Vallomások

Részlet

Kicsiny korára emlékezik, és magasztalja a gondviselő örök Istent

7. Engedj mégis csak szóhoz jutnom irgalmas színed előtt. Por és hamu vagyok. Engedj mégis csak szólnom. Hiszen irgalmasságod felé nyitom föl számat és nem rajtam csúfolódó emberhez szólok. Talán majd mosolyogsz magad is, de rám tekintesz és megkönyörülsz rajtam. Mit mondanék neked Uram Istenem, mint hogy nem tudom: honnét jöttem én e valamibe, amit halandó életnek, vagy inkább élő halálnak nevezzek, nem sejtem, Uram. Vigasztaló könyörületed vett puha ölébe engem. Nem emlékszem erre, de hallottam ezt két testi szülőmtől. Tőlük és bennük mintáztál meg engem az időben.

Emberi anyatej édes vigasza fogadott. Nem anyám, és nem dajkáim töltötték magukon színültig az emlőt. Te adtad vélük nekem piciny koromnak táplálékait, rendelésed és a dolgok gyökerébe szórt gazdagságod szerint. Te adtad Uram, hogy ne akarjak többet, mint amennyit juttattál. Te segítetted táplálóimat, hogy amit nekik adtál, nekem szánják oda. Jól ápolt szeretet késztette őket arra, hogy nekem adják, amit tőled bőségesen vettek. Magukénak érezték ők az én javamat. Belőlük jött, de nem tőlük volt, amit ők csupán átadtak nekem, mert hiszen tőled van minden jó Istenem, és Istenemből fakad az én teljes üdvösségem. Később derült erre világosságom, midőn hangosan kiáltottál hozzám külső és belső adományaidból. Akkor csupán a szopáshoz értettem, és szenderegtem gyönyörűségemben, vagy talán szepegtem testi bántalmaim közepette. Nem tudtam semmi többet.

8. Később már mosolyra nyiladozott ajkam. Előbb csak álmaimban, azután éberen is. Így mesélték ezt rólam nekem, és mert más csecsemőknél ugyanígy látjuk a dolgot, szívesen elhiszem. Magam azonban minderre nem emlékszem. Lassacskán arra is ráeszméltem: hol és merre vagyok. Óhajaimat szívesen föltártam volna azoknak, akiktől vágyaim teljesülése függött, de ennyire nem vittem még.

Bennem rejtőztek csak az óhajok és a vágyak, ők pedig kívülem éltek és nem volt semmi érzéki eszközük ahhoz, hogy lelkecském mélyén fürkészhessenek. Kapálóztam és gügyögtem, hogy vágyaimnak valami jelét mutassam. Ez a kevés tellett csak tőlem, és ami éppen tellett, mutogattam. Mindez azonban messzire járt a valóságtól. És midőn rám sem hederítettek, vagy mert nem értették, vagy hogy káromra ne lehessenek, haragszomráddal néztem a nagyokra. Pedig ők sohasem voltak alárendeltjeim, és szabad létükre nem szolgáltak nekem. Sőt, sírással töltöttem rajtuk bosszúmat. Tapasztalhattam és másokon is megfigyelhettem: ilyenek mind a piciny gyerekek. És hogy magam is ilyen voltam, akkoriban ismerő dajkáimnál jobban elmondották ezek a csöpp esztelenek.

9. Régen meghalt íme, csecsemőkorom, én azonban élek. Te pedig Uram, örökké élsz és meg nem hal benned semmi, mert emberöltők ősi kezdetén és minden előtt, s ami említhető volna előbbinek, te létezel és Ura, Istene vagy minden teremtménynek, mit létbe hívtál. Nálad az összes mulandó dolgok alapjai szilárdan állanak, minden változónak változatlanul szunnyadnak ősforrásai és minden öntudatlan s időbe ágyazott valóságnak örök eszméi ott élnek tebenned.

