismertté vált a politikai életben a jobbágyfelszabadítás és a nemzeti függetlenség propagálása miatt, azonban egyik párt sem támogatta. A harmincas évekbeli regényeiben (Árnyképek, Pazardi) és a Természet c. lapban politikai gondolatait népszerűsítette. Részt vett a 1848-as forradalomban, áprilistól a Munkások újságját adta ki. Józan ész című írásában már az osztály nélküli társadalom gondolatait vázolta fel. 1957-60 közt utópista szocialista röplapokat ír, majd bebörtönöztetése után is tovább alkot. Fővárosunk címmel munkát írt a városfejlesztésről. Kiszabadulása után az Arany trombita c. munkásegyleti folyóiratot szerkesztette, és nyelvészeti tárgyú cikkeket és önéletrajzot írt halálig.
Fő művei:
Árnyképek (regény, 1832)
Népkönyv (1842)
Józan ész (1848)
Forrás : MIL, ML, Budapest Lexikon
Tersánszky Józsi Jenő
Született: 1888, Nagybánya
Meghalt: 1969, Budapest
Életrajz: író, humorista, műfordító
Nagybányai polgári családban született. Kamaszkorától kezdve bohém művésznek készült; a helyi művésztelep hatására kezdetben festéssel próbálkozott, de szülei kívánságára jegyző-, majd joggyakornoknak állt. Habár Eperjesen és Budapesten is beiratkozott a jogra, tanulmányait nem kezdte meg, a tandíjat viszont elmulatta. Egész életében problémát jelentett számára a pénz. Kétségbeejtő anyagi helyzete okán 1921-ben, miután végigharcolta a háború négy évét Galíciában és az olasz fronton (1914-1918) a Dunába ugrott. Megmenekülését olvasva kezdett vele levelezni Molnár Sári, aki 1921-ben a felesége lett. Ekkor jelent meg a Kakuk Marci ifjúsága, a regényciklus első része. Második feleségét, Szántai Margitot 1960-ban, gonddal ápolt felesége halála után vette el. Semmilyen felkérést nem utasított vissza, fordított angolból fércműveket, krimiket írt, ha nem volt pénze, elszegődött zenés kabaréhoz is. Élete végig nem tett le arról, hogy anyagilag révbe ér. 1940-től a Híd riportere volt, a háború alatt menekülteket bújtatott. 1948-ban életjáradékot kapott, ám sokig elhallgatták. Az új rendszerben kevés írnivalója akadt, hiszen megbotránkoztató személyisége nem illett a képbe. 57 évesen visszavonult Avar utcai budai otthonába.
A XX. század első felének egyik legjobb és nagyon termékeny prózaírója volt ez a sokoldalú figura. A Nyugat 1910-ben közölte első novelláját, és egy évvel később megjelent első kötete A tavasz napja sütötte címmel. 1916-os kisregényében (Viszontlátásra...) a háborús élményeit örökítette meg az elbeszélő szemszögéből. 1921-ben jelent meg fő műve, a Kakuk Marci ifjúsága. A címszereplő társadalmon kívüli alakjában összegezhető az író életvidámsága. A regényfüzért közel húsz éven át folytatta, 1941-ig.
1923-ban színházi szerzőként mutatkozott be (Szidike), 1932-ben Képeskönyv Kabaré címmel színtársulatot alapított.
1948-55 közt nem jelenhetett meg, ekkoriban mesejátékokat írt. 1956 után elindították életműsorozatának kiadását, és hivatalosan is elismerték munkásságát.
A Nyugat főmunkatársa, Baumgarten-díj, 1929, 1930, 1931, 1934; Kossuth-díj 1949.
Fő művei:
Viszontlátásra, drága! (kisregény, 1916)
Kakuk Marci (regényfüzér, 1921-1941)
Legenda a nyúlpaprikásról (regény, 1936)
Életem regényei (önéletrajz, 1968)
Forrás: MIL, Hegedűs Géza: Irodalmi arcképcsarnok (1995)
Thury Zoltán
Született: 1870, Kolozsvár
Meghalt: 1906, Budapest
Életrajz: író, újságíró
Az eredetileg Köpe Zoltán nevű fiúcskát ügyvédnek szerette volna kitaníttatni a családja, ám oktatni szerette volna a népet, ezért a kolozsvári tanítóképzőbe jelentkezett. Innen gyorsan kicsapták lázadó magatartása miatt, ugyanis a császár képével szemben Petőfi nyomán elszavalta, hogy "akasszatok fel a királyokat". Ekkor példaképe, Petőfi mintájára vándorszínésznek állt és felvette művésznevét. Ezután kolozsvári lapoknak írogatott, ám 23 évesen kijutott Münchenbe. Két ott töltött éve során különböző lapoknak küldte haza tudósításait, közben megismerkedett az ottani festőkkel, és rátalált írói hangjára. Barátságot kötött a kint élő Hollósy Simon festővel, aki a festészetben a realista törekvések szószólója volt ekkoriban. Hazatérte után a 25 éves író nagy határozottsággal lépett be az irodalomba, a Pesti Napló munkatársa lett. Tárcanovelláit kötetekben is kiadta. Országos hírnevet a Katonák című színdarabja szerezett a 28 esztendős írónak, amelyet Ady is üdvözölt. Vidéken is több helyütt bemutatták a drámát, ám mindannyiszor le is kellett venni a műsorról a hadsereg tiltakozása miatt. A szerző ugyanis komoly kritikával illette a tisztek megalkuvását és családi életét, sőt a k.u.k. hadsereget is.
Maga is megölte a novelláiban ábrázolt gyötrő hétköznapi gondokat, hiszen katonatiszt árvájaként jött a világra. A kisemberek életét ábrázolta, és társadalmi változtatásokat is sürgetett. Bemutatta a millennium hivatalos világképével szemben a nyomor valóságot.
Hiába lett ünnepelt és termékeny író, harminc évesen kijött rajta a tüdőbaj és a szemidegsorvadás. Ekkora megnősült, elvette Márton Gizellát, és a sok gyermeke eltartására tömérdek pénz kellett. Versenyt futott az idővel, egyre jobb tárcákat írt, de 36 évesen tüdőbetegségben maghalt.
Korán kezdett írni, húszévesen Petelei István novellista fedezte fel novelláit, ő lett a tanítómestere Kolozsvárott. Thury tárcanovelláiban a városi hivatalokat, a háziurakat és a nincstelen proletárokat ábrázolta realista hitelességgel Zola nyomán. Erénye ezen műveinek a tömörség, és az, hogy le mer szállni egészen a legalsóbb társadalmi osztályokig.
Drámáit a Nemzeti és a Vígszínház mutatta be, ezek egy csapásra híressé tették. A Katonák modelljéül saját családja szolgált.1904-ben megalapította a Budapesti Naplót.
Saját gondjai szaporodtával Csehov lett a páldaképe, az írás a végső menedéke a halál és a hétköznapok égető pénzgondjai elől. A Nyugat írói legfontosabb előfutárukat tisztelték benne. Realista író.
Fő művei:
Tárcanovellák (1894)
Urak és parasztok (1899)
Kende Miklós végrendelete és egyéb történetek (1903)
Katonák (dráma, 1898)
Asszonyok (dráma, 1900)
Tótfalusi István
Született: 1936, Budapest
Életrajz: író, műfordító, szerkesztő
1959-ben magyar-angol szakos diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Az angol nyelvű irodalom iránti lelkesedés végigkísérte életét, legnagyobb költőink, Babits, Füst Milán és Pilinszky János verseit tette ismertté ezen a nyelven. Élete során fordított angol, német, francia, spanyol, portugál latin és svéd nyelvekből. 1959-80 között a Mára kiadónál dolgozott, 1981-1983 között az IPM magazin szerkesztője volt, majd visszatért régi kiadójához.
Hobbija a barkácsolás, lelkes fotós, és szeret síelni.
