A szöveg tartalmát (jelentését) és formáját, valamint stílusát és hangulatát mindig meghatározzák a közlésfolyamatban részt vevő szereplők tulajdonságai: a létszámuk (pl. egy beszélővel szemben egy vagy több hallgató), életkoruk, nemük, származásuk, anyanyelvük, lakóhelyük, előismereteik, iskolázottságuk, jellemük, hivatásuk, kedvenc foglalkozásuk, bizonyos analógiák, sémák, hiedelmek stb. Mindezzel és a közlés helyével (helyszín, éghajlat stb.), idejével (évszázad, korszak, napszak stb.) és céljával összefügg a szöveg kifejtettségét meghatározó előfeltevések jellege is. A közlésnek és végtermékének, a szövegnek ezeket a nem nyelvi meghatározóit pragmatikus jegyeknek nevezzük.
Szöveget csak olyan egységek (mondatok, textémák) képesek alkotni, amelyeknek jelöltjei a valóságban valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Akár valódi, akár képzelt világot ábrázol a közlemény, e nélkül a feltétel nélkül nem jöhet létre szövegkohézió. A szöveg létrejöttét tehát világunk valósága határozza meg, a "beszélő világmodellje" jelenik meg a közleményben. Bizonyos szövegek elemei között könnyebb, másfajta szövegek esetében nehezebb az elemek közti kapcsolatot felismerni, de a kapcsolat szükségszerű.
Ezt a kötődést neveztük az alsóbb szinteken is, és a textémák között is a jelentésmezők érintkezésének. Tulajdonképpen ugyanaz a jelenség játszódik le minden szinten - a szintnek megfelelő módon és formában. A szövegegységek közötti kapcsolatokat előismereteink, tapasztalataink teremtik meg: "A híres színészt a tegnap esti előadáson érte a halál. Temetéséről később intézkednek."