Írásunknak (a nyelv írott változatának) a fonémák jelölésére alkalmas legkisebb elemei a betűk. A magyar ábécében a magánhangzók jelölésére 14 betűt használunk, amelyekből az a, e, i, o, u előfordul az európai ábécékben, s ezeket a magyar írásgyakorlat mellékjelekkel, ékezetekkel tette alkalmassá a magyar nyelvre jellemző gazdag magánhangzórendszer jelölésére. Így jött létre az á, é, í, ó, ö, ő, ú, ü, ű. A magánhangzók rövidségét vagy semmi, vagy a betűk fölött elhelyezett egy vagy két pont jelöli, hosszúságukat pedig a betűk fölött elhelyezett egy vagy két vesszővel, ún. ékezettel szemléltetjük.

A hosszú mássalhangzók írására nincsenek sem külön betűink, sem ékezeteink vagy egyéb mellékjeleink, ehelyett betűkettőzéssel élünk. A betűk és a fonémák száma nem egyezik meg, s azt is csak felületesen fogalmazva mondhatjuk, hogy írásunk hangjelölő írás, hiszen latin betűkkel nem tudjuk jelölni sem a fonémavariánsokat (kétféle e hang, nyelvjárási hangok stb.), sem az aktuális hangokat.