Fő művei:
Shelley világa (1971)
Operamesék (1973)
Byron világa (1975)
Új operamesék (1987)
A könyvek könyve (1991-1993)
Irodalmi alakok lexikona (1992)
Tótfalusi Kis Miklós
Született: 1650, Alsómisztótfalu
Meghalt: 1702, Kolozsvár
Életrajz: betűmetsző, nyomdász
A kézműves családból származó fiú Nagybányán járt elemi iskolába, majd bölcsészetet és református teológiát tanult a nagyenyedi kollégiumban, ahol életre szóló barátságot kötött Pápai Priz Ferenccel.27-30 éves kora között Fogarason lett iskolamester, majd az összegyűjtött pénzén Hollandiba utazott. Ugyanis az ott nyomtatásban lévő Biblia helyesírására felügyelt, miközben továbbképezte magát. A könyvnyomtatás annyira magával ragadta a kézműves família sarját, hogy teológia helyett a betűmetszés mikéntjét sajátította el az amszterdami Blaeu-nyomdában. Háromévi tanulás után maga is betűkészítéshez fogott, az egész kontinensen keresett nyomdaművész vált belőle. Héber, görög, sőt örmény meg grúz ábécét is faragott, még a Vatikán is tőle rendelt. Az így keresett pénzt a magyar nyelv Károlyi-Biblia kis alak, ill. az újszövetség és Szenczi Molnár Albert-zsoltárok újranyomtatására fordította, miközben a szöveg helyesírást is egységesítette és az értelmetlenségeket is kijavította. 1689-ben hazatért Erdélybe, Kolozsvárra, hogy a hazai művelődést szolgálja. Megnősült, egy kolozsvári árva nemes lányt, Székely Máriát vette feleségül.1693-ra létrehozott műhelyben olcsó és hasznos nyomtatványokat akart készíteni, amelyeket széles körben terjeszthet a nép körében. Fel akarta számolni az írástudatlanságot, tíz év alatt közel ötven könyvet készített magas színvonalon. Történeti munkákat, Balassi Bálint és Rimay János istenes verseit, naptárakat, Comenius tankönyveit. Ám a kálvinista egyház megtámadta, a bibliai szövegek meghamisításával vádolta. A maradi erdélyi papok nehezen viselték a maguknál különb, világot járt, meggazdagodott tudóst, ezért kapva kaptak az alkalmon, hogy erkölcsileg, majd anyagilag is tönkretegyék. Tótfalusi Apologia (1697) című munkájában megfelelt a hamis vádakra a Hollandiban elsajátított polgári, felvilágosult szellemben, elmagyarázta, hogy miért volt szükség a változtatásokra a bibliában. Második védekező könyvéért az ún. Mentségért pedig perbe fogták, amelyet elégettek, a szerőznek pedig meg kellett követnie az egyházat. A meghurcoltatás miatti szélütést kapott, lebénult, három évvel később pedig elhunyt.
Fő művei:
A Károlyi Gáspár-féle Biblia újranyomtatása saját betűivel 1685
Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításainak nyomtatása 1686
Új Testamentum nyomtatása, 1687
Forrás: ML, MIL
Tóth Árpád
Született: 1880, Arad
Meghalt: 1928, Budapest
Életrajz: költő, publicista, műfordító
Az aradi születésű fiatalember Debrecenben nevelkedett, ahol apja Kossuth-szobrokat készítő elismert szobrászként tevékenykedett. A gyenge fizikumú, tüdőbajra hajlamos fiút kezdetben a rajzolás, majd az irodalom vonzotta, szinte a könyvek világába temetkezett. A debreceni érettségi után a fővárosba ment bölcsésznek magyar-német szakra, ám tanulmányait sosem fejezte be. Ugyanis az apja tönkremenetele után neki kellett a családot eltartania. A modern irodalom bűvkörébe került költő 23 évesen visszatért Debrecenbe, ahol színikritikákat írt, majd a helyi Nagy Újságnál lett politikai publicista. Kezdetben idegenkedett feladatától, de ösztönösen jó társadalombírálónak bizonyult. Később a világháború és a forradalmak felnyitották a szemét, érdekelték a társadalmi problémák is. Egyéni világfájdalmát ezután az emberiségre vetítette ki. 1913-ban, lapja megszűnte után ismét a fővárosban talál állást. Némi házitanítóskodás után Hatvany Lajos Esztendjének a szerkesztője lett. 1921-ben az Est-lapok újságírója lett, de a Nyugatba is írt. Elhatalmasodó tüdőbaja miatt a Tátrába jár szanatóriumba, s nem hívták be katonának sem. 1917-ben megnősült, a családi béke és Eszter nevű, később szintén a költői pályára lépett lánya enyhítették fájdalmát. Felemelte hangját a háború ellen (Elégia egy rekettyebokorhoz), majd a Horthy-korszak alatt történelmi csalódása tovább rontotta lelkiállapotát. Tudatosan készült a halálra, amely 42 évesen ragadta el a költőt. Sírjánál Babits Mihály mondott gyászbeszédet.
A század legnagyobb elégiaszerzőjének tartott költőnek 19 évesen már versei jelentek meg a Kiss József szerkesztette Hétben, 1908-tól az induló Nyugat munkatársa volt. Adyt csodálja, ám inkább a filozofikus költőkkel, pl. Babitscsal érzett rokonságot. Kezdeti költeményei az impresszionizmus hatását tükrözték (Körúti hajnal), majd a Nyugat első nemzedékének legnagyobb formaművésze lett. Zeneiség, mesterien megformált rímek jellemzik bús viálgszemléletét.
Elmagányosodását az emberiségre vetítette ki (Lélektől lélekig).
Az 1920-as évektől szabadságvágyát a műfordításaiban éli ki, azon költők közé tartozott, akik a legnagyobb szöveghűség mellett képesek dolgozni. A viálgirodalom nagyjait (Baudelaire, Shelley, Keats, Csehov, Flaubert ) fordította a rá oly jellemző formai tökéllyel.
Fő művei:
Hajnali szerenád (versek, 1913)
Lomha gályán (versek, 1917)
Az öröm illan (versek, 1922)
Lélektől lélekig (versek, 1928 )
Forrs: ML, MIL, Hegeds G.: Irodalmi arckpcsarnok (1995)
Twain, Mark
Született: 1835. november 30., Florida, Missouri, USA
Meghalt: 1910. április 21., Redding, Connecticut, USA
Életrajz: amerikai író, humorista
Eredeti neve Samuel Langhome Clemens volt. A családja hatodik gyerekeként született Floridában, négyéves korában a Mississippi menti Hannibál városkába költöztek, ahol 14 esztendőt töltött. A Twain-életműkiállítás máig megtekinthető ott. Apja halála miatt 11 évesen dolgozni kezdett, nyomdászként, majd gépíróként tevékenykedett bátyja lapjánál. A talpraesett fiúcska korán eldöntötte, hogy szeretne meggazdagodni, azt tervezte, hogy gőzhajókormányos lesz a Mississippin. Gyerekkori álmát 1859-ben valósította meg, egyévi New York-i és philadelphiai nyomdászkodás után tért vissza gyerekkori otthonába. A polgárháború vetett véget a fiatalember kormányosi karrierjének. Mivel 16 éves korától kisebb írásai is megjelentek bátyja lapjában, ezért a tollforgatást választotta hivatásul 1862-től. A hajósnyelven két ölnyi mélységet jelentő Mark Twain írói álnevét 1863-tól használta a nevadai Virginia Citybeli Territorial Enterprise újság riportereként, ahová ezüstbányásznak indult. 1868-ban ismerkedett meg a nála tíz évvel fiatalabb Olivia Langtonnal, akit két évvel később vett feleségül, Buffalóban telepedtek le. A harmonikus kapcsolatból egy fiuk és három lányuk született. Az író a sorozatos családi tragédiái ellenére megőrizte humorát: kisfia kétévesen pusztult el, egész életét anyagi csapások jellemezték, ráadásul Twain túlélte mindhárom lányt és feleségét is.
A történetmondás és a humor melletti szenvedélye a technikai újdonságok voltak. Imádta a gázhajózást, ő volt a világ első magnó telefon-előfizetője, és 1874-ben már írógéppel írta műveit. Maga is három szabadalmon dolgozott, az ún. Paige-féle nyomdagép döntötte 1889-re végső anyagi romlásba. Emiatt 1890-től közel tíz éven át tartó európai turnén vett részt Német-, Olasz-, Franciaországban és Svájcban. Adósságait visszafizette, és a századfordulón tért vissza a connecticuti Reddingbe, Stormfield, azaz Viharföld nevű birtokára. Miután feleségét 1904-ben, legifjabb lányát 1909-ben elveszítette, életereje elhagyta, és 74 évesen otthonában elhunyt a nagy amerikai nevettető.
Twain 16 éves korától élete végéig a számos humoros cikk és szatíra, illetve útleírás és elbeszélés mellett regényeket is írt - gyakran részletekben írt, mert üzleti vállalkozásai igénybe vették idejét. Első regényében, az 1876-ban írott önéletrajzi jellegű Tom Sawyer kalandjaiban a Hannibalban töltött gyerekkor meghatározó élményeit, a forgalmas kikötőváros mozgalmas életét és saját rabszolgáik mesevilágát idézte fel. Az 1870-es, 80-as években ért igazi regényíróvá. Érdeme, hogy elvetette az angliai hagyományos sablonokat, és mert helyi, amerikai témákat amerikai beszélt nyelvi fordulatokra épülő párbeszédekkel feldolgozni. Legkiforrottabb regényének az 1884-es Huckleberry Finn kalandjait tartják, amely köznyelvi fordulata ellenére költői nyelvezet. Figurái elvetik a képmutatást, gyűlölik a rasszizmust, és bírálják a maradiságot.
