Beszéd vagy írás közben két dolgot figyelembe kell vennünk: a nyelvnek a rendelkezésünkre álló eszközkészletét (hangok, szavak, szókapcsolatok, mondatok stb.) , vagyis a nyelvi jeleket és azt a szabályrendszert, amelynek segítségével a nyelv elemeiből mondanivalónk kifejezésére alkalmas, folyamatos szöveget építhetünk fel.

A nyelv korlátlan lehetőségeire utal, hogy néhány hangból kiindulva véges számú szabály segítségével végtelen számú közlésre van módunk. A nyelv elemeit két irányból is megkísérelhetjük száma venni: a beszélő és hallgató szemszögéből egyaránt ugyanarra az eredményre jutunk. Növekvő sorrendbe állítva őket, a magyar nyelv elemei tehát a következők: fonéma (hang) , morféma (szóelem) , lexéma (szó) , szintagma (szószerkezet) , mondat, textéma (bekezdésnyi szövegegység) és teljes szöveg(mű).

Megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a felsorolt egységek mindegyikét nyelvi jelnek lehet-e nevezni. A leginkább elterjedt nézet szerint a fonéma csak jelelem, mivel nincs önálló jelentése. A legkisebb saját jelentéssel is rendelkező nyelvi jel a morféma, s a felette elhelyezkedő egységeknek is van jelentésük. Az összetett szavak esetében jól látszik, hogy az alkotó elemek jelentése nem adódik egyszerűen össze (pl. tyúkszem bőrkeményedés nem azonos a tyúk szemével stb.), s egy-egy mondat jelentése sem csak a szavak jelentésének összessége, hiszen a beszédhelyzet vagy a korábbi ismereteink is befolyásolhatják a közvetített információt (pl. Kölcsönadod a sáladat? = Légy szíves, add kölcsön a sáladat!).