GÖRÖG MÍTOSZ
Daidalosz, az athéni ezermester, féltékenységből megölte unokaöccsét és tanítványát, Talószt, a fazekaskorong és a fűrész feltalálóját. Ezért halálra ítélték, de ő Krétába menekült, és itt Minósz király szolgálatába állott. Mikor Minósz feleségének, Pasziphaénak (ejtsd: paszifé) félig bika alakú gyermeke született, a Minótaurosz, Daidalosz építette számára a labürinthoszt. De Minósz azután sem engedte el maga mellől.
Daidalosz megunta a hosszú számkivetést, és megérintette lelkét a honvágy, de minden oldalról tenger állta útját.

• A földön és a tengeren feltartóztathat, de az ég bizton nyitva áll - gondolta magában -, meneküljünk arra. Mindent elfoglalhat, de nem foglalja el a levegőt Minósz.

Mondta és elmerült a még ismeretlen művészetben, és megújította a természetet. Tollakat rakott egymás mellé, a legkisebb után egyre nagyobbakat, majd a legnagyobbat egyre kisebbre váltva, mintha halmon nőttek volna, vagy mint ahogy a pásztorsípon a különböző nagyságú nádszálak sorakoznak egymás után lassú emelkedéssel. Aztán a közepén lenfonállal fűzte össze őket, alul viasszal6 kötötte meg, s amint így összeállította, egy kevéssé meghajlította, hogy az igazi madarakat utánozza vele. Mellette állt fia, Ikarosz, s nem tudta, hogy saját vesztében gyönyörködik. Ragyogó arccal majd a szélben libegő pelyhek után kapdosott, majd hüvelykujjával a sárga viaszt puhítgatta, és játékával hátráltatta atyja csodálatos munkáját.
Mikor az utolsó simítást is elvégezte alkotásán a művész, a kettős szárny közé lendítette testét, és függve maradt a meglebegtetett levegőben. Kitanította gyermekét is:

• Mindig középre tarts, nehogy, ha alant repülsz, a tenger habja nehezítse el tollaidat, ha pedig magasabban, a tűz égesse össze. A középen haladj, nem kell a csillagokat sem vizsgálnod, hogy tájékozódj, elég, ha engemet követsz.

S megmutatta, hogy kell repülni, és a fiú vállaihoz illesztette az újfajta szárnyakat. Míg evvel babrált, és oktatgatta fiát, könny áztatta ráncos öreg arcát, és remegett az apai kéz. Megcsókolta, mintha tudta volna, hogy ezek az utolsó csókok, s szárnyain felemelkedve, ő repült elöl, és aggódott útitársáért, mint a madár, mikor gyönge fiókáját a magas fészekből az égi útra bocsátja. Még biztatta, hogy jöjjön utána, és tanítgatta a vészt hozó művészetre, s mozgatta a saját szárnyait, és hátra-hátranézett fiára.
Megbámulta őket a halász, miközben remegő nádszállal leste a zsákmányt, vagy egy pásztorember, botjára támaszkodva, vagy szántóvető az eke szarva mellett. S aki látta, amint a levegőt szelték, isteneknek hitte őket.
S már bal felől Héra szigete, Szamosz, és Délosz és Parosz mind elmaradtak, jobbra Lebinthosz volt, és a mézben gazdag Kalümné, mikor a fiú vészt hozó: pusztulást hozó örülni kezdett a vakmerő repülésnek, elhagyta vezetőjét, és az ég felé vágyódva magasabbra vette útját. A hevesen tűző nap szomszédságában meglágyult a viasz, ami összetartotta a tollakat, és szétfolyt. Szárnyait elvesztve, meztelen két karját már hiába rázta, nem tudott a levegőben megkapaszkodni. Zuhanás közben még atyja nevét kiáltotta. De hamarosan elnyelte a kék víz, amelyet aztán róla neveztek el Ikaroszi-tengernek. A szerencsétlen apa - de már nem is apa - utána kiáltott: - Ikarosz! Ikarosz! Hol vagy? Merre keresselek? Ikarosz! - ismételte hangos szóval, amíg csak meg nem pillantotta a tollakat a habokban. Akkor már mindent értett, és elátkozta saját művészetét, és fia holttestét átadta a sírnak. Ahol eltemette, Ikarosztól kapott nevet a vidék.

Sziget

Szárnyak

Repülés

Zuhanás