A nyelvi szintek leírásával kapcsolatban felvetődhet, hogy minden egyes nyelvi elemet szomszédai felől nézve, a megszerkesztettség és a beszerkesztettség oldaláról, valamint formai és tartalmi szempontokból egyaránt le kell írnunk. Ez a fajta megközelítés természetesen nem lehetséges a szélső helyzetben lévő fonéma esetében (összetevőit a nyelv eszközeivel nem tudjuk vizsgálni), és ugyancsak lehetetlen a legfelső nyelvi szint, a szöveggel kapcsolatban is.

A nyelvi szintek rendszerében a szöveg a legnagyobb nyelvi egység, amelyet szélső helyzeténél fogva csak összetevői felől vizsgálhatunk. A nyelvhasználat kutatásakor a szövegek keletkezésének (szintézis) és megértésének (analízis) folyamatát vesszük szemügyre, a szövegalkotás végtermékét pedig mint egy végleges alkotást, szövegművet kell szemlélnünk. A készen kapott szövegművek szintézisére csak következtetni lehet, könnyebben analizálhatók viszont, mint a keletkezés folyamatában megfigyelhető szövegek.

A szöveggel foglalkozó tevékenységnek megvan a maga területe. A szövegek generálását elsősorban az élő nyelvhasználatban tanulmányozhatjuk: beszélgetéseink, rögtönzött hozzászólásaink éppen úgy ide tartoznak, mint különféle írásbeli alkotásaink létrehozatala (fogalmazás- vagy levélírás, bármilyen jellegű írói tevékenység). Az ilyen típusú szövegeknek mások a jellegzetességei, mint a kész szövegműveknek. A rögtönzött szöveg mindig nyitott, tetszőlegesen folytatható, a kész szövegművet ezzel szemben a tartalom szempontjából a teljesség, a megformáltság szempontjából pedig a kerekség, lezártság jellemzi.

A szöveg fogalmának pontos meghatározása sokszínűsége miatt éppen olyan nehézségekbe ütközik, mint ahogy a mondattól kezdve bármely nyelvi elem esetében megtörténik. Az alkalmi funkcióváltások kizárása a szöveg meghatározásán is sokat egyszerűsíthet, mégis meg kell jegyeznünk, hogy bármely nyelvi elem betöltheti szöveg szerepét, ha a teljesség és a befejezettség jellemzi. Azaz a szöveg terjedelmét a kommunikáció céljai határozzák meg (pl. tiltó tábla vagy regény).

"A szövegalkotás és a szövegművek vizsgálata már az ókorban ismert volt, kezdetben azonban gyakorlati szempontok vezették a kutatókat: a szónokoknak kellett olyan tanácsokat adniuk, hogy beszédükkel meg tudják győzni a hallgatóságot. Ugyanez a gyakorlati kiindulópont vezette a szövegek stílusának elemzőit, hiszen ahhoz, hogy egy szövegmű (értekezés, költemény, regény, levél stb.) elérje a kívánt hatást, megfelelő módon (stílusban) kell elkészíteni. "A poétika és a retorika tudományában a szövegszerkesztés, a szövegalkotás módozatait taglalták (főképp a szónoki beszéddel kapcsolatban), a hermeneutika tudományában pedig a szövegmegértés, a szövegmagyarázat lehetőségeit. A filológia a szövegek hitelességével foglalkozott."
TOLCSVAI NAGY GÁBOR