Névváltoztatásáról

János volt a nevem s Janus, ki e verseket írta!

Megmondom, ha netán, tudni kivánod okát.

Nem buta gőgből hagytam cserben a régi nevem, nem!

Tudna-e bárki különb s szebb nevet adni nekem?

Ezt hittem magam is s lásd, Janus lettem, amint a

Múzsa magához emelt s megkoszorúzta fejem.

Az olvasóhoz

Megkíméllek téged, gyöngéd olvasó, immár

Vége; legyen mindig könnyü az első teher.

Kikacagja a római búcsúsokat

Egyezer és négyszáz esztendő telt el azóta

És tiz olimpiaszi év az arany nap alatt,

Hogy szűztől született szeplőtlen s emberi formát

Vett fel az égi örök Gondviselő fia itt.

Most közelebb van az idv, és fényes nagy kapu nyílik

Földi silány rögön át fényteli éterekig.

S lám, kelet és észak, nyugat és dél messze vidékén

A Tajo meg a Don partjai közt lakozók

Róma felé tódulnak, a föld elözönli a várost

És az ezernyi utas már az utakra se fér...

Nem tudom én azt, vajjon e vakhitből van-e hasznuk?

Ám hogy a pápának haszna van, én tudom azt.

Ismét Orsolya Mindzsójáról

Mint amilyen magasan nyúlik föl az égbe Olympus,

kétszer olyan mélység nyílik öledben elém.

Ekkora barlangot nem ugatna be Cerberus, és nem

foghatná be kilenc ággal a Styx vize sem.

Váltani testvérét nem húzná semmi ki Castort,

s Alcidest sem erő, s ének a Tráciait.

Hogyha a Főisten, ki felülről szórja a három-

csúcsú s cyklopsok-verte tüzes nyilakat,

ismeri ezt a lyukat, nyilván a gigászokat ebbe

szórja, ahogy Coeust és Iapetust is ide.

És ha Apolló ismeri már, Tityust ide zárja:

újra-növő máját tépje a saskeselyű.

Plutó is szivesen látná itt annak az ötven-

torkú kígyónak tátogató fejeit.

Ám, ha az összes szörny itt egybeszaladna is, órjás

mindzsód féIig sem lenne velük, kicsikém.

Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták

Mondjátok hova visztek, cimboráim?

Rút bordélyba cipeltek, úgy gyanítom.

Más ház állhat-e itten, messze túl a

Szent gyümölcsösök és tanyák határán,

Telve ennyi silány szobával, ággyal?

Lám, itt felcicomázott lányok laknak;

Gőgösen meredő magas hajéket

S vállukon lebegő lepelt viselnek,

Érett mellüket el se rejtve abban.

Hát ez meg mit akarhat? Ej, de nyúlkál!

Más ölelkezik, ott meg csókolóznak,

Ismét mások amott szobára mennek.

El innét a pokolba, el, paráznák!

Nem mondtátok-e, hogy csak sétaútra

Visztek? Mert ide — jönni sem kivántam.

Ezt megtudja ma még Guarino tőlem.

Szilviáról

Azt mondod, gyereked van tőlem s jársz a nyakamra.

Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém.

Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:

Vérzik a lábam s jaj, épp ez a tüske hibás!

Maga könyvéről

Ez csak játszadozás. Aki nem szigorú, nosza, jöjjön;

Túl szigorú aki vagy, persze te messze kerülj.

Vaskalapos vagy, az én csacsiságaimat ne is olvasd,

Vagy ha netán mégis, tedd le a vaskalapot.

Önmagáról

Híres régi poéták, nem tagadom, hogy irígyen

Szemléltem hajdan pályafutásotokat.

Nálatok egyformán tündöklik a tárgy meg a stílus,

Újkori költő még csak nyomotokba sem ért.

Ámde azóta dicsőségtek fele része miénk lett:

Stílusban tietek, tárgyban enyém a babér.