Az irodalmi műnemek, műfajok, poétikai elvek kialakulása szorosan kötődik az ókori görög kultúrához. Az irodalmi műnemeket és műfajokat elsőként Platón és Arisztotelész határozta meg, műveikben találkozunk először az irodalmi kategóriákkal, rendszerezéssel.

Az ókori meghatározások szerint csak azok a szövegek tekinthetők irodalmi szövegeknek, melyeknek ritmusa eltér a beszélt nyelv ritmikájától, tehát verses szövegek. Eszerint minden prózai mű az irodalom körén kívül kerül. Azok az alkotások, melyek műfaji és strukturális szempontból a mai befogadó számára irodalmi művek, korábban ritmusuk alapján nem minősültek annak. Ez az éles elhatárolás már az ókori alkotó és befogadó számára sem tűnt minden esetben elfogadhatónak: Héliodórosz vagy Apuleius műveit már a kortársak is irodalomnak tartották. Az ókori római szerzők, akik példaként követték görög elődeiket, e tekintetben is alkalmazkodtak ehhez a követelményhez.

Később a középkor évszázadaiban alapvetően Aquinói Szent Tamás művei befolyásolták az irodalomhoz való viszonyulást. A reneszánsz idején Boccaccio és Petrarca költészettani felfogása alakította az irodalmi közvéleményt, műveik az antik szerzők tanulmányozásának eredményeként születtek. A felvilágosodás kori filozófiai rendszerek lényeges és gyakran teljesen önálló részévé vált az esztétika. Igen jelentősek Diderot, Rousseau, Voltaire, Goethe, Schiller, Hegel, Schlegel filozófiaelméleti munkái. A XX. századi irodalomelméletek egy része a hagyományhoz nyúlt vissza, más része új nézőpontok, viszonyulási lehetőségek fölvetésével új szempontok szerint határozza meg és értelmezi az irodalom, irodalmi műnemek, műfajok fogalmát. A modern irodalomelméleti iskolák, irányzatok a különböző tudományok (nyelvészet, pszichológia stb.) eredményeit, módszereit alkalmazva alakítják ki nézeteiket az irodalomról.