A nyelv a magánhangzók képzésekor vízszintes és függőleges irányban egyaránt mozog. Ha a szájüreg elülső részében helyezkedik el, akkor elöl képzett vagy magas magánhangzókról beszélünk (e, é, i,í, ö, ő, ü, ű), ha hátrahúzódik, akkor a magánhangzó a szájüreg hátsó részében keletkezik, és mélynek nevezzük (a, á, o, ó, u, ú).

A nyelv függőlegesen három magasságban helyezkedhet el, amikor magánhangzókat mondunk ki. A nyelv alsó állásánál jön létre az a, az á és az ehang (az említett nem fonéma értékű a, és e is!), középső nyelvállású az é (nyelvjárásokban előforduló rövid párjával, az ë-vel együtt), az o, ó, és az ö, ő,felső nyelvállással keletkezik az i, í, u, ú, ü és az űhang.

Magas és mély párosítás szerint magánhangzópárok állíthatók fel (a-e, á-é, o-ö, ó-ő, u-ü, ú-ű), ám a magas i és í hang ily módon páratlan marad. Ennek nyelvtörténeti okai vannak, volt ugyanis egykor a magyarban mély i és í hang is, de a mai nyelvben ennek már csak a nyomait fedezhetjük fel (hídon, céllal stb.).