Amikor a fonémaszintről feljebb léptünk a morfémaszintre, találtunk olyan fonémákat, amelyek jelentésüket tekintve már nem nevezhetők fonémának, alakjuk viszont tipikusan a fonémára jellemző. Ennek mintájára felfedezhetünk a morfémák között is olyat, amelynek jelentése a felette álló nyelvi szintre, a szavakra (lexémákra) jellemző. A tőmorfémának olyan fogalmi jelentése van, amely a szavak keletkezésének feltétele, formai szempontból azonban további morfémákra nem bontható, tehát mégiscsak szóelem.
A másik típusú átmeneti elem ezzel éppen ellentétes módon viselkedik: mint nyelvi elem látszólag elkülönül, de nincsen a szavakra jellemző fogalmi jelentése. Ezekre a jelenségekre a félszabad morfémákkal kapcsolatban már utaltunk. A "szavak" egy része nem jelent többet, mint egy grammatikai morféma, ezért nem is nevezhetjük őket valódi szavaknak, csak álszók.

A határozott névelő eredetét tekintve a mutató névmásra, a határozatlan névelő pedig az egy számnévre vezethető vissza, egykor tehát önálló szó volt. Az idők folyamán azonban megváltozott a szerepük: mind szorosabb kapcsolatba kerültek a mögöttük álló főnévvel. Kiejtésünkben ez a szoros kapcsolat sokkal egyértelműbb, mint az írásunkban. Szóbeli közléskor a névelő hangsúlyt nem kap, és egy kiejtési egységet alkot a mögötte álló szóval. Teljes hangsúlyvesztése miatt tehát szó jellegét is elveszítette. Szóelemekre nem bontható, helyesírásunk azonban a mai napig őrzi a névelő egykori különállásának emlékét. Sőt: a névelő és a hozzá tartozó főnév közé egyéb elemek is beékelődhetnek, eltávolítva ily módon őket egymástól (pl. a három részre szakadt ország). Ilyenkor a névelő alakjával nem a vele szerkezeti kapcsolatban álló főnévhez igazodik, hanem a közvetlenül mögötte álló szóhoz (a három).

A határozott névelő szerepét a szövegben ismerhetjük fel leginkább. Vannak nyelvek, amelyekben egyáltalán nincs is névelő, a határozottság kategóriáját más módon fejezik ki (pl. orosz, finn, latin). A bolgár nyelvben a határozottság kifejezésére rendelkezésre álló eszköz, a "névelő" a főnév után áll, és egybe is írják vele: pl. vfqrfnf (ejtsd: májkátá) 'az anya', ahol a -nf a határozott névelő megfelelője.

Jelentéstani oldalról vizsgálva a névelőt, beleütközünk a problémába, hogy egykori mutató névmás-i szerepét elveszítette. Mai funkciója mindössze annyi, hogy jelöli a vele kapcsolatban álló főnév határozottságát vagy határozatlanságát (az emberek, egy vadász), illetőleg bármely szóval összekapcsolva annak szófaját főnévvé változtatja (a jaj, a kilenced, a piros, a mehetnék stb.). Mindezek a tulajdonságok a toldalékmorfémákra (jelekre, képzőkre) jellemzőek, nem pedig a valódi szavakra. A névelőnek a kommunikációban játszott szerepére igazából csak a szövegben derül fény.

A névutók a régi magyar nyelvben valódi szavakból alakultak ki, s bár önálló hangsúlyukat ugyanúgy elveszítették, mint a névelő, ma is külön írjuk őket. A főnevek mögött állva velük egy hangsúlyozási egységet alkotnak, fogalmi jelentésük nincsen. Szerepük megegyezik a viszonyragokéval (pl. az asztal mellett rokon értelmű az asztalnál ragos alakulattal). A névutók mai nyelvünkben nem bonthatók szóelemekre, de fűzhetünk hozzájuk -i képzőt (mögötti, melletti stb.). Ezáltal valójában nem a névutóból lesz képzett melléknév, hanem a névutós főnévből. Ehhez hasonló jelenséggel a ragos főnevek esetében is találkozhattunk (vö. "A hét közbeni egysíkúbb étkezéseket egészítsük ki, tegyük változatosabbá, finomabb fogásokkal" - a sajtónyelvből). A viszonyragok mellett a határozók kifejezésének legfontosabb eszközei a névutók, funkciójuk szerint tehát grammatikai morfémák.