Fő művei:
Tom Sawyer kalandjai (regény, 1876)
Koldus és királyfi (regény, 1882)
Huckleberry Finn kalandjai (regény, 1884)
Egy jenki Arthur király udvarában (regény, 1889)
Puddinfej Wilson (regény, 1894)
Forrás: VIL, Egy jenki Arthur király udvarában. Török András utószava (1980)
Végh Antal
Született: 1933. október 14.
Meghalt: 2000. december 19., Budapest
Életrajz: író, szociográfus
Sokgyermekes szatmári kisgazda család gyermekeként született. Iskoláit Debrecenben végezte, tanítói diplomát szerzett, és 1952-től Újfehértón, majd a nyíregyházi gimnáziumban tanított. 1962-től Budapesten élt szabadfoglalkozású íróként. 1989-ben megalapította az Új Idő Kiadóhivatalt és az Új Idő folyóiratot, melyben irodalmi anyagok közlésén túl számos igényes szociográfiát is megjelentetett. Hosszas betegség után 67 éves korában hunyt el. A magyar paraszti és kisvárosi élet egyik leghitelesebb ábrázolója volt, szülőföldjének, a szabolcs-szatmári embereknek az életével foglalkozott számos novellájában, regényében, szociográfiájában. Útirajzokat, riportkönyveket is megjelentetett, az 1956-os vidéki eseményekről Fekete szivárványcímű könyve számol be. A magyar futballról írt könyvei - amelyeket a tőle megszokott nyers szókimondás és rámenősség jellemez - nagy visszhangot váltottak ki a magyar közéletben.
Fő művei:
Erdőháton, Nyíren (szociográfia, 1972)
Miért beteg a magyar futball? (1974)
Jégzajlás (kisregények és elbeszélések, 1977)
Száz szatmári parasztétel (1978)
Az almafákat évente kell metszeni (riportok, 1979)
Ha az isten nyulat adott... (kisregények, elbeszélések, 1981)
Vándorbot: északi utakon, nyugati utakon (1984)
Gyógyít(6)atlan? (1986)
Könyörtelenül (regény, 1986)
Kenyér és vászon (szokások, hagyományok, emlékek, 1986)
Mit ér az ember hit nélkül (riportok, szociográfiák, 1987)
De mi lett a harangokkal. Erdély 1988 (útirajz, 1988)
Helyőrség az isten háta mögött (regény, 1988)
Móricz Zsigmond szekerén (úri portrék, emlékek, 1992)
(Csurka) István a király? (1992)
Fekete szivárvány (regény, 1996)
Ötkarikás szemmel (olimpiai napló, 1996)
Nincs béke az almafák alatt (1996)
Azt mondta, hogy igyi szudá, 1944-1945 (regény, 1998)
Korkép: mi újság a Fradinál? (1999)
Forrás: MIL, Új Horizont 29, 2001/1.
Veres Péter
Született: 1897. január 6., Balmazújváros
Meghalt: 1970. április 16., Budapest
Életrajz: író, politikus, publicista
Egy Hortobágy-parti tanyán nőtt fel, négy elemit végzett el Balassagyarmaton, 1909-től azonban már dolgoznia kellett: kisbojtár, részesarató, cseléd, napszámos volt. 1913-tól pályamunkásként dolgozott, 1914-től részt vett az agrárszocialista mozgalomban. Tagja volt a Földművelő Egyletnek, melynek könyvtárában műveltségének alapjait szerezte: kortárs és klasszikus irodalom, Marx, Engels, és számos folyóirat olvasásával. Az első világháborúban az olasz fronton teljesített szolgálatot, a Tanácsköztársaság idején a balmazújvárosi földosztó bizottság, a községi direktórium tagja volt. 1919-ben Brassóba internálták, majd hazatérése után a debreceni fogházban töltött el egy évet. Szabadulása után újra pályamunkásként, mezőgazdasági munkásként dolgozott, és már tudatosan politizált. Tagja volt a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének, illetve alapító tagja a Magyar Szociáldemokrata Párt balmazújvárosi szervezetének. Mozgalmi tevékenysége miatt többször elfogták, 1934-ben újra bebörtönözték egy Népszavában megjelent írásért. 1930-tól már rendszeresen publikálták - elsősorban a földkérdéssel és a parasztsággal foglalkozó - tanulmányait, cikkeit, verseit (Népszava, A Mi Utunk, Válasz, Kelet Népe, Századunk, Föld és Szabadság, Korunk). 1936-ban megjelent, Az Alföld parasztsága című szociográfiájával hívta fel magára a népi írók figyelmét, 1937-ben a Márciusi Front egyik megalapítója, 1943-ban pedig a népi írók balatonszárszói konferenciájának egyik felszólalója volt. 1939-től a Nemzeti Parasztpárt, 1942-től a Magyar Történelmi Emlékbizottság tagja volt. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, majd bujkálnia kellett. A háború után a Földbirtokrendező Tanács elnöke, 1945-49 között a Nemzeti Parasztpárt elnöke, 1947-től másfél éven át honvédelmi miniszter volt. 1948 után kivonult a pártpolitikából. 1954 és 1957 között a Magyar írószövetség elnöke volt. Írásaiban elsősorban politikai nézeteit fogalmazta meg, az irodalom elsődleges céljának a közösségnevelést tartotta, irodalmi életműve közéleti tevékenységének egyik megnyilvánulási formája volt. Szépprózai művei is inkább szociográfiai, önéletrajzi írások, a fikciót elvetette. Önképzéssel szerezte hatalmas műveltségét, olvasónaplóiból, tanulmányaiból kitűnik, hogy léte végig szenvedélyesen olvasott, olvasmányélményeit szerette megvitatni másokkal. Hatalmas levelezést folytatott, egy ország "Péter bácsija" volt. Kortársai "egyszervolt-ember"-nek nevezték rendkívüli egyénisége miatt.
Fő művei:
Számadás (1937)
Az Alföld parasztsága (1936)
Falusi krónika (1941)
Ember és írás (tanulmány, 1941)
Paraszti jövendő (1948)
Próbatétel (1950)
Szolgaság (1950)
Pályamunkások (1951)
Ukrajna földjén (napló, 1951)
Szegények szerelme (1952)
Asszonyhűség (elbeszélések, 1957)
János és Julcsa (1957)
A kelletlen leány (1960)
A Balogh család története (1961)
Olvasónapló (1962)
Történelmi jelenlét (cikkek, tanulmányok., 1970)
Szárszó (visszaemlékezések, 1971)
Forrás: MIL, ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Vergilius, Publius Maro
Született: Kr. e.70. október 15., Andes
Meghalt: Kr. e. 19. szeptember 21., Brundisium
Életrajz: költő
Szabad parasztcsalád fiaként született egy Mantova melletti észak-itáliai faluban. Családneve, a Maro, etruszk származásra vall, és egyben arra, hogy ősei hivatalnokok voltak. Családjuk igen szegény volt, gazdálkodásból éltek, de Vergiliusról már gyermekkorában kiderült, hogy nem lesz alkalmas a fizikai munkára, gyenge és beteges. Apja ezért városi iskolába küldte, hogy fia szónoklattant tanuljon. Cremonában, Milánóban, majd Rómában tanult, retorika tanára, Epidus, többek között Antoniust és Octavianust (a későbbi Augustust) is tanította. A szónoklattan mellett jogtudományt is tanult, illetve a szívének kedvesebb filozófiát az epikureus Sirontól, valamint matematikával, természettudományokkal és orvostannal is foglalkozott. Polgárháború dúlt Itáliában, a győztes Octavianus veteránjainak adományozott elkobzott földeket, és mivel Vergilius szülőföldje a vesztesek oldalán állt, Cremona és Mantova vidékén is voltak földosztások, így családjának menekülnie kellett. Római tanulmányai alatt már verselt, görög példára, a paraszti életről írt latinul idilleket, ismert költő lett, ismeretségbe került Maecenasszal és Octavianusszal, akik segítségével visszakapta családi birtokát. Az ügyvédi pálya nem az ő világa volt, a filozófiának, majd a költészetnek szentelte magát. Athénban ismerkedett meg Horatiusszal, akit később vezetett be Augustus udvarába és mutatott be Maecenasnak is. A földfoglalások személyesen érintették Vergiliust, a falusi élet, a mezőgazdaság leromlását tartotta a polgárháborúk egyik legnagyobb veszteségének. Pásztori (bukolikus) költeményeket írt, melyekben a falusi élet a szép és jó jelképe. A versekből Augustus s Maecenas vezetésével tízet kiválogattak, mert közéleti szerepet is szántak a műnek, s ezeket jelentették meg Eclogák (szemelvények) címmel (Kr. e. 39). A IV. Eclogát Asinius Pollio consul fiának születése alkalmából írta, melyben az eljövendő aranykort jósolta meg, melyet a világmegváltó gyermek hoz el. Ez későbbi keresztény értelmezés szerint Jézus eljövetelét jósolta meg, és erre vezethető vissza a középkor Vergilius-kultusza is. Másik jelentősebb eclogája a IX., melyben személyes életére tett utalások találhatók, a földjüktől megfosztott pásztorok panaszában. Kr. e. 30-ban készült el - Hésziodosz: Munkák és napok című művéhez hasonlatos- Georgicon (paraszti dolgok) című tankölteménye a földművelésről és az állattenyésztésről, melyet a római műköltészet legremekebb alkotásának tartanak. Főművét, az Aeneist tizenegy éven keresztül írta, és halála miatt nem is készült el vele. A tizenkét énekből álól eposz Róma alapításának előzményeiről szól, a legendás múltról, valamint jóslatok formájában a jövőről. Vergilius Augustust tartotta az aranykor megteremtőjnek, eposzban is jól felismerhető, hogy a dicső jövőről szóló jóslatok Augustus korára utalnak. Főhőse Aeneas, a legendás ősapa, aki személyes boldogságát feláldozza a közösségért, szintén a császárra emlékeztet. A negyedik ének Aeneas és Dido tragikus szerelméről szól, ami a világirodalom egyik legszebb szerelmi története. Vergilius tudatosan utánozta Homéroszt, műfajjá emelve ezáltal az eposzt. Kr. e. 19-ben Görögországba utazott, hogy kipihenje magát, de megbetegedett. Hazafelé találkozott Augustusszal, aki szintén Rómába tartott, nem akart elszakadni tőle, így együtt keltek át a tengeren, a hajóút tovább rontott állapotán, és végül Brundisiumban ragadta el a halál. Műve befejezetlenül maradt, mely esetre Vergilius úgy rendelkezett, hogy égessék el a kéziratot, mert nem akart töredéket hagyni az utókorra. Barátai azonban nem állták esküjüket, így maradhatott fenn a világirodalom egyik legnagyobb hatású alkotása. Az európai irodalom és kultúra meghatározó műve lett (pl. Dante, Tasso), a magyar irodalomban is számos hatása érhető tetten; befolyásolta az eposz, az idill, a tanköltemény kialakulását, Zrínyi, Vörösmarty, Csokonai műveit.
