Az igei személyragok eredetileg két összetevőből álltak. A személyes névmásokból létrejövő elemek a személy kategóriájának kifejezését tették lehetővé. Az 1. személy az én névmás régi alakjából fejlődött ki, amely az alapnyelvben valószínűleg egy m hangból és valamilyen magas magánhangzóból állt (mg). A 2. személy jelölésére hasonló módon fejlődött ki a 'te' jelentésű névmásból (tg) zöngésségbeli változással a -d toldalék. A 3. személyben az ősi személyes névmás s volt, amelynek magánhangzója a másik két személyhez hasonlóan lekopott a szó végéről (vö. a tővéghangzók lekopása), sg eleme pedig a finnugornyelvek hangfejlődési törvényeinek megfelelően eltűnt a magyar szavak elejéről (vö. finn sappi, magyar epe stb.). Így lett a harmadik személy ragtalan.
Az ily módon kialakult toldalékok (ekkor még inkább jelek, amelyek az alany és az állítmány egyeztetését tették lehetővé) a többes számban a -k többesjellel kapcsolódtak össze, s összetapadásukból jöttek létre a mai igei végződések. A szóalak végén tehát egykor nem rag, hanem a többes szám (vagy egyes számban az azt kifejező -) jele állt. A többes szám 1. személyben az mgk-ból az ismert hangtörvényeknek megfelelően (a tővéghangzó lekopása, két nyílt szótagos törvény, az m igazodása a k-hoz, képzési helyének hátrébb helyeződése) jött létre a mai -nk változat. A többes szám 2. személyben a zöngétlen t mellett más hangsúlyviszonyokhoz igazodva megmaradt a g-ból keletkezett magánhangzó, s ehhez kapcsolódott még a -k többesjel, így beszélhetünk ma -tok, -tek, -tök végződésekről. A többes szám 3. személyben az egyes szám toldaléktalansága miatt valójában csak a többes szám jele lépett fel, de a későbbi fejlődés során a rendszer bonyolódott.

A történeti fejlődés (a szám és a személy kategóriájának együttes megjelenése a toldalékban) eredményeképpen ma az ige szóalakzáró toldalékait, amelyek egyértelműen meghatározzák az ige állítmányi funkcióját is, igei személyragoknak nevezzük. Az igei személyragok több funkciót is ellátnak: a szám és személy kifejezésén kívül utalnak a tárgyhoz való viszonyra is. Mindezek a jellemzők (az alannyal való számbeli és személybeli egyeztetés, a tárggyal való kapcsolatteremtés) mutatják, hogy eredetüket tekintve az igei személyragok a névszói személyjelezéssel közös alapokra vezethetők vissza. Ma is szavak közötti kapcsolatot biztosítanak, ugyanúgy, mint a jelek. Jellemzőik tehát kettősséget mutatnak, rag- és jelszerű tulajdonságaik egyaránt vannak.