A magyar nyelv önálló története azután kezdődött, hogy Kr. e. 1000-500 körül megszakadt a többi ugor néppel való érintkezése. A magyar nyelv életének ezt megelőző állapotát előmagyar kornak nevezzük (ez az uráli, a finnugor és az ugor együttélés idejére esik) .

A magyarság vándorlással kezdte önálló életét, a gyűjtögető, halászó-vadászó népből lovas nomád nép lett, s ezt tükrözik a korabeli jövevényszavak is. A fokozatos életmódváltozás hatással volt a nyelvi rendszer fejlődésére is. Ekkor, az ún. ősmagyar korban alakultak ki a magyar nyelvtani rendszer legjellemzőbb vonásai.

Az önállóságát vesztett személyes névmás birtokos személyjelként hozzátapadt a főnévhez, így az eredetileg jelöletlen birtokviszony jelöltté vált (pl. *ház+én>házam; fa+ág>a fa ága) . A harmadik személyű birtokos személyjel-i változata (pl. kezi - jelentése 'keze') - fokozatosan átvette a birtoktöbbesítő jel szerepét, a kezi szót 'kezei'jelentésben kezdték használni. Az ősi gyűjtőnévképző-k (eredeti funkciójában ma is előfordul pl. a Kovácsék szóalakban) a többes szám jelévé vált, s így már egyeztetni lehetett az alanyt és az állítmányt. A névutók egy része raggá alakult (pl. ház+belé>házba; ház+reá>házra) . A korábban ragtalan tárgy (pl. széna kaszálni mentek) ekkoriban kezdte felvenni a -tragot, és kialakultak az igei személyragok is. A finnugor eredetű elbeszélő múlt (láttám, kéré) mellett ekkor már létrejött a -t/-ttjeles múlt s több összetett igeidő is (pl. vár vala, várt vala, várt volna) .

Az ősmagyar korban a magyar nyelv még nem nevezhető egységesnek, különféle nyelvjárási jelenségek együtteseként él, amelyek a vándorló életmód következtében könnyen keverednek, kiegyenlítődnek, alakváltozások keletkeznek. Egy s-ező és egy sz-ező nyelvjárás emlékét őrzik a következő alakpárok: szőr - sörény, sző - sövény, ország - uraság. Azt a jelenséget, amikor egy szó két alakváltozatban más-más, de egymással rokon jelentésben rögződik, szóhasadásnak nevezzük.