Tananyag választó:
Varró Dániel stílusutánzatai
Eszköztár:
A feladat ismertetése

Varró Dániel az Utánzatok című művében három jelentős magyar költő stílusát eleveníti meg. Állapítsátok meg közösen, hogy melyik költőkről van szó!

Kérdések:

• Az adott költő melyik verseit evokálja a szövegrészlet?
• Emeld ki azokat a stíluselemeket, amelyek alapján felismerhető az utánzott szerző stílusa!
• Figyeld meg a vers hangulatát! Mennyiben jellemzi az evokált költőt, és mennyire Varró Dánielt?
• A megidézett költő milyen életrajzi vonatkozásaival hozható összefüggésbe a Varró-szöveg?
• Figyeld meg a versritmust és a rímképletet! Hogyan segítik ezek az adott költő műveinek felidézését?

Kapcsolódó információ

Varró Dániel
Utánzatok
I.
Olykor borús, magányos estén
Ellátogat hozzám a múlt,
Merengő szókkal újrafestvén
A kék eget, mely elborult.
Eszembe jut, mikor még nyár volt,
Vidám erdő, zengő liget,
Midőn szivem dalolva lángolt,
Lángoltak véle más szivek.
Ó, elhervadt szivem viránya!
Mikéntha fát a rengeteg,
Szintúgy körülvesz már a fránya,
Fázós öregség engemet.
Baráti fül, mint egykor régen
Nem hallja már, ha peng a lant.
Bús őszi köd borong az égen,
És hullt levél kereng alant.
De mért is bánjam én, hogy ősz lett,
S a vidor nyárnak vége lőn?
Hisz ujjam végre elidőzhet
Rímet kreálva bíbelőn.
Miért is háborogna lelkem?
Nem érte szomorú dolog.
Ha eddig másnak énekeltem,
Most csak magamnak dúdolok.


II.
Jöttem szent daccal, úri gőggel
Győztes útján újfajta szónak,
Az én fénylő, szelíd szivemben
Vad, ősi nóták dáridóznak.
Gyöngyét szép, megdalolt daloknak
Gazdagon szórom, merre lépek,
Mégsem kísér más, hetyke mártírt,
Csak hájas, undok röffenések.
Sok bamba, botfülű parasztnak
Eluntam én már énekelni.
Hej, szájas töpörtyű-legények,
Ki mer velem birokra kelni?
Ki nem remeg meg, hogyha számat
Elhúzom büszkén és nevetve?
S ki bír, habár egy pillanatra,
Nézni én bús, beteg szemembe?

III.
Oly álmos minden, én vagyok csak éber,
most kél a nap, még ásítozva kába,
az őszi reggel illatos kezével
gyöngéden túr a fák arany hajába.
Lágy fénye lassan mind a házaké lesz,
és új reménnyel hinti be a tájat,
te mégis könnyel a szemedben ébredsz,
s a kedv az én szivemről is lebágyad.
Nekünk nem tartogat vigaszt az élet,
nekünk, kik félve-fájva koplalunk,
a reggelek mind egyformán setétek,
s a bús magány egyetlen otthonunk.
És napjaink halk, reszketeg papírok,
és szívünk méla, kókatag virág.
Ne sírj, Annuska, nézd csak, én se sírok.
Nem ér annyit e vén, lyukas világ.