A tudomány nyelvhasználatára jellemző stílust tudományos stílusnak nevezzük. Jellemzőit meghatározza az a sok tudományág, amely alkalmazza. A tudomány nyelvhasználatát is erősen befolyásolják a kommunikáció tényezői (az előadó, a befogadó közönség, a helyszín stb.). A tárgyszerűség, pontosság, logikus szerkesztés mindenfajta tudományos szövegnek sajátja. Szóhasználatát a semlegesség jellemzi, kerüli az expresszív kifejezéseket. A precizitásra törekvés miatt gyakoriak benne az ismétlések, az idegen szakkifejezések (különösen a természettudományos szövegekben), valamint a különféle hivatkozások. Szóbeli változata valamivel oldottabb, mint a tanulmányok, monográfiák szövegezése, hiszen a hallgatónak nincsen lehetősége "visszalapozni", ha valamit nem értett meg. A mondatszerkesztés szempontjából a tudományos stílus egysíkú, a kijelentő mondatok túlsúlya, illetőleg a mellérendelő összetett mondatok és a különféle logikai viszonyokat (pl. ok-okozati) kifejező alárendelő összetett mondatok figyelhetők meg benne.
A tudományos stílus nem szükségszerűen száraz. Vannak olyan előadók, akik komoly témáról is érdekfeszítő módon tudnak beszélni, stílusukkal lebilincselik hallgatóikat. Mindez azonban már nem a tudományos stílus érdeme, hanem a vele együtt és vele összhangban fellépő egyéni stílusnak köszönhető.

A szónoki stílus a nyilvános szóbeli megnyilatkozások nyelvhasználatát jellemzi. Szokás előadói stílusnak is nevezni, de előadni a legkülönfélébb témákról lehet, s így például a tudományos témájú előadás a tudományos stílusrétegbe is besorolható. Hasonlóképpen a hivatalos ügyekben történő nyilvános megnyilatkozások a hivatalos stílus jegyeit viselik. Az ókortól kezdve különös jelentőségre tett szert a szóbeli meggyőzésnek az a műfaja, amely elsősorban közéleti témáról szól.
A szónoki stílus lényege tehát a meggyőzés. Az ügyetlen szónok előre leírt szöveget olvas fel, vagy tanulás után mond el, s "beszéde" ilyenkor nélkülözi az élőbeszéd elevenségét. A tehetséges szónok hosszas felkészülés után (anyaggyűjtés, rendszerezés, a hallgatóság lélektani megfigyelése, a hatáskeltő eszközök kiválasztása, a hangzás, a gesztusok, az arcjáték, valamint az öltözék összhangjának megkomponálása stb.) szabadon adja elő mondanivalóját. Közönségével állandó kontaktusban van, képes változtatni, rögtönözni a hallgatóság reakcióinak megfelelően. Nemcsak az értelemre, hanem az érzelmekre is hat.
Az említett követelmények meghatározzák a szónoki beszéd nyelvezetét: szemléletes, képszerű, élénk szóhasználat, változatos mondatszerkesztés jellemzi (felkiáltások, kérdések, ellentétes mellérendelő összetett mondatok stb.). A nyelvi megformáláshoz társul a hangzás változatossága is. A szónoklás tudományát, a retorikát már az ókorban is tanították. A szónoknak ismernie kell az anyaggyűjtés, elrendezés, kifejezés, emlékezetbe vésés és előadás különféle módozatait. CICERO szerint a szónoki beszéd szerkezeti egységei a bevezetés (a közönség megnyerése), az elbeszélés (a téma kifejtése), az érvelés (bizonyítás, cáfolat) és a befejezés.