Feltehető, hogy ősi szavaink jelentése összetettebb volt, mint a maiaké. Tagolatlanul, komplex módon, ősmondatokként működtek (pl. a fagy, les, nyom, es esik, eső szavak) . Ezeket a kezdeti szófajokat igenévszóknak, nomenverbumoknak nevezzük. Hasonló (bár más eredetű) jelenséggel az angol nyelvben is találkozhatunk, de a magyar nyelv önálló életében is keletkeztek ilyenek (pl. a seat jelentései: ülés, ülőhely, leültet, elhelyez; a help jelentései: segítség, segély, segít stb.) . Ezeknek a szómondatoknak a száma azonban viszonylag csekély volt, ezért korán megindult a szófaji rendszer kialakulása. Ha alakjukban nem is, de a mondatbeli szerepük alapján hamar különvált az ige és a főnév (állítmányi és alanyi szerepben), s már az uráli alapnyelvben létezett a névmások egy része is. A személyes névmások mellett uráli eredetűek egyes mutató névmások és kérdő névmások (ez, az, itt, ott, túl, tova, ki?, mi?, hol?) . Többi szófajunk későbbi fejlemény. A számnév és a melléknév pl. a főnévből vált ki, a határozószó megkövesedett, elhomályosult ragos főnév, az igenevek a szófajok közötti átmenet termékei.

A rendszer kialakulása óta is állandó a mozgás a szófajok között. Az ige és a névszó ritkán változik (szabadjon, nefelejcs) , ez mutatja, hogy legelőször ez a két szófaj vált szét. A többi szófajváltás ma is gyakori, hiszen formai akadálya nincs annak, hogy ezek a szavak más kategóriába kerüljenek. Egy adott szófajra jellemző toldalékkal ellátva létrejöhet a szófajváltás. Így a szókincs bővítésének szinte korlátlan lehetőségeit fejlesztette ki a nyelv.