A magyar népköltészet legismertebb epikus műfajai a mesék és a mondák. A szóbeliségben, szájhagyományban megőrződött népmesékben az európai elbeszélői hagyomány motívumai (próbatételek, csodák, varázslat, tündérvilág) mellett megőrződött az ősi hiedelemvilág, a magyar ősvallás számos emléke. A szimbolikus, metaforikus motívumok kultikus szerepüket és jelentésüket elvesztve éltek tovább a népi varázsmesékben, tündérmesékben.
Az egyik legelterjedtebb, több változatban ismert magyar népmese Az égigérő fa, amely megőrizte a magyar nép három (alsó – középső – felső) részből álló világ képzetének – nyilván az ősvallásból származó – emlékét. A táltos – táltos ló – is az ősvallás metaforizálódott sámánalakja.
Az ősi, pogány emlékek mellett a magyar népmesékben számos európai motívum, vándormotívum is megjelenik. Ezek egy részének eredete nehezen tisztázható, bár a magyar népmesék egyik gyakori szereplője – Tündérszép Ilona – Helené (szép Heléna) magyar változata. Más részük a keresztény hagyományokkal hozható összefüggésbe (pl. a legendamesék).