A feltételes módnak máig is élnek régi nyelvünkből a szépirodalom nyelvébe átmentett különleges alakjai is. A -ná, -né helyett eredetileg -nó, -nő is állhatott:
"Hát, nehány nagyfa kellene, az iskola részire...építenőnk..." Wass Albert

Az ilyen alakulatok az erdélyi magyar nyelvjárásban ma is gyakoriak, a mai köznyelvünkben viszont már csak tárgyas ragozásban fordulhatnak elő: Felépítenők azt a házat, ha lenne pénzünk rá.
Ugyancsak Erdélyben fordul elő mai nyelvhasználatunkban az elbeszélő múltidő, ami a 19. században még igen gyakori volt a szépirodalomban is. Ennek az igeidőnek a jele-a, -e, -á, -é volt, s oly módon járult a szótőhöz, mint manapság a feltételes mód jele.
"Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt." Jósika Miklós

Néhány nyelvben igeidőegyeztetés is létezik (pl. a latin, a német és az angol nyelvben). Lássunk egy német nyelvű példát!
Nachdem wir den Brief am Vormittag geschrieben hatten (Plusqamperfekt), gaben (Präteritum) wir ihn am Nachmittag auf.
Ebben a mondatban két múlt idejű cselekvés szerepel: Miután már délelőtt megírtuk a levelet, délután fel is adtuk. A kétféle időpontot a német nyelvben kétféle igeidővel fejeztük ki.
Az erdélyi regionális köznyelvben és nyelvjárásokban is megvannak az igeidőegyeztetés nyomai:
"Amiképpen eltávoztam volt, azon a módon szerencsésen vissza is érkeztem a házhoz." Tamási Áron

Az igemódok túlmutatnak a szoros értelemben vett nyelvtan határain, a beszélőnek az elmondottakhoz való viszonyát tükrözik a modalitás kifejezésének egyik lehetősége, tehát alkalmasak arra, hogy a nyelvet a nyelven kívüli valósággal összekössék.

A jelekre általában jellemző, hogy kapcsolatteremtő szerepük van. Egyesek két-két szó között jelzik az összetartozást, mások távolabbi nyelvi jelekkel biztosítanak kapcsolatot, de vannak olyanok is, amelyek a nyelv egységeit a nyelven kívüli valósághoz kapcsolják. Mindegyik jelről elmondhatjuk azt is, hogy szófajspecifikus, azaz jellemző az adott szófajra, s ha stilisztikai céllal más szótőhöz kapcsoljuk, akkor jelzi az új szófajt (legemberebb ember, ihatnékom van stb.). Ily módon - igaz, hogy nagyon ritkán és többnyire csak stilisztikai szándékkal - a jelek a képzőkhöz hasonlóan képesek a szófaj megváltoztatására. Mivel ez a tulajdonság a jelekre nem tipikus, alkalmas a stílushatás elérésére.