Boccaccio számos fontos művet alkotott, de életművéből – irodalomtörténeti jelentőségénél fogva – kiemelkedik a Dekameron (1348–53). Korai, nápolyi korszakában olasz nyelvű elbeszélő költeményeket írt. Többek között lefordította és átdolgozta Troilus és Theseus történetét (Teseida, 1339). Az 1330–40-es években írt romanjai (nem regények!) – Filocolo, Fiametta – olasz nyelvű prózai szövegek, szerelmitörténetek. A Fiamettalírai hangvételű, önéletrajzi ihletésű alkotás, erőteljes lélekábrázolással. Korai műveit még áthatják a lovagi költészet és lovagi epika elemei csakúgy, mint az ez idő tájt írt verseit, szonettjeit.

Az 1366. körül írt Corbaccio című alkotásának témája a szerelem- és nőgyűlölet. Az önmagával is meghasonlott művész épp az ellenkezőjét állítja e művében, mint korábbi alkotásaiban: a szerelem vakká, tébolyodottá, rabbá teszi a magas célok betöltésére hivatott férfiakat. Valószínűleg a szerzőt erőteljesen befolyásolták szerelmi csalódásai, bűntudata, megtérése és nem utolsósorban a szerelem- és nőkultusz petrarcai irányzata.

Élete utolsó szakaszában elsősorban filológiai kutatásainak eredményeit publikálta(Jeles emberek tetteiről,A pogány istenek eredetéről). Ezek a latin nyelvű traktátusok inkább tudományos értekezések, mint irodalmi alkotások.

Kiemelkedő jelentőségű kései művei a már említett Dante-életrajz (Kis értekezés Dante tiszteletére) és a Pokol első tizenhét énekéhez fűzött kritikai kommentárjai. Elkészítette a harmadik költőóriás, Petrarca életrajzát is.

ism.: Illusztráció a Dekameronhoz

traktátus: tudományos értekezés