Mi az újszerű Boccaccio történeteiben, miben és mennyiben tér el a megelőző évszázadok kisepikájától? A korábbi kisepikai művek jelentős hányada verses szöveg volt, illetve klasszikus történeteket (mítoszokat, mondákat), valamint kiemelkedő egyéniségekről (pl. szentek, uralkodók) szóló történeteket dolgozott fel. Boccaccio már olyan eszközöket alkalmazott, melyek az új műfaj – a novella – alapjaivá váltak. Az elbeszélt történet új, ismeretlen. A műfaj elnevezése (újdonság) tehát a tartalomra és nem a szöveg elbeszélő módjára utal.

A kronologikus szemlélet háttérbe kerül, a kronológia helyét az időbeli előre- és visszautalások veszik át. Jellemzői: az in medias res kezdés, az egy-két mondatos bevezetés, előkészítés; a szereplők rövid, tömör, olykor csak jelzésértékű jellemzése (inkább csak egy-egy szembeötlő külső jegy, pl. vörös haj, gúnynév hangsúlyozása); a pergő események (egyetlen, időben gyorsan lezajló eseménysor); a kontrasztos váltások (pl. új szereplő váratlan fölbukkanása); életteli párbeszédek; csattanós befejezések.

Boccaccio témái újszerűek. A hétköznapok történeteiben a szereplők nem híres hősök, hanem mindennapi emberek. Épp ezért életükben sincs semmi nagyszerű és különleges, de éppannyira lehet tragikus vagy komikus, mint a hírességeké. Boccaccio a szent témákat pátosz nélkül ábrázolja, az egyszerű emberek szemével láttatja. A misztikum távol áll tőle, a csodák mögött ott a valóság, a realitás, gyakran a gúny, a szatíra is.

A Dekameron történeteinek jelentős hányadában a szerelem a téma. Örök témája ez az epikának, de Boccaccio ebben is újít: a szerelmi történetek evilági, pajzán, komikus – néhol erotikus – novellák, hiányzik belőlük az emelkedettség, a fennköltség. A szerelem nem két ember csodálatos kapcsolata, vonzalma, hanem testiség, házasságtörés, erotikus kaland, játék. Boccaccio stílusa és témafeldolgozásának módja azonban nem azonos a vágánsirodalomból megismert szándékos közönségességgel, vaskossággal. Boccaccio az irónia, a szatirikus humor – a komikum kifinomultabb eszközeinek – nagymestere.

A Dekameron történeteinek másik fontos témája az egyház. A novellák hősei, mellékszereplői papok, szerzetesek, egyes történetek pedig vallásos témájúak. Boccaccio nemcsak kigúnyolja az egyház tagjait, de sokszor le is leplezi az egyház, a papok cselekedeteiben rejlő csalárdságot, hamisságot, a csoda mögött a valóságot: így lesz az első nap első novellájának hőse – ser Cepparello – gazember létére Szent Ciappaletto, így változnak át Gábriel arkangyal tollai Szent Lőrinc máglyájának széndarabjaivá (hatodik nap, tizedik novella). Az egyház kigúnyolása, a leleplező igazságok azonban nem jelentik az egyház támadását, a lázadást az egyházzal szemben.

A realitásra, a valóságosságra, a hitelességre törekszik a szerző. Történetei nem kitaláltak, nem fikciók, hanem az élet eseményei, a hétköznapok esetei. Az élet lehet tragikus, lehet szenvedésekkel teli, nevetséges, a lényeg az, hogy kellő derűvel, iróniával, szkepszissel szemléljük. Boccaccio ennek a finom szkepszisnek, fanyarságnak a képviselője, nem ítélkezik, nem száll szembe, nem lázad, csak közli a tényeket, elénk tárja azt a világot, melyben él. Ez a kívülállás, a dolgokra, történésekre való rálátás – elbeszélői nézőpont – teremti meg a mű egyedülálló hitelességét és azt az újdonságot, mely elválasztja a szerzőt és művét a középkor világától. A kerettörténet szereplői sem értelmezik, elemzik a történeteket, általában csak érzéseiket, tetszésüket fejezik ki a hallottakkal kapcsolatban. A novellát mesélő személynek, illetve az új novella mesélőjének vagy a királynőnek, királynak az összegzése inkább csak a történet tanulságának rövid foglalata, mint értelmezés. A szerző tehát a másodlagos elbeszélőkkel sem mondat ki sommás ítéletet (amennyiben az érzelmi reakciót nem tekintjük ítéletnek, véleménynek), mindezt olvasójára bízza.

szkepszis: kételkedés

A Dekameron novellái életszerűek, elbeszélő módjuk gördülékeny, olvasmányos, könnyed – az élőbeszéd ritmusához közellét. A keret biztosítja, hogy a szöveg ne távolodjék el a köznyelv, az élőbeszéd stílusától, nyelvi normáitól. Élővé, életszerűvé teszi a novellákat jelenidejűségük is. A kerettörténet ideje a mű keletkezési idejével esik egybe, a mesélők lépten-nyomon kortársaikról, a közelmúlt hírességeiről, olykor személyes ismerőseikről tesznek említést, gyakran ezek a személyek – akik természetesen a szerző ismerősei – a történetek hősei. Az élőbeszéd hatását keltik a párbeszédek, a történetek szereplőinek beszédmódja, beszédstílusa, gyakran népies szólások, kifejezések alkalmazása.

A Dekameronból a nagy olasz rendező, Pier Paolo Pasolini készített filmet.

irónia: „tettetés” (/gör.) szóból; 1. dicsérő kifejezésbe rejtett gúny 2. egymással ellentétes értékek együttes állítása

szatíra: szatürosz = „szatír” (gör.: Dionüszosz isten félig emberi, félig állati formájú kísérői) vagy satura = „vegyes gyümölcsöstál” (lat.) szóból; 1. csípős, ostorozó gúny, a komikum egyik fajtája 2. a társadalmi visszásságokat és emberi gyengeségeket gúnyoló irodalmi mű

komikum: esztétikai minőség, célja nevetséges hatás kiváltása, ez rendszerint bírálattal kapcsolódik össze (pl. a pozitív érték hiányának eltitkolása majd lelepleződése); a komikus hatást egy negatív tulajdonság vagy jelenség eltúlzása kelti, amellyel szemben a befogadó fölényt érez

nézőpont: külső vagy belső pozíció a tárgy szemlélésére; amelyből a történet alkotó elemeinek, az eseményeknek, a szereplőknek és a környezetnek a bemutatatása történik