Petrarca (1304–1374) az első humanista, az első modern ember, a reneszánsz költőfejedelme – az irodalomtörténet nem fukarkodik a költői nagyságot kifejező jelzőkben. Korszakhatáron áll ő is, akárcsak Giotto vagy Dante, függetlenül attól, hogy negyven évvel fiatalabb volt náluk.

Költészetének egyik meghatározó élménye a szerelem, témája a szerelmi szenvedély. Múzsája Laura. A Vergilius-kódexben található feljegyzés szerint 1327. április 6-án pillantotta meg a nőt az avignoni Szent Klára-templomban. Laura férjes asszony volt. Az első pillantásra szövődött szerelemnek Laura halála vetett véget 1348-ban. Petrarca haláláig gyászolta elveszett szerelmét, ennek állít emléket a Daloskönyvben.

Művészetének másik meghatározó élménye a klasszikus latin költészethez való kötődés. Műveinek nagyobb részét maga is latinul írta. „A humanista latinság modelljét” teremtette meg ezekben az írásokban, amelyek hűen tükrözik alkotójuk sokarcú, ellentmondásos egyéniségét. Latin nyelvű írásai közül levelezése (Epistulae) a legterjedelmesebb, 552 darabból áll. A négy nagyobb csoportba (családi, aggkori, névtelen, vegyes tárgyú) osztható gyűjtemény Cicero mintájára megírt bölcselkedő, értekező írásokat tartalmaz.

Híres emberekről című munkájában 23 nagy római életrajzát gyűjtötte össze, majd az életrajzgyűjteményt bibliai személyekről szóló részekkel egészítette ki. A Scipio Africanusról szóló fejezet előtanulmánynak is tekinthető töredékben fennmaradt Africacímű eposzához, melyet ő maga költői teljesítménye csúcsaként tartott számon.

Filozófiai vitairatában (Önmaga és sokak tudatlanságáról)Arisztotelésszel szemben Platónt nevezi a filozófusok fejedelmének. Petrarca hatása ebben is hatalmas, a humanisták számára majd épp ez a platonista szemlélet lesz irányadó.

Hasonló jelentőségű Secretum című filozófiai dialógusa, a Szent Ágostonnal folytatott „beszélgetés” (Gondjai titkos konfliktusáról). Az ókor és a középkor, az antikvitás és a kereszténység határán álló filozófus rokon lélek Petrarcával, aki maga is korszakhatáron áll: a középkor és a reneszánsz határán. A keresztény filozófus hatásáról árulkodik Petrarca egyik levele is, melyben a Mont Ventoux (Szeles-hegy) megmászásának történetét mondja el. (Petrarcát tekintik az első kirándulónak, turistának, aki „öncélúan”, a természet szépségeiben gyönyörködve hegyet mászott.) A hegy tetejére érve Petrarca Szent Ágoston Vallomások című művét üti föl találomra.

„Az emberek a hegyek magasát, az óriás tengerárkokat, az óceánok partjait és a csillagok vonulását csodálják, de önmagukról megfeledkeznek.” Az ember tehát gyakran letér az igaz útról, figyelmét elterelik a földi világ színes látványai. A lelki restség szab gátat az isteni igazsághoz vezető út megtalálásának. A keresztény vallásos tudat megerősödésének pillanata és egy újabb feszítő ellentmondás születése ez. Az ember önmagáért való nagyszerűségének felfedezése. Egyik levelében így ír Petrarca: „Inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást.”

Madarász Imre: Az olasz irodalom története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993