I.

Ezt négyszázötvenhatban írom,

Én François Villon deák,

Ki már zablámat jól kibírom,

Fogamra csusztatván vasát,

S megjegyzem a szentenciát,

Mit Vegetius hirdetett;

Ki dolgáról számot nem ád,

Tulajdonmagát csalja meg.

II.

Azévben, melyet fönt jeleztem,

Karácsonytájt, zord ég alatt,

Oly farkasorditó hidegben,

Mikor mindenki bent marad,

Fölszítva jól a parazsat:

Világgá menni vágytam én,

Hogy ne sinylődjem, mint a rab

Gyötrő szerelmem börtönén.

III.

Eldöntöttem, hogy így teszek,

És nem tekintek többet arra,

Ki tétlen nézi vesztemet,

Pedig belőle semmi haszna:

A Mennyekig megyek panaszra:

Szerelmek sok kisistene

Kínom megtorlatlan ne hagyja,

S megtört szivem kötözze be!

IV.

Hiába volt becéznem Őt,

Az édes arcot, szép szemet,

Mert észrevétlen vetve tőrt,

Míg feltüzelte véremet,

Nekem még jó szót sem vetett,

S nagy kínomban cserben hagyott;

Bölcsebb, ha másnál zörgetek,

S új földbe vetek új magot.

V.

Épp annak bűvölt el szeme,

Ki szívtelen, ki csapodár!

Bár nem vétettem ellene,

Kínpadra ítél, s arra vár,

Mikor jön értem a halál!

Csak az segít, ha elhagyom.

Majd megszakad köztünk a szál,

S Ő meg se hallja bús jajom.

VI.

Jobb útra kelnem, míg tudok,

Hogy elkerüljem vesztemet.

Agyő! Angers-be indulok,

Mert Ő örökre elvetett,

S már semmit sem remélhetek:

Halott vagyok — bár testem ép —

Mint szent rajongó szenvedek

Mártírhalált szerelmemért.

VII.

Akárhogyan fáj is, bizony

Válásra int az óra már.

Csekély eszemmel is tudom:

Más az, kit Ő szivébe zár.

A sós hering nem oly szikár,

Mint én, ki érte asztam el!

Kiáltó szóm az égre száll,

Hogy dolgom Isten fogja fel.

VIII.

És mert nagy útra indulok

— S ki tudja, visszatérek-e? —

(Tudom, hogy vasból nem vagy)

S a lelkem bűnökkel tele,

S múló az ember élete,

S a síron túl, „nincs több foga”

Hát készülődvén messzire,

Elvégzem Hagyatékomat.

IX.

Atya, Fiú, Szent Lélek Isten,

S az örök kárhozat felett

Győzelmes Szűz Anya nevébe

Ki által élnek mindenek: —

Ihol, testálom híremet,

Magister Vilhelmus Villonnak,

Kit méltán övez tisztelet:

Meghajtom néki lobogómat.

X.

Item, az említett leánynak,

Ki eltaszított ridegen,

Hogy egyre érte öl a bánat,

És nincs azóta örömem:

Fakó, halott, meredt szivem

Hagyom ereklye-tokba téve.

Akármit vétett ellenem,

Isten ne verje őt meg érte.

XXXIX.

Ám most, hogy elmém szárnyra kap

S agyamban ujra fény ragyog,

Bevégezném a dolgomat:

De tentám közben megfagyott,

És gyertyacsonkom elfogyott,

S úgysem lelek taplót, kovát...

Vackot vetek s elszunnyadok:

Ha nincs tovább — hát nincs tovább.

XL.

Kelt jelzett év karácsonyán

Jó Villon testamentuma,

Ki nem él fügén-datolyán:

Szikár, sötét, mint piszkafa;

Se birtoka, se holmija:

— Megkapták mind a cimborák —

S ha még maradt egy-két vasa:

Holnapra már nyakára hág.