A legtöbb szófajnak vannak jellegzetes képzői: a törtszámnév, a sorszámnév, az összes igenév azonosítható a csak rájuk jellemző képző alapján, de a főnév, a melléknév és az ige képzői is nagy számban vannak jelen nyelvünkben. Ahhoz, hogy felismerjük őket, célszerű először megnézni a szótövet: ha a szótő szófajához képest a toldalékos szó megváltoztatta a szófaját, akkor szófajváltó képzővel állunk szemben (áll-vány, piros-ít, só-s stb.). Ezzel a művelettel már tudjuk a képző egyik fontos sajátosságát: milyen szófajból milyen szófajú szót képezett. A képző jelentését is meg tudjuk nevezni, ha a szótő és a toldalékolt szó jelentését összehasonlítjuk, (bár meg kell jegyeznünk, hogy a csoportosításban szereplő jelentésre vonatkozó megnevezések helyenként önkényesek, vagy nem is a jelentést, hanem a szófaji al csoportot nevezik meg). A szófajt nem váltó képzők esetében vagy a szófaji alcsoportot nevezzük meg (pl. a kér-etműveltető ige, a katona-sággyűjtőnév lett), vagy a kis mértékű jelentésváltozást (pl. a kicsinyítő képző fellépésekor).

A képzők helye többnyire közvetlenül a tőmorféma után van a szóalakban, az ettől eltérő szavakban a morfémasorrendet nem tekintjük tipikusnak (tenyeremnyi, apósomék stb.). Ha a tőmorféma után nem kötelező a képző fellépése, s azt sem mondhatjuk, hogy minden képző megváltoztatná a szófajt, hogyan lehet megállapítani, hogy egy toldalék képző vagy nem? Tudjuk, hogy a képző után állhat újabb képző, jel vagy rag, a jel, illetőleg a rag után viszont néhány kivételes esetet leszámítva nem szokott állni képző. Ha tehát egy toldalék után már nem állhat újabb képző, akkor az általában nem is képző.

Nagyon ritka az olyan képző, amely lezárja a szóalakot, és utána nem állhat semmilyen toldalékmorféma. A határozói igenév-va, -ve, -ván, -vénképzője a mai magyar nyelvben így viselkedik, de a nyelvtörténet tanúsága szerint egykor ez nem így volt. Eötvös Károly például Deák Ferencről szóló könyvében még így ír:
"Megnéztem a kastélyt. Ez a mainak egyik alkotó része. A mainak tornya és emeleti osztályai ehhez építvék."
Az építve határozói igenév-veképzője után áll még egy -ktöbbesjel, amely az alany és az állítmány (értelmi) egyeztetését biztosítja.

A képző kötött morféma, önmagában nem állhat, és jelentése is csak a tővel együtt érvényesül. A hangalak és a jelentés egymáshoz való viszonyát vizsgálva azonban ugyanolyan csoportokat kapunk, mint a tőmorfémáknál láthattuk. Vannak egy- (mozgékony, adomány, vívmány) és többjelentésűek (katonaság, jóság, pékség), azonos alakúak (dolgozat, festet), ellentétes vagy antonim (térít - térül, sós - sótlan), azonos vagy rokon értelmű (találós - találékony) képzőink. A szótő után és újabb képző előtt állva egyes képzők ugyanúgy megváltoztatják az alakjukat, mint a tőmorfémák (hatalmas, fejedelmi, hunyorgó). Egyesek közülük termékenyek, produktívak, azaz ma is alkotunk velük szavakat (túlteljesítés, tévézik, érzéstelenít, szájtátiság), mások terméketlenek, improduktívak, passzívak (bukdácsol, szabály), vagyis új szavak alkotására már nem képesek. Előfordulásuk gyakorisága alapján lehetnek gyakoriak (-hat, -het, -ni, -ó, -ő), amelyek között akár sokszor előforduló, de ma már terméketlen képző is szerepelhet (lobban) vagy ritkák (békebeli, szándék), de egyúttal akár termékenyek is.