A következő novella BICHSEL svájci író műve. A szöveg alapján gondoljuk végig, miért nem működik a főszereplő által létrehozott nyelv!

"Egy öregemberről akarok mesélni, egy olyan emberről, aki már egy szót sem szól, az arca fáradt, még ahhoz is túl fáradt, hogy haragudjon. Egy kisvárosban lakik, az utca végén, jobban mondva közel az útkereszteződéshez. Nem nagyon éri meg, hogy leírjam a külsejét, alig különbözik a többiektől. Szürke kalapot, szürke nadrágot, szürke zakót, télen meg hosszú szürke kabátot visel, és vékony nyaka, melynek bőre száraz és ráncos, elveszik fehér inggallérjában.
A ház legfelső emeletén van a szobája. Lehet, hogy egykor nős volt, és voltak gyerekei is, az is lehet, hogy korábban egy másik városban élt. Biztosan volt valaha gyerek is, de ez akkoriban volt, amikor a gyerekeket felnőttként kezelték. Ilyennek látszanak a nagymama fényképalbumában. Az öregember szobájában két szék, asztal, szőnyeg, ágy és szekrény van. Egy kisasztalon ébresztőóra áll, mellette régi újságok és fényképalbum, a falon pedig tükör és egy kép lóg. Az öregember reggelenként el szokott menni sétálni, délután is el szokott menni sétálni, váltott ilyenkor néhány szót a szomszédaival, este meg üldögélt az asztalnál.
Ez sohasem változott, még vasárnap is így volt. És amikor az ember az asztalnál üldögélt, az óra ketyegését hallgatta, mindig csak az óra ketyegését.
De volt egyszer egy különleges délután, sütött a nap, se túl meleg, se túl hideg nem volt, csiripeltek a madarak, barátságosak voltak az emberek, a gyerekek játszottak; és az egészben az volt a legkülönösebb, hogy mindez egyszerre csak tetszeni kezdett az embernek. Elnevette magát.
- Most majd minden másképp lesz - gondolta. Kigombolta a felső inggombját, kezébe vette a kalapját, megszaporázta lépteit, még a térdét is megroggyantotta járás közben, és boldog volt. Befordult a saját utcájába, odabiccentett a gyerekeknek, odaért a házához, felment a lépcsőn, elővette a zsebéből a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
De a szobában minden ugyanúgy volt, mint régen: asztal, két szék, ágy. És ahogy leült, újra hallotta a ketyegést, és ettől minden öröme tovatűnt, hiszen semmi sem változott meg.
És ekkor az embert elöntötte a méreg. Látta a tükörben, hogy az arca elvörösödik, látta, hogyan vonja össze a szemöldökét; aztán ökölbe szorította a kezét, felemelte, és az asztal lapjára csapott. Először csak egyet, aztán még egyet, és aztán teljes erőből ütni kezdte az asztalt, miközben újra meg újra ezt üvöltötte:
- Csak azért is másképp lesz, csak azért is!
Ekkor már nem hallotta az órát. Aztán elkezdett fájni a keze, elakadt a hangja, újra meghallotta az órát, és rá kellett jönnie, hogy az égvilágon semmi sem változott meg.
- Mindig csak ugyanaz az asztal - mondta az ember -, ugyanazok a székek, ágy, kép. És az asztalt asztalnak hívom, a képet képnek hívom, az ágy neve ágy, a széket meg széknek hívják. Egyáltalán miért?
A franciák az ágyat lit-nek, az asztalt table-nak nevezik, a kép náluk tableau és a szék chaise, és mégis megértik egymást.
- Miért nem hívják az ágyat kép-nek? - gondolta az ember, és elmosolyodott, aztán nevetni kezdett, és nevetet, nevetett, amíg csak a szomszédok kopogni nem kezdtek a falon, hogy "csend legyen".- Most majd másképp lesz! - kiáltotta, és ettől a pillanattól kezdve képnek nevezte az ágyat.
- Fáradt vagyok, a képbe akarok feküdni - mondta, és reggelente gyakran maradt hosszasabban a képben fekve, s közben azon gondolkodott, hogy is hívja ezentúl a széket. És elnevezte a széket órának.
