Cser-erdő

Tavasz van és itt
most hull a zörgő
sárga levél, – most
vedlik ez az erdő!

Mert ez csererdő,
mert ez a lombját
megőrzi ősz-tél
minden viharán át.

Most hogy az új rügy
kezd mocorogni
csak most lebeg le
a levél, az ósdi.

Győz az újdonjött,
bukik a régi,
mintha ablakból
röpítenék ki.

Hull a levél, hull
tegnap estétől
az öreg cserfák
húsz emeletéről;

mintha megannyi
gyermek a mélybe
ápoló édes
anyját lökné le.

Ez nem az őszi
lomb muzsikára
kerengő édes
öngyilkossága,

amely a szívnek
szinte vigaszt ád;
ez a hullás itt
csupa gyilkosság.

Csupa erőszak,
harc a javából.
Hullik a hulla
a vár fokáról.

Az a sok véres
tetem kerengve
hull özönével
az én fejemre!

Szól már a cinke,
száll már az illat,
már a meleg szél
biz a szivekig hat;

örül mindenki;
merengést, gondot,
csak nekem adnak
a tavalyi lombok.


Pedig ha a vén
lomb le nem hullna,
az a fiatal rügy
anyjába fúlna,

pedig hát hull s hull
bennem is a régi,
mert aki nem újul,
hogy is tudna élni?

Mennyi fájó van
szivemben,-tavasz, te,
kegyetlen évszak,
gyere taszítsd le.

Segíts temetni,
segíts feledni,
újra és újra
segíts teremni