Aeneis - Első ének (részlet)

Fegyvert s férfiút énekelek, ki a trójai partról

Ítaliába először jött be, a végzete űzte

lávin partra, ki sok földet, tengert bebolyongott

égi harag s a kegyetlen Júnó bosszúja folytán,

háborúban sokat eltűrt, míg várost alapított,

isteneket hozván Latiumba, hogy ott a latin nép,

Alba atyái emeljék majd fel a római várat.

Múzsa, idézd fel, mért sértődött úgy meg az isten

hitvese, égi királyné? Mért kellett akadályok,

gyötrelmek közepette csatázni kegyesszívü hősnek?

Ily nagy volt a harag kebelében az égilakóknak?

Régen volt egy tyrusi gyarmatváros a parton,

Karthágó, amely épp szemben volt Ítaliával,

kincsekben dús volt és ádáz hadviselésben.

Ezt Júnó minden más földnél többre becsülte,

többre Samosnál is, mert itt tartotta a fegyvert,

s harckocsiját. Legyen egykor minden népek urává,

már rég erre törekszik, hogyha a sors is akarja.

Mert hallotta, vezér születik meg a trójai vérből,

s ő egykor végleg letiporja a tyrusi várost,

szélesen országló nép jön Libyát leigázni,

háborúban diadalmas – e sors, mit szőnek a párkák.

Ettől félt Sáturnia, és felidézte a régvolt

első trójai harcot a kedvelt argosiakkal.

– Többi dühének okát se feledte, harag meg a bosszú

és sértés ott volt elrejtve, de megmaradóan:

Páris ítélete, hogy szépségét ő lebecsülte,

és Ganymédés tiszteletét, hogy az égbe ragadták. –

Űzte a tengeren át hányódó trójai népet,

kit meghagytak a bősz danaók s a kegyetlen Achillés,

hosszú éveken át távol tartván Latiumtól

tévelygett a hajóhad, a hullám hányta-vetette.

Ily sok küzdelem árán lett meg a római nemzet.

Sícaniának a partjáról épp hogy kihajóztak,

szállt a vitorla, habokban siklott már a hajóorr,

ám Júnó, az örök sértett sebeit felidézvén

szólt: „Engem győzhet le a teucroknak fejedelme,

és én nem tudom eltéríteni Ítaliától?

Csak mert tiltja a végzet? Pallas bezzeg az argív

gályahadat mind felgyújthatta, pedig csak egy ember

volt vétkes, s tengerbe merült a nagy Oileus Aias.

Ő maga szórta az égből villámát Jupiternek,

és szétszórta a gályákat, fölverte a tengert,

azt pedig átszúrt melléből is lángot okádva

csapta egy éles sziklához sűrű, sebes örvény.

S én, Jupiternek hitvese és huga, égi királyné

egyetlen néppel viselek hadat annyi sok éve?

Ennyi hatalmam van csak? Hát ki fog engem imádni?

Júnó oltárán ki fog áldozatot bemutatni?”

Így tusakodva magával fellázadva szivében

fellegek országába, az őrjöngő szelekébe,

Aeoliába megy. Aeolus itt zabolázza a barlang

mélyében zúgó viharos szeleket jogarával,

béklyóban vannak, megfékezi őket a börtön.

Sértődött hangos huhogás hallatszik a hegyből,

melybe bezárták őket, s Aeolus ott ül a sziklán,

hogy lágyítsa a lelkük, mérsékelje haragjuk.

Másképp föld meg a tenger, a mélység és a magasság

összeszakadna, s felkavarogna a tág levegőbe.

Ám e sötét barlangba vetette az égiek atyja,

és hogy féljenek, ezt a hegyet gördítve reájuk

állított vezetőt, aki mindig tudja, hogyan kell

húzni rövidre, hogyan kilazítani olykor a gyepőt.

Hát idejött Júnó, és hozzá íly szavakat szólt:

„Aeolus, ó, kit az istenek, emberek atyja emelt fel

megszelidíteni és megnyitni a vad szelek útját;

ellenségem a nép, mely a tyrrhén tengeren úszik

Íliont viszi Ítaliába az isteneikkel.

Adj sok erőt a szeleknek, törd ketté a hajókat,

szórd szét testük a vízben, nyelje el őket a tenger!

Van kétszer hét nimfám. Mint széptestü leányok,

köztük a leggyönyörűbb szépséges Deiopeia,

őt fogom adni neked feleségül, most megigérem,

ő a tiéd lesz, számtalan évig fogsz vele élni,

és szép sarjakat ad majd néked, a boldog atyának.”

Aeolus erre: „Királyném, úgy lesz, mint te kivánod.

Én szivesen teszem úgyis mindig, amit te parancsolsz,

mert te szerezted meg birodalmamat és jogarom, te,

hitvese nagy Jupiternek, hogy veletek lakomázzam,

s tettél úrrá fellegeken meg a vad viharok közt.”

Míg ezt mondta, az odvas hegybe ütötte a dárdát.

Sziklaüregből szűk kapun át szabadult ki a szélvész,

gyors viharok kavarogva rohantak a földeken által,

és fenekestől felforgatták máris a tengert.

Eurus meg Notus, Africus is tele vad viharokkal,

mind meredek hullámhegyeket görgetnek a parthoz.

Férfikiáltás zúg, a hajókötelek csikorognak,

majd felhők lopják el a nap fényét is az égről,

mit sem látnak a teucrok, az éjszaka fekszik a vízre.

Mennydörgés zúg, villámfény hasogatja az aethert,

áll a halál mindenhonnan fenyegetve a férfit.

Aenéas, a hidegtől megrázkódik a teste,

felsóhajt és két tenyerét odatárja az égnek:

„Ó boldog, háromszor, négyszer is az, ki atyái

színe előtt a magas Trójánál lelte halálát!

Tydídés, danaók hős dísze, virága, kezedtől

mért is nem hullottam el én Ílus mezejénél,

mért nem szállt el a lelkem a tágterü otthoni réten,

ott, ahol Aecidés dárdája ütötte le Hectort,

Sarpédont, a hatalmast, hol Simois sebes árja

oly sok holttetemet, sisakot, pajzsot ragadott el?”

Igy hánykódik a lelke. Süvöltő északi szélben

megfordult a vitorla, a csillagokig csap a hullám.

(1–95.)

[...]