A történetet a mesélő – Pamfilo – Isten igazságosságáról szóló elmélkedéssel kezdi. Ennek magához az elbeszéléshez csak áttételesen van köze – ezt jelzi, hogy a szövegrész elválik az elbeszéléstől, inkább szerzői ajánlásnak tekinthető. A bevezetésben a novella hősét jellemzi az elbeszélő, kitérve Cepparello nevének történetére (gúnyneve Ciappaletto – Kalapocska, amely alacsony termetére utal). A jellemzésből világosan kiderül, hogy a történet főszereplője csaló, hamisító, gyilkos, aki ráadásul gyakran undorító, visszataszító módon viselkedik.

Ser Ciappaletto megbízást kap Musciatto úrtól adósságai behajtására. Burgundiába utazik, hogy feladatát teljesítse, de megbetegszik. Házigazdái roppant mód megijednek, hogy az istentelen gazember még halálával is bajt hozhat fejükre. Ser Ciappaletto azonban megoldja problémájukat, papot hívat, és meggyónja bűneit. A történet leghosszabban kifejtett része Ciappaletto gyónása. Ciappaletto színészkedik, megjátssza magát, nevetségessé teszi hazugságaival a szertartást és hiszékeny gyóntatóját is. A tiszteletre méltó barát elhiszi Ciappaletto hazugságait, és feloldozza bűnei alól. A házigazdák végighallgatják Ciappaletto gyónását, de eszük ágában sincs tiltakozni, leleplezni, inkább jót nevetnek hazugságain. A történet fordulópontja, amikor a barát arra kéri ser Ciappalettót, járuljon hozzá, hogy holttestét a kolostorban temessék el. Ez a mozzanat már előrevetíti a novella befejezését. Ser Ciappalettót nagy tisztelettel temetik el, a szent barát prédikációjában példaként állítja az emberek elé. Hamarosan Szent Ciappalettóként kezdik emlegeti, s egyre több csodatételének kél híre az emberek között, sírja pedig zarándokhellyé válik. Pamfilonovellája végén még megfogalmazza kétségeit azzal kapcsolatban, hogy mi is lehetett a sorsa hősének halála után, de nem foglal állást egyértelműen.

A történet Boccaccio igazi remekműve, mesteri példája a látszat és valóság, fikció és hitelesség keveredésének. A történet főszereplője és megnevezett mellékszereplője (Musciatto úr) valóságos személyek voltak, a történet helyszínei, Ciappaletto (Cepparello) szülőhelye, foglalkozása is hitelesnek mondható. A történelmi utalás (Földnélküli Károly Itáliába érkezése) szintén megfelel a valóságnak. A szegény szerzetesek hiszékenysége, a házigazdák – akik saját életüket, biztonságukat féltik – gyarlósága, az emberek viselkedése egyáltalán nem tűnik túlzottnak, inkább hihető, hiteles.

Ezeken a pontokon válik a történet kissé homályossá: a házigazdáknak, a helynek, a barátnak, a kolostornak nincs neve. A házigazdákról csak azt tudjuk meg, hogy firenzei származásúak, a kolostor csak „egy barátkolostor”, a barát csak egy „szent és tiszta életű agg”, a helyszín Burgundia (ahol persze ser Ciappalettót senki sem ismeri). Hirtelen a történeti hitel pontatlanná,ellenőrizhetetlenné válik. Semmi sem utal a hitelességtől való eltérésre, s mégis minden lassan átalakul, módosul, de a megteremtett hitel elégséges ahhoz, hogy olvasó és hallgató ne fogjon gyanút. A főszereplő handabandázása, hazudozása, aljassága csak a bevezetőben vázolt jellemét hitelesíti, erősíti. A történet zárlata pedig egy újabb problémára világít rá: az emberi hiszékenységnek nincs határa, s ezen az elbeszélő kissé szkeptikus megjegyzése sem változtat.

Külön érdemes végiggondolni a novella-keletkezéstörténetét is. Kitől hallotta, honnan ismeri az elbeszélő a történetet? Vajon elbeszélő és hallgatósága ismeri a ser Ciappalettóról szóló legendákat is? Talán a két firenzei terjesztette el a történetet?

Az olvasó kerek, jól szerkesztett novellát olvas, az elbeszélő a valóság felől közelíti meg a témát. Egyértelmű az álláspontja, látásmódja: célja a hazugság leleplezése s példázatot mondani az emberi hiszékenységről, a legendák keletkezésének valóságalapjáról. A történet komikumának lényege a kontraszt ser Cepparello élete és gyónása között. Az elbeszélő azt is jelzi, hogy a házigazdák is „jókat nevetnek”, miközben kihallgatják ser Ciappaletto gyónását, s a következő történet elején az is kiderül, hogy a kerettörténet szereplőit is megkacagtatta Pamfilo elbeszélése. Ezek a jelzések, utalások, mintegy fölszólítják az olvasót, hogy ne vegye túlságosan komolyan a történetet, nevessen ő is.

fikció: kitalálálás, elmeszülemény, képzelődés