A líra elvilágiasodása a XV. századi deák irodalommal kezdődött, az első szerelmes versek a világi, vágánslíra emlékei. A középkori lovagi lírának nincs számottevő emléke Magyarországon.

A világi líra első műfajai az epitáfiumok és a rekordáló énekek. Az epitáfiumok szerzői nyugati mintákat követve állítanak emléket kortársaiknak, történelmi személyeknek. A rekordáló énekek különböző ünnepekhez kapcsolódnak: kolduló, alamizsnáért, ajándékért könyörgő diákok énekelték. A rekordáló énekek vegyes (latin és magyar) szövegűek, és két változatban éltek. A dialógus formában előadott énekek témája általában az egyházi ünnephez (szentek ünnepe, vízkereszt stb.) kapcsolódott.

A magyar nyelvű világi líra különleges darabjai a szerelmes énekek, az ún. virágénekek(pl. Soproni virágének). Ez a műfaj áll leginkább közel a lovagi lírához, ugyanakkor szorosan kötődik a népköltészethez is. A virágénekekben a lovagi költészet eszköztára mellett jelen van az egyházi himnuszköltészet virágszimbolikája – innen ered a műfaj neve is – és a középkori vágánslíra gunyoros, erotikus hangneme is. A magyar irodalomban mindössze három töredék maradt fenn, de a műfaj hatásai még a XVII. században is érezhetők.

A vágánsköltészet szatirikus, ironikus vonulatának emlékét őrzi a Papok siralma című egyházcsúfoló mű.

Kolozsvári Tamás: A megfeszített fiát sirató Szűz Mária

epitáfium: sírvers

virágének: szerelmi-erotikus témájú népköltészeti alkotás; a költő a szeretett nőt valamilyen virággal azonosítja, metaforikus kép, esetleg szimbólum segítségével fejezi ki érzelmeit, gondolatait. A műköltészet is alkalmazza ezt az eljárást, divatos volt már az ókorban, igazi virágkorát azonban a reneszánsz, a barokk és a rokokó költészetben érte el (Balassi Bálint: Hogy Júliára talála..., Csokonai: Rózsabimbóhoz stb.).