Az álszókat nem tekintjük a lexéma szinthez tartozó nyelvi egységeknek. A valódi szavaknak olyan jellemzőik vannak, amelyekkel egyértelműen megkülönböztethetők a szomszédos nyelvi szintek elemeitől. A szóbeli közlés oldaláról tekintve megállapíthatjuk, hogy a szavakat szóhangsúly jellemzi, vagyis egy szóalak a kiejtésben addig terjed, amíg egy újabb hangsúlyozási egység nem jelenik meg (pl. megáll, holnapután, bezárt volna, magasan, mosogatás, legaprólékosabb, az utcán). A nyelvszokás nem különbözteti meg egymástól az álszókat és a valódi szavakat, de a szakirodalomban a szóhangsúly által egybekapcsolt egységeket, amelyekben egy valódi szó és esetleg álszók vannak, glosszémának nevezi. A magyar nyelv szavai többnyire tő hangsúlyosak, azaz a tőmorféma hordozza a szóhangsúlyt, ettől csak a prefixummal ellátott szavak (pl. igető előtt álló igekötő, a felsőfok jele) térnek el.

A tőmorféma lehetővé teszi a felsőbb nyelvi szintre való továbblépést. A lexéma létrejöttéhez formai oldalról nézve szükség van legalább egy tőmorfémára (tőszó), s ehhez fakultatívan társulhat újabb tőmorféma vagy toldalékmorféma (akár több is). Ha több tőmorféma kapcsolódik össze, akkor összetett szóról beszélünk, ha a tőmorfémához képző csatlakozik, akkor képzett szóról. Ha mindez többször megtörténik, akkor többszörösen összetett vagy továbbképzett szóval van dolgunk. A két eljárás kombinálható is. Ez a két eljárás a szavak keletkezésének két leggyakoribb módja, de másképp is létrejöhetnek szavak a nyelvben.

Jelentéstani szempontból a lexémát fogalmi jelentés jellemzi, amelyet a tőmorféma hordoz. Ezek a tőmorfémák beletartoznak valamilyen jelentésmezőbe, amelyeknek érintkezése teszi aztán lehetővé a szavak egymáshoz való kapcsolódását. A fogalmi jelentéssel összefüggésben megfigyelhető az is, hogy valódi szavaink az álszókkal ellentétben a felsőbb nyelvi szintekenmondatrész szerepet hordoznak.