A beszélt nyelvben bármilyen nyelvi egység betöltheti mondat szerepét, ha a beszélő a mondanivalója szempontjából a nyelvi egységet viszonylagosan önállónak, a beszédfolyamat egységének, információs egységének tartja vagy érzi. A mondat kezdetét rendszerint nagyobb nyomaték, magasabb hangfekvés, a réma sorrendi elsőbbsége jellemzi, végét pedig a beszélő érzelmi állapotára utaló hanglejtésforma és erőteljesebb szünet mutatja. A felsorolt jellemvonásokban túl sok a szubjektív elem ahhoz, hogy a mondatnak a pontos leírását lehetővé tegyék. A mondat a kommunikációnak mindenképpen egysége, ezért egyes szerzők a mondatot mint a beszéd egységétmegnyilatkozásnak, nyilatkozatnak nevezik. Ebben a megközelítésben tehát bármilyen nyelvi egység lehet mondat.

A mondatok csoportosítása a beszéd szempontjából kiterjedhet a hosszúságukra (rövid, tömör, fontos információt tartalmazó, tagolatlan vagy hiányos mondatok, tőmondatok, illetőleg zsúfolt szerkezetű, lényegtelen elemekkel kiegészített, részletező, hosszú mondatok ) . Ez a fajta osztályozás elsősorban a beszéd stílusát érinti, a mondatok szerkezetének a pontosabb meghatározása inkább a nyelvi-szerkezeti síkhoz tartozik. A beszédhelyzetnek megfelelően sokkal fontosabb, hogy a közlésfolyamat résztvevőinek szemszögéből vizsgáljuk meg és csoportosítsuk a mondatokat.

A közlés értelme, logikája a kiindulópont a mondatoknak a logikai minőség alapján történő osztályozásában. Az elnevezésben benne van, hogy ez nem nyelvi szempont, hanem a gondolkodás és a vele összefüggő cselekvés, események szerint jöhetnek létre állító vagy tagadó mondatok. A csoportosítás kiindulópontja a mesterkélt: minden mondatot egy eldöntendő kérdésre adott válaszként foghatunk fel, és a kérdésre igennel vagy nemmel válaszolhatunk.
Minden mondatnak van tagadó és állító változata. A tagadó felszólító mondat külön neve: tiltó mondat. Egyszerű szerkezetű mondatoknál viszonylag könnyű eldönteni a mondat fajtáját, többszörösen összetett mondatban nehéz, hiszen a tagmondatok is besorolhatók egyik vagy másik fajtába. Mivel az állító mondat a gyakoribb, ennek nincsenek formai ismertetőjegyei (Ismertetőjegyei: vö. a morfémaszinten a gyakoribb kijelentő mód, és a jelen idő jelöletlen) , a tagadó mondatokat pedig tagadószók (Tagadószók: tiltószók, tagadó előtagú egyéb szavak) jellemzik. A mondat csak akkor tagadó, ha kiemelt mondatrészhez kapcsolódik a tagadószó.

A beszélő szándéka és a kiváltott hatás szempontját a szakirodalom modalitásnak nevezi. A modalitáslatin elemekből álló szó, jelentése: módozat, körülmény; a cselekmény vagy az események lefolyását befolyásoló tényezők. A nyelvtanban a beszélőnek a mondat valóságtartalmához való viszonya, illetőleg azok a nyelvi eszközök, amelyekkel ezt kifejezi.
Mesterségesen megalkotott szabályok segítik a mondatvégi írásjelek kitételét, amely éppen emiatt nyelvenként különbözhet.