A keresztény Európához való gyors csatlakozás érdekében történő erőszakos térítőtevékenység, a pogány vallás és szokások üldözése ( I. István törvényei) következtében a magyar őshagyományok elvesztek. Csak a geszták, krónikák és néhány egyházi személy (pl. Szent Gellért) följegyzései, illetve a népköltészet őriztek meg valamit az ősi múlt kultúrájából. Olyan ősi epikus történet, mely az európai népek irodalmi hagyományára jellemző, a magyar irodalomban nem létezik. Vannak arra utaló irodalmi emlékek – például Szent László tettei (Gesta Ladislai regis), néhány monda –, melyek azt támasztják alá, hogy a honfoglaló magyaroknak is voltak epikus hagyományai, hősi énekei, melyeket hivatásos énekmondók, a joculátorok adtak elő. Ezek az ősi emlékek azonban nem váltak, nem alakultak át eposzokká, hőskölt eményekké, lovageposszá, s így jórészt elvesztek. Már a legnagyobb gesztaíró, Anonymus sem tudott élő forrásokra, hagyományokra támaszkodni. Sajnos az ősgeszta létezése is csak feltételezhető. Az első geszták egyike I. Endre korából származik. Az 1031–1051 közti eseményekről szóló szöveg, szerzője valószínűleg Miklós püspök.