Tananyag választó:
Móricz Zsigmond: A stipendium
Eszköztár:
A stipendium - Feladat
Móricz Zsigmond

Elemezd Móricz Zsigmond A stipendium című művét!
Kérdések:
• Ki volt Móricz Zsigmond?
• Mit tudsz a Stipendium c. műről? Mit jelent a cím?
• Milyen az elbeszélés stílusa?
• Miről szól a novella? Ki a hőse?
• Hogyan mutatja be Móricz a nagyapát, miből ered jellemének kettőssége?
• Milyen a groteszk? Mutass néhány példát a groteszkre a novellában.

Móricz Zsigmond: A stipendium

Az öreg paraszt megállott az iskola tornácán. A kalapját már az ég alatt levette s hogy jelt adjon magáról, elkezdett topogni, mint mikor a sarat veri le a csizmájáról. Nem volt sár, erős nyár volt, szárazság, munkaidő, de ha már a tanító megtisztelte azzal, hogy ilyen dologidőben felhívatja az iskolába, úgy akarta viselni magát, ahogy az apáitól tanulta: kifejezést kellett adni az urakkal szemben való tiszteletről.
Topogott hát mégegyszer, a torkát is megköszörülte. Hátha meghallják odabenn.
A tanító, aki már várta, meg is hallotta s kijött elébe.
– No János bácsi, Isten hozta. Jöjjön csak beljebb, jöjjön, jöjjön.
Úgy beszélt vele, ahogy egy fiatal tanítónak, aki a parasztok kedvébe akar járni, beszélnie kell. Mosolygott, szívesen mozgott, nagyon mutatta, hogy milyen szívesen látott vendég nála az öreg, aki még sohasem volt ebben a házban, mióta újraépítették.
– Köszönöm alássan, tanító úr – mondta az öreg s aggodalmasan lépte át a küszöböt, mintha valami nem jó várna rá. Sose lehet tudni, hogy ezek az urak mit akarnak.
A tanító szobája éppen olyan új volt, mint maga a ház. Az öreg nemigen nézett körül, de nem tetszett neki, hogy ebben a kicsi faluban ilyen ménkű nagy palotát építettek iskolának. Nem így volt az az ő korában, mikor nádfedeles volt az iskola és a tanító is öreg volt és nagyon szegény.
– Na János bácsi, tudja-e, hogy mért kérettem ide?
– Majd megmondja a tanító úr – mondta az öreg óvatosan.
– Hát azért kérettem, János bácsi, mert nagy dolgot akarok magával.
A hetvenéves öregember komolyan, mereven nézte a tanítót. Nem szerette ő ezt a hangot. Az ő fiatal korában nem így beszéltek a paraszttal, hanem azt mondták neki: "Hallja kend." Meg azt, hogy: "Hátrább az agarakkal"... Valami van emögött, ha ilyen mézesen beszélnek ezek.
– Hát, János bácsi, arról van szó, hogy a maga unokájából urat akarok nevelni.
Az öregnek az arcán egy izom se mozdult meg. Egy ideg se rezdült meg. Várt. Várta, hogy mi sül ki ebből.
– Ez a maga kis unokája, a Janika, nagyon jófejű gyerek... Hat esztendeig ő volt az iskola dísze. Ő volt a legjobb tanuló, a legszorgalmasabb, a legügyesebb... Hát én már régen készülök rá, hogy egy szegény gyereket a felsőbb iskolába juttassak. Gimnáziumba. Tudja, mi az a gimnázium? Ahova az úri gyerekek járnak... Drága iskola, de én már elintéztem, hogy a maga Janikáját ingyen felveszik, tanítják, kiiskolázzák. Lehet belőle minden. Pap, tanító, fiskális, vagy amire válik. Megértette?
– Hallom, tekintetes uram – szólt az öreg gondolkozva.
– Hát odaadja?
Ezt az egy szót rosszul tette fel a tanító, mert erre az öreg rögtön tisztában volt vele, hogy itt valamit kémek, akkor meg kell gondolni a dolgot.
– Hát ami azt illeti – mondta –, az enyém.
– Persze, hogy a magáé.