Mondd meg nekem, térden könyörgök hozzád Istenem, légy irgalmas, nyomorult magamnak, gyermeked vagyok, mondd meg tehát nekem: valamely eltűnt koromra következett talán csecsemőkorom és ez volt a kor, amelyet anyám méhében megéltem? Lám, van erről némi tudomásom és láttam magam is viselős anyákat. Ámde mi volt e korom előtt, én édes jó Istenem? Voltam valahol, és voltam valaki? Nincs senkim, hogy nekem minderről beszéljen. Apám és anyám sem vállalkozhattak erre, nem szólhat mások tapasztalata és emlékezésem hallgat. Talán mosolyogsz rajtam, ha ilyesmiket kérdezek és inkább azt parancsolod, hogy az ismert dolgok miatt magasztaljalak és csak róluk szálljon hozzád vallomásom?

10. Vallok neked és magasztallak, ég és föld Ura. Dicsőséged zengem csecsemőkorom és születésem hajnala fölött, habár rájuk immár nem emlékszem. Te akartad, hogy az ember mások nyomán vonjon magára következtetést, és sokfélét higgyen önnön személyéről csacska asszonyi szájak tekintélyének is. Voltam már akkor és éltem már akkor. Már csecsemőkorom utolján keresgettem a jeleket, hogy velük érzéseimet másokkal közöljem. Honnét volna ilyen élőlény Uram, hacsak nem tőled? Avagy teremtője lehet magának valaki? Szakad máshonnét egyetlen erecske, hogy rajta lét és élet csörgedezzen belénk, mint a te minket teremtő kezedből Uram? Benned nem más és más az élet és a lét, hanem egy végtelen lét és a határtalan élet. Te a teljesség telje vagy, és sohasem változol. Ez a mai nap sem pereg végére benned, és mégis elfogy valóban, mivel ott vannak benned mindezek. Hiszen nem járhatnák az elmúlás útját, ha nem tartanád kezedben valamennyit. Esztendőid meg nem fogyatkoznak. Esztendőid: egyetlen mai nap. S jaj milyen sok napunk és atyáink mennyi napja hanyatlott el immár a te mádban. Ebből kapták a mennyiségüket és a létezésük valamilyen módját. És mennyi elhanyatlik ezután is benne, s majd milyen sok meríti még belőle a létezése valamilyen módját. Te pedig mindig ugyanaz maradsz, s minden holnapit és a holnapra következőket is, minden tegnapit és visszafelé minden előttük valókat ma cselekszel, a mában cselekedtél.

Mit tehetek én arról, ha valakinek mindehhez gyönge a feje? Örvendjen az ilyen, bár így kiált föl: mi ez? Örvendezzék így is és inkább akarja, hogy megtaláljon téged, bár nem is kutatott, semmint terád sohase találjon, habár kutatta lényedet.

Gyűlölte a tudományt, szerette a játékokat és félt a veréstől

14. Én Istenem, Uram, micsoda nyomorúságot és mennyi kötekedést tapasztaltam ottan.

A helyes élet útját így ecsetelték gyerekszemem elé: az intő szónak engedelmeskedjem, hogy sokra vigyem a földön és babért szerezzek az emberi dicsőség és a talmi gazdagság szolgálatában görnyedő, csak szópazarló művészet terén.

Ezért tehát iskolába adtak. Ismerkednem kellett a betűk seregével. Én szerencsétlen flótás! Nem tudtam még, hogy mi haszna ennek, és ha lanyhult bennem a tanulás vágya, keményen kikaptam. Dicsérgették ezt bölcsen a nagyok. E földi életet előttünk élők közül sokan seregeltek ezeken a keserves utakon, amelyekre most rákényszerült a lábunk, hogy Ádám gyermekeinek kínját és gyötrelmét mi is csak tetézzük.

Találtunk azonban hozzád könyörgő embereket, Urunk, és megtanultuk tőlük, sejdítve immár téged, amennyire ez tőlünk telhetett, hogy nagyságos valaki vagy, bár meg nem jelensz érzéki valónknak, de meghallgatsz minket és segíthetsz rajtunk. Így már gyerekfejjel könyörgésbe kezdtem, én segítségem és menedékem, hozzád. megoldozgattam nyelvem kötelékét, hogy hívogassalak téged. És könyörögtem kicsi mivoltommal, de nem kicsi indulattal, hogy az iskolában meg ne verjenek. Mikor meg nem hallgattál engem, bár ez nem volt éppen nekem haszontalan, kacagtak rajtam a felnőtt emberek, és közöttük bizony még szüleim is. Ők egyébként rosszat nem akartak nekem, de mondom, kacagtak veretéseimen, amelyeket akkor olyan nagy és súlyos veszedelemnek láttam.

