Nagy Testamentum A Testamentum 1461-ben született. 173 nyolcsoros strófából, 15 ballade-ból (e. bállád), egy panaszból, egy rondóból, egy tanításból, egy dalból és egy sírfeliratból áll. A börtönből alighogy kiszabadult Villon lírai számvetést készít. „Az élet szépségei, örömei és súlyos viharai negatív módon jelennek meg, mint örökre elveszett és visszasírt értékek vagy fájdalmas őszinteséggel megbánt bűnök” (Mohácsy Károly). Villon, az esendő ember hisz az isteni megbocsátásban, keresi a feloldozást. Ugyanakkor ott van verseiben a kicsapongó, bűnös élet vállalása is. A mű szerkezetét meghatározza a hagyományozó formula, a lírai önéletrajzi elemek, az elmélkedések és a beékelt önálló versek váltakozása.

A kompozíció leglényegesebb eleme az ellentét: vallásos áhítat ↔ bűnös élet; haláltudat ↔ életszeretet; halálfélelem ↔ életöröm.

A halál központi téma Villon költészetében. A kor általános felfogása ez. Az élet mulandósága és a halál könyörtelensége a való világ értékeinek relativizálódásához vezet. Erről tanúskodnak az irodalomban és a társművészetekben megjelenő haláltánc motívumok is. A haláltánc (dance macabre) allegorikus és egyben valóságos jelenet is. A temetők falán vagy fametszeteken látható képek a halált ábrázolják, amint utolsó táncra kéri fel az élőket, mielőtt elragadná őket. A megborzongni vágyó ember a temetőkertben sétálva láthatta a sűrűn kihantolt emberi csontok halmait. A vasketrecbe zárt emberi maradványok társadalmi rangra, életkorra vagy nemre való tekintet nélkül hevertek egymáson. A való világ hierarchiáját eltünteti a halál, de megszünteti a földi élet szépségeit és az ember számára biztató értékeket is.

Az elmúlás gondolatából születő fájdalom érzését szólaltatja meg Villon költészete. A Testamentumba illesztett ballade-ok közül talán az Ének a hajdanvaló hölgyekről és az Ének a hajdanvaló urakról vagy A hajdanszép csiszárnénak vénségén való siralma című versek érzékeltetik ezt a legjobban.

A Testamentumballade-jai közül naturalisztikus stílusával kiemelkedik az Ének avagy recipe című. A lírai önjellemzés és helyzetrajz az Ének Villonról meg a Duci Margóról címűben a legsikerültebb. A középkori vallásos himnuszköltészet sémáira leginkább az Ének, melyet Villon anyja kérésére szerzett című ballade-ja épül.

A Testamentumzáródarabja a Záróballada vagy Búcsúzó ének. A vers egyes szám 3. személyben búcsúztatja az életből immár kilépő Villont. A „nagy hagyományozás” is véget ért már. Összegző vers ez is, mint megannyi társa a Testamentumban. De a végső összegzés önironikus. A halál okaként újra csak a szerelmet jelöli meg Villon. A gyászos hangulatot azonban átszínezi a játékosság. Az élettől búcsúzó költő így borral köszön rá az itt maradókra, a vers ajánlása feloldja a feszültséget.

Hasonló szellemű sírfelirata is:

„Örök időkre itt pihen meg

Egy ágrul szakadt kis deák,

kit Francois Villonnak neveztek,

s kit Ámor a szívén talált.

Zsebében nem volt egy peták,

De szétosztotta mindenét:

Asztalt-ágyat, subát-gubát-

Bucsúztassátok így szegényt:” Mészöly Dezső fordítása

Majd egy rondó zárja imával az elképzelt szertartást.

haláltánc: középkori műfaj, groteszk vízió arról, hogy a „halál” utolsó táncba hívja az embereket nemre, korra és társadalmi rangra tekintet nélkül

ballade: e. bállád; „tánc, táncdal” (fr.) szóból; provanszál táncdalformából önállósult lírai műfaj, versforma; 3 db 8-12 soros rímes és refrénes szakaszból áll, melyet egy 4-6 soros ajánlás követ (pl. Villon versei)