Múzsák A tragédia a dráma műnemének egyik alapműfaja a komédia és a színmű mellett. Arisztotelész meghatározásában „a tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, megízesített nyelvezettel...”.Arisztotelész négy dolgot tart lényegesnek: komoly tartalom; befejezettség, egy eseményre való koncentráltság; ennek meghatározott időbeli hosszúsága; az énekelt szöveg. Ebből a meghatározásból vezeti le a tragédiák kompozíciójának fő elemeit: történet,jellemek,nyelv, gondolkodásmód,díszletezés,zene.

A tragédia története a cselekedetek összekapcsolódása, mert a tragédia„lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása”. Ez a megállapítás a drámai művek leglényegesebb von ására utal: a drámajáték ugyanis „jelen idejű”, a színpadon lezajló események „ittésmost” történnek, függetlenül attól, hogy a téma nem jelenbeli. A néző, a befogadó szeme láttára történik minden, bontakozik ki a mű konfliktusa, nincs utalás arra, hogy amit lát, az réges-régen történt. Az időbeli vonatkozás az előadásban eltűnik, nincs jelentősége. Éppen ezért mű és befogadó viszonya a drámai műfajokban a legintenzívebb. A tragédia történetének e viszony miatt a valószerűség és szükségszerűség határain belül kell maradnia (nem lehet túlságosan bonyolult, szerteágazó a szerkezet), s ugyanakkor intenzív – Arisztotelész szerint elsősorban érzelmi –reakciókat kell kiváltania a befogadóból.

A cselekmény és a konfliktus szempontjából döntő jelentőségű a fordulat. A fordulat együtt jár a felismeréssel: a szereplő (tragikus hős) a nézővel együtt felismeri, hogy cselekedetei, szándékai nem megvalósíthatók, eddigi cselekvései, tettei értelmetlenek voltak vagy épp ellenkező hatást eredményeztek. A felismerés a nem tudásból a tudásba, a megvilágosodásba való hirtelen, meglepetésszerű átmenet.

Arisztotelész értelmezésében a tragédia (a dráma) elsődleges célja félelem és szánalom ébresztése a nézőben, a befogadóban. Ennek kiváltó oka valamilyen, az egyén fölött álló erő vagy hiba, amelynek következménye a szerencséből a szerencsétlenségbe való zuhanásszerű változás. A tragédiának a befogadóra tett hatása: a hősök küzdelme és bukása részvétet és félelmet kelt, s végül erkölcsi felemelkedéshez, a „káros szenvedélyektől való megszabaduláshoz”, akatarzishoz vezet.

Fontos, hogy a tragédia szereplőit baráti, rokoni szálak kapcsolják össze, ugyanis a néző az „életet látja” a tragédiában, és az életben azok a tragikus változások, melyekben személyesen is érintett az ember. (Egy balesetet, szerencsétlenséget tragikusnak tartunk, ha mondjuk, Afrikában történik, de tragikusan megélni nem tudjuk.) A tragédiaíró a befogadó empátiájára, beleélő képességére, azonosulására épít, figyelmünket, empátiánkat a tragikus hősre irányítja, s ezáltal érheti el a kettős hatást. Az a „jó” tragédia, melynek cselekménye kiváltja e hatásokat.

Nietzsche, F.: A tragédia születése, avagy a görögség pesszimizmusa, Európa Könyvkiadó, Bp., 1986