A görög meseirodalom kezdetét Aiszóposz (latinosan: Aesopus), a Kr. e. VI. században élt fríg rabszolga prózában írt meséitől számítjuk. A hagyomány szerint alacsony termetű, púpos ember volt, aki szellemi képességeivel kiemelkedett kortársai közül, s gazdája szabad emberré tette.

Nevét tanító jellegű állatmeséi tették halhatatlanná. Bár meséinek szereplői általában saját természetüknek megfelelően viselkednek, tulajdonságaik, magatartásuk mindig azonosítható valamilyen emberi tulajdonsággal vagy magatartással. A mesék rendszerint az emberi viszonyok, a társadalom és a politika kérdéseiben foglalnak állást burkoltan, mégis közérthetően. Többnyire az elnyomottak, szegények igazát hirdető rövid, tömör helyzetrajzok, a zárásban mindig közlik a tanulságot vagy a mese értelmét. Nincsenek nyitott kérdések, a szerző művének értelmezését maga adja meg egyetlen szentenciózus mondatban. A szociális érzékenységű meseíró egyrészt az igazság kiderítését tartja legfőbb célnak, másrészt a hatalmi túlkapások bemutatásával óvatosságra inti a kiszolgáltatott rétegeket. A hatalmasok vagy gazdagok ezekben a történetekben szinte mindig megbűnhődnek igazságtalanságukért. A kisember számára a költői igazságszolgáltatás katartikus élményt nyújt, ha már a világ maga igazságtalan, legalább az irodalom világában legyen minden rendben.

Az Aiszóposznak tulajdonított műveket a Kr. e. IV. század végén a phaléroni Démétriosz gyűjtötte össze. A tanító jellegű mese műfaját Aiszóposzról nevezték el ezópuszi meséknek.

ism.: Aiszóposz

Állatmese: epikus prózai vagy verses formájú műfaj; az állatokról szóló mese példázat jellegű, célja, hogy torz, fonák emberi tulajdonságokat vagy társadalmi viszonyokat állítson pellengérre az állatszereplők kapcsán. Az ókori szerzők (Aiszóposz, Phaedrus) műveit számos szerző (a francia La Fontaine, az orosz Krilov, a magyar Heltai Gáspár, Fáy András) földolgozta.