Bár a szótagalkotásnak a legfontosabb feltétele a magánhangzó, mégsem tudnánk beszélni a hangok másik nagy csoportja, a mássalhangzók nélkül. Nevük is utal arra, hogy másodlagos szerepet játszanak, mégis nagyon fontosak a nyelvhasználatban. Fajtáik elkülönülése már a gégefőben, a hangszalagok működése közben elkezdődik: egy részük zöngés, vagyis a tüdőnkből kiáramló levegő keletkezésükkor megrezegteti a hangszalagokat, másik csoportjukzöngétlen, vagyis a gégefőben nem rezegnek a hangszalagok. Az azonos helyen és módon képzett, de zöngésség tekintetében különböző mássalhangzók párokat alkotnak (b-p, d-t, g-k, v-f, z-sz, zs-s, dz-c, dzs-cs, gy-ty). Maradnak azonban páratlan mássalhangzók is: a j, l, m, n, ny, r hangok zöngések, a h pedig zöngétlen, s a köznyelvben nincsen zöngésség szerinti párjuk.

Ismert tény a nyelvtörténetből, illetőleg a nyelvjárásokból, hogy a j-nek van zöngétlen párja (lépj), a h-nak pedig, amely a Halotti beszédben még c-nak (ejtsd: ch, pl. a technika szóban) hangzott, egykor volt egy torokban képzett, a nyelvtudománybang-val (gammával) jelölt zöngés változata is.