A mítoszok, mitikus történetek eredeti funkciójuk szerint egy-egy közösség, nép, társadalom naiv képzeteit tartalmazzák a világról, a természetről és az emberi viszonyokról. Rendeltetésük, hogy a közösség tagjaiban a világ és valóság olykor félelmetesnek tűnő kérdéseire elfogadható választ adjanak. A mítosz a társadalmi fejlődés kezdeteire jellemző naiv tudatforma, a világnak öntudatlanul is művészi feldolgozása egy adott közösség életében, az irodalom pedig „világpótló” eszköz. Az irodalmi alkotások felidézik, megidézik a valóságot. Természetesen az irodalmi mű is adhat „megoldást” a befogadónak, aki meríthet belőle szerepmintákat, javaslatokat saját, személyes problémáira. Az alkotó azonban – néhány műfaj kivételével – nem tanítani, nevelni akar, hanem szórakoztatni, lebilincselni.

Az irodalomtudomány egyik igen vitatott kérdése a mítoszok irodalmi jellege. A müthosz szó eredeti jelentésében elbeszélttörténetet,epikus szöveget jelöl. A mítosz már eleve hordoz művészi jelleget, a mitikus történetek az ókortól igen szorosan kötődtek az irodalomhoz, hisz témát adtak az íróknak. A homéroszi művek hatására is – későbbi szerzők – földolgozták az egész trójai mondakört s más mitikus történeteket is. A thébai mondák, mítoszok az ókori tragédiákban születtek újjá. A mítosz irodalommá válásában döntő az irodalmi földolgozás, hisz az irodalmi szöveghez való alkotói és befogadói viszony más, mint például a vallásos, egyházi szövegekhez való viszonyulás. Az irodalomban a mítosz óhatatlanul átértelmeződik, metaforikussá, szimbolikussá válik, új jelentésekkel, értelmezési lehetőségekkel bővül.

A mítoszok keletkezéstörténete éppúgy ismeretlen, mint az irodalomé. Hogy mikor, milyen formában jegyezték le e szövegeket, az az adott társadalom, civilizáció állapotaitól függött. Azokban a kultúrákban, melyekben az ősvallás és az ősi hiedelmek világa összekeveredett más népek hagyományaival, vagy más vallásra tértek át, az ősi mítoszok jelentős része elveszett, kiesett a közösség emlékezetéből, hagyományaiból. Az ilyen kultúrák hagyományaiban is fennmaradtak azért bizonyos mitologikus emlékek, csak gyakran transzformálódtak, átalakultak, elvesztették eredeti szerepüket.

A mítoszok irodalmi alkotások abban a tekintetben, hogy fennmaradt változataik (akár szóbeli, akár írásos formában) sokszor csak emlékét őrzik a rítusnak, kultusznak. Az eredeti funkció legfeljebb rekonstruálható a fönnmaradt szövegből. Ez azonban csak a már „nem élő” mítoszok esetében igaz. Ha a mítoszok „mögött” él a vallás, kultusz és rítus, akkor a vallásos, hívő ember számára a hitéhez kapcsolódó történetek nem mítoszok, hanem valós tények, magyarázatok, megoldások. Természetesen létezhet, létezik „kettős” értelmezés is, amely azt jelenti, hogy az élő vallás mitikus történetei irodalmi, művészeti témákká válnak, és elveszítik eredeti funkciójukat, szerepüket.

Mítoszok – vallástól és társadalmi konvencióktól függetlenül – mindig keletkeztek és keletkeznek. Mítosznak nevezhetjük egy nemzet, társadalom, közösség hiedelmeit, melyek összefüggnek az adott nép identitástudatával, önmeghatározásával, és úgy kapcsolódnak össze a történelem tényeivel, tudományos eredményeivel, hogy elmossák a történelem és mitológia, valóság és fikció határait. A köznyelvi használatban mítoszként értelmezzük egy önazonosságát feltétlenül dicsőséges korban kereső nemzetnek (dák–román elmélet, hun–magyar rokonság) a saját maga számára kialakított történetét, mítosza van a történelmi eseményeknek (1956, 1968), irodalmi-művészeti korszakoknak (pl. beat-korszak), társadalmi rendszereknek (Amerika-mítosz).

Graves, Robert: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1970