Janus elégiaköltészetének gyökerei az antikvitás lírájáig nyúlnak vissza. Disztichonban írott epiko-lírikus költemények jelzik hagyománytiszteletét. Itáliában és Magyarországon is születtek ilyen versei. A korai ferrarai évek darabjai inkább az iskolai versgyakorlat, a költővé érés eszközéül szolgáltak. Témaválasztásban és megformálásban is a guarinói művészi elvek dominálnak. Az egyéni élményeket, érzéseket bevált költői sablonok rejtik, de így is született közülük kiemelkedő darab (A narni Galeottóhoz).

Hazatérése után megváltozott elégiaköltészete. A címek, a témaválasztás és a képanyag módosulása a személyes élmények elsődlegességét, a felnőtté válás, felelős férfivá érés problémáit, a testi és lelki szenvedéseket megéneklő darabok jelzik. Az életmód megváltozásából adódóan a költemények hangulata, hangneme is más lett. A klasszikus szubjektív ének helyébe a modern elégiaköltészetet előkészítő panaszhang lépett. Megfigyelhető ez a versek címében is. Az itáliai elégiák címe mindig valakihez szóló verseket jelöl, míg a magyarországiaké valamiről (esemény, jelenség) szól. Hasonló változás figyelhető meg a dialógusjellegben is. Az itáliai versek megszólítottjai konkrét, valóságos személyek, a magyarországiakban a költő mintegy önmagához szól. A lírai én belső dialógusa lesz az elsődleges.

A magyarországi elégiák leghíresebb darabja a Búcsú Váradtól című. Ahány fordítás, szinte annyi értelmezés született a versről.

elégia: görög eredetű műfaj, disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő; tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers, alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése. Elégikus hangnem: fájdalmat, bánatot fegyelmezett, megbékélt hangon fejez ki.