15. Akad-e Uram, hozzád szenvedélyesen ragaszkodó, igazán nagy lélek, ismét mondom, kerül-e, akad-e beléd jámborul kapaszkodó,

Tizenhat éves korában az érzéki szenvedély rabságába kerül

2. Miben találtam volna örömet, ha nem a szerelemben? Szerettek engem és én is szerettem. Ámde nem a lélektől lélekig, a barátság napfényes mezsgyéin vezető út kötött le engem.

Ingoványos testi kívánság és a kamaszkor vadvizeinek párái kavarogtak fölém. Olyannyira megfelhőzték és elhomályosították a szívemet, hogy nem különböztettem meg többé a szeretet derűjét az érzéki örömök sötétségétől. Zavarosan vibrált előttem mindkettő, és elsodorták éretlen életemet a bűnös vágyódások örvényei felé, majd alámerítették a gonoszságok zúgó mélységeibe. Megnövekedett rajtam haragod, és én nem tudtam róla. Megsiketültem halandóságom lánca csikorgásán, és ez kevély lelkemnek volt a büntetése.

Egyre távolabb kanyarodtam tőled, és te ezt is megengedted. Málladoztam, vergődtem, fecsérlődtem és mégis hetvenkedtem a bujaságban. Te hallgattál. Ó, de késlekedtem. Hallgattál akkor, és én vánszorogtam folyton messze tőled, kevély kifosztottságom és nyugtalan bágyadtságom útján, a fájdalom egyre gyarapodó meddő csírái felé.

3. Ki nyugtatta volna nyomorúságomat?

Ugyan ki fordíthatta volna hasznomra az újkeletű dolgok illanó szépségét? Ki szabott volna határt bennük talált élvezeteimnek, hogy a házasság révébe jussanak fiatal életem zajongó hullámai? Ha már az ifjúkor szenvedélye nem csillapodhatott, legalább az utódok nemzésében célt és mértéket leltek volna. Így parancsolja ezt törvényed is, Uram. Te hívod életre halandóságunk ivadékait és szelíd kézzel csillapítod ama tövisek szúrását, melyek Paradicsomodban még meg nem sebezhettek. Nincs messze tőlünk végtelen hatalmad, még ha messzire járunk is tőled.

Legalább fellegeid zengő hangjára figyeltem volna éberebb füllel: „Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük leszen. Én pedig meg akarlak kímélni titeket.”

És: „Jó az embernek asszonyt nem illetni.”

Majd: „Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogyan tessék az Istennek. Akinek pedig felesége van, arra gondol, ami a világé, hogy tessék feleségének.”

Meghallottam volna ezeket az igéket, ha ébrebb vagyok és a mennyek országáért vállalt férfiatlanságban most boldogabban várnám ölelésedet.

4. Ám én szerencsétlen, lázban égtem, s szenvedélytől űzve, odahagytalak téged. Átléptem minden törvényed sorompóját, de nem menekültem meg ostorod elől. Ugyan melyik halandó menekülhet tőle? Mindig velem voltál kegyelmes haragoddal és ugyancsak keserű büntetést róttál valamennyi vétkes örömömre, csakhogy a gonoszságtól mentes gyönyörűség keresésre kapjak. És ahol ezt megtaláhatom, ott semmit sem találok rajtad kívül, Uram. Igen, rajtad kívül

Törvényed örve alatt te nyomorgatást támasztasz nekünk, megsebesítesz, hogy gyógyíts és megölsz bennünket, hogy ne zuhanjunk a halálba messze tőled. Ó, hol is bolyongtam én akkoriban. Milyen messzire száműztem magamat házad gyönyörűségétől földi életem ama tizenhatodik esztendejében.