– Az enyim, tekintetes uram, mert az apja a háborúban szerzett betegségben halt meg. A fiam. Osztán, hogy ű meghalt, a három gyerek rám maradt. Kivált, hogy a menyem is meghalálozott, hát az egész három gyerek teljesen az én tulajdonomban maradt. Én etetem üket, én tartom el, én fizetem értük a bírságot, ha nem mehetnek iskolába, mer hogy messze lakunk, hát télen, ha nincs jó csizma, nem mehetnek iskolába, oszt olyankor megbüntetnek értök.
– No jól van, az nem olyan veszedelmes. A Janikáért sose büntették meg, inkább minden karácsonykor új csizmát kapott. Igaz?
Az öreg hallgatott: most akarják kiforgatni őt a tulajdonából.
– Hát avval még nem fizették ki – mondta.
– No, ne alkudozzunk – szólt a tanító. – Most olyan szerencse éri a gyereket, amit sose tud meghálálni. Elvisszük a gyereket a kollégiumba.
– Hát a még nem biztos – mondta az öreg.
– Mért nem biztos?
– Nincs annak a fiúnak arravaló ruhája.
– Nem baj – mondta a tanító –, én úgy szeretem azt a gyereket, hogy vállalom, hogy a falu úri lakosainál gyűjteni fogok és felöltöztetjük, az úti- költséget is megadjuk, én magam beviszem és mindent elintézek. Boldog vagyok, hogy egy ilyen zseniális kisfiút tudok a kollégiumba vinni.
– Osztán mér akarja a tanító úr, hogy az a gyerek úr legyen?
– Mert arra való. Az Isten kivételes ésszel áldotta meg. Nem szabad egy ilyen kis lumennek elveszni a sárban. No. Hát rendbe vagyunk?
Az öreg hallgatott.
– A gyerek az enyém – mondta komolyan. – Ügyes gyerek, már nagyon hasznát tudom venni a gazdaságba. Nagyon hasznavehető kis gyerek az kérem. Úgy elhajtja már a lovat, mint egy kis gazda. Mán a tavaszon szántott, de olyan jól megfordította az ekét, hogy ugyan. Osztán most mán nem kell neki iskolába se menni, dolgozhat.
– Mi akar ez lenni? – mondta heveskedve a fiatal tanító. – Hát nem örül neki, hogy úr lesz az unokájából?
– Örülök, tekintetes uram, csak azt szeretném tudni, hogy mit kapok érte?
– Hogyhogy mit kap érte?
– Mer avval nagyon jól járnak az urak. Nagyon fajin gyerek. Mer, ha odaadom, olyan egy neki való gyereket kapnak az urak, hogy csak... Egy ilyen szorgalmatos, jódógos, ügyes gyereket odaadni? Nagy dolog az, kérem.
– Hát hogy gondolja?
– Mer uram, a gyerek az enyém. Azt én tőlem senki el nem veheti, még törvény se... Ha elveszik tőlem, mikor már a legjobb hasznát tudnám venni, mi lesz akkor énvelem?...
A tanító elképedve hallgatta az öreg parasztot. De ez folytatta:
– Mer idáig nem vehettem hasznát, kicsi vót, iskolába is kellett járni, de most olyan ez uram, hogy a szívem is sír utána, hogy elviszik, mikor már érő volna.
– Hát mit akar?
– Elszegődtetik tőlem... úrnak... Ki téríti meg az én káromat?
S a maga igazában megcsökönyösödve nézett szembe a tanítóval, aki a maga hasznára, mint az úri rend képviselője, el akarja rabolni az ő jószágát.
– Ingyen, uram, nem adom oda... De, ha megfizetik az én veszteségemet, nem mondom, hogy nem.
Mint egy barbár emberkereskedő, aki a gyereket rabszolgának adja el.
– Mit akar kapni érte?
– Állítson nekem a tekintetes úr, mán az urak, helyette egy másik kiskocsist. Osztán, míg odalesz a gyerek, addig mindig egy olyan korút helyette, amék az ű dolgát el tudja végezni.
A tanító elcsüggedt.
– Azt nem lehet, öregem.
– Másképp pedig nincs vásár... Az urak elveszik a pénzünket, a földünket, még a levegőt is, most meg már a gyerekünk javát is?.. Mer maguknak se kell, aki nem jó. Maguk is csak a legjavát szedik ki... Hát, ha szaporítani akarják az úri rendet, fizessék meg...
És a tanító ezzel a kristálytiszta okoskodással nem tudott megbirkózni.