Forrs: VIL, Hegeds Gza: Vilgirodalmi Arckpcsarnok (1994)
Verseghy Ferenc
Született: 1757. április 3., Szolnok
Meghalt: 1822. december 15., Pest
Életrajz: író, költő, esztéta, nyelvtudós
Szerény körülmények között élő hivatalnokcsaládba született, iskoláit Egerben és Pesten végezte. Továbbtanulni csak úgy tudott, hogy pap lett, pálos rendi szerzetesként folytatta tanulmányait, megtanult franciául, németül, olaszul, latinul, görögül, héberül; diplomát szerzett matematikából, bölcsészetből és hittudományból, egy évig jogot hallgatott. Zenélni is tanult, hárfán játszott és dalokat írt, később zenét és éneket tanított, ha rászorult. Pálos rendi szerzetesként először pesti hitszónok volt, majd rendjének feloszlatása után tábori lelkész lett, ahonnét súlyos ízületi betegsége miatt szerelték le, és évekig gyógykezelték. Ezekben az években ért költővé, első - rokokó stílusú - versei a Magyar Museumban jelentek meg. Felgyógyulása után gazdag családoknál dolgozott nevelőként, nyelveket tanított, énekmester volt, eközben rengeteget írt, fordított. 1793-ban felvilágosult eszméi, egyházellenes írásai és Millot szabadelvű eszméket hirdető világtörténetének lefordítása miatt börtönbe zárták. Szabadulása után csatlakozott a magyar jakobinus mozgalomhoz, lefordította a Marseillaise-t, ezért először halálra, majd kilencévi börtönbüntetésre ítélték; kufsteini, grazi raboskodás után a mozgalom elítéltjei közül utolsóként szabadult. 1804-től főúri családoknál kapott tanítói állást, ez az időszak a nemesi körök gondolkodásmódjához közelítette őt. Sokoldalú alkotó volt, verses elbeszéléseket, verseket, történelmi regényt (Vak Béla), szatírát (Kaczajfalvi László avagy a természetes ember) írt. Megzenésítette saját és más költők dalait, hatással volt a magyar műdalirodalom kialakulására. Fordított többek között Herdert, és esztétikai tanulmányokat, zenei értekezéseket is írt. Nyelvtudományi kérdésekkel, a helyesírás és a nyelvjárások problémáival foglalkozott. A helyesírásban a nyelvszokást tartotta elsődlegesnek, ezért a nézetéért szembekerült a szóelemző módszert valló Révai Miklóssal és Kazinczyval is.
Fő művei:
Rövid értekezések a Muzsikáról VI énekkel (1791)
Mi a poézis és ki az igaz poéta? (1793)
Rikti Mátyás (verses regény, 1804)
Tiszta magyarság (1805)
A magyar hárfások (1807)
Magyar grammatika (1818)
Forrás: ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arckpcsarnoka (1995)
Virág Benedek
Született: 1754. ?,, Dióskál
Meghalt: 1830. január 30., Buda
Életrajz: költő, író
Zala megyei jobbágycsalád fiaként született. Iskoláit Nagybajomban, Nagykanizsán és Pesten végezte, majd Pécsett és Pesten teológiát és bölcsészetet tanult. 1775-ben belépett a pálos rendbe, 1782-től a székesfehérvári gimnáziumban volt tanár, ahol rendjének 1785-s feloszlatsa után világi papként tanított tovább. 1794-től a Batthyány családnál volt nevelő. Az 1790-es évek végén a Tabánba költözött, ahol visszavonultságban az irodalomnak és a történetírásnak szentelte életét, kis nyugdíjból és barátai támogatásából tartotta el magát. Nagy tekintélyű és köztiszteletnek örvendő ember lett magányában is; tanácsát, véleményét a kor nagyjai és fiatal költői kérték ki. Látogati közé tartozott többek között Kazinczy, Berzsenyi, Vitkovics, Vörösmarty, Bajza, Kisfaludy Károly, és Batsányi János, aki elsőként adta ki Virág Benedek műveit (1799). Az 1810-es budai tűzvész idején háza leégett, könyvei, kéziratai megsemmisültek. Íróbarátai segítségével hozta rendbe lakását és kezdte újra munkásságát. Kortársai a "magyar Horácnak" nevezték; lefordította és kiadta példaképének, Horatiusnak munkáit. A magyar ódaköltészet legnagyobb mestere volt Berzsenyi megjelenése előtt, az antik költészet formavilágát a felvilágosodás eszméivel ötvözte. Hazafias és bölcselkedő ódái, szatírái, epigrammái elsőként a Magyar Museum, és az Orpheus című lapokban jelentek meg. Verssel köszönttte a II. József ellen lázadó nemesi mozgalmakat (A magyarokhoz), vigasztaló verseket írt a jakobinus mozgalom börtönbe vetett íróihoz - többek között Kazinczyhoz. A napóleoni háború ellen felszólaló Békességhajtás című versét Kodály Zoltán zenásítette meg. Költőként elsősorban hatása jelentős; Vörösmarty és Berzsenyi elődjének tekintik. Versbe szedte Bessenyei György Hunyadi László című tragédiáját, nemzeti eposz írásával is próbálkozott, de csak néhány sora készült el. Pesten töltött utolsó harminc évben elsősorban Magyar századok című művén dolgozott, melyben Magyarország történetét a honfoglalástól a mohácsi vészig dolgozta fel. Olvasmányosságra, igényes megformáltságra törekedett, miközben tárgyilagosan kívánta rendszerezni a magyar történelmet. Nagy hatása volt művének, de nem tekinthető tudományos munkának, inkább a nemzeti tudat erősítésében volt jelentős szerepe, illetve számos későbbi irodalmi mű alaptörténetét, hősét ihlette. Életében csak az első két része jelenhetett meg (1808, 1816), a kéziratban fennmaradt utolsó részt Toldy Ferenc adta ki 1863-ban.
