Az álszók önmagukban ritkán válnak stíluselemmé, hatásuk többnyire a hosszabb nyelvi egységekben fedezhető fel. Szembetűnő lehet a hétköznapi beszédben jelentéktelennek látszó segédszók ismétlése. A volna segédige gyakori használata a következő idézetben már a mondatszerkezetet is megbontja, s hangsúlyozottá teszi a szerzőnek azt a gondolatát, hogy valami lehetőséget végleg elmulasztott.
"Ágota megtalálta volna a szavakat, megtalálta volna azt az egyszerű mozdulatot, amellyel az egyszerre elkínzott és fenyegető mozdulatlansághoz hozzáférhet. Átölelte volna anyámat, a házba kísérte, lefektette volna, mellét vízes kendővel, homlokát hűvös tenyerével hűtötte volna, torkán a szoros gallért meglazította volna, halántékán az eret finoman megmasszírozta volna, vagy csak odasétált volna a virágágyásba volna, csókolom, Margit néni, mondta volna, hazajöttünk, mondta volna, és az ő köszönését az anyám fogadta volna, volna..." Csengey Dénes

Az és kötőszók ismétlése Kós Károly regényében sem véletlen, hiszen a csatára készülődő katonák feszült várakozását képes érzékeltetni. Mintha csak azt kérdeznék: És?
"Sietni, sietni, rohanni, repülni. Riadtak a tülkök mindenfelé a várban és a vár alatti táborban, és eltűntek a sátorok, és a lovakra nyereg és szerszám került, és a főlegények rikoltozva száguldoztak a készülő katonák között. És a zászlók hadnagyainak kezében buzogány, és egyik sor után a másik sor sorakozott össze, imbolyogtak a kopják, és azután feszesen meredtek a lovasok oldalán felfelé." Kós Károly

Fokozást eredményez az igekötők megváltoztatása a következő sorokban:
"jó meghalni néha,
szállni, elszállni, szerteszállni,
túl a világvég görcsén, hegyeken túl,
távol a lápon, hol a hosszúlábu
lábol, lábol, lábol"

Weöres Sándor