Boccaccio művével egyszerre valósította meg az ókori, középkori kisepikai műfajok szintézisét, s teremtett új műfajt: a novellát. A szerző korai művei, valamint a középkori kisepikai elbeszélő hagyományok jelentették a Dekameron elbeszéléseinek előzményét, előkészítését.

A Dekameron (Decamerone–Tíz nap) cím a kerettörténetből válik érthetővé: a pestisjárvány (1348) elől hét fiatal nő és három férfi – akik véletlenül találkoztak össze egymással – egyikük, Pampinea vidéki birtokára menekül. Unalmuk elűzése céljából kitalálnak egy játékot: minden napra választanak egy királyt vagy királynőt, aki a többieket arra szólítja föl, hogy történetekkel szórakoztassák az „udvar” közönségét. Mindennap tíz történet hangzik el tíz napon keresztül, így a Dekameron száz novellát tartalmaz. A tizedik nap letelte után mindenki visszatér otthonába.

A kerettörténetet az elsődleges elbeszélő mondja el, aki bevezetőjében elemzi a pestis következtében kialakult viszonyokat is. Az elsődleges elbeszélő később csak a kerettörténet fenntartása érdekében szólal meg. A történetek (novellák) elbeszélői maguk a szereplők. Az elsődleges elbeszélő azonban mindvégig jelen van, hisz minden mesélő az elsődleges elbeszélő modorában szólal meg. A szereplők elbeszélő módja, stílusa nem egyéni, nem különböző, így a novellák szövege e szempontból egyneműnek mondható.

A különböző novellákat nem szakítják meg közbeszólások, a kerettörténet résztvevőinek megjegyzései, a jelen eseményei. A kerettörténet mindvégig jelzésértékű, csak a történetek elején és végén jelenik meg. A történetek teljesen különálló egységei a Dekameronnak, Néhány esetben az egyes elbeszélések szereplői visszatérő alakok, így folytatásos elbeszélések is helyet kaptak a műben (pl. nyolcadik és kilencedik nap harmadik története).

A Dekameron befejezése kettős. Egyrészt lezárja Fiametta éneke, a féltékeny szerelmes dala, másrészt lezárja a történetet maga az elbeszélő is. A fiatalok együtt visszatérnek Firenzébe, és ott, ahol először találkoztak – a Santa Maria Novelle-templomnál –, elbúcsúznak egymástól.

novella: „újdonság” (ol.) szóból; prózai kisepikai műfaj; terjedelme rövid, szerkezete zárt, hősei hétköznapi emberek, akiknek életében valamilyen jelentős esemény játszódik le, a szerző azonban nem részletezi az események előzményeit (in medias res kezdés), a szereplőről is csupán a történet szempontjából lényeges dolgokat tudjuk meg. Témája lényegében a „váratlan fordulat” gyors és tényszerű előadása, kitérők, részletező leírások nélkül. Rendszerint csattanóval zárul, nyelvezete ennek megfelelően fegyelmezett és lényegre törő. Eredete az antik görög irodalomba nyúlik vissza (pl. Apuleius), igazi felvirágzása a reneszánsz és a modern korban figyelhető meg (Boccaccio, Maupassant, Csehov, Th. Mann, F. Kafka, Borges, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Hajnóczy Péter stb.). Rokon műfajai: adoma, anekdota, karcolat, humoreszk; átmeneti műfajtípusai: filmnovella, tárcanovella; speciális típusa Örkény István egyperces novellái.

elbeszélő: narrátor; az epikai művek beszélője, aki a történetet elmondja