Forrs: MIL, ML, Hegeds Gza: A magyar irodalom arckpcsarnoka (1995)
Vitkovics Mihály
Született: 1778. augusztus 25., Eger
Meghalt: 1829. szeptember 9., Pest
Életrajz: költő, író, műfordító
Görögkeleti vallású szerb család gyermekeként született, édesapja Egerben volt pópa. Iskoláit Egerben és Pesten végezte, jogot tanult és ügyvéd lett. Híres és gazdag családok (Marczibányi, Zichy) jogtanácsosa, megtiszteltetés volt ügyvédi irodájában dolgozni, Deák Ferenc is nála joggyakornokoskodott. Fiatal ügyvédként ismerkedett meg Horvát István történészprofesszorral és Szemere Pállal. Kazinczy és a nyelvújítás támogatói voltak mindhárman, irodalmi barátságuk nagyban hozzájárult a pesti irodalmi és kulturális élet kialakulásához. Kortársaik Kazinczy pesti triásznak nevezték őket. Nem nősült meg soha, de 1811-ben beleszeretett Manolin Popovics Teodórába, egy gazdag és szép özvegyasszonyba, akivel haláláig együtt élt. Élettársa maga is szerette az irodalmat ás a kultúrát, lakásuk az egyik legfontosabb irodalmi szalon lett Pesten. Hivatásának a jogi pályát tartotta, az irodalom a passziója volt. Szenvedélyesen részt vett a magyar irodalmi életben, a nyelvművelés érdekben vitázott, kiterjedt levelezést folytatott, ami a korban az irodalmi kritikai élet szerepét töltötte be. Horvát István barátomhoz című episztolájára válaszolt Berzsenyi Vitkovics Mihályhoz című költői levele. Több színdarabot is írt, de ezek kézirata elkallódott, meséi inkább kritikus jellemábrázolások, mint gyermekolvasmányok. Ismeretterjesztő műveket írt a szerb kultúráról, szerb népdalokat fordított magyarra, és lefordította Kármán József Fanni hagyományai című regényét szerb nyelvre. Rajongott Kármánért, A költő regénye című szentimentális levélregényben is az ő hatása fedezhető fel. Vitkovicsnak nagy szerepe volt a népdalok értékének felismerésében, a szerb népi alkotások fordításával, és népies költészetével hatott a magyar romantikára, Kisfaludy, Czuczor, és később Petőfi költészetére.
Fő művei:
Vitkovics Mihály meséi és versei (1817)
Vitkovics Mihály művei I-III. (1879)
Forrás: MIL, ML, Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Vörösmarty Mihály
Született: 1800. december 1., Pusztanyék
Meghalt: 1855. november 19., Pest
Életrajz: költő, író
Köznemesi családból származott, édesapja gazdatiszt volt egy grófi uradalomban. Először magántanulóként, később a ciszterciek székesfehérvári, majd a kegyesrendiek pesti gimnáziumában tanult. 1817-ben meghalt édesapja, édesanyja kilenc gyermekkel maradt egyedül, így Vörösmarty nevelő lett a Perczel családnál, hogy eltartsa hozzátartozóit. A művelt és gazdag családnál tovább bővítette ismereteit, közben a pesti egyetemen jogot is tanult. Amikor a Perczel család Tolna megyei birtokára, Börzsönybe költözött, ő is velük ment és magánúton folytatta egyetemi tanulmányait. Tanítványai közé tartozott Perczel Mór, későbbi honvédtábornok is. Nevelői évei alatt beleszeretett Perczel Etelkába, tanítványai nővérébe, érzéseit nem vallhatta be, de költészetének egyik ihletője volt ez a szerelem. Már gyermekkorában is írt verseket, költeményei 1823-tól jelentek meg különböző lapokban. Kisfaludy Károly körében megismerkedett számos irodalmárral és politikussal, többek között Bajzával, Toldy Ferenccel, Czuczor Gergellyel, Virág Benedekkel. Ebben a körben tudatosult benne a romantika egyik irodalmi és politikai programja, a nemzeti öntudat fejlesztésének, a nemzeti eposzok írásának igénye; e szellemben fogant Zalán futása című, honfoglalásról szóló eposza, ami 1825-ben országos hírt és elismertséget szerzett számára. 1826-ban felmondta állását és az irodalomnak szentelte életét, emiatt újra anyagi nehézségekkel kellett szembenéznie, annak ellenére, hogy sok feladatot vállalt magára. Műfordított, politikai cikkeket, színikritikákat írt, szerkesztette a Tudományos Gyűjteményt, és annak melléklapját, a Koszorút. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából szerkesztette a Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai (1832) című kiadványt. Alapító tagja volt az 1836-ban létrehozott Kisfaludy Társaságnak, az Auróra-kör egyik vezetőjeként adta ki az Athenaeum és Figyelmező című folyóiratokat. Színdarabokat írt (Kincskeresők, 1832; Vérnász, 1833), 1837-ben az egyfelvonásosával nyitották meg a Nemzeti Színházat (Árpád ébredése). 1843-ban feleségül vette Csajághy Laurát, akihez A merengőhöz című versét írta. 1848-ban képviselő volt, a szabadságharc leverése után bujdosni kényszerült, míg 1850-ben kegyelmet kapott, ekkor szülőfalujába költözött és szőlőműveléssel, gazdálkodással próbálta eltartani családját. 1855-ben betegsége miatt Pestre kellett utaznia, itt érte halálos agyvérzés. Munkásságának első korszakára a kisebb lírai költemények mellett a nemzeti tudat felébresztésére szánt epikus költemények jellemzőek (Cserhalom, 1825; Tündérvölgy, 1826; Délsziget, 1826; Két szomszédvár, 1833), melyekben saját mitológia megteremtésére törekedett. Drámaköltészetének - s egyben a magyar drámának is egyik- legjelentősebb darabja a Csongor és Tünde című mesejáték (1831). Költészetének legjelentősebb alkotásai közé tartoznak bölcseleti tárgyú versei: a Késő vágy (1839), a Guttenberg-albumba (1839), Gondolatok a könyvtárban (1844), Az emberek (1846), Országháza (1846). Élete utolsó szakaszában fordított (Shakespeare: Lear király; Julius Caesar), búskomorság gyötörte, alig írt, de ekkor születtek lírai remekművei, az Előszó (1850), Mint a földmivelő... (1853), s a Vén cigány (1854). Alapvetően lírikus volt, a Nyugat nemzedéke is mesternek tartotta; gazdag stílusával, újszerű hasonlataival, egyéni költői képalkotásával új költői nyelvet teremtett. Kölcsey Himnusza mellett Vörösmarty Szózat(1836) című ódája lett magyar nemzeti imádsággá, melyet Egressy Béni zenésített meg 1843-ban.
Forrás: MIL, ML, Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (1995)
Wacha Imre
Született: 1931. május 25., Győr
Életrajz: nyelvész
1954-ben szerzett diplomát az ELTE magyar szakán. 1964-től a Magyar Rádió beszédtanára, 1987-től 1991-ig a Janus Pannonius Tudományegyetem tanára, 1990-től 1995-ös nyugdíjba vonulásáig az ELTE fonetika tanszékének adjunktusa volt. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, az MTA Anyanyelvi Bizottságnak és Beszédművelő Munkabizottságának tagja. A Petőfi-szótár és az értelmező Kéziszótár elkészítésében is részt vett. Elsősorban beszédpedagógiával, nyelvműveléssel, retorikával, stilisztikával és lexikográfiával foglalkozott. 1992-ben Déry Tibor-jutalomban, 1995-ben Kazinczy-díjban részesült.
