Az alsóbb nyelvi szintek esztétikai lehetőségei a textémaszinten is éreztethetik hatásukat: sőt itt, illetőleg a teljes szöveg szintjén jutnak igazán szerephez. Egy fonéma, morféma, szó vagy szószerkezet elszigetelten ritkán kap stilisztikai szerepet, ellenben ha egy textémában vagy szövegben bizonyos jelenségek ismétlődnek, vagy a szövegkörnyezettől szokatlanságukkal elütnek, akkor esztétikai értékük lehet.

A különféle ismétlések fontos szerephez juthatnak a textémában: ha bizonyos hangok vagy hangcsoportok ismétlődnek, felhívják magukra a figyelmet, hangszimbolikáról beszélünk. Ugyanilyen módon kaphatnak stilisztikai szerepet az ismétlődő morfémák (tő- vagy/és toldalékmorfémák, segédszók), szavak, illetőleg ezek bizonyos csoportjai (vö. a morféma- és a lexémaszinten). A párhuzamosságok a mondatok vagy a textémák megszerkesztésében ugyancsak az ismétlődésnek egyik fajtáját jelentik. A tartalmi vagy formai ismétlések az erősítés funkcióját hordozzák esztétikai szempontból.

A képszerűség többnyire szavakban, szószerkezetekben fejeződik ki, legtöbbször a mondat keretein belül érvényesül, de vannak a mondat határán túlnyúló komplex vagy összetett költői képek is. Az elemi trópusok igazából a szövegkörnyezetben válnak szemléletessé.

Egy nagyobb nyelvi egységben a környezet természetesen fontosabb szerepet kap, mint az alsóbb nyelvi szintek elemei között. Stílushatásról akkor beszélhetünk,ha egy nyelvi elem felhasználása valamiben eltér a megszokottól. A szokásostól való eltérést csak szövegkörnyezetben figyelhetjük meg. Bármely nyelvi elem kerülhet a tipikustól eltérő szövegkörnyezetbe: elmaradhatnak egy textémából a kötőszók, az igék, lehetnek a mondatok szokatlanul rövidek vagy éppen túlságosan hosszúak, irodalmi nyelvi szövegben feltűnhetnek nyelvjárási vagy szakszavak, archaizmusok stb..

A textémában, illetőleg a szövegben arányaiban változhatnak meg az alsóbb nyelvi szinteken megfigyelt stilisztikai jelenségek, mint például a metafora, a hiány, nyelvjárási szavak, vagy a halmozás.