Odüsszeia - Első ének - Az istenek gyűlése. Athéné intelme Télemakhoszhoz

Első ének - Az istenek gyűlése. Athéné intelme Télemakhoszhoz

Invokáció és propozíció

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott

s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,

sok nép városait s eszejárását kitanulta,

s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,

menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.

Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:

mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,

balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak

barmait, és hazatértük napját ő elorozta.

Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.

Az istenek gyűlése

Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi

otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;

őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót

tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő

barlang öblös ölén, mivel áhította urául.

És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,

melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön

már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg

még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már

rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen

isteni hős Odüszeuszt, valameddig csak haza nem tért.

Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz

– kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek

s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre –,

hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.

Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor

mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.

S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;

mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,

kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;

őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:

„Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:

azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy

ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;

lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét

sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,

tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,

Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,

hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:

mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,

rögtön, amint fölserdül s vágyik az otthoni földre.

Hermeiász megmondta, de Aigiszthosz nem ügyelt rá,

bár a tanács jó volt; s most mindért lett lakolása.”

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:

„Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,

őt nagyonis méltó végzet teritette a földre;

bárcsak más is ekép pusztulna, ki így cselekednék;

csakhogy a bölcs Odüszeuszért tépi a szívem a bánat,

messze szeretteitől aki búban tűri a sok kínt,

hullámvert szigeten, hol a tenger köldöke fekszik.

Erdővelboritott sziget, istennő a lakója,

lánya a fondorlelkű Atlasznak, ki a tenger

minden mélységét jól ismeri, tartja a roppant

oszlopokat, mik a földet, eget széttartva merednek.

Ennek a lánya nem engedi most a szegényt, a jajongót,

s bűvöli folyton lágy, hízelgőhangu szavakkal,

hogy többé Ithakára ne gondoljon; de Odüsszeusz

otthona fölszaladó füstjét bár, látni akarja

s halni kiván. S a te kedves szíved, Olümposzi, hozzá

még most sem hajlik. Hát nem tett néked Odüsszeusz

argoszi gályáknál kedvedre az áldozatokkal

tágterü Trója alatt? Miért sujtja szívedből e düh, Zeusz?”

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:

„Lányom, ugyan mily szó szökkent ki fogad keritésén?

Hát tudnám-e feledni az isteni férfit, Odüsszeuszt,

őt, ki legelmésebb odalenn, legtöbbet is áldoz

mindig a tágterü égbe lakó örök isteni népnek?

Csakhogy a föld övezője Poszeidón, az haragossa

szűntelenűl, amiért Polüphémoszt megvakitotta,

isteni küklópszot, kinek ott legtöbb a hatalma

társai közt, s kit a nimfa hozott a világra, Thoósza,

meddő-tengeren-úr Phorküsznak a lánya, egy öblös

barlangban ki Poszeidónnal szerelembevegyült volt.

Akkortól Odüsszeuszt föld rendítője Poszeidón

el nem emészti, de távoltartja az otthoni földtől.

Rajta viszont, most itt együtt leljük meg a módját,

hogy juthat haza végre; Poszeidáón a haragját

már tegye félre, hisz egymaga úgysem tud civakodva

minden öröklétű istennel szembeszegülni.”

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:

„Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,

hát ha a boldog olümposziaknak már az a kedves,

hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen,

küldjük el akkor az Argoszölő Hermészt, a vezérlőt

Ógügié szigetére, hogy ott kijelentse azonnal

annak a szépfonatú nimfának: biztos a döntés,

tűrőlelkü Odüsszeusz már haza kell hogy eredjen.

S én Ithakába megyek tüstént, hogy az ő fiusarját

jobban felrázzam s a szivét megtöltsem erővel,

hívja a fürtös akháj népet gyűlésbe, s a házból

küldje a kérőket haza mind, akik ott szakadatlan

sűrü juhát s csámpásléptű barmát kaszabolják.

Én őt elküldöm Spártába, Pülosz fövenyére,

jó apjának jötte felől hogy hírt tudakoljon,

és őt is nagy hír hordozza a földilakók közt.”

(1–95.)