Fő művei:
A rádióbemondó beszéde (1973)
Petőfi-szótár (szerkesztő; 1973-1987)
Beszélgessünk a beszédről (1978)
A Kazinczy-versenyek története (1978)
A magyar beszédhangok képzése (1981)
Nyelvi illemtan (szerkesztő; 1987)
Retorika. Gyakorló szövegek gyűjteménye (1987)
Közéleti beszédünk (1987)
Élő nyelvi szövegek megnyilatkozásainak (szintaktikai) vizsgálati szempontjaihoz (1988)
A korszerű retorika alapjai (1994)
Forrás: MIL
Wass Albert
Született: 1908. január 8., Válaszút
Meghalt: 1998. február 17., Astor, Florida, USA
Életrajz: író, költő
Erdélyi grófi család fiaként született, alapfokú tanulmányait a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, később Debrecenben, Hohenheimben, Párizsban tanult, végül Debrecenben szerzett gazdasági diplomát. Egyetemi évei alatt a Debreceni Újság, a Budapesti Hírlap s az Ellenzék című lapok munkatársaként dolgozott. Első verseskötete 1927-ben jelent meg, színdarabjait a marosvásárhelyi színházban mutatták be. 1932-ben édesapja betegsége miatt visszatért a család mezőségi birtokára, hogy átvegye a gazdaság vezetését. 1935-ben a családi javak megmentése érdekében feleségül vette hamburgi unokahúgát, Siemers Évát. Ebben az évben jelent meg Farkasverem című regénye, ami hatalmas siker lett, Baumgarten-díjban részesítették érte. A Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi tagozata is tagjává választotta. 1936-ban nagyapja halála után átvette annak egyházi tisztségét, és az erdélyi magyar református püspökség főgondnoka lett. Az Erdélyi Szépműves Céh tagja volt. 1941-ben erdészfelügyelőnek nevezték ki, és az Ellenzék című kolozsvári lap irodalmi szerkesztője lett. A második világháború tovább kuszálta az Erdélyben kisebbségben élő magyarok életét, így Wass Albertét is. A bécsi döntés értelmében a határ birtokán haladt át: a már eleve felszabdalt, és a trianoni döntés után a román kormány határozata alapján jelentősen lecsökkentett birtok egyik fele Romániához, másik fele Magyarországhoz került. A kivonuló román csapatok kifosztották házát, a magyar katonák főhadiszállásként foglalták el. 1943-tól a magyar hadsereg tisztjeként járt Ukrajnában, majd Brassóban lett kommunikációs tiszt. 1944 végén román, majd szovjet elfogatóparancsot adtak ki ellene, 1947-ben a román népbíróság háborús bűnösként elítélte, Romániában máig nem rehabilitálták. 1945-ben Németországba utazott, ahol 1949 májusig az Amerikai Katonai Kormány ellenőreként, valamint erdőkitermelésen, kertészként és szabadúszó íróként dolgozott. Itt írta Adjátok vissza a hegyeimet című regényét, ami bestseller lett, több nyelvre lefordították. 1949-ben felesége a gyerekekkel szülővárosába, Hamburgba költözött, ahová ő is követte őket. Hamburgban éjjeliőrként dolgozott sógora építkezési vállalatánál és a református magyar menekültek világi lelkésze volt. 1951 szeptemberében gyermekeivel az USA-ba utazott, ahol egy ohio-i birtok gazdálkodását vezette, valamint a Szabad Európa Rádiónak küldött írásokat az amerikai mezőgazdaságról és életmódról. 1952-ben a floridai Astorba költözött családjával. 1957-ben amerikai állampolgárságot kapott, majd az University of Floridán németet, franciát, európai irodalmat és történelmet tanított 1970-es nyugdíjba vonulásáig. Ezután az írásnak és az irodalomszervező munkának szentelte életét. A Nemzetközi PEN Club tagja volt. Megalapította az Amerikai Magyar Szépműves Céhet, a Duna-menti Kutató és Információs Központot és a Danubian Press kiadóvállalatot. Az Erdélyi Világszövetség első elnöke volt, vezetője az Amerikai Magyar Szövetségnek, a Lengyel-Magyar Világszövetségnek. Tagja volt az Árpád Akadémiának, a Templomosok és a Szent László lovagrendnek. 1993-ban a Magyar Köztársasági érdemrend Középkeresztjével, 1998-ban Balassi Bálint Emlékkarddal jutalmazták, 1999-ben Magyar Művészetért Díjat, 2003-ban posztumusz Alternatív Kossuth Díjat kapott. 1998-ban önkezével vetett véget életének. Írásaiban szülőföldje, Erdély tájait, embereit, a személyes és történelmi múlt eseményeit borzolta kivételes nyelvi gazdagsággal, olvasmányos stílusban. Mesés-mitikus regényében, A funtineli boszorkányban valóság és képzelet egységével vallott emberségről, erkölcsi tartásról, mindezt egy szenvedélyes és különleges nőalak sorsán keresztül. Kard és kasza című önéletrajzi ihletésű regényében a Wass család (a regényben Erőss család) és egyben Erdély történetének nyolcszáz évét írta meg. Önéletrajzában a PEN írószövetség jelmondatára hivatkozva írta önmagáról: "Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok."
Fő művei:
Virágtemetés (1927)
A temető megindul (1934)
Farkasverem (1934)
Mire a fák megnőnek (1943)
A kastély árnyékban (1943)
Adjátok vissza a hegyeimet (1949)
Ember az orszgút szélén (1950)
Tizenhárom almafa (1952)
Elvész a nyom (1952)
A funtineli boszorkány I-III. (1959)
Átoksori kísértetek (1964)
Elvásik a veres csillag (1965)
Valaki tévedett (1970)
Kard és kasza I-II. (1975)
Halálos köd a Holtember partján (1978)
Forrs: MIL, www.krater.hu
Weöres Sándor
Született: 1913. június 22., Szombathely
Meghalt: 1989. január 22., Budapest
Életrajz: költő, író, műfordító
Édesapja hivatásos katonatiszt volt, édesanyja művelt polgárcsaládból származott. Iskoláit Pápán, Csöngén, Szombathelyen, Győrben végezte, majd magántanuló lett, 1932-ben Sopronban érettségizett. Első írásai tizenöt éves korában jelentek meg, költőként 1929-ben fedezték fel; a Pesti Hírlapban közölt versei keltettek figyelmet, itt megjelent Öregek című versét Kodály Zoltán 1933-ban megzenésítette. Érettségi után apja csöngei birtokán segített a gazdálkodásban. 1933-tól Pécsett földrajz-történelem szakra járt, fél évig jogot, 1935-től filozófiát és esztétikát hallgatott. 1939-ben doktorált filozófiából, disszertációját A vers születése. Meditáció és vallomás címmel írta. Már egyetemista korában ismert költőnek számított, 1929-től publikált a Nyugatba és számos vidéki és fővárosi lapba. 1934-ben jelent meg első verseskötete (Hideg van), melyet 1936-ban Baumgarten-díjjal jutalmaztak, ebből 1937-38-ban Észak-Európában és a Távol-Keleten tett nagyobb utazásokat. Hazatérése után Pécsett lett könyvtáros és szerkesztette a Sorsunk című folyóiratot. Medúza című kötetének megjelenése után ismerkedett meg Hamvas Bélával, akinek szellemisége nagy hatással volt rá és költészetére. 1947-ben Budapestre költözött, könyvtárosként dolgozott az Országos Széchényi Könyvtárban, majd az Egyetemi Könyvtárban. 1947-ben feleségül vette Károlyi Amy írónőt, akivel egy évet ösztöndíjjal Olaszországban töltött. 1948 végétől az Akadémiai Könyvtár munkatársa volt, de 1951-ben elbocsátották. 1948 és 1956 között nem publikálhatott, kizárólag műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. Műfordításai a világirodalom szinte minden területét felölelik, legismertebb Tao te king fordítása (Lao-ce: Az t és erény könyve). Gyermekversei klasszikussá váltak már életében, generációk nőttek fel kötetein (Bóbita; Ha a világ rigó lenne). Korán feltűnt kivételes formagazdagságával, egyéni hangjával, máshoz nem hasonlítható virtuóz verselésével. Költészetének egyik legfontosabb jellemzője panteisztikus világképe, mesés, mitikus motívumrendszere. Szeretett szerepekben megszólalni, ennek egyik legszebb és legnagyobb közönségsikert arató példája Psyché: egy hajdani költőnő írásai című verses regénye, melyben egy kitalált XIX. századi költőnő, Lónyay Erzsébet élettörténetét meséli el, korhű nyelvezettel, a költőnő szerepében. E művéből Bódy Gábor készített filmet. Színdarabjait folyamatosan játsszák. 1970-ben Kossuth-díjat kapott.
