A romantikus stílus a magyar irodalomban az egyik legismertebb és leghatásosabb korstílus. Uralja a XIX. század első felét, de hat a század második felében is. KÖLCSEY FERENC, PETŐFI SÁNDOR és VÖRÖSMARTY MIHÁLY műveiben éppúgy találkozhatunk a romantika jellemzőivel, mint JÓKAI MÓR, VAJDA JÁNOS, MADÁCH IMRE vagy ARANY JÁNOS írásaiban. Jellegzetes vonásai alapján azt mondhatjuk, hogy felhasználja az előző stílusirányzatok eredményeit, és mintegy szintézist alkot belőlük. A barokk monumentalitásának nyomai a víziószerű képekben fedezhetők fel, a hangulatok és érzelmek, idill és indulatok eluralkodásának előzményei a szentimentalizmusban érhetők tetten. A romantika melankolikus irányzata a szentimentalizmusra és a biedermeierre vezethető vissza. A romantikus művekben megjelenő mitikus alakok utalnak az antikvitásra (reneszánsz és klasszicista elemekre), de a víziószerű képek elemeivé válnak.

A romantikus stílus kedvelt nyelvi-stilisztikai eszközei hasonlóképpen ismerősek az előző korstílusokból vagy stílusirányzatokból. Fontosnak tartja a festőiséget (fény- és árnyékhatások, ellentétek, tájelemek ábrázolásának összekapcsolása a jellemzéssel) és a zenei hatáskeltést, a megszemélyesítéseket, metaforákat, szinesztéziákat, az expresszív szóhasználatot (gyakran egyedi szóalkotással) s az ezzel járó mozgalmasságot, amelyet a verbális stílus alkalmazása is elősegít.
Kialakul egy sajátos jelrendszer a természeti képek és a lélekrajz, a hangulatábrázolás területén, amely napjainkig megmaradt, s amelyet átvett a filmművészet is (pl. ha esik az eső, biztosan szomorú valaki, ha tavasz van, boldog jelenet következik, de ha mégsem, akkor ez éppen a feszültségkeltés eszköze vagy előre jelzi az eseményeket).

A barokk és klasszicista többszörösen összetett mondatok a romantikus stílusban az érzelmektől vezérelt tirádákká alakulnak. Az expresszivitáshoz a különféle mondatformák (kérdő, felkiáltó, felszólító, óhajtó, megszakított és hiányos mondatok) váltogatása is hozzájárul.

A romantikus stílus változatosságát fokozza a múlt, a történelem iránti érdeklődés, és ezzel kapcsolatban a történelmi regényekben megjelenő archaizálás, valamint a népköltészet iránti érdeklődés, s ennek megfelelően a szépirodalomban a népies, illetőleg tájnyelvi elemek, verselési formák alkalmazása. Mindehhez hozzájárulhat az egzotikus tájak ábrázolásával, a fantasztikus történetekkel összefüggő idegen elemek felhasználása is. A romantika sejtelmessége, az érzelmek drámaiságának kifejezése jellegzetes műfajok kedvelésében nyilvánul meg (pl. ballada).

Az egyik legjellemzőbb víziószerű költői kép VÖRÖSMARTY MIHÁLY Előszó című költeményéből való:
"A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai."

Expresszív (kifejező, a hétköznapi beszédtől eltérő) szóhasználatra, halmozásra és ellentétre találhatunk számos példát a következő MADÁCH IMRE-idézetben.

"Szép tréfa volt. Mi jó az értelemnek
Kacagni ott, hol szívek megrepednek.
Csak e mindig megifjuló, örökké
Szépnek látása ne zavarna folyvást.
Úgy fázom idegenszerű körében,
Mely a mezetlent is szemérmetessé,
A bűnt nemessé és a végzetet
Magasztossá teszi rózsáival
S az egyszerűség csókos ajkival. -
Mért késik oly soká az én világom,
A torzalak, a kétes rémület,
Hogy elriassza e káprázatot,
Mely küzdelemben a már-már bukó
Embert mindannyiszor fölkelti újra.
De majd meglátjuk, hogyha a halál
Borzalma eljő hozzánk nemsokára,
Unalmas árnyjátéktoknak vajon
Nem lesz-e akkor itt végső határa."

A tájábrázolásnak önmagán túlmutató jelentése van JÓKAI MÓR Minden poklokon keresztül című regényében.
"A szaracénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt különb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, akinek az odúját a medve ostromolja. De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odújától? A Thábor hegye mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai síkság közepette: ősidőktől fogva hírhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. ... Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természet alkotta vár: lépcsőről lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fennsíkjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenként kell megvívni helepolisokkal, falaikat törni ércfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra."

A romantika népies vonásai figyelhetők meg ARANY JÁNOS költeményében:
"Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?"