Művei Az aioszóposzi mesék folytatójának nevezhetjük a Kr. e. I. században élt, latin nyelven író görög Phaedrust (ejtsd: fédrusz), Augustus fölszabadított rabszolgáját. Latinra fordította Aiszóposz összegyűjtött műveit, a prózai szöveget pedig versbe – hatos jambusokba – szedte. Ezeken kívül Phaedrus maga is költött tanító meséket.
Műveit három csoportba oszthatjuk:
1. Fordítások
2. Aiszóposz szellemében írt állatmesék
3. Verses anekdoták
Állatmeséi Életműve kéziratos formában maradt fenn öt könyvben, amelyek összesen 94 mesét tartalmaznak. Az irodalomtörténet szerint ez töredék, Phaedrus valószínűleg sokkal több mesét írt. A mesék változó terjedelműek, az alig néhány soros darabok mellett 30-40 sorosak is találhatók. Az elbeszélő részeket a szereplők párbeszédei vagy monológjai színesítik, a meséket összefoglalás, konklúzió zárja. Nyelvezetük tiszta, világos, közérthető, a szóhasználat választékos.
Phaedrus műveiben az elnyomottak világszemlélete és társadalomkritikája szólal meg. Az állatmesék ugyanis – hűen követve az aiszóposzi példát – a hatalmasok visszaéléseit, hatalmi túlkapásait leplezték le. Az állathősök viselkedési mintái azonosíthatók az emberi magatartásokkal. A mesék legfőbb célja az igazság kimondása. Későbbi műveiben kissé szelídül Phaedrus hangja, a szórakoztatás szándéka válik elsődlegessé.
Az ókori mesekincs a középkorban is tovább élt, amiről számtalan másolat tanúskodik. A felvilágosodás, majd a romantika idején pedig egyenesen divatba jött (La Fontaine, Krilov, illetve, Brentano, Hoffmann, Grimm fivérek, Andersen stb.).
Anekdota: „kiadatlan” (gör.) szóból; epikus műfaj; rövid, tömör, a valóság igényével fellépő, rendszerint csattanóval végződő tréfás történet.
Adamik Tamás: Római irodalom az ezüstkorban, Seneca Kiadó, Bp., 1994.