Fő művei:
Hideg van (versek, 1934)
A kő és az ember (versek, 1935)
A teremtés dicsérete (versek, 1938)
A vers születése. Meditáció és vallomás (doktori disszertáció, 1941)
Medúza (versek, 1944)
A teljesség felé (gondolatok, 1945)
Elysium (versek, 1946)
A fogak tornáca (versek, 1947)
Bóbita (versek, 1955)
A hallgatás tornya (versek, 1956)
Tzkt (versek, 1964)
Merl Saturnus (versek, 1968)
Psyché (versek, 1972)
Ha a világ rigó lenne (versek, 1970)
Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból (1976)
Ének a határtalanról (versek, 1980)
Szent György és a sárkány (sznm)
Csalka Péter (színmű)
Holdbéli csónakos (színmű)
A kétfejű fenevad (színmű)
Forrs: MIL, ML
Winckelmann, Johann Joachim
Született: 1717. december 9., Stendal
Meghalt: 1768. június 8., Trieszt
Életrajz: német művészettörténész, régész
Cipészmester gyermekeként, nagy szegénységben nőtt fel. 1738-tól Hallban teológiát, majd Jenában orvostudományt és matematikát hallgatott, közben házitanítóként tartotta fenn magát. 1743-tól segédtanító volt, szinte nyomorgott, mindaddig, míg 1748-ban von Bnau gróf - a legnagyobb német magánkönyvtár tulajdonosa - végül könyvtárosként alkalmazta Drezda közeli kastélyában. Itt kezdte behatóbban tanulmányozni a görög és latin klasszikusokat, a francia és angol felvilágosodás íróinak munkáit. Drezdában megismerte az antik gyűjteményeket, bejáratos lett tudós- és művészkörökbe. Itt kötelezte el magát a képzőművészetek összehasonlító kutatása mellett, 1755-ben megjelentette az ókori összehasonlító művészettörténet alaptanulmányát Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban címmel, amit már megjelenése évében lefordítottak franciára. 1755-ben Archinto gróf támogatásával királyi ösztöndíjat kapott, hogy Rómában tanulmányozza az antik gyűjteményeket. Rómában egy ideig a Vatikánban lakott és bíborosi titkár és könyvtáros volt. 1758-tól többször járt Nápolyban, tanulmányozta a Vezúv környéki ásatásokat, Firenzében egy műgyűjtemény lersen dolgozott, és az antik művészet rendszeres összehasonlító történetéhez gyűjtötte az anyagot. Fő műve, Az ókor művészetének története 1764-ben jelent meg. 1768-ban rablógyilkosság áldozata lett Triesztben. A német művészettörténet és klasszikus régészet megalapozója, a német klasszicizmus szépségeszményének megfogalmazója volt. Az kutatásai nyomán alakult ki az a nézet, hogy az igazi klasszikus művészet nem a római, hanem a görög volt. "A görög mesterművek általános, kiemelkedő jellemzője ... a nemes egyszerűség és a csöndes nagyság" - írta Winckelmann, aki ezzel a véleményével a német klasszicizmus esztétikai eszményét és világnézettét alapozta meg.
Forrás: VIL
Wulfila (Ulfilas)
Született: 313, Kappadókia
Meghalt: 383, Konstantinápoly
Életrajz: gót bibliafordító, a nyugati gótok ariánus püspöke
Előkelő gót családból származott, anyai ágon valószínűleg kappadókiai görög hadifoglyok leszármazottja. 341-ben Nikodémiai Eusebius Antiochiban püspökök szentelte és a gót törzsek megtérítésével bízta meg. Hét évi misszió után azonban Athanarich gót vezér megerősödő keresztényüldözései miatt ariánus híveivel együtt el kellett hagynia a gót birodalmat, a mai Bulgária területén telepedett le. 369 körül megkezdett gót nyelv bibliafordításának fennmaradt töredéke a legkorábbi germán nyelvemlék. Három töredéke maradt fenn kéziratokban: a Codex argenteus (ezüstkódex), ami a négy evangélium részleteit tartalmazza és Uppsalában őrzik, a Codex Carolinus (más néven wolfenbtteli kódex), és a Milánói kódex, ami többek között Szent Pál leveleinek egyes részleteit tartalmazza. Bibliafordítása évszázadokkal később is népszerű volt, amit az is bizonyít, hogy a kéziratok, amelyekben a töredékeket fellelték, az V. s VI. században íródtak. A görög és latin abc elemeiből teremtette meg a gót írás alapjait.
Forrás: VIL, Pallas Nagyl., Katolikus Lexikon
Zamenhof, Ludoviko Lazaro
Született: 1859. december 15., Bialystok
Meghalt: 1917. április 14., Varsó
Életrajz: lengyel orvos, nyelvész, az eszperantó nyelv megteremtője
Eredeti neve Eleazar Samenhof volt. Édesapja, nagyapja nyelvtanár volt. Négynyelvű (lengyel, orosz, német, jiddis) lengyel városban nőtt fel; otthon oroszul és jiddisül beszéltek, vallásos közegben a hébert használta, iskoláiban angolul, franciául, németül, latinul és görögül tanult. A közvetlen környezetében tapasztalt, különböző népcsoportok közötti feszültségeket a nyelvi különbözőségekkel magyarázta. így gondolta, hogy közös nyelvvel orvosolható lehet ez a probléma, így már gimnazista korában elkezdte titokban kidolgozni ezt a mesterséges nyelvet. Amikor édesapja megtudta, hogy min dolgozik, elégette fia jegyzeteit és megtiltotta, hogy a továbbiakban ezzel foglalkozzon. Érettségi után a moszkvai egyetemen szerzett orvosi diplomát, majd Varsóban szemész doktorit is. 1887-ben megnősült, és apósa támogatásával Lingvo Internacia (Nemzetközi nyelv) címmel, Doktoro Esperanto, azaz "reménykedő doktor" néven megjelentette első eszperantó nyelvkönyvét - először oroszul, amit a lengyel, német, majd francia kiadás követett. Minden idejét az eszperantó nyelv kidolgozásnak és elterjesztésének szentelte, orvosi munkáját elhanyagolta, így állandóan anyagi gondokkal küzdött. Nyelvi rendszerhez világmegváltó nézeteket is kapcsolt, vallásalapító szándéka és ideológiája azonban nem talált követőkre. Az eszperantó nyelv - amit először lingvo internacinak nevezett el, de végül az élőnyelvből elterjedt elnevezés vált elfogadottá - fokozatosan elterjedt, 1889-ben kiadta a La Esperantisto című újságot, 1905-ben pedig megrendezték az első Nemzetközi Eszperantista Kongresszust, amire húsz országból hétszáz résztvevő érkezett. Ekkor jelent meg a nyelv szerkezetét és alapszókincsét bemutató Fundamento de Esperanto. Irányította és szervezte az eszperantó mozgalmat, saját írásai, versei, nyelvkönyvei jelentek meg e nyelven, illetve számos világirodalmi művet is lefordított (a Bibliát; Gogol, Moliere, Shakespeare, Schiller, Heine, Slem lhem műveit stb.).
Forrás: VIL
Zelk Zoltán
Született: 1906. december 18., Érmihályfalva
Meghalt: 1981. április 23., Budapest
Életrajz: költő, író
Erdélyi, falusi zsidó kántor fiaként született, Miskolcon négy elemit és két gimnáziumi osztályt végzett el, 1920-tól kereskedőinas volt. 1924-től Szatmárnémetiben dolgozott és részt vett az erdélyi ifjúmunkás mozgalomban. 1925-ben Budapestre költözött, alkalmi munkákból élt, belépett a Magyarországi Szocialista Munkáspártba, ezért rendőri felügyelet alá került, majd Romániába toloncolták. 1928-ban visszaszökött és álnéven élt. 1928-tól jelentek meg írásai különböző lapokban, elsőként a Nyugatban, majd Kassák lapjaiban publikált (Munka, Dokumentum). Kedvelt alakja lett a kávéházaknak, élversenyeknek, szerkesztőségeknek. Nem volt művelt, de élettapasztalata, stílusa, lelkes és lelkesítő személyisége miatt befogadták. 1937-ben újra letartóztatták, de az irodalmi élet jelentős képviselőinek hatására szabadon engedték. 1942 és 1944 között munkaszolgálatos volt Ukrajnában, de megszökött, felesége, Bátori Irén bújtatta a háború végéig. 1945-től a Szabadság, a Népszava, majd az Athenaeum Könyvkiadó munkatársa volt. 1952-től 1956-ig szerkesztette a Kisdobos című gyermeklapot. 1956-ban a forradalom mellé állt, ezért 1957-ben háromévi börtönre ítélték, de csak másfél évet töltött le büntetéséből. Szabadulása előtt néhány héttel meghalt felesége, szabadulása után pár nappal pedig édesanyja. A hatvanas évek elejéig nem publikálhatott, később sorra adták ki köteteit, 1964-től az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben jelentek meg írásai. A Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolják, eleinte az avantgard hatott költészetére. Kezdettől fogva kommunista írónak tartotta magát, sok dicsőítő verset írt (pl. Sztálinról, Rákosiról), de 1956-ban már a forradalom mellé állt. 1957 után elmélyült költészete, politikamentes irodalmat írt, színdarabokat, gyermekverseket és verses meséket. Halála után műveit második felesége, Sinka Erzsébet irodalomtörténész gondozta.
