Ábel a rengetegben - Utolsó fejezet Márkus prédikációjától a fejezet végéig

Szemmel látván mindezt, bennem oly érzés szálldosott, hogy valami csodának vagyok a tanúja. S úgy érezhették Fuszulánék is, mert templomi szemekkel csüngöttek rajta. Márkus rájuk nézett átható és simogató tekintettel, s így kezdett szólani:
- A könyörületes Úr nevében! A maradék gyertya köszönő lángja lebbenjen felétek, akik a gyarló és szenvedő emberiség követei vagytok, megtévedt testvéreim! Megtévedtetek, hogy annál többet tudjatok szenvedni. Az Isten vezetett titeket erre az útra, mert mindenkit Isten vezet mindenüvé. Nem tudhatjátok, hogy a bűn mikor változik erénnyé; mint ahogy nem tudjuk, mikor és hogyan változik át ama kenyér és bor, amelyről Jézus mondá az ő igéit. Céltalan testvéreim! Szakállatok van, mint a bölcseknek; testetek van, mint az állatoknak. De lelketek van, mint a Szentléleknek! És mégis, hogy előttetek mi van, azt nem akarjátok tudni. Pedig a megtérés várakozik rátok, és a nyugalom. Mert maradhat-e rossz mind az élete végéig az, aki édesanyától született, s aki ennek törvényén sohasem lehet más, csak gyermek? Gondoljatok hát az édesanyára, aki bűneinkért szenved. Gondoljatok rá, és akkor könnyű lesz nektek jót cselekedni.
Eme szavak után felemelte Márkus a kezeit, és így folytatta:
- Isten gyarló szolgája fölétek emeli kezeit, és az Ő szent nevében megáld titeket. Legyetek jók és térjetek meg arra az útra, ahol mindnyájunkat vár az édesanyánk. Titeket is, engemet is...
Többet nem tudott mondani, hanem hirtelen leült, és az asztalra borulva zokogni kezdett.
Fuszulán is a mellére ejtette a fejét, és sírva fakadt.
Sírva Surgyélán is.
És velük én is.
Reggel a szakállasok kezet fogtak velünk, és szó nélkül, lehajtott fejjel, elhagytak minket.
Attól a perctől kezdve Márkus is nagyon megváltozott. Keveset beszélt, folyton csak nevetett és játszani akart; majd az egyik napon fából szemeket kezdett faragni, hogy azokból rózsafüzért szerkesszen össze. Sokat és hosszú napokon keresztül faragta őket; s amikor aztán minden szem elkészült végre, akkor a ház előtt hóhalmokat kezdett építeni. Sok hóhalmot, és egy sorjában a mező felé. Nem tudtam elgondolni, hogy miben mesterkedik, de aztán egy reggel így szólt hozzám:
- Gyere, Ábel!
- Hova, te?
- Oda, hogy nézd meg, ki beteg!
Hát kimentünk ketten, s akkor a ház elé állított engemet Márkus. Ő pedig nekihuzalkodott, mint a futók, és egymás után szökdöste átal a halmokat. S amikor sikeresen megtette az akadályos utat, visszajött hozzám, és büszkén megkérdezte:
- Hát ki a beteg?
- Valaki más, de te nem! - feleltem.
- Ezután minden reggel megcsinálom ezt - tette hozzá Márkus; majd így folytatta: - Most pedig megyek, s imádkozom.
Bémentünk a házba, ahol ő mindjárt a kezébe vette a hargitai rózsafüzért. Alig kezdett azonban imádságba, erős köhögés jött reá. Odamentem és megfogtam a fejét, de a köhögés nem akart szűnni. Egyszerre vért is láttam elébuggyanni a száján. Erre még nagyobb gyámolítással fogtam meg, s biztatva mondogattam neki:
- Ne félj! Ne félj!
De akkor már sugárban ömlött belőle a vér; aztán beléesett a karjaimba, és ott kínlódott egy ideig.
Úgy vittem két karomon az ágyba, akár egy gyermeket.