Hatalmába kerített – és én két kézzel kapaszkodtam feléje – a szemérmetlen kívánság őrült szenvedélye. Szemet huny ugyan rajta az emberi becstelenség, de útjában áll mégis törvényed tilalma.

Nem gondoltak enyéim arra, hogy házassággal ragadjanak ki a züllés örvényeiből. Csupán azzal törődtek, hogy tökéletes legyek a beszéd művészetében és a szónoki előadás meggyőző erejében.

A hajszolt szerelem igézetében

1. Karthágóba mentem.Minden oldalról felbűzlött körülöttem a szégyenletes szerelmek pocsolyája. Nem szerettem még, csupán a szerelem volt kedves, és lappangó telhetetlenségből gyűlöltem magamban a kevésbé telhetetlent. Keresgéltem szerelmem tárgyát, szeretve a szerelmet és utálva a lelki nyugalmat, az egérfogás csapdáktól mentes életet. Belső éhségem volt belsőbb eledelre – reád, Istenem – de íme nem gyötört még engem ez az éhség. Nem vágyakoztam romlatlan ételekre. Nem mintha már jóllaktam volna velük, hanem minél üresebb voltam az ilyen ételektől, annál több csömörrel teltem meg irántuk.

Így bizony gyöngén állott a lelkem. Útszélre vetette magát nyomorultul, és az érzéki dolgok csiklandó érintését kívánta. Ám ezeknek is van lelkük, ha nem lenne, szeretnők őket.

Édes volt, hogy szeressenek és szeressenek, főként, ha esendő testét is élvezhettem. A barátság tiszta csermelyét tehát megfertőztem bűnös kívánságaim szemetjével, és fényességét a kéjvágy pokoli sötétjén sötétségbe taszítottam. És ilyen torzan a kéjvágy pokoli sötétjén sötétségbe taszítottam. És ilyen torzan és tisztátalanul is sarkantyúzott a hiúság, hogy szemrevaló és szellemes legyek. Belezuhantam a kívánt szerelembe, óhajtva óhajtottam, hogy ölébe vegyen.

Én Istenem és én Irgalmasságom, micsoda epével szórtad te meg e szerelem édességét és milyen jó voltál hozzám. Szerettek már engem és titkon eljutottam az élvezet rabláncaihoz. Ámde még örvendeztem. Nyomorúságos bilincsek fonódtak körülöttem, hogy azután paskoljanak engem a féltékenység, a gyanakvás, a félelem, a harag és a civakodás tüzes vasvesszői.

A test és a lélek küzdelme Ágostonban

25. Kínlódtam és evesedtem. A szokottnál jóval erősebben vádoltam magamat. Forgolódtam és hánykolódtam bilincseimen, bárcsak szétpattannának már egészen. Alig szorítottak ugyan, de mégis szorítottak. Szívem rejtekében szigorú irgalmaddal ott voltál Uram. Megkettőzted a félelem és a szégyenkezés ostorszíjait, hogy vissza ne zuhanjak ismét és így ne pattanjon szét a rajtam még megmaradt kevés és gyönge kötelék, sőt talán új erőre kapjon, s majd keményebben szorítson engem.

Befelé mondogattam: most már csak rajta, most már legyen meg! És a szó már az elhatározás ajtaján kopogtatott. Majdnem megtettem már és mégse cselekedtem semmit. Vissza ugyan nem estem régi helyzetembe, közel állottam a célhoz és fáradtan lihegtem. Újra nekifogtam és már kicsi híja, hogy a célhoz el nem értem. Kevés kellett, hogy már-már megragadjam és erősen tartsam. Ámde mégsem jutottam idáig. Meg nem ragadtam, erősen nem tarthattam. Ingadoztam, hogy haljak a halálnak, az életnek pedig éljek. Nagyobb ereje volt rajtam a silányabb, de rámszakadt szokásnak, semmint a jobb, de még szokatlan vágynak...

Minél közelebb jött az időpont, hogy mássá kelljen lennem, annál több ijedelmet riasztott föl bennem. Ám vissza már nem dobott, el nem forgatott, csak kétségben hagyott.