Fő művei:
Csuklódon a vér kibuggyan (versek, 1930)
A lélek panaszaiból (versek, 1942)
A teremtés tanúja (versek, 1945)
Kagylóban a tenger (versek, 1947)
Az ezernevű lány (mesejáték, 1963)
Tűzből mentett hegedű (versek, 1963)
Tegnap (visszaemlékezések, 1966)
Négy perc múlva beáll az ősz (lírai játék, 1967)
Bekerített csönd (versek, 1971)
Féktávolságon belül (cikkek, karcolatok, 1973)
Sirály (versek, 1973)
Ahogy a kötéltáncosok (versek, 1975)
Meszelt égbolt (versek, 1976)
Mindennapi halálom (versek, 1979)
Este a kútban (versek, 1981)
Alszik a szél (gyermekversek, mesejátékok, 1982)
Keréknyomok az égen (versek, 1982)
Nappali menedékhely. Prózai írások 1927-1955 (1984)
Egyszervolt ember. Prózai írások 1964-1971 (1985)
Reménykedem és rettegek. Prózai írások 1973-1981 (1986)
Térdig hamuban (kiadatlan versek, 1988)
Főhajtás a túlvilágra (1988)
Mese a legokosabb nyúlról (gyerekversek, 1989)
Forrs: MIL, ML, Hegeds Gza: A magyar irodalom arckpcsarnoka (1995)
Zolnai Gyula
Született: 1862. december 3., Nagysomkút
Meghalt: 1949. december 24., Budapest
Életrajz: nyelvész
A budapesti bölcsészkaron végzett, 1887-től Egerben, 1888-tól Székesfehérvárott, 1894 és 1906 között Budapesten volt gimnáziumi tanár. 1895-től Budapesten 1906-tól Kolozsvárott, 1918-tól Pozsonyban, 1921-től Pécsett volt egyetemi tanár; magyar nyelvészetet, finnugor összehasonlító nyelvtudományt tanított. 1897-től az MTA levelező, 1924-ben rendes, 1945-ben tiszteletbeli tagja lett. Elsősorban nyelvtörténettel, etimológiával és mondattannal foglalkozott, 1898 és 1906 között részt vett az akadémiai nagyszótár elkészítésében. Finn fordításai is megjelentek.
Fő művei:
Szómagyarázatok (1890)
Mátyásföld nyelvjárása (1891)
Mondattani bírálatok (1893)
Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás korig (1894)
Az jó nagy szótár feladatáról (1899)
Magyar oklevél-szótár (1902-1906)
A mondatátszövődés (1926)
A pusztai vargák (fordítások; 1929)
Idegen szavaink és a nyelvújítás (1937)
Forrás: MIL
Zrínyi Miklós
Született: 1620. május 1., Ozaly
Meghalt: 1664. november 18., Csáktornya
Életrajz: költő, hadvezér, politikus
A szigetvári hős (Zrínyi Miklós) dédunokája hamar árvaságra jutott, gyámja Pázmány Péter lett. Grazban, Bécsben, Nagyszombaton végezte iskoláit, majd olaszországi tanulmányútján csiszolta tovább tudását. Megismerkedett az itáliai műévszettel és kultúrával, személyesen találkozott a pápával, aki egy könyvet is ajándékozott neki. Folyékonyan írt, beszélt, olvasott magyarul, olaszul, németül, horvátul, latinul. 1637-től Csáktornyán élt, dunántúli és horvátországi birtokai védelmében állandó hadakozásban a szomszédos török várakkal. A harmincéves háborúban harcolt a svédek ellen, majd a Felvidéken I. Rákóczi György ellen. 1645-46 telén írta meg nemzeti eposzát Szigeti veszedelem címmel, melyben dédapja emlékét örökítette meg és a török elleni harcra kívánta buzdítani a nemzetet. Ifjúkorától írt verseket, idilleket és epigrammákat. Ezekbe a lírai költeményekbe szerkesztette nemzeti eposzát és jelentette meg egy kötetben Adriai Tengernek Syrenaia címmel 1651-ben. 1647-ben horvát bán lett, 1655-ben pedig nádorrá szerette volna választatni magát céljai megvalósítása érdekében. Önálló nemzeti királyság létrehozásán fáradozott, látva, hogy a Habsburg uralom akadályozza a török elleni harcot. Úgy gondolta, hogy egy egységes magyar hadsereg létrehozásával, illetve Erdéllyel szövetkezve kiverhető a török és egyesíthető az ország. 1661-ben a Habsburgok rosszallása ellenére megépítette új Zrínyivárat, vissza is verte többször a törököt, az 1663-as nagy török előrenyomulás idején kinevezték a magyar hadak fővezérévé, majd miután megállította az ellenséget leváltották. 1664-ben Montecuccoli császári hadvezér vezette a hadműveleteket, aki tétlenül nézte, hogy a törökök elpusztítják új Zrínyivárat. Az ezt követő megalázó vasvári béke után Zrínyi az ország fennmaradásának esélyét abban látta, ha a magyarok nem várva másoktól segítséget, erőiket egyesítve, egy állandó magyar hadsereget felálllítva szállnak harcba a török ellen, ezt fogalmazta meg Az török áfium ellen való orvosság című politikai röpiratban (1661-1662). A korszerű hadsereg megteremtése érdekében írta hadtudományi munkáit (Tábori kis trakta, 1646-1648; Vitéz hadnagy, 1650-1653), a nemzeti uralkodó példaképeként pedig Mátyás királyt állította a Mátyás király életéről való elmélkedések című írásában (1656-1657). 1664-ben a Csáktornya melletti kursaneci erdőben egy vadkan felöklelte és belehalt sérüléseibe, ezt azonban sokan megkérdőjelezik és úgy gondolják, hogy vadászbalesetnek álcázott politikai gyilkosság volt. Művei kéziratban terjedtek, később Kazinczy fedezte fel és adta ki újra, valamint nevezte el Zrínyiásznak a Szigeti veszedelmet.
Fő művei:
Szigeti veszedelem (1645-1646)
Tábori kis trakta (1646-1648)
Vitéz hadnagy (1650-1653)
Adriai tengernek syrenaia (1651)
Mátyás király életéről való elmélkedések (1656-1657)
Az török áfium ellen való orvosság (1661-1662)
Forrs: ML, Hegeds Gza: A magyar irodalom arckpcsarnoka (1995)
Zsigray Julianna
Született: 1908. február 15., Törökszentmiklós
Meghalt: 1987. február 21., Kiskunhalas
Életrajz: író, költő
Első írásai a Nyugatban jelentek meg. 1929-ben nyerte az Új Idők novellapályázatát. 1930-tól 1944-ig a Singer és Wolfner Könyvkiadó lektoraként dolgozott. 1939-1940-ben az Én újságom szerkesztője volt. Novellái mellett történelmi és életrajzi regényeket írt.
Fő művei:
Szűts Mara házassága (1931)
Erzsébet magyar királyné (1938)
A Sugár úti palota. Erkel Ferenc életregénye (1957)
Tragikus keringő. Lehr Ferenc életregnye (1959)
Tékozló élet. Reményi Ede életregnye (1963)
Csendességi fogadalom (1971)
Tr és parka (1986)
Forrs: MIL
Zsirai Miklós
Született: 1892. október 10., Mihályi
Meghalt: 1955. szeptember 9., Budapest
Életrajz: nyelvész
Középiskoláit Sopronban, az egyetemet Budapesten, magyar-latin-görög szakon végezte, az Eötvös-kollgium tagja volt. Az első világháborúban orosz hadifogságba esett, ahol megtanult oroszul (1915-1920). 1921-től az MTA főtitkári irodájának, 1924-től az Eötvös Kollégium vezetője volt. 1929-től az ELTE-n tanított, majd 1935-től 1955-ig a finnugor tanszéket vezette. 1932-től az MTA levelező, 1945-től rendes tagja lett, 1939-ben akadémiai nagy jutalmat kapott. 1932 és 1936 között a Magyarosan, 1935 és 1953 között a Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője volt. Nyelvészeti munkássága során elsősorban finnugor nyelvészettel és nyelvműveléssel foglalkozott.
Fő művei:
Finnugor rokonságunk (1937)
Osztják hősénekek I-II. (1944-1951)
A modern nyelvtudomány magyar ttri. Sajnovics s Gyarmathi (1952)
A finnugorság ismertetése (1952)
Forrás: MIL
Zsoldos Péter
Született: 1930. április 20., Szentes
Meghalt: 1997. szeptember 26., Budapest
Életrajz: író, zenei szerkesztő
1947-től 1952-ig a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán tanult, később karvezetői diplomát is szerzett. 1952 és 1956 között középiskolai tanár volt. 1956-tól a Magyar Rádió zenei főosztályán dolgozott először szerkesztőként, majd 1978-ban főmunkatárs lett, 1984-től szuperlektor. A Film, Színház, Muzsika hanglemezkritikusa volt (Liszt Ferenc-emlékplakett, Hungaroton-díj). Tudományos-fantasztikus regényeket, tvfilm-forgatókönyveket és zeneművészeti portrékat is írt. Halála után díjat neveztek el róla, amit az év legjobb sci-fi írója kap.
Fő művei:
A Viking visszatér (1963)
Távoli tűz (1969)
A feladat (1971)
Ellenpont (1973)
A holtak nem vetnek árnyékot (1983)
Az utolsó kísértés (1988)
Forrás: MIL
21. századi közoktatás - fejlesztés, koordináció (TÁMOP-3.1.1-08/1-2008-0002)