(1304-74): olasz költő, az olasz humanista költészetnek Dante és Boccaccio mellett legnagyobb egyénisége. Arezzoban született, de apja politikai meggyőződése miatt a család száműzetésben élt Avignonban, az akkori pápai székhelyen. P. egyik első képviselője volt az irodalmi tevékenységéből megélő, főúri pártfogást nem kereső költőtípusnak. Korában elsősorban latin nyelvű költeményeiért (Africa, A világ megvetéséről,Titkos napló) avatták koszorús költővé a Capitoliumon. Valóban európai jelentőségű költővé azonban olasz nyelvű Daloskönyve emeli, melynek 317 szonettje, 27 canzonéja, 9 sestinája, 7 ballatája és 4 madrigálja a Laura iránti szerelem líráján túl megszólaltatta a költőnek hazája szabadságát féltő gondolatait, az egységes Olaszország megteremtésének vágyát, s a pápai udvar romlottságát leleplező bírálatát is (Avignoni szonettek). Közvetlen hangú, őszinte érzéseket éneklő szerelmi költészete évszázadokra megtermékenyítő hatással volt. Magyarországon már a 14-15. században ismertté vált, hatása nyomot hagyott Balassi és Kisfaludy Sándor költészetében.