26. Balga semmiségek és kevély hiúságok, eme régi szeretőim tartóztattak vissza. Megcibálgatták testem köntösét és fülembe suttogták: hát félre hajítasz minket? Ama perctől mi többé nem leszünk veled? Attól a pillanattól tilos lesz örökre ez is, meg amaz is neked?

És ugyan mit susogtak e szavakban: ez is, meg amaz is? Mit súgtak-búgtak édes Istenem? Irgalmad távoztassa szolgáid lelkétől mindezt. Milyen szennyes dolgokat súgtak, milyen ocsmányságokat.

Hallgattam ugyan rájuk, de a fülem már félig sem volt ott. Már nem feleseltek nyíltan a szemembe, inkább csak a hátam mögött zümmögtek és titkon csipkedtek már-már távozófélben, hogy visszanézzek rájuk. Ámde még haboztam és azért tartóztattak, hogy ki ne ragadjam közülük magam és oda ne ugorjak, ahová hívott a hívatás szava. A csontjaimba évődött szokásom pedig közbeduruzsolt:

– Nos, gondolod tehát, hogy ezek nélkül valaha is megélsz?

27. Azonban elhalófélben volt már ez a suttogása. Immár föltárulkozott előttem azon a tájon, amerre arcom fordult és ahová féltem még átmenni, az önmegtagadás tiszta méltósága. Derűs volt, de nem könnyelműen vidám. Vonzó mosollyal hívogatott és így szólt: jöjj csak és ne kételkedj többé. Nemes példák bőséges csapata volt két kegyes kezében, őket nyújtotta felém, hogy fölemeljen és magához karoljon. Számtalan fiú és leány, megannyi ifjú ember, de más korúak is, komoly özvegyek és tisztességben megaggott szüzek. Egyikben sem marad gyümölcstelen az önmegtagadás. Örömük lettek gyermekei eme termékeny anyának, és az ő jegyese te voltál, Istenem.

Bátorító mosollyal mosolygott felém, mintha csak mondotta volna: nem teheted meg, amit megtettek e nők és férfiak? Vajon ezek a nők és ezek a férfiak a maguk erejéből és nem inkább Istenünk kegyelmével tehették, amit tettek? Urunk és Istenünk adott nekik engem. Miért támaszkodol magadra, hiszen így csupán támolyogsz? Hagyatkozz az Úrra. Ne félj, nem hágy el, hogy lezuhanj a porba. Támaszkodj nyugodtan, ő fölemel és meggyógyít majd téged.

Iszonyú szégyen gyötört, mivel még mindig hallottam a balgaságok zümmögését és egyre tétováztam, egyre csak haboztam. És úgy rémlett ismét, hogy szól a tisztaság:

– Ne hallgass földre húzó szennyes testi vágyaidra, hadd pusztuljanak és hadd enyésszenek. Gyönyörűséggel csalogatnak téged, de nem hasonlíthatók ezek Urad és Istened törvényeihez.

Ilyen vívódás háborgott szívemben. Magamból indult, és csupán magam ellen. Alypius mozdulatlanul mellettem ült és csendesen figyelt: mi lesz e szokatlan háborgás gyümölcse?

Ágoston a csodálatos hang intésére teljesen megtér

28. Midőn pedig ez a mélyenszántó elmélkedésem teljes nyomorúságomat összeszedte titkos rejtekéből és odatárta lelkem szeme elé, sűrű könnyzáport magával görgető hatalmas vihar kerekedett bennem.

És, hogy szavakban is levezetődjék bennem az egész, fölugrottam Alypius mellől. Úgy éreztem, hogy zokogásomhoz még alkalmasabb lesz a magány. Távolabbra mentem, hogy ne legyen teherré még Alpyius jelenléte sem.

Tehát így voltam és Alypius ezt megérezte. Nem tudom, mit mondottam neki, de gondolom, hogy szóltam valamit, és hangomon már a könnyek súlya rezgett, mikor fölugrottam. Alypius ott maradt, ahol ültünk és módfelett bámult viselkedésemen. Már hogyan is történt, pontosan nem tudom, de valami fügefa alá heveredtem hétrét görnyedten és szabad folyást engedtem könnyeimnek. Fölszakadtak szemem könnyes patakjai és ez kedves áldozat volt neked. Nem ugyan ezekkel a szavakkal, de ilyen értelemben nyöszörögtem sok mindent feléd:

– Meddig még, Uram?