Fehéren feküdt, mint a halom, amit ő rakott össze, hóból. A jobb kezével erősen fogta a rózsafüzért, melyet itt-ott pirosra festett a vér.
Már hiába szóltam hozzá, nem felelt.
A szíve is csak úgy vert, mint a madáré.
Egy félóra múlva úgy sem.
Nem mertem kimondani, de tudtam, hogy meghalt.
Letérdeltem melléje és imádkoztam. Aztán egyszerre, nem is tudom, hogy miért és hogyan, kiugrottam a szobából, és elkezdtem futni a hómezőn keresztül, és folyton a páter-gvárgyiánt kiáltottam.
Ma is csodálom, hogy miképpen győztem Somlyóig az utat.
De estefelé már ott voltunk megint a szánkón: a páter-gvárgyián, a hivatali orvos és én. Ők az ülésben, s én egy festetlen koporsón.
Márkus úgy feküdt akkor is, ahogy az ágyon hagytam. Az orvos megnézte, és szóval is kimondta, hogy halott. Az engedélyt megadta, és temetni is segített.
A nagy odvas fa alá temettük.
- Az iskolákat meg szokták-e áldani? - kérdeztem a gvárgyiánt.
- Azt meg - felelte rá.
- Akkor áldja meg ezt a sírt is, mert ennél nagyobb iskolát nem ismerek.
A kedves főbarát áldásra emelte a kezét. Én lehajtott fejjel ott állottam mellette; s amint ott állattam, hát egyszerre valami odabújt puhán a lábaimhoz.
- Bolha! - kiáltottam fel.
Ráborultam a kutyára, és bizony sírtam, hogy a fél szemével mégis megkerült. Végre a gvárgyián szólított fel mellőle, nem tudom, mennyi idő múlva.
Szűk és szomorú állapotban volt Bolha. Zörgött valósággal. S ahogy ott néztem őt, örömet és bánatot vegyítve, az első találkozásunk jutott eszembe, és áldottam a kedvező sorsot, hogy éppen akkor küldötte vissza nekem, amikor ismét új életet akartam kezdeni.
- No Bolha! - mondtam neki. - Most megyünk, s megugatjuk megint a világot!
Aztán magamhoz vettem a kulccsal együtt a zárat, amit a csendőrök az ajtóról leszakasztottak volt; s Bolhával és a főbaráttal együtt visszaültem a szánkóra.
Akkor éjjel ott aludtam kutyástól a barátoknál, másnap pedig elmentünk ketten a szeredai bankba; a zárral a kezemben.
- Itt van s átaladom! - mondtam az igazgatónak.
- Te mit beszélsz?
- Én azt, hogy ennek a zárnak és ennek a kulcsnak a jelképében ezennel átadom a hargitai házat.
- Hát miért?
- Azért, mert a pásztorságot béfejeztem.
Több szót már nem is folytattam, hanem felvettem makacsul a februári fizetésemet, amit azzal a hírrel szereztek meg, hogy Surgyélán és Fuszulán a szeredai csendőrségnél maguktól jelentkeztek.
- Ezt Márkus cselekedte! - mondtam.
S azzal eljöttem, Bolhával egyetértve.
Otthon elbeszéltem apámnak az egész dolgot, s megmondtam azt is neki, hogy többet nem megyek vissza pásztornak a Hargitára. Nem tudom, hogy mit látott rajtam apám, de nem erőltetett a visszamenésre, hanem csak megkérdezte:
- Hát mit fogsz csinálni?
- Valamerre városba megyünk, Bolhával ketten.
- Oda mért?
- Azért - feleltem -, hogy megkeressük a testvéremet, Káint, aki okozza, nekünk Ábeleknek, a rosszat.
Apám nem szólott erre semmit, hanem szekeret fogott, hogy hazaköltöztesse a Hargitáról, ami ott a mi tulajdonunk volt. Amíg ő odajárt, azalatt én Bolhával elmentem az édesanyám sírjához, s ott a sírhantnál megfogadtam, hogy a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.