A morfémák esztétikai szerepének vizsgálatakor is két fő csoportjukkal kell számolnunk. A tőmorfémák már magukban hordozzák a szavak alapvető tulajdonságait, ezért a szóképek és szóalakzatok különféle esetei már morfémaszinten is megfigyelhetők. Metaforával, metonímiával, ismétléssel, halmozással stb. a szótöveknél (tőmorfémáknál) éppúgy találkozhatunk, mint a hosszabb szavak esetében. Mivel ezek a stílusjelenségek mégiscsak inkább a szavak sajátosságai, a lexémaszint tárgyalásánál kerülnek sorra. A különféle tőváltozatok stílusértéke azonban a morfémaszint stilisztikai jelenségei közé tartozik.

Hatásos eszköz lehet a szépirodalomban a szótő (vagy toldalékmorféma) ismétlése, a figura etimologica pl.:
"Elhunyt schulmeisterek, s kopott pápista lelkészek lelkei kísértenek a vedlett falak közt, és generációkon keresztül gyakorolták a tanulók a falon, hogyan vágta Luther a tintásüveget az ördöghöz" (Nyirő József: Íme az emberek)!
vagy a szokatlan tőváltozat használata:
"A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira..." (Jósika Miklós: Abafi)
A hétköznapi beszédtől való eltérése miatt, még humor forrásaként is alkalmazható (étlen-szomjan helyett étlen-itlan).
Határ Győzőnek Az Őrző könyve című művében az archaikus morféma használat patetikus (ünnepélyes) hatása a szövegkörnyezettől változik humorossá:
"jövel, minden tolvajkulcsok Értője"
A köznyelvi hív, jön, fúj helyett a költők régies:
"hí a haza" (Petőfi: Nemzeti dal)
"jő az ellen" (Petőfi: A nép)
"Azt ha fúvom, hull a makk" (József Attila: A kanász)
vagy tájnyelvi
"Mikor más aluszik" (Szabó Lőrinc: Álom)
tőváltozatot használhatnak a stílus élénkítésére, hangulatteremtés céljával (Szikszainé Nagy Irma példái).

A toldalékmorfémák stilisztikai szerepéről nemigen szoktunk beszélni, pedig a következő példák tanúsága szerint ez sem érdektelen.
A toldalékok ismétlődése felhívja a figyelmet a velük összekapcsolt szótövekre is. Versben ilyenkor ragrímekről beszélünk:
"Ím jól látjátok. nem tagadhatjátok, / Az pogán töröknek ínségében vagytok, / Nagy sokat fizettek, de nyelvén nem tudtok; / Az kegyetlenséget azért nem hagyjátok" (Szkhárosi Horvát András)
de ha prózában fordul elő ez a jelenség, akkor is bizonyos ritmust eredményez:
"...Krisztus óta sokat >fejlődött< a világ. Azóta, valószínűleg, nemcsak az éhezők, szomjúhozók, mezítelenek boldogok, hanem a tengeralattjárók, repülőgépek, börtönök, fogolytáborok, gázkamrák kivégzettei és a háború tehetetlen áldozatai is." (Nyirő József)
A szöveg jellegétől függően - szakszövegben, hozzászólásban stb.. - mindez zavaró is lehet.

Ha egy toldalékot a megszokottól eltérő módon használunk fel, ez ráirányítja a figyelmet a szövegnek egy bizonyos elemére, amely ezáltal hangsúlyhoz, nyomatékhoz, fontossághoz jut. Így van ez a következő példákban is.
Főnév elején nem szokott "igekötő" lenni a magyarban:
"A beharangszót várják" (Nyirő József)
A ritka -lag, határozórag vagy az -ong képző nyomatékot ad a szótő jelentésének is:
"Az erdei szállás háta megett, a Nyilénk alatt, a cserésben csordáslag járt a vadsertés, és szépen gömbölyödött a makkon." (Nyirő József)
"Mit érez, hallva, hogy a dúlt lomb / Itt is, ott is zörögve hullong?" (Tompa László)
Az -an mozzanatos igeképző ugyan gyakori nyelvünkben, de a huhog szó passzív tövéhez járulva neologizmus (újítás):
"a présház tájékán újra huhhant egy bagoly"
Határ Győző a gúny eszközeként alkalmazza a -tyú, -tyű képzőt: bokkantyú, ikrantyú, térdentyű, combantyú. (Wass Albert)