„Meddig haragszol még Uram szüntelenül? Ne emlékezzél meg régi gonoszságaimról.”

Éreztem, hogy ezek a gonoszságok béklyóba fognak engem. Ajkam szánalmas szavakat nyögdicsélt. Meddig? Meddig lesz ez a holnap, és ez az újra holnap? Miért nem most rögtön? Aljasságomnak miért nem veti végét mindjárt ez az óra?

29. Így szóltam és szívem keserves szomorúságával zokogtam.

És íme, a szomszédos házból hangot hallok. ének csendül, nem tudom hogyan, mintha fiú vagy leányka mondaná és többször ismételné:

Tolle, lege

Tolle lege,

Vedd föl, olvasd

Vedd föl, olvasd...

Arcom íziben megváltozott. Kutattam rögtön emlékezetemben, akad-e olyan játékféle, amelyben ilyet szoktak énekelni a gyerekek? Egyáltalán nem jutott eszembe, hogy hallottam volna valahol ilyesmit.

Visszaszorítottam könnyeim patakját és fölugrottam. Csupán arra magyaráztam ezt a szózatot, hogy mennyei parancs zendül most felém: üssem föl a könyvet és olvassam el a legelőször szemembe ötlő fejezetét. Hallottam ugyanis Antaltól, hogy intést kapott az evangéliumból, pedig egészen véletlenül toppant be annak olvasásakor. Mintha neki mondotta volna a fölolvasott szöveg:

„Menj, add el amid vagyon és oszd el a szegényeknek, és kincsed leszen a mennyeknek, és jer kövess engem.” És hozzád tért azonnal erre a csodálatos megnyilatkozásra. Tehát fölajzottan siettem vissza a helyre, ahol Alypius üldögélt, mert ott tettem le az apostol könyvét, midőn fölkeltem onnan. Kezembe kaptam, fölütöttem és csöndben olvastam azt a fejezetet, amelyre először esett a szemem:

”Nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust és ne gondozzátok a testeteket a vágyakozásokra.”

Nem akartam már tovább olvasni. Nem is volt erre szükség. E mondat végeztével tüstént a bizonyosság derűje ömlött el szívemben és a kételkedés minden homálya szertefoszlott.

30. Ujjammal, vagy nem tudom miféle jellel megjelöltem a könyvet és azután becsuktam. Arcom nyugodt volt már, amikor Alypiusnak mindent elbeszéltem. Ő pedig ilyeténképpen mondotta el – én ezt nem is sejtettem –, hogy mi ment végbe benne. Kért, mutassam meg, mit olvastam a könyvben. Megmutattam. Ő tovább is figyelt a szövegre, mint ahogy én olvastam. Nem is tudtam, hogy mi következik: Íme, ez jött: „Karoljátok fel szeretetben azt, aki gyönge a hitben.” Alypius ezt magára értelmezte és meg is mondta nekem. Őt azonban ez az intés csak megerősítette. Az erkölcsi fölfogásának igen megfelelő jó szándékhoz és elhatározáshoz – ezen a téren előbb is messze hagyott ő már engem – minden késedelmes habozás nélkül, azonnal csatlakozott.

Innét a hírrel anyámhoz siettünk.

Megörült anyám.

Töviről-hegyire elmondottuk a történteket. Fölujjongott győzelmes boldogságban. Téged áldott: „Ki mindent megtehetsz bőven azon túl is, mit is kérünk, avagy megértünk.” Látta, hogy sokkal többet adtál neki bennem, mint amennyit szokása szerint ő kért könnyes, keserves sóhajaiban. Magadhoz terelgettél engem, hogy sem feleséget ne keressek többé, sem e világnak semmi más reménységét. Ott állottam immár a hit mérővesszején, ahol annyi esztendő előtt neki megmutattál. Siránkozását örömre fordítottad. Bőségesebben, semmint ő kívánta. Drágább, tisztább öröm ragyogta be, mint amilyenre véremből sarjadt unokáiban vágyakozott.