Tehát felkelt, felöltözött, leült az órára, és két kezével az asztalra támaszkodott. De az asztalnak már nem asztal volt a neve, hanem szőnyeg. Reggel tehát felkelt az ember a képből, felöltözött, odaült a szőnyeghez az órára, és azon töprengett, hogy mit hogy nevezzen el.
Az ágyat elnevezte képnek.
Az asztalt elnevezte szőnyegnek.
A széket elnevezte órának.
Az újságot elnevezte ágynak.
A tükröt elnevezte széknek.
Az órát elnevezte fényképalbumnak.
A szekrényt elnevezte újságnak.
A szőnyeget elnevezte szekrénynek.
A képet elnevezte asztalnak.
És a fényképalbumot elnevezte tükörnek.
Tehát: Reggel az öregember hosszan fekve maradt a képben, kilenckor csörgött a fényképalbum, a férfi felkelt és a szekrényre állt, hogy ne fázzon a lába, aztán elővette a ruháit az újságból, felöltözött, belenézett a faliszékbe, aztán leült az órára a szőnyeg mellé, és addig lapozta a tükröt, amíg megtalálta az édesanyja asztalát. Az ember élvezte ezt, és egész nap gyakorolt, és elsajátította az új szavakat. Ettől a perctől kezdve mindent átkeresztelt. Ő maga sem volt már többé férfi, hanem láb lett, a reggelt pedig férfinak hívta.
A történetet most már akárki tovább tudná írni. És ahogy ezt az öregember tette, mi magunk is ki tudnánk cserélni a többi szót:
csenget helyett állít,
fázik helyett néz,
fekszik helyett csenget,
áll helyett fázik,
állít helyett lapoz.
Ezek után így hangzik a történet:
Férfikor az öreg láb tovább csengetett a képben, kilenckor állított a fényképalbum, a láb felfázott, és a szekrényre lapozta magát, hogy ne nézzen a reggelre.
Az öregember kék iskolásfüzeteket vett magának, és teleírta őket az új szavakkal. Sok munkája volt ezzel, és csak ritkán lehetett látni az utcán.
Aztán minden dolognak megtanulta az új elnevezését, és közben egyre inkább elfelejtette a valódi nevüket. Olyan új nyelvet használt, amely egyedül csak az övé volt.
Olykor-olykor már az új nyelven álmodott, még az iskolás korában tanult dalokat is lefordította a saját nyelvére, és halkan énekelgetett magának. De elérkezett az az idő, amikor már a fordítás is nehezen ment neki, csaknem teljesen elfelejtette a régi nyelvét, és keresgélnie kellett a megfelelő szavakat a kék füzeteiben. Félelem töltötte el, ha emberekkel kellett beszélnie. Hosszasan kellett gondolkodnia azon, hogy is hívják az emberek a tárgyakat.
Amit ő képnek hív, azt mások ágynak nevezik.
Amit ő szőnyegnek hív, azt mások asztalnak nevezik.
Amit ő órának hív, azt mások széknek nevezik.
Amit ő ágynak hív, azt mások újságnak nevezik.
Amit ő széknek hív, azt mások tükörnek nevezik.
Amit ő fényképalbumnak hív, az mások órának nevezik.
Amit ő újságnak hív, azt mások szekrénynek nevezik.
Amit ő szekrénynek hív, azt mások szőnyegnek nevezik.
Amit ő asztalnak hív, azt mások képnek nevezik.
Amit ő tükörnek hív, azt mások fényképalbumnak nevezik.
Már-már ott tartott, hogy nevetnie kellett, ha embereket hallott beszélgetni. Nevetnie kellett, amikor hallotta, hogy valaki ezt mondta:
- Ön is eljön holnap a futballmeccsre?
Vagy ha ezt mondta valaki:
- Van egy amerikai nagybátyám.Nevetnie kellett, mert semmit sem értett belőle.
De a történet ennek ellenére nem vidám.
Szomorúan kezdődött, és szomorú a vége is.
A szürke kabátos öregember nem tudta többé megérteni az embereket. De nem ez volt a legnagyobb baj!
Sokkal rosszabb volt az, hogy azok nem értették meg többé őt.
És ezért meg sem szólalt többé.
Hallgatott,
már csak önmagával beszélgetett,
már köszönni sem köszönt senkinek."
Fordította